Kategória: Gasztronómia

2012. január 18. A péntek a családi vacsorák napja. Ebben a nyomorult rohangálós világban gyakorlatilag ez az egyetlen időpont maradt meg, amikor a család biztosan és lemondhatatlanul együtt vacsorázik, ezt igyekszem én is mindig betartani ha csak egy mód van rá. Minden héten más főz apa-anya-gyerekek sorrendben. Ezen a héten közfelkiáltással nem főztünk – lévén az év utolsó iskolától mérgezett hétvégéje – hanem gondoltuk elmegyünk valahová. Válság ide, svájcifranktörlesztés oda tény ami tény, hogy csak a harmadik vagy negyedik helyen kaptunk asztalt, ott is csak dohányzó szekcióban, amely 4 hónapja, 4 napja, 7 órája és 57 perce már nem az én világom (de hát ki tartja ezt számon…). A Tercia Hubertus étteremről van szó, amely többek között Dankó Pista hegedűjéről ismert. Na nem jelenik meg a maga valójában, nem is játszanak azon édes-bús műdalokat, hanem sokkal inkább képzeljünk el egy méretes fatálat, amelyet televágnak mindenféle húsokkal, aztán egye meg aki bírja. Na én ismerek valakit, aki még levezetésnek is bevállalta ezt mennyiséget. Ráadásul nem egy magamfajta emberről van szó, hanem sokkal inkább vékony, mondhatni nyiszlett a kolléga és mégis. A régi szép (?) időkben, amikor még a gyártóknak, partnereknek az is fontos volt – és arra is volt pénzük-energiájuk – hogy vidéken is ródsózzanak, és megköszönjék a közös munkát, akkor fulladtak a soproni megbeszélések ilyen dankópistázásba. Most pénteken viszont szó nem volt a prímásról. Klassz kis disznótorosok (csak valami könnyűt, mert késő van…), halak, borzasok, csirkék kerültek az asztalra, korrekt minőségben. Azért nem írok erről többet, mert a családi vacsoráknak nem ez a lényege, Hanem az, hogy mindenkinek – persze Bolyhost a kutyát kivéve – el kell mondania mi volt a legjobb és a legrosszabb a héten. Ez a két meglepően egyszerű kérdés a felszínre hoz mindent, ami a szívünket nyomja és ezután nemcsak a ház vegyes – de meglepően jó – pálinkája miatt könnyebb elaludni…

2011. december 18. A péntek a családi vacsorák napja. Ebben a nyomorult rohangálós világban gyakorlatilag ez az egyetlen időpont maradt meg, amikor a család biztosan és lemondhatatlanul együtt vacsorázik, ezt igyekszem én is mindig betartani ha csak egy mód van rá. Minden héten más főz apa-anya-gyerekek sorrendben. Ezen a héten közfelkiáltással nem főztünk – lévén az év utolsó iskolától mérgezett hétvégéje – hanem gondoltuk elmegyünk valahová. Válság ide, svájcifranktörlesztés oda tény ami tény, hogy csak a harmadik vagy negyedik helyen kaptunk asztalt, ott is csak dohányzó szekcióban, amely 4 hónapja, 4 napja, 7 órája és 57 perce már nem az én világom (de hát ki tartja ezt számon…). A Tercia Hubertus étteremről van szó, amely többek között Dankó Pista hegedűjéről ismert. Na nem jelenik meg a maga valójában, nem is játszanak azon édes-bús műdalokat, hanem sokkal inkább képzeljünk el egy méretes fatálat, amelyet televágnak mindenféle húsokkal, aztán egye meg aki bírja. Na én ismerek valakit, aki még levezetésnek is bevállalta ezt mennyiséget. Ráadásul nem egy magamfajta emberről van szó, hanem sokkal inkább vékony, mondhatni nyiszlett a kolléga és mégis. A régi szép (?) időkben, amikor még a gyártóknak, partnereknek az is fontos volt – és arra is volt pénzük-energiájuk – hogy vidéken is ródsózzanak, és megköszönjék a közös munkát, akkor fulladtak a soproni megbeszélések ilyen dankópistázásba. Most pénteken viszont szó nem volt a prímásról. Klassz kis disznótorosok (csak valami könnyűt, mert késő van…), halak, borzasok, csirkék kerültek az asztalra, korrekt minőségben. Azért nem írok erről többet, mert a családi vacsoráknak nem ez a lényege, Hanem az, hogy mindenkinek – persze Bolyhost a kutyát kivéve – el kell mondania mi volt a legjobb és a legrosszabb a héten. Ez a két meglepően egyszerű kérdés a felszínre hoz mindent, ami a szívünket nyomja és ezután nemcsak a ház vegyes – de meglepően jó – pálinkája miatt könnyebb elaludni…

2011. november 30. A mai rendezvényes-fogadásos ebédnek tulajdonképpen semmi különlegessége nem volt, leszámítva talán az érezhetően frissen készített – tehát nem szárazból főzött – tészta minőségét és állagát, amely egészen kiváló volt. Ennél jóval nagyobb különlegesség volt az, amikor egy régen nem látott, de a látótérbe frissen visszatért kolléga mesteri mozdulattal verte le az – egyébként feledhető minőségű – minirétesekkel teli tányért magára és a földre. A tányér a jól irányzott ütéstől pengett mint a svédacél, ő zavarba jött, mi meg röhögtünk. Igazi jó munkamegosztás nem? Igaziból persze ma nem erről akartam írni, hanem egy olyan témáról, amely már napok – mit napok! hetek! – óta érlelődik bennem, de korántsem olyan amit el lehet hamarkodni. Nincs szó másról, mint Tibi kollégám kolbászáról. Nem, kedves olvasó, itt most nem lesz szó semmiféle hirtelen jött ötlettől vezérelt coming-outról, sem a magam sem a kollégám részéről, vagyis senki ne keresse a videómegosztókon a felnőtt kategóriában a Tibi és a kolbásza címkét. Ezzel gyökeres ellentétben szarvaskolbászról van szó, de abból aztán olyanról, ami mellett érdemes elidőzni. Merthogy a kolbász az egy különleges kategória. Fussunk végig egy pillanatra a szuper hiper és egyéb marketek választékán, bár erre sok szót nem érdemes pazarolni. A helyzet ugyanis az, hogy egyik rosszabb mint a másik, vagy nincs, vagy fűrészpor, vagy valamilyen meghatározhatatlan savanykás íze van, illetve szerencsés eset az ha valaki szereti a csípőset, mert abban a műfajban van egy-két említésre érdemes (mondjuk azt meg nem lehet kapni). Aztán ha ne adj’ isten ráakadnánk valamilyen ehető ízűre a prémium (értsd 2500 Ft feletti kategóriában) akkor meg az érthetetlen módon odakerülő csomók, cafatok – magyarul gamók – miatt lábad könnybe a szemünk. Na de a Tibi szarvaskolbásza az nem ilyen. Az olyan, amiért muszáj éjszaka felkelned és harapnod belőle, aminek nemcsak az íze, de a látványa is már maga a bűnbeesés. Ez az a kolbász, amiért még a gasztroszomnambulizmusban való szenvedést is érdemes a családunkkal elhitetni (tehát, hogy az ember azért nem fogyókúrázik, mert egyébként alvaevő, vagyis reggel a konyhában nyitott hűtőt és üres kolbászos zsírpapírokat talál, azért pedig senki nem felelős, amit alvás közben csinál <<a fogalmat a kedves bátyám találta ki, de az (ál)tudományos nevét én adtam neki!>> Az egyetlen probléma ezekkel a fajta tüneményekkel az, hogy valóban tünemények. Nem lehet rá számítani, hiszen csak akkor van ha Tibi szól, nem olyan amire mindig számítasz, vagyis az újra és újra való megtapasztalása már-már ünnep számba megy. Talán ez a legszebb benne!

2011. november 25. Rákóczi egy nagy túróst! Illetve ha ragaszkodni szeretnénk a történelmi hűséghez, akkor Hákóczi egy nagy túhóst! Ez a mondat a Magyar Vándor című filmben hangzik el, mégpedig Huba (vagy Ruba?) vezér szájából aki a magyar ahistokháciát képviseli és ezt szemléltetendő úgy raccsol, mint Zsófi nagyi – akiről én mindig azt hittem, hogy ezt csak a francia nyelvtanítás miatt gyakorolta be. A már emlegetett
menzán, a marcipán gyümölcs után a másik süti, amit venni szoktam az a rákóczi túrós. (A harmadik az igazi, békebeli PVC tetejű francia krémes, de ezt mostanában nélkülöznünk kell.) Ez a túrós képződmény mindig valami megfogalmazhatatlanra emlékeztetett. Valami kellemetlen, de mégis finom, valami taszítóan érdekes de kihagyhatatlan dolog. A rejtély most, tegnap oldódott meg. Történt ugyanis, hogy Endre barátom meglátogatott minket és velünk ebédelt. Ő azonnal rátapintott a lényegre, mondhatnám, hogy elkapta szarva közt a tőgyit és az első falat után rájött, hogy a sütinek kifejezetten és egyértelműen Domestos íze van. Ezzel a mondattal, mint amikor átvágta Gordiusz az ő csomóját, úgy vágott rendet a találgatások között, és rájöttem hogy mennyire igaza van. Hiába az ő közgazdász agya egész máshogy jár mint az én mérnökim, így a én túlbonyolított és távoli, rég nem érzett ízek utáni módszeres kutatásomat egyszerűen átvágta ezzel a Domestos izével. Persze lehet, hogy ennek is prózai oka van, egyszerűen az, hogy mi itthon hipót használunk.

2011. november 24. Lehet kapni a menzán egy süteményt, amely gyakorlatilag magában hordoz mindent amit a gyerekeinktől tiltani szoktunk. Szinte lehetetlenül édes, a külseje természetellenes színekből áll össze, belül meghatározhatatlan állagú krém van meg valami tészta, amely fűrészporból, szacharinból és technokol rapidból áll. Na én szoktam venni ilyet… Tegnap ebéd közben az egyik kollégám megkért, hogy ugyan legyek olyan jó és mutassam meg ennek a belsejét. A villámat bele tudtam szúrni, de egy pillanat múlva kábé egy olyan világ tárult fel ott előttünk, amire nem számítottunk (lévén a képződmény neve: marcipán gyümölcs). Kicsit meg is fagyott a levegő az asztal körül, mert próbáltuk megemészteni a látványt, amely abból állt, hogy egy sápadt porózus anyagot egy piszkosszürke krémcsík választ ketté a fenti tulajdonságokkal. Az arcokon láttam a döbbenetet, de persze legalább olyan mindentudó és rezzenéstelen képet kellett vágnom, mint amikor egy parfümériában az orrom alá dugott kávészemek közül – amelyről most már tudom, hogy arra való, hogy beleszagoljon az ember a fáradt orrát pihentetendő – gondosan kiválasztottam egyet és jóízűen elropogtattam. Az eladó döbbent arckifejezését látva éreztem, hogy elárultam magam, hogy valószínűleg először vagyok ilyen flancos helyen – s mivel ez az eset külföldön történt – azt mondtam kínomban, némi szakértői attitűdöt magamra erőltetve, hogy nálunk Magyarországon ez a szokás… Persza a PuertoRico-i kiscsaj partner volt abban, hogy ne jöjjek zavarba, visszakérdezett, hogy Magyarország az Európa-e, amire én válaszoltam, hogy természetesen és Európában mindenki nyersen eszi a kávét. (Persze jó eladóhoz híven azonnal megnyugtatott, hogy igen-igen látta is a Spektrumon az erről szóló műsort.) Ezért aztán, ha ma valaki bárhol a világon a parfümériai kávés dobozkák mellett kiskanalat is talál, az kizárólag miattam van… Egy szó mint száz, a marcipán gyümölcs felvágása után mindenféle látszódó döbbenet nélkül megettem a fűrészport a műanyagízű marcipánnal, de azt most nem írom ide, hogy ez milyen reakciókat válthatott ki – szerintem – az asztaltársaságból. Elég hozzá annyi, hogy egy ilyen esetekre tartogatott meglehetős morbid viccel tudtam csak menteni a helyzetet.

2011. november 22. Igen-igen tisztelt háziember és háziasszony társaim bizonyára megerősítik, hogy egy három+ tagú család esetében a vasárnapi ebéd tekintetében nem könnyű túllépni a rántotthús-marhapörkölt-grillcsirke aranyháromszögön és ezek változatain. A dolog nehézsége nem abban van, hogy nincs fantáziánk, vagy ne lenne meg a magyar szakácskönyvtermés 70%-a a polcon, nem beszélve a mindmegettéről és hasonló portálokról, hanem arról, hogy egy rántott csirkénél sok jobb kaja nincs ezen a kerek világon. Persze az ember mindig próbálkozik. Pár éve például nagyon szerettem volna karácsonyra Gordon Fucking Ramsay pont ebben a témában megjelent könyvét. Ebban aztán komplett és nem elcsépelt receptek vannak, amik igazán különlegesek és a hozzávalók 50%-át is meg lehet szerezni itthon (ez mondjuk nem lenne baj, mert abban valóban nagyon könnyű rutint szerezni, hogy mit mivel érdemes helyettesíteni (zsemlemorzsát grízzel, petrezselymet kaporral – na ezek a rossz példák, de nálam már előfordultak). Ha ez a rutin még nincs meg, akkor ezen könnyű segíteni a főzés közben felbontott ál-Dúzsi rozéval (nem, nem felejtettem el, hogy erről még írnom kell majd…), illetve a dózis növelésével – márhogy a kellő bátorság eléréséig. Szóval Gordon szakácskönyvét megkaptam karácsonyra, akkor azt gondoltam, hogy na végre: vége az egyhangú ebédeknek. A dolog viszont nem működik. Aki még nem vette meg ezt a könyvet, annak javaslom ne is tegye. A helyzet ugyanis az, hogy amikor kedves feleségünk/férjünk szombaton reggel egyre zaklatottabb és ingerültebb hangon jelzi azt a kifejezett kívánalmát, hogy szerinte ideje lenne végre felkelni, akkor éppen nyakánál fogva töri ketté a különleges vasárnapi ebédet. Közismert ugyanis, hogy az evéssel kapcsolatos legjobb gondolatok a meleg ágyban fekve a reggeli kávé előtt születnek meg. (Ez persze igaz másfajta témákra is, de arról most nem beszélnék, mert gyerekek is olvassák ezt talán…) Zárójelben jegyzem meg, hogy a közszolgálati média ezen gondolatok megszületésének mostanában egyáltalán nem tesz jót, mert a hétvégi hajnali O/A Caféban (tényleg ezt a hihetetlen fantáziadús írásmódot használják) Ókovács Szilveszter és az általa verbálisan elfogyasztott oroszkrém szelet olyan mértékben megüli a gyomrot, hogy legszívesebben az egész hétvégét háztartási keksszel és persze egy üveg Jagermeisterrel töltenéd meghitt magányban. Ha sikerül ezeket a csapdákat elkerülni és az említett szakácskönyv a kezedbe kerül, akkor veszed csak észre, hogy megint lekésted Gordont, ugyanis minden recept azzal kezdődik, hogy mit csinálj pár nappal vasárnap előtt (a pár nap az szó szerint is minimum péntek, vagyis szombaton matematikai esélyed sincs elkezdeni a fucking receptet). Arról már nem beszélek, hogy ilyenek vannak benne, hogy: pár nappal az ebéd időpontja előtt hajnalban (!) szaladj (!) le a halpiacra (!) a kedvenc árusodhoz (!) és kérd meg, hogy vasárnap reggel hozza házhoz (!) az aznap csak neked (!) fogott lazacot (!). (Ez már csak amiatt is paradoxon, hogy ahhoz hogy kedvenc halárusom legyen, ahhoz legalább 20 év kell, ha még attól az elhanyagolható ténytől el is tekintünk, hogy halpiac legközelebb Fiumében lehet. Ámbár ezen a neutrínó legújabban felfedezett tulajdonsága ti., hogy gyorsabb a fénynél, akár segíthet is.) Ha túl léptél Gordon könyvén akkor hagyatkozz saját fantáziádra és próbálj ki új dolgot. Én így tettem a hétvégén és aszaltszilvával töltött pulykamellet készítettem kedves családomnak, amiről nem érdemes sokat beszélni, mert mindenki el tudja képzelni, csak egyetlen dolgot osztanék meg a kedves olvasóval: az aszaltszilvával töltött pulykamell akkor a legjobb, ha szilva helyett aszalt sárgabarackot használsz. Ez véletlenül derült ki, de remek felfedezés. (Nem az a véletlen, hogy aszaltszilva helyett aszalt barackot vettem, ugyanis meg tudom különböztetni a kettőt egymástól, hanem az, hogy az utolsó hús előtt elfogyott a szilva és az ál-Dúzsit már megkóstoltam egyszer-kétszer eddig a pillanatig.)

2011. november 20. A tegnapi kelt (illetve pont hogy keletlen) tésztával kapcsolatos fiaskóm után egy üveg Mőcsényi Kékfrankossal próbáltam vigasztalódni és a hibákat elemezni. Na persze ezt nem kell olyan nagyon komolyan gondolni, mindössze arról volt szó, hogy a Mőcsényi jó, a kelt tésztás szöglet után pedig jól is esett. A jelenség amiről említést szeretnék tenni az az, amelyről először – kitől mástól – apámtól hallottam. Ő mesélte egyszer, hogy amikor a már régen meghalt keresztapámmal valahol nagyon messze a távol-keleten voltak kiküldetésben és a megérkezés örömére a szálloda bárjában próbáltak meginni egy whiskyt. Keresztapám nagydarab, harsány, általában is mindig jókedvű ember volt – leginkább a Tüskevár István bácsijához tudnám hasonlítani, de nem a filmsorozatban szereplő Zenthe Ferenchez (jesszus, hiszen már ő is halott), hanem ahhoz akit olvasás közben magunk elé képzelünk. Szóval Imre bácsi, amikor a kis japán pincér bele akarta tenni a Whiskybe a jeget, akkor rákiabált, hogy: „Ne tegye bele! Abból víz lesz!” A személyzet nam valószínű, hogy tudott magyarul – Imre bácsi viszon semmilyen nyelven nem beszélt magyaron kívül, de az esetből láthatjuk, hogy erre olyan nagy szükség nem is volt, hiszen természetesen a jég nem került a pohárba. Egyébként ez nem igénytelenség, hanem egyszerű takarékosság, hiszen ezeken a helyeken nem ilyen kis acél-izékkel centizik ki az italt, hanem egyszerűen teletöltik a poharat, ha van benne jég, ha nincs. Magyarán ilyen esetben a jég mindössze elveszi a helyet az értékes tartalomtól. A taktika kifizetődő és ez már saját tapasztalat. Szóval egyszer apám mondta, hogy elkezdtek whiskyzni, és egyre józanabbak lettek, egyre tisztábbak voltak a gondolataik és egyre pontosabban fogalmaztak. Ez már velem is megtörtént néhányszor, de persze ez leginkább a társaságon, az adott napon, a pihentségen/fáradtságon múlik (ezzel persze lehet vitatkozni). Szóval valami ilyesmi volt tegnap velem. A család elcsendesedett, az X-Faktorból kiesett akit utáltam, meleg volt, barátság volt – mit adhat ennél többet a berek (ha már Tüskevár, akkor legyen Téli berek is). Egyébként, hogy mi köze az evésnek a Tüskevárhoz, arról még írok majd. Szóval Mőcsényi fogyott-fogyogatott, George Clooney, de még inkább Nicole Kidman egyre közelebb jutott a szerb terroristához én meg jól éreztem magam.

2011. november 18. Helyzetfelismerés, gyors döntésképesség, tér- és szférikus látás, kiváló helykihasználás. Egészséges önzés, kis gátlástalanság, a hibákon való gyors túllépés képessége. Széles látókör, bevállalás, nyitottság. Mindezek a tulajdonságok szükségeltetnek ahhoz, hogy az ember egy rendezvény svédasztalnál érvényesülni tudjon. Ez ugyanis az a műfaj, ahol igazából megismerszik az ember kíülről és belülről, alulról és felülről. A rutintalan fogyasztó az beáll a sor végére és mikor pont az orra előtt fogy el a sztroganoff bélszín, akkor egy á-úgysem-kívántam arckifejezéssel megpróbálja szögletre menteni a helyzetet. A közepesen rutinos, a desszerttel kezd, és visszafelé eszi végig a menüt – minden helyszínen elkerülve a tolongást – mondván, hogy úgyis egy helyre megy. Aki ebben a fajtában professzionalizmusra tör, az képes oda-vissza vigigcsinálni a kiképzést, amely nem kis feladat, de hosszú gyakorlással elsajátítható ez a képesség. Az igazán profi sajátja viszont az ütemérzék. Ha valaki látott már bernáthegyit macskát elkapni, akkor tudja miről beszélek. Ez a kutya nem azért képes erre, mert annyira gyors – sőt kimondottan lomha -, hanem mert pont egy ütemmel mozdul hamarabb mint a macska, és látszólag szegény pont a mancsai közé ugrik. Vagyis azt egy konferencián meg kell érezni, hogy mikor következik az a mondat, hogy „most következik az ebéd, jó étvágyat mindenkinek”, és pontosan ez előtt kell a telefonunkat a fülünkre szorítva és sürgős beszélgetést imitálva kiosonni a helységből, az se baj ha feltűnően. Ilyenkor szabad a pálya, mi leszünk az elsők és ha rendelkezünk az első mondatban leírt tulajdonságokkal, akkor valóban a tápláléklánc csúcsán érezhetjük magunkat. Lehetséges taktika az is, hogy fölényesen leülünk egy asztalhoz és kicsit lenéző, de mindenképpen érdeklődő pillantással szemléljük a sorban tolongó tömeget – itt is hasznos a telefon és a rettentő elfoglaltság imitálása -, majd amikor a levesesbödön elől elmúlik a sor, akkor odalépünk és hosszan kevergetve szedünk mi is belőle (hiszen nem kell sietnünk a mögöttünk várakozó miatt, bár igaz, hogy ha erre van késztetésünk, akkor az itt néha előforduló lelkiismeretfurdalás nem illik a svédasztal műfajához.) Felhívom a figyelmet, hogy ez egy kicsit veszélyes taktika, hiszen rosszabb helyeken visszaüthet, lévén kevés az étel mennyisége. Ami még megfigyelhető az az, hogy egyre gyakrabban találkozunk a pincérek humoros megnyilvánulásaival. Sok vendég ugyanis – talán joggal – azt gondolja hogy az egy ilyen kétrészes tálaló izében (cséving) levő étel komponensek össztartoznak. Ezért aztán összerakják a vaníliasodót a töltött káposztával, a diós gubát pedig a grillezett zöldségekkel. Ez az ő bosszújuk azért, mert jattra egy konferencia társaságától nem számíthatnak, de mégis jópofát kell vágniuk hozzá. Végezetül meg kell jegyeznem, hogy ha a fenti megállapításokban szereplő tulajdonságokra és megnyilvánulásokra valaki ráismerne, az kizárólag a véletlen műve.

2011. november 17. Tegnap mákostésztát ettem ebédre. Van pár kaja, amit ha meglátok, azonnal ennem kell belőle. Ilyen a tarhonya, a grízes és a mákostészta. Nem tudom megmagyarázni, hogy ez miért van, és miért pont ezek, de így van. Ha van a T. olvasók között lélekbúvár és viselkedéskutató, esetleg gasztroenterológus, az legyen olyan jó, és elemezze ezt a helyzetet. (De csak akkor kommenteljen, ha nem túl ciki rám nézve…). A mákos tésztáról meg – mint mindig – apám jut eszembe. Apám, akinek volt pár jellegzetes mondása, páldául a „gázvízvillanyajtó”, ami otthon nálunk a „sziasztok, akkor én elmentem”-et, vagy a „kedves családom! én most elmegyek, csókollak benneteket, vigyázzatok magatokra, sietek haza!”-t helyettesítette, ugyanis akkor is ezzel köszönt el, ha dolgozni ment, de akkor is, ha Japánba. Szóval az Ő mondása volt a „fele-tészta-dupla-mák” is, amely mindent elmond az életfelfogásáról. Ami csak töltelék, ami csak azért van, mert mégse lehet tele pofával cukrozott mákot enni, abból a minimumot, de a sok jóból, jó sokat (ez valami rock számban van nem?). Persze ezt otthon szinte sose fejthette ki, mert anyám utálja a mákostésztát, így aztán ritkán ettünk, ha jobban belegondolok, akkor ez inkább ilyen menzai legenda volt. A lényeg az, hogy minden egyes alkalommal ez a történet jut eszembe, ha mákostésztát eszem, de persze ezt egyáltalán nem bánom. Na jó, nyilván mákostészta és mákostészta között is van különbség. A mi menzánkon például ilyen száraz és fujtós, mint Etvasz barátom pogácsája (garantálom, hogy ezzel egyáltalán nem mondtam keveset). Ráadásul egyszer megkérdeztem azt a nénit akit magamban csak szupernagyinak szoktam hívni, hogy esetleg egy kis méz nem volna-e rá – hiszen az közismert, hogy a mákostészta mézzel csurgatva az igazi, és nem leöntve például vaníliaöntettel, aminek ott semmi helye -, hát úgy nézett rám, mintha legalábbis azt kérdeztem volna, hogy annak a kishölgynek ott pénztárnál megadná-e a számát keziccsókolom. Persze van remény, mert pár hete Abádszalókon – ahol kb. az érettségi utáni nyáron voltam utoljára, és úgy emlékeztem rá, mintha minimum francia rivéria (!) lenne, most (ősszel) meg mintha Joli zombifilmjének castingjára menne mindenki – egy csárdában ettem mákos gubát (mit gubát! bobalykát!) – ahol szemrebbenés nélkül teljesítették a mézre vonatkozó kérésemet is és mondhatom jó volt, eltekintve a kissé száraz kiflivégektől. Egy biztos: mákostésztára nekem nem azért van szükségem, hogy mákot egyek, hiszen utána 1.) ki kell pucolnom a fogsoromat, 2.) egész nap fáj a gyomrom 3.) mióta tudom, hogy az ópium alapanyaga a mák, bemeséltem magamnak, hogy a máktól álmos vagyok, hanem azért mert eszembe jut apám és a mákostészta esete. És az jó.