Amióta a cég épületében lévő Cheese étterem érdemei kétségbe vonása mellett átadta magát az örökkévalóságnak, nekem is meg kellett oldanom a napi kihagyhatatlan ebéd kérdését. Először boldogan, sőt megkönnyebbülve gondoltam arra, hogy végre – jobb és gyorsabb megoldás híján – átadhatom magam a kényszerű bűnözés örömeinek, vagyis az étkezéseimet a McDonald’s-BurgerKing-Subway háromszögében bonyolíthatom le alkalmankénti kitekintéssel a kínai és a gyrosos irányában. Rövid gondolkodás és annak eredménye után azért azt elmondhatom, hogy még az én étkezési lelkiismeretem sem fejlődött vissza teljesen, így az előző gondolatot gyorsan és már-már undorodva elhessegettem magamtól, bár természetesen ebben azért az is közrejátszott, hogy eszembe jutott, mi lett volna, ha véletlenül kifecsegem otthon ezt a döntést, és mit kaptam volna a házi dietetikusomtól. Nem, ezt semmiképpen sem akartam megkockáztatni, ő ugyanis olyan szigorú, hogy ha tényleg olyan szükség szülte és gyakorlatilag jelentéktelen események jutnak tudomására, mint például: kilences nuggets elfogyasztása hazafelé a jobb első ülésről kis krumplival és majonézzel, képes határozottan és gorombán összevonni a szemöldökét, pedig még a nagy vanília shake-et le is tagadom. Tehát miután a gyorséttermek gyakori látogatásáról szomorúan ám büszkén lemondtam, csatlakoztam a kajarendelők népes táborához. Ez nálunk egy teljesen bejáratott folyamat szerint működik, van egy kizárólag erre a célra rendszeresített szekrény a recepción, ahová a futárok elhelyezhetik a névre szóló csomagocskákat, amiket az éhes dolgozók az esetek túlnyomó részében meg is találnak. (Persze előfordul ebből keveredés és félreértés is, ilyenkor szoktak a kollégák a céges facebook csoportban ironikus és ingerült posztokban jó étvágyat kívánni a kajájukhoz a nem annyira tisztelt, de valószínűleg nagyon éhes eltulajdonítóknak.) Az interneten lehet rendelni, fizetni, valóban nagyon kényelmes az egész, ráadásul egy csomó szállító cégtől rendelhetünk, szinte bármit. Természetesen, – hiszen mint ahogy említettem gyakorlatlan voltam a témában -, a közösségtől kértem javaslatot és választ arra, hogy honnan érdemes rendelni, milyen a minőség és így tovább. Két válasz érkezett a kérdéseimre. Az egyik megnevezett egy nagy és ismert piaci szereplőt, mondván, hogy ha nem vágyom eszement különleges dolgokra (értsd: megelégszem a menzai választékkal és minőséggel) akkor nem csalódom benne, a másik viszont – aki egy olyan kolléga volt, akivel régóta ismerjük egymást személyesen is, sőt hónapokig egy légtérben is dolgoztunk – a javaslatát azzal kezdte, hogy ‘ha vegát akarsz…”. Mivel nem találtam a smile-t a posztban, ezért azt kellett hinnem, hogy ezt komolyan gondolja én meg elgondolkodtam azon, hogy vajon miért is hiszi ezt. Vajon hol rontottam el, hogy vegának néz? Mondjuk nem mondom, hogy nem eszem meg a vega kaját, főleg ha egy jó darab csülök is van hozzá… Megnyugtatok mindenkit, az első javaslat mellett döntöttem.
Jönnek is a dobozok szépen, eddig még nem voltam áldozata semmiféle kajatrollkodásnak, a minőség olyan, amilyen, röviden összefoglalva: simán feledhető, sőt felejtendő, de menza helyett pont jó. Az élvezet akkorra marad, amikor Laci kollégámmal ebéd után elmerengünk azon, hogy majd egyszer együtt elmegyünk a Pléh Gundelbe és megkóstoljuk az Európa szerte méltán híres rántott húst. (Ő már ismeri a helyet, sajnos én csak a hírekből és a véleményekből, mert számomra olyan kieső helyen van, hogy gyakorlatilag elérhetetlen.) Ha majd egyszer a távoli jövőben – ami talán el sem jön – munkahelyet váltok, komoly szempont lesz, hogy közel legyen ehhez az intézményhez, lesz mit bepótolnom.
A dobozos kajákkal természetesen nem ez a mostani az első találkozásom. Volt egy időszak az életemben amikor ilyeneken éltem, de nem csak ebédet hozattam, hanem napi öt étkezésre való ételt, súlyosbítva két liter lúgosító vízzel. Igen, kitalálhatta a kedves olvasó, hogy előfizettem egy ilyen diétás bálnamentesítő étrendre. Ez akkor volt, amikor egy jól sikerült fénykép kedvéért és következtében – amin én nem is látszom – 
öt hónapig próbálhattam milyen is a távmunka, hiszen úgy eltörtem a lábam, hogy nem hogy az utcára, de a lakásom felső szintjére sem tudtam felmenni (tönkre is ment bele az ülőgarnitúránk vendégágy része, de ez egy másik történet.) Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, soha ne dőlj be ezeknek a csodadiéta reklámoknak. Mert nem elég, hogy nem csak hogy simán gusztustalan, hanem kifejezetten undorító dolgokat kell enned, még tökéletesen haszontalan is, de legalább jó drága. A gusztustalansághoz elég csak azt felelevenítenem, amikor a legelső nap, mind lélekben, mind fizikailag felkészülve vártam az aznapi kaját és megérkezett egy doboz zöld, egyszerre nyúlós és remegős, ízetlen valami, ami a leírás szerint extrém egészséges és valamilyen algából készült – éreztem, hogy valamit nagyon elhibáztam. Annak rendje és módja szerint megettem (leerőszakoltam a torkomon) és hát, a kívánt hatás nem maradt el. Pár perc múlva ugyanis olyan gyorsan mentem két mankóval a wc-re, hogy később – amikor olyan fázisba jutott a regenerációm – a gyógytornász sikítozva tapsolt volna örömében a fürgeségem láttán. Apropó két mankó. Ahogy említettem ez a kényszerű távmunkás időszakom mintegy öt hónapig tartott, augusztus elejétől, január végéig. Az augusztus – nyári szünet lévén – elég gördülékenyen lebonyolódott, nagyon kedves kiszolgálásban volt részem a feleségem és a gyerekeim részéről. A nap úgy indult, hogy reggel kiültem a teraszra, rágyújtottam és valamelyikük hozta a kávét. Utána kibotorkáltam a bejárati ajtóhoz, behoztam a dobozaimat, majd szorgalmasan és gondosan megkapáltam a kertet, elültettem pár növényt, learattam a termést, eladtam a piacon és ezzel el is ment az idő körülbelül kilencig. (Most miért kell ezen meglepődni? Ne mondja nekem senki, hogy soha az életben nem volt rákattanva a Farmville-re…) Eljött a szeptember és addig soha nem tapasztalt problémák jelentkeztek. Ebből elég csak a kora reggelit megosztanom. Tehát szeptember, család az iskolában én otthon maradtam egyedül. Gondoltam: nagy vagyok, erős és önálló, nehogy már ne tudjam megoldani az életemet. Első a kávé a teraszon. Konyhába ki a két mankóval, kávé megfőz, cigi a zsebben, mehetünk a teraszra. Na és ekkor éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Ott álltam két mankóval a kezemben tehetetlenül és néztem a 30 centire előttem a kredencen álló kávéscsészét. Hogy akkor ez most hogyan is lesz? Ha a két kezem kell a mankóhoz, akkor mivel fogom a kávét? Merült fel a kikerülhetetlen kérdés. Erre másnap, 1.0 megoldásként fél literes pillepalackot, harmadnap 2.0-ra upgrade-elve termoszt alkalmaztam. A helyzet így visszatekintve vicces volt, de én akkor ott inkább nem túl őszintén vigyorogni tudtam csak a tehetetlenség miatt.
Már akkor is megtanultam és a mostani rendeléseknél is megerősödött bennem az a tudat, hogy ha jellemezni kell a házhoz szállított dobozos kajákat, akkor az a közös bennük, hogy dobozízük van, és ettől lesz egy idő után utálatos és minden fogás egyforma. Ezt nem tudom jobban megmagyarázni, körülbelül olyan tudás és tapasztalat ez, mint ahogy a konzerv kínai gombának konzerv-, az üvegesnek meg üvegíze van, bár ezt már réges-régóta tudjuk innen: https://www.youtube.com/watch?v=VPYTRDgllNE&t=0m57s Tulajdonképpen ennél sokkal többet nem is tudok erről a témáról mondani – csak talán annyit, hogy ebben a pillanatban még nem utáltam meg a dobozos kaját -, de mennem is kell, mert be kell rántanom a csirkebecsinált levest, amiből majd hétfőn viszek az egyetemista gyerekeimnek. Dobozban.