Azt hiszem az egyik németországi utam utáni hirtelen felindulásból, ám aztán természetesen előre megfontoltan és a Bálnával bűnszövetkezetben itt elkövetett, a német gasztronómiát sommásan és negatívan értékelő bejegyzésem hangvétele és kicsengése egy kicsit igazságtalanra sikerült. Az sem kizárt, hogy néhány olvasót megsértettem vele, de legalábbis olyan érzéseket kelthettem, mint amit én is éreztem, amikor valamikor régen egy amerikai félig rokon félig ismerős egyszerűen nem hitte el azt az egyszerű és mindennapi tényt hogy megeszem a pacalt. Pedig egyáltalán nem nehéz, sőt kimondottan könnyű feladat például mélytányérból kenyérrel elfogyasztani azt, majd kitunkolni a szaftot. Olyan szemmel nézett rám, amiben egy cirkuszi néző meghökkenése és egy és egy a vágóhídra kulcslyukon beleső vegetáriánus undora keveredett. Akkor úgy éreztem, ezzel nemcsak az én ízlésemet teszi fel egy mozdulattal a ‘Figyelem! Örökre elkerülendő!’ címkével ellátott polcra, hanem a teljes magyar ételművészetet kidobja az ablakon. Nem, semmiképp sem szerettem volna azt sugallni, hogy a német konyhának – illetve most akkor pontosabban fogalmaznék: a német konyha általam megtapasztalt részének ne lettek volna izgalmas, sőt örömteli pillanatai. Három példa erre:
Elsőként és mindenekelőtt ott van a csülök. Ebből a legemlékezetesebb az a pillanat volt, amikor az Oktoberfest idején néhány egyáltalán nem elhanyagolható sör után, amit némi grappával illetve egyéb sűrűbb itallal is megerősítettünk – kizárólag a hirtelen rosszra fordult időjárás miatt – Bandi bátyámmal betértünk egy hatalmas méretekkel rendelkező sörözőbe, a hasonló tulajdonságokkal megáldott, súlyosbításként bajor népviseletbe öltözött pincér hölgyek karjai közé. Hogy is mondjam csak, a felszolgálók ‘lelke’ volt talán a leginkább figyelemreméltó, hiszen annak segítségével, sőt alátámasztásával egy kilencedik literes söröskorsót is egy menettel ki tudtak vinni az asztalokhoz a két kezükben pont elférő négy-négy mellett illetve között. Természetesen akkor mi ezt mutatványt a velünk született úri természetességgel vettük tudomásul és egyetlen pillantással sem tettünk megjegyzést – valószínűleg nem is mertünk volna, bár az állapotunkra már nem a kimondott józanság volt a jellemző, például én már egy széles karimájú eredeti bajor nemezkalappal védekeztem az eső ellen, míg Bandi ezt egy egyszerű – mondhatni hétköznapi -, bár a hasán kissé feszülő, rikító színű nejlonzacskóból készült esőkabátban tette. Amikor a fruleinok nem söröskorsót vittek, akkor másfél négyzetméteres tálcákon hordták ki az ételt, legelsősorban sült csülköt. Ahogy erről már volt szó ez a csülök nem csak egy darab egyszerű hús, pont a kellő arányban körülvéve zsírosabb részekkel, ami az egésznek valami elemelkedett zamatosságot ad, hanem maga a non plus ultra, a gasztrovágyak netovábbja. Ha van egy jó csülök, aminek a bőre pont a kellően megpirítva érkezik és csak úgy mellékesen mustár, házi torma, ne adj’Isten még egy kis krumplisaláta is van a tányéron, a háttérben egy korsó igazi sörrel, akkor nekem már nem is kell semmi más. Akkor köszönöm szépen én már megnyugodtam, a vérnyomásom és vércukrom visszament a megfelelő szintre. Akkor elfelejtek minden gondot és bajt, a világ szép, az élet csodálatos, sőt rózsaszín, mint a hús ott a csont mellett. Hát a bajorok ehhez nagyon értenek. Feltételezem, hogy több száz éve – megsárgult papíron, dőlt betűkkel, a scharfes S-t szép kis kunkorral írva – járnak kézről kézre a csülöksütési praktikák, amely dokumentáció egészen pontosan tartalmazza a kemence hőmérsékletét, a locsolásra szánt sör minőségét és mennyiségét, hiszen a németek már csak ilyen precíz és sem ellentmondást, sem megalkuvást nem tűrő emberek, akik szívesen vetik bele magukat a szabályok maradéktalan, sőt már-már féktelen betartásába. Az eredmény tökéletes és ha fel is merülnek kérdések a mi kétkedő, örökké világrengető kérdéseket feszegető agyunkban, hogy például oké-oké, de mi lesz a sertésünk többi alkatrészével, azon sokat nem törjük a fejünket, mert egy bajor csülök minden ilyen gondolatot néhány rövidke perc alatt kizár és egyszerűen nem tűri, hogy mással foglalkozzon az ember, mint vele.
A kettes számú német ételfajta ami előtt szeretnék itt és most meghajolni, az nem más mint a kolbászok különböző válfajai. Ezek között aztán vannak olyanok, amelyek nagyon hasonlítanak az általunk megszokottakra, de vannak egészen mások, néhol megbotránkoztatóak is. A kolbászokat én sülve szoktam enni, de azért itt is meglátszik a német precizitás. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az egyes darabokban oda nem illő, az élvezetet azonnal tökéletesen megsemmisítő rágós, inas – magyarul: gamós – falatok legyenek. A magyar ízlésnek körülbelül megfelelő fajták mellett aztán ott van az igazi német currywurst. Ez elsősorban berlini étel, amit ott úton-útfélen lehet kapni, mint máshol a hotdogot vagy például Prágában azt a vékony, paprikás, néhol csípős kolbászt amire annyira, de annyira jól csúszik az eredeti Staropramen. Én úgy olvastam, hogy a currywurst a háború utáni hússzegény idők szüleménye, és most itt ne képzeljük el, hogy mivel pótolták azt és hogy vajon miért kellett egyáltalán a szószt ez egyik legjellegzetesebb és legáthatóbb – tapasztalatom szerint leginkább megosztó – ízű és illatú curry fűszerkeverékkel készíteni, ami a nevet is adja egyébként. (Ezzel együtt mindenkinek azt javaslom, hogy abba se gondoljon bele túl mélyen, hogy vajon mi lehet az olcsóbb szupermarketek alsó polcos virslijeiben.) Összefoglalva tehát, aki nem undorodik a currytől és és szereti a jó minőségű kolbászféléket – és attól sem undorodik, hogy ezek színe (fehér) a mi számunkra egy kicsit szokatlan és kétségtelenül egy halott emberre asszociálunk a láttán – annak nem lesz csalódás ez az étel.
A harmadik dolog amit szeretnék megemlíteni jelentőségében és ismertségében nincs az előző kettőhöz mérhető helyen. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy német-e egyáltalán, az viszont kétségtelen, hogy én eleddig ilyet csak egy német szállodában kóstoltam. A fügemustárról lenne szó, amely szóösszetétel sokak számára lehetséges, hogy nem is tűnik értelmesnek. Tehát egy jobbnak mondható kisvárosi négycsillagos szállodában volt ez kirakva a sült kolbászok és húsok és a sajtok mellé, mintegy szerény ajánlatként azoknak akik szeretnének valami szokatlant megkóstolni a hétköznapi mustárok mellett. A sajtjaim mellé tettem egy kisebb kanállal, mintegy kóstolásképpen, nem túl nagy várakozással de határozott kíváncsisággal. Jó pár hónapja történt mindez, de most hogy írok róla, megint érzem a számban az ízét. Határozottan érezni benne a füge aromáját, de mégis sokkal inkább egy markáns, mondhatni erős szószról van szó. Magyarán szólva rohadtul csípős, kábé olyan érzés bevenni a szánkba egy jókora adagot, mint amikor fiatalkori nyegleségből vagy fogadásból a wasabiba kóstolunk bele csak úgy. Ha rosszul bánunk vele, akkor amellett, hogy valahol hátul, csaknem tudat alatt érezzük a frissen érett füge zamatát, olyan érzésünk van mintha szívlapáttal vágnának tarkón, miközben a szánk és torkunk elzsibbad és próbáljuk minden erőnkkel visszapörgetni az időt pár másodperccel addig, amíg az anyag még a kanálon volt és nem a szánkban. Ez persze nem sikerül, így csak abban bízunk, nehogy a beállt változás ne legyen maradandó és még egyszer az életben meg tudjunk szólalni, mert bár szép dolog az írás, szeretjük is, de mégiscsak kényelmetlen írásban rendelni a sört a kocsmában.
Nem is szeretném tovább ragozni ezt a kérdést, mert ennyi pont elég volt – és most valahogy hirtelen nem is jut eszembe más a német konyhaművészet dicséretére. Csak annyit még, hogy mindenkitől még egyszer elnézést kérek, ha megbántottam az ezirányú érzékenységét.
nem gyújtanak gyertyát, mert a jeges tengerekben erre igazán nincs semmiféle lehetőség. Igazából azt sem tudják mi az. Ők biztosan valahogy egész másként emlékeznek azokra akiket elveszítettek, legyenek azok a közelben vagy nagyon-nagyon távol. Az majdnem biztos, hogy nem ízlésük szerint való a vicces, vagy kevésbé vicces, ironikus vagy önironikus történetek emlegetése gyász idején.