A gyerekkorunknak és a miskolci életünknek volt egy nagyon fontos helyszíne, ahol nagyon sok időt töltöttünk. A Bábonyibérc. A tomboló szocializmus idejében a csóróbb Miskolciaknak volt itt hétvégi telkük, ahol kikapcsolódhattak, kertészkedhettek, szabadnak érezhették magukat. (A nem csóróknak Mályiban vagy Nyéken voltak vízparti ingatlanjaik, de hát mi nem tartoztunk közéjük.) Az elhelyezkedése szerencsés volt, mert egy helyi busz végállomásától gyalog lehetett megközelíteni. Amikor idősebbek lettek a szüleim, akkor már inkább taxival mentek ki, és így is vittek ki mindent a vizes marmonkannától a kátránypapír tekercsekig a sofőrök osztatlan örömére. Sajnos ma már ha netán szó van a hírekben a Bábonyibércről, az jóformán csak a bűnügyek és a nyomortelepek felszámolása miatt van. Most a bérc (általában csak így emlegettük) hőskoráról, de főleg a keresztapámról, Imre bácsiról szeretnék pár dolgot leírni. Valószínűleg az egész bércen Imre bácsinak volt a legszebb háza. Vörös téglás falak, szép nagy kert, maga által telepített szőlő, lejjebb a hegyoldalban pince és présház. Idilli helynek gondolnánk, de mi gyerekfejjel nem szerettük, főleg talán azért mert általában ott sem a pálinkás, sem a boros üvegek nem maradtak érintetlenül a felnőttek által és az ezek által okozott következmények akkor eléggé visszataszítóak és félelmetesek voltak. Most jut el a tudatomig, hogy az itt megfordult felnőttek közül szinte senki sem él már, így erről legyen elég ennyi. Ami igazán érdekes és lényeges, hogy Imre bácsi kertjében és házában csodálatos dolgok történtek.
Ott voltak mindjárt a poharai. Volt egy kupicás, amelybe ha pálinkát öntöttek akkor az alján megjelent egy meztelen nő képe (nem túl kihívó, ám annál sokat sejtetőbb pózban), ha elfogyott belőle az ital, akkor eltűnt. Ez remek alkalmat nyújtott a szívélyes kínálásra – amiben Imre bácsinál nagyobb szakértő nem volt – hiszen ha üres volt a pohár, akkor a pálinka hatására majd megjelenő kép izgatta a fantáziát, ha tele volt akkor meg az ital illata, ami miatt nem bánta az ember ha eltűnik a nő. Ilyenformán akár a végtelenségig lehetett folytatni a ciklust. Hat-nyolc évesen ez igazi csoda volt a számomra és nagyon szerettem volna ha nekem is van ilyen poharam otthon, milyen menő lehettem volna a lakótelepi gyerekek között. A belőlem feltörő birtoklási vágynak és a rögtön ezután jelentkező öncenzúrának köszönhetően – hiszen mégse lehet egy kisiskolásnak egy meztelen nőt ábrázoló pohara na! – meg is kérdeztem egyszer, hogy van-e ilyenből olyan, aminek más kép jelenik meg az alján, például egy ház. Ha van, akkor miért nem olyat vett Imre bácsi, hiszen az legalább ennyire érdekes lenne (és nagy eséllyel el is kunyerálhatnám persze – tettem hozzá magamban). Erre csak annyit mondott, hogy „tudod fiam, nekem valahogy ez tetszett”.
Imre bácsi nagyon jól tudott főzni. Tényleg. Szuper kaják főttek a bográcsban, amelyekre ma már úgy emlékszem, hogy mindig gulyás volt, bár ez bizonyára nem igaz. Szinte soha nem rontotta el, legfeljebb csak akkor fordult elő, ha túl sokat nézegették a nőket a poharak fenekén. Egy ilyen alkalommal annyira sikerült elsózni az ételt, hogy az valóban ehetetlenné vált, olyannyira, hogy nekem anyám meg sem engedte kóstolni. Nem segített azon se pluszban belefőzött krumpli se más praktika. Ez nem az a fajta rontás volt, hogy a vendégek – mint mi – azért nagy nehezen letoltuk a barátság kedvéért és jó képet vágtunk hozzá. Nem, ez egyértelműen és a házigazda által is a legmesszebb menőkig elismerten olyan lett, hogy bizony ki kell önteni, de ha lehet ne látható helyre, mert valószínűleg még a füvet is kimarja. Ott lógott a szerencsétlen gulyás a bográcsállványon, a társaság békésen szalonnázott – tehát éhesen nem maradt senki – amikor egyszer csak megjelent a Kerülő. A Kerülő amolyan csőszféle volt, aki zöld ruhában, töltetlen puskával a vállán járta a környéket és az volt a feladata, hogy vigyázzon a rendre, észrevegye a rosszban sántikálókat, sérült állatokat és így tovább. Legalábbis ezt csinálta hétköznap, de vajon mi volt a feladata hétvégén? Hát igen, azt hiszem szombaton és vasárnap a fő feladata és napi sikerélménye az volt, ha meg tudja úgy „kerülni” a Bábonyibércet, hogy másnap visszaemlékszik erre, hiszen ő volt az akit mindenhová behívtak, megkínálták egy-egy pohár pálinkával, borral. Tették ezt azért mert így nagyobb hétköznapi figyelemre számíthattak a városban lakók az értékeikkel kapcsolatban. Aki nem tette, mármint hogy nem kínálta a Kerülőt, az megnézhette magát, hiszen az ő házára nem vigyázott senki. Na hát, ha ez igaz volt, akkor az Imre bácsi háza valószínűleg kiemelt és megkülönböztetett figyelemnek örvendett. Ez alkalommal a Kerülő nemcsak az obligát pálinkát és bort kapta, de Imre bácsi azt is megkérdezte, hogy nem éhes-e, mert pont most főtt meg a finom gulyás, ha nem sérti meg vele, megkínálná. Természetesen a Kerülő nem volt sértődékeny, azt mondta, hogy úgyis megéhezett ebben a melegben, nagy is a határ és mi tagadás régen volt már a reggeli. Imre bácsi szedett neki egy igazán emberes adagot a gyakorlatilag érintetlen bográcsból és elétette egy pohár borral és egy szelet kenyérrel. Mi ott ültünk az asztal körül és figyeltük a reakciót. Közben Imre bácsi csevegő modorban kérdezgette, hogy mit lőtt legutóbb – hiszen maga is jeles vadász volt -, meg hogy sok-e a haramia a környéken vagy hogy elverte-e a jég a szőlőt a másik oldalon. Ültünk és figyeltünk. A Kerülő megmerítette a kanalát a lében, majd bevette a szájába. Ebben a pillanatban kicsit megmerevedett ültében, arca fura grimaszba torzult és láthatóan azon gondolkodott, hogy maga mögé köpje-e a fűbe a levest, vagy lenyelje. Ez egy komoly döntés. Ha kiköpi, akkor várhatóan vérig sérti a házigazdát, és legközelebb víz se lesz, nemhogy pálinka abból a trükkös pohárból. Ha lenyeli akkor viszont ki tudja mit okoz ez a legalább 110 százalékos sóoldat a beleiben. Lenyelte. Bizonyára arra gondolt, hogy az evés közben és utána elfogyasztott bor, majd elfogadható koncentrációjúra oldja ezt a borzalmat. Letette egy pillanatra a kanalat, harapott egyet a kenyérből, kortyolt egy nagyot a borból, de az állhatatos őseinek köszönhetően nem adta fel. Hát igen, a Kerülő még abból a régi fajta embertípusból való volt, aki ha egy szinte kibírhatatlan, sőt szinte túlélhetetlen helyzettel találkozott, akkor, mivel a „feladom” szó nem szerepelt a szótárában, a „tűrni kell!” ősi parancsolatát követte. Újra felvette a kanalat, és belemerítette a levesbe. Ezúttal a sűrűjéből próbált meg enni, bízva abban, hogy talán a zöldség és a hús nem lehet annyira rossz. Tévedett. Ugyanolyan volt mint az első. Ez után kért egy kis erőspaprikát. Gondolta, hogy hátha az elnyomja majd a sós ízt. Sajnos ebben is tévedett, mert el nem nyomta sósságot, viszont az eddigi szenvedések mellé még egy eszeveszetten égető csípős íz is párosult. (Imre bácsinak kiváló kis piros paprikák nőttek a háza ablakaiba tett cserepekben, aminek a köznyelvben a neve a hím kutya nemi szervével azonos.) A Kerülő izzadt, egyre mohóbban ette a kenyeret és itta a bort a falatok között, de nem adta fel. Mi ott ültünk az asztal körül és szájtátva bámultuk, miközben ártatlan témákról beszélgettünk. Körülbelül a tányér felénél tarthatott a Kerülő, már látta maga előtt az alagút végét és örült, hogy nem kell megsértenie az egyik legjobb kuncsaftját. Imre bácsi ekkor azt gondolta, hogy még rátesz egy lapáttal. Angyali képpel és a gondos vendéglátó odaadásával kérdezte, hogy esetleg egy kis só, nem kellene-e az ételbe. A Kerülő erre már fel sem nézett, hanem a tányérba szinte belebújva csak annyit tudott mondani: Pont jó! Az eset után sokáig az elsózott ételre csak annyit mondtunk a családban, hogy ez olyan: Pont jó! Az eset egyébként jól végződött. Nem kellett az egész ételt kiönteni, bár amikor Imre bácsi mondta a Kerülőnek, hogy esetleg csomagolna neki egy dobozba a levesből, ezt határozottan de udvariasan elhárította. A borral való kínálást viszont nem, olyannyira, hogy – mikor mi már hazafelé készültünk – eltelt a hétvége ugyanis -, akkor megkérdezte Imre bácsit, hogy nagy baj lenne-e ha lefeküdne éjszakára ott a verandán a dikón és egész éjjel személyesen őrizné a házat. Természetesen erre engedélyt kapott, így még mielőtt elindultunk volna, Ő már a horkolásával próbálta elriasztani az esetleges támadó embereket és állatokat. Mi szép halkan becsuktuk a kaput magunk mögött, de azért odakészítettük a dikó mellé a borosüveget és a majdnem teli bográcsot, hátha megéhezik, hiszen olyan hosszú az éjszaka…