Kategória: Indokolatlan elérzékenyülések

Elemi ösztön

Az egyik barátom mesélte el (legalábbis mindannyian jobban járunk, ha ezt mondjuk) az első találkozását a fia barátnőjével. Ezt a barátomat én úgy ismertem meg, mint a legtoleránsabb, legnyitottabb embert kerek-e világon. Soha senkiről nem ítélt elsőre, de talán másodikra sem, és főleg nem ránézésre. Ő képes tejfelszőke germán típusúként a párizsi méltán kétes hírű Gare de l’Est-en odamenni a minimum kétméteres afroamerikai férfiakból álló csoporthoz, akik szemmel láthatóan azzal voltak elfoglalva, hogy elosszák egymás között a legutóbbi a drogkörútból szerzett napi betevőt és ebben a tevékenységükben nem igazán illik megzavarni – legalábbis a francia etikett ez kifejezetten tiltja. De ezzel ő nem foglalkozik, sőt valószínűleg fel sem méri tettének lehetséges következményeit, odamegy és oroszul (!) megkérdezi a talán legrosszabb arcú egyént -akit gyakorlatlan szem valószínűleg nem is tudna megkülönböztetni a társaitól -, hogy bocsánat, nem jártunk mi együtt a leningrádi egyetemre járványügyet tanulni? Mi ezt pár lépés távolságról néztük és tüntetően jeleztük, hogy nem együtt vagyunk, sőt tulajdonképpen úgy igazán ott sem vagyunk, csak éppen álldogálunk egy picit, mielőtt meginnánk egy kapuccsínót az automatából. És ebben megmondjam mi a legviccesebb? Hogy de. Hogy tényleg együtt jártak egyetemre a Szovjetunióban és mi többiek szájtátva figyeltük, hogy ott, Párizs talán leghírhedtebb környékén felhőtlenül cseveg és nevetgél a rövidnadrágos, farmeranyagból házilag varrt és egy csinos patenttel ellátott, gondosan nyakbaakasztva hordható útlevéltartót viselő  (ugye emlékszünk erre a Kelet-Európai jellegzetességre) magyar egy égimeszelő, feketebőrű, talptól sapkáig fukszozott emberrel – oroszul. Ettől a történettől eltekintve is amikor jóízűen elkezdett kombinálni a társaság és már majdnem elfajult a dolog abba az irányba, hogy igazságtalanul, sőt ismeretlenül csúnyákat mondjunk vagy csak gondoljunk valakiről – mindig Ő az, aki leállítja a többieket azzal, hogy de srácok, miért mondjátok ezeket? Hát nem is ismerjük, nem is találkoztunk vele! – amire kicsit el is szégyelljük magunkat mi többiek.

Ahogy mondtam ennek a barátomnak van egy fia. Egyetlen gyerek, ennek megfelelően eléggé el is kényeztetett, ráadásul – ilyen családokban nem szokásosan – az apjával van nagyon bizalmas kapcsolatban. Az apjának pedig Ő a szeme fénye, mindent megbeszéltek egymással, rossz jegyeket, titkos-véletlen berúgásokat, komolynak tűnő, de valójában komolytalan első szerelmeket. Aztán elérkezett az a nap, amikor a fia bejelentette otthon – természetesen először az apjának – hogy már egy ideje együtt jár egy lánnyal, akit elhozna bemutatni egyik este, mondjuk vacsorára. Az én barátom ekkor nagyon meglepődött. Na nem azon, hogy a fia elhozná a csaját, hanem a saját soha nem tapasztalt érzésein. Ő, aki ahogy mondtam végtelenül toleráns és soha semmilyen előítéletnek nem engedett teret, most azt érezte, hogy hát ő ezt a lányt ki nem állhatja. Mert hát hogy jön ő ahhoz, hogy a kicsi fiának, akit sokszor a legbizalmasabb barátjának érzett, csak úgy elcsavarja a fejét és betolakodjon a szépen berendezett szívébe, nagymértékben csökkentve az apja által kitöltött teret? Hát mit képzel ez a kis… Idáig jutott a gondolkodásban amikor olyan lelkiismeret furdalást érzett mint talán még soha. Hát ő, pont ő gondol ilyet akitől ez ennyire távol áll? Na nem ez nem lehet. Próbált őszinte mosolyt erőltetni magára és mondta, hogy persze, nagyon nagy örömmel várjuk, de hol ismerkedtetek meg – kérdezi a fiát. A fiú erre elmeséli, hogy tavaly amikor kint volt egy hónapot Malmőben önkénteskedni akkor ismerkedtek össze. Szóval svéd? Ja, nem, nem svéd. (Huhh, akkor magyar, legalább ez rendben van gondolta a barátom, talán nem viszi el a gyereket a hideg Svédországba.) Indiai. Egy csoportban voltak a menekültszállón, ahol dolgoztak. Ebben a pillanatban a barátom nem tudott gátat szabni a gondolatainak. Na idejön ez a cigány a világ végéről – nyilván egy szemét migráns – és arra utazik, hogy kifogjon egy ilyen jólelkű, naív gyereket, felcsináltassa magát aztán hazaviszi én meg talán sose látom többé, szegény meg élhet ott a vonatok tetején. Valószínűleg valami kiülhetett az arcára, mert a gyerek folytatta azzal, hogy a lánynak nincsenek szülei, alkalmazott matematikát tanul a stockholmi egyetemen és már majdnem megkapta az állampolgárságot, csak a svéd nyelvvizsga hiányzik. Erre egy kicsit az apa megnyugodott, de továbbra is azt érezte, hogy utálja a lányt, mert tutira csak kihasználja a fiút és majd jól elhagyja, ha talál jobbat. Ja és biztos hindu és leginkább bogarakat eszik. Eh. A legfurább az volt az egészben, hogy a barátom, mintha kívülről nézte volna magát meglehetős undorral, hogy nem, ez nem lehet ő. Ő nem ilyen. Ő nem gondol ilyeneket. Persze nem mondott semmit, lassan lenyugodott és csak annyit mondott, hogy persze, jöjjön csak bármikor! Oké, akkor hívom skype-on, mindjárt hazaér a miséről. (Hm. Miséről? Szóval keresztény?) Persze a gondolatok cikáztak a fejében továbbra is. Mi az hogy vacsorára? Egy vacsorára jön el Malmőből? Ez elég fura. És hogy lesz – kérdezte – egy estére jön csak ide? Nem, itt lesz három napig, foglaltam neki egy kollégiumi szobát az egyetemen. Na erről szó sem lehet – kerekedett felül a jófejség a barátomban – de azért a fogát szorosan összeszorítva mondta, hogy: idejön aludni és kész. A találkozóig még hátra volt egy hét, de már ezzel kelt, ezzel feküdt. A legjobb amiben önmagával és a lelkiismeretével maradhatott az az, hogy ha a fiának jó, akkor neki is jó. Azért érezte, hogy ez elég sovány magyarázat önmagának. A kérdéses estén a barátom ment ki a vasútállomásra a fia és a barátnője elé. Amíg várta őket a kocsi oldalának dőlve folyamatosan azt mondogatta magában – mintegy nyugtatóként, hogy nyitott vagyok, nincs előítéletem, ha neki jó, nekem is jó… Amikor megjelentek az állomás ajtajában a szeme azt látta, hogy egy nagyon vékony, félénk, okos szemű lány jön a fia mellett aki mosolyogva nézi a távolból. A barátom ösztöne ilyeneket kérdezett: hát hogy jön ez? Csámpás? Miért szorongatja úgy a gyerek kezét? 3 napra egy akkora bőröndöt hoz mint egy ház? Szegény fiú alig bírja el… Természetesen elfojtotta magában ezeket az érzéseket, mert a fia kedvét a negatív ösztöneivel semmiképp sem akarta elrontani, inkább lenyelte a keserűségét. Az első találkozás rendben lezajlott, a lány személyisége szinte azonnal levette a lábáról a barátomat és a feleségét is.

Most már elárulhatom, hogy ez egy régi történet, a barátom fia boldogan él három gyerekkel és az indiai származású feleségével, aki kiválóan megtanult magyarul és a svéd mellé már a magyar állampolgárságot is megszerezte.

Ezt a hosszú bevezetést csak azért meséltem el, mert pár hete én is a negatív ösztöneim csapdájába estem. Az történt ugyanis, hogy hosszú évek óta nem én főztem a társaságnak a kaját a menetrend szerinti Didergő hétvégén. Ezek a bulik úgy zajlanak, hogy pénteken megérkezünk a tanyára – ami egy gyönyörű és végtelenül nyugodt helyen van a Bükk keleti oldalánál – örülünk a viszontlátásnak amit számottevő mennyiségű alkoholos itallal segítünk. Szombaton a gyógysörök után főzni kezdünk valami jót. Na ezt rendszerint én celebrálom a többiek hathatós segítségével. Idén az egyik barátunk meglepett minket egy komolyabb vaddisznóhús darabbal, ami bizony pörköltért kiáltott. Ezt meg is beszéltük már hetekkel előre, én rákerestem pár receptre és készültem a főzésre. De minden máshogy alakult. Amíg én a boltban voltam, addig a barátom orvul nekilátott a főzésnek, és amire visszaértem már szépen főtt a pörkölt. Na és ekkor. Ekkor éreztem, hogy előjön belőlem az irigység, a lekicsinylés, a kishitűség, a féltékenység és az összes hasonló negatív tulajdonság. Hát elrontja. Hát azt most mért teszi bele? Jézusom, hát leégeti. Ilyenek jártak a fejemben, de nem mondhattam ki, így kénytelen voltam Csabi barátom pálinkájával belsőleg nyugtatni magam. És a végeredmény? Na az zseniális lett. Semmi baj nem volt vele, főleg azután, hogy azért a pontot az i-re én tehettem ki azzal, hogy amikor az alkalmi szakácsnak felcsapott és húsdealer barátom azt mondta a főzés vége felé, hogy már majdnem kész, csak egy kis áfonyalekvár kéne bele, de elfelejtette. Ekkor megdicsőülve, mintegy leereszkedve mondhattam azt, hogy nyugi kisfiam, én természetesen hoztam…

Takarékosság és stílus

Ismeritek azt az embertípust, aki minden konyhai alapanyagot elő- és végterméket elrak, lefagyaszt, bezacskóz, mindezeket észben tartja és a kellő időpontban elő is veszi újrahasznosításra? Hát én ismerek pár ilyet és őszintén csodálom őket. Én ugyanis ennek a kívánt folyamatnak mindig csak egy részéig jutok el. Vagy addig hagyom a készételt a hűtőben, amíg ott is megromlik és már nem lehet lefagyasztani. Vagy egyszerűen csak a mennyisége vagy a minőség miatt nem tartom érdemesnek a fáradtságra. Ha viszont a mennyiség és a minőség is megfelelő és nem is felejtkezek el arról, hogy le kellene fagyasztani, sőt találok dobozt, zacskót is neki, akkor a mélyhűtő becsukása után felejtem el szinte azonnal, aminek az a következménye, hogy akkor találom meg a jobb sorsra érdemes adagot, amikor „hát az nem lehet, hogy egy ekkora hűtőben ne legyen hely egy nyomorult jégkockatartónak” felkiáltással kipakolok mindent és rácsodálkozok a múltba vesző gondosságomra és a szelektív emlékezetemre egyaránt. Mivel a legtöbb lelet eredete ugye nem felkutatható, egyből – felolvasztás nélkül – a kukában landol. Összefoglalva a folyamatot azt tudom töredelmesen és bátran bevallani, hogy sajnos rengeteg ételt dobunk ki – és ezzel hasonlóak vagyunk a nyugati civilizációk jobb módban élő embertársaink nagy részéhez – nyersen, elkészítve vagy elkészítve és hónapokig fagyottan tárolva, ez utóbbihoz nem kevés villamos energiát is felemésztve.

Számomra ebben a tekintetben az az ismerősöm, aki minden – ismétlem minden – maradékot – elrak, újrafelhasznál és a családja tányérjára tesz. Ha másodszorra sem fogy el a rántott hús, akkor abból biztosan fasírt lesz, ha egy kicsit már hűtőízű és színét vesztett a ki tudja mikor lefagyasztott töltelékáru, azt eladja speciális félbajor félfehér kolbászként. Az ismerősöm családja mindezt már megszokta és megtanulta, nem lázad akkor sem ha egy álló hétig kell rizst ennie magában egy sajnálatos baleset eredményeként, amikor véletlenül megborult a só a főzővízbe való adagoláskor, így a rizs mennyiségét kellett hozzáigazítani a váratlanul szerencsétlenül alakult körülményekhez, az ugyanis szóba sem jöhetett, hogy az a drága só kárba menjen, netán új főzővizet készítsünk.

A takarékosság nagymestere mégiscsak Jolinagyi volt. Nyugdíjas korában mindig délben ment a piacra – ahogy ő mondta: cancikázni (ne kérdezzétek, honnan ered a kifejezés) -, mert pontosan tudta, hogy ekkor az árusok már szabadulnának az áruiktól, és mennének haza a francba, mert etetni kell a jószágokat és ha nem érik el az egyes buszt, akkor nem lesz étel amire az ember hazajön a gyárból, azt pedig nem akarják megkockáztatni. Ezt a lélektani pillanatot használta ki Jolinagyi és ért el kivételes extradiszkontot a kissé már viseltes saláták és tökök megvásárlásakor. Ő egyébként arra is nagyon odafigyelt, hogy mi, az unokái is minden egyes falatot, kortyot a lehető legjobban felhasználjunk. Képes volt arra, hogy amikor arra panaszkodtam kisiskolás koromban a nyári szünet alatt – miközben vele tartottam cancikázni -, hogy éhes vagyok, akkor vettünk a boltban egy (1) sós kiflit (á 40 fillér), de azt sem adta a kezembe, hogy egyed kisunokám, hanem falatokat tört belőle és így adagolta, ráadásul a következő csak akkor érkezett, ha meggyőződött arról, hogy az előző már nincs a számban. De ő volt az is, aki 50 filléres fagyit vett nekünk, nehogy meghűljön a torkunk és/vagy elcsapjuk a hasunkat. Ne, senki ne higgye, hogy ezt szomorúan, vagy a szánalomra méltó gyermekkorom ecseteléseként írtam le. Úgy sajnálom, hogy nem tanultam meg ezt tőle. Valószínűleg egyébként anyámban volt egy kis lázadás ezzel a személettel kapcsolatban, mert ő aztán végképp nem volt ilyen, apám meg maga volt a nagyvonalúság a nem túl gyakran bekövetkező indokolatlan költekezéseivel, amiket „játsszunk részeg milliomost!” felkiáltással vezetett be – prémiumosztások vagy egyéb jutalmak idején.

Aki miatt ebbe a posztba belekezdtem az mégiscsak Tibor barátom. Ő volt az, aki egy főiskolai félévet kihúzott egy fél rúd parizerrel. Minden egyes napon arra ébredtünk, hogy Tibor felkel, birodalmi stormtroopereket megszégyenítő határozottsággal és dobogással végiglépked a valószínűtlenül hosszú kollégiumi folyosón a konyhában található hűtőhöz, majd ugyanolyan döngő léptekkel vissza a szobába és leül az asztalához. A parizerből levág az irigyelt vadászkésével kettő darab 1,5 és 2 mm közötti vastagságú szeletet azt elhelyezi azon a kenyéren, amit egy vajas doboz tetején tartott – így kenni már nem kell belőle, hiszen egész éjjel egymás aurájában voltak. Rövid és funkcionális falatozás után kenyér vissza a vajasdobozra, az avatatlan szem számára semmit sem változott parizert vissza a zsírpapírba majd a nejlonzacsiba és irány a hűtő újra. Ennyi év után felmerül pár kérdés: miért nem csinálta meg a parizeres kenyerét Tibor a konyhában? (Ebben az esetben egy utat megspórolt volna). Sőt, miért nem ette meg ott? (Így a reggelizése közben nem kellett volna a még alvó állapotban lévő szobatársai (vagyis Józsi barátom és én) sokszor a kelleténél intimebb, bár önkéntelenül kiadott hangjait hallgatnia. De hát mindegy, ezekre a kérdésekre talán már sosem tudjuk meg a választ. Tibor egyébként mindennel nagyon tudott sprórolni, a szavakkal, az írással, a hellyel a füzetében. Idekívánkozik az a történet is, ami az én szakdolgozatommal történt: Amikor mi főiskolára jártunk, a számítástechnika még éppen csak elterjedőben volt. Egy – egyébként Tibor tulajdonában lévő – IBM XT számítógépen írtuk a szakdolgozatunkat például, közelebbről a Chi Writer nevű szövegszerkesztőn. Ahhoz, hogy megkülönböztessük az állományokat azt találtuk ki, hogy a konzulenseink nevéről nevezzük el a fájlokat (max. 8 karakter lehetett a név, és kötelezően a .chi kiterjesztést kellett használni, szóval elég komoly kereteket kellett betartani). Tibor javasolta, hogy az én dolgozatom neve legyen Viliba.chi, ugyanis így megspórolunk egy csomó karaktert és mivel a konzulensem Balogh Vili bácsi volt, minden feltételnek megfelelt a név. Tibor egyébként is híres volt a tömör megfogalmazásairól. Amikor logikai kapcsolástanból valami egyedi megoldást magyarázott a tanárunknak, aki nem igazán értette, hogy annak miért ugyanaz az eredménye mint amit Ő elképzelt, Tibor ugyanis valami egészen más úton jutott el helyes megoldásig, pár nem túl lelkes mondat után, csak annyit mondott: „az én füzetemben már működik!” A legszebb történet azért mégiscsak az, amikor Tiborunk szerelme valamiért Finnországba hajózott, akkor hősünk egy távirattal fejezte ki az érzéseit. (Nem email, nem sms, nem messenger üzenet, hanem távirat, amihez be kellett menni a postára és komoly pénzeket kellett fizetni, ráadásul minden ilyen bénán elferdítettek, például a csütörtökön!-t úgy írták, hogy csuetoertoeken felkiaaltoojel, nem lévén ékezetes karakterek és írásjelek a rendszerben) Na szóval Tibor mindössze ennyit küldött: „Ha een szeel lehetneek felkiaaltoojel” – utalva ezzel az akkor közismert Omega számra, vágyaira, de legfőképpen csodálatos és túlfűtött érzéseire. Azt semmiképp se tételezzük fel, hogy távirata megfogalmazásakor kihasználta a postai díjszabásnak azon pontját, hogy a táviratok alapdíjában az első öt szó van benne, efölött már szavanként kell fizetni, és egy kollégista pénztárcájához képest nem is keveset.

Akkor nem kényszer

(Figyelem, durva comingout jön, gyengébb idegzetűek akár be is csukhatják a szemüket, ellapozhatnak, vagy csak simán visszatérhetnek a facebook üveges tekintetű görgetéséhez le majd fel majd megint le, fel, le, mivel egy szellő hintáztatja az ágat (… ja ez meg már egy másik mese…)) Na szóval azt szeretném bevallani itt a mélyen tisztelt nagyérdeműnek férfias, már-már proletár őszinteséggel, hogy a mainál sokkal fiatalabb koromban írtam verseket. Ez a kór elég sokáig tartott és miután a versírás utáni vágyam egyszer végre abbamaradt, néha váratlanul újra feltűnt, de csak azért, hogy megint elenyésszen. Anyám és apám erre teljesen ellenkező módon reagált. Anyám elment a közeli papírboltba és vett nekem egy Erika márkájú táskaírógépet, apám meg később, miután a félkönyökére támaszkodva végiglapozta a zsengéimet, azt mondta, hogy hát nem egy Ady Endre. Ezen aztán természetesen vérig sértődtem, mondván, hogy ezt kikérem magamnak, milyen jogon ítéli meg az én irodalmi magasságaimat és mélységeimet vérbeli, sőt szakbarbár műszaki ember létére, amikor ő köztudottan csak olyan verseket írt, hogy például:

„nincs barátom ej-haj, nem baj

igaz van vagy féltucatnyi

de azokat nem lehet

beszámíta-ni”

A -ni előtti gondolatjel arra való utalásképpen van ott, hogy színpadi előadás közben a művészen lévő, lehetőleg piros-sárga pöttyös, a nyakra félvastag, bármely rövidáruboltban kapható gumival erősített csokornyakkendőt a „beszámíta” szintaxis elhangzásakor a legalább mintegy 20 cm-re ki kell feszíteni, majd a „ni”-re – mintegy az előadás csúcspontjára érve – azt a nyakizmok egyidejű megfeszítésével el kell engedni a hallgatóság nagy örömére és spontán ovációjára. (Ha valaki azt hinné, hogy ezt apám komoly és felelősségteljes vezető beosztású káder létére nem adta elő évről-évre az emlékezetes bükkszentkereszti ismerkedési eseteken, akkor óriásit téved. Ezekről az alkalmakról még majd egyszer írok, mert történtek bizony ott is csuda dolgok…)

Őszintén szólva nem tudom, melyikük tett velem jobbat. Anyám aki támogatott, vagy apám, aki visszarángatott a földre. Azt hiszem ez a két hatás így együtt volt jó. A grafománia megmaradt, azóta is nagyképűen hiszek benne, hogy le tudok írni dolgokat, de azt is tudom, hogy egy határon túl nem szabad/érdemes merészkednem. Pont elég, ha megmarad nekem, nem feltétlenül és mindenáron kell másokat is terrorizálnom az általam írottakkal. Pedig hát micsoda gondolatok születtek. Ott van mindjárt a moszkvai tanulmányi kirándulásunk alkalmával érzett, mit érzett! papírra zokogott

„zöld pipacsos vörös rét

mi lesz veled vörös tér”

csodálatos rím-kétsoros, ami aztán végképp kiütötte még nálam is a biztosítékot amikor megláttam leírva a füzetemben. Akkor két dolog fordult meg a fejemben, egyrészt, hogy apámnak igaza volt, másrészt, hogy kár volt kiadni azt a sok pénzt Erikáért. Na de fátylat a múltra, régen volt, talán igaz sem volt. (De, sajnos igen…) Az irodalom iránti mérsékelt rajongásom egyébként azért mostanra is megmaradt, ami főiskolás koromban olyan méreteket öltött, hogy egyszer még egy író-olvasó találkozót is megszerveztem Petrőczi Évával. Éva el is jött én ott voltam, csak a műszaki főiskolás hallgatók nem akartak megjelenni, pedig minden kollégiumban kitettem plakátokat. T-5 perccel még csak én és két szintén megszállott ismerősöm ült a helyszínnek kiszemelt társalgóban, így aztán körberohantam még egyszer a 3×5 emeletet, hogy szemmel is látható hallgatóságot toborozzak. (Igen, gyalog. Akkor még nem tudtam instant üzenetet vagy kör-sms-t írni, mert erre alkalmas eszköz nem volt, sőt el sem tudtuk képzelni, hogy létezik ilyen. Akkortájt például, ha valakit felhívtak a szülei a kollégiumban, akkor az a telefon a portán csöngött és a portásbácsi – az este előrehaladtával valahogyan egyre kásásabb hangon – beszólt a hangosbemondóba, hogy X.Y-t várják a káhányas portán. (Lehet, hogy K-3-ast mondott, de mi jobban szerettük így érteni.)) A lényeg ebben a történetben az, hogy Petrőczi Éva megjött Budapestről, nem fulladt botrányba a találkozó, sikerült odacsődítenem pár – elsősorban irántam – elkötelezett hallgatót. Még olvastunk is fel a verseiből, ittunk kávét, jó volt minden.

Ezt az egészet csak azért meséltem csak el, mert Petrőczi Éva volt az, akitől a következőt hallottam: „verset írni akkor nem kényszer, ha az”. Nagyon magyarázni ezt a mondatot nem kell, azt jelenti, hogy csak akkor írj bármit, ha már végképp nem bírod, egyébként csak magamutogatás, szellemi fontoskodás és zaklatás az egész. Természetesen az a kérdés merül fel, hogy mi köze ennek Bálnához…

A fenti dolgok akkor jutottak eszembe, amikor egy hosszú és tényleg fárasztó egész hetes külföldi kiküldetés után vasárnap délelőtt ültem itthon nyakig a depresszióban. Egy csomó dolog járt a fejemben. Azt éreztem, hogy nem vagyok biztos magamban, mi lesz a munkahelyemen, hogyan oldom meg a nagy kérdéseket. Addig merültem ebbe az állapotba, hogy az már saját magamnak is feltűnt és éreztem, hogy ebből a negatív és lehúzó spirálból valahogy ki kell lépnem. Kell valami olyan tevékenységet csinálnom most azonnal, ami legalább egy kicsit eltereli a figyelmemet saját magamról. És itt nem feltétlenül csak a pálinkára kell gondolni. Régen, főiskolás koromban ilyenkor ráncolt homlokkal a füzetem fölé görnyedtem és verseket írtam (Józsi barátom ekkor mindig azt kérdezte, hogy na mi van Bélám, szerelmes vagy?! És majdnem mindig fején is találta a szöget egyébként…) Ahogy azt fent leírtam ezen már túl vagyok, ma a versek helyett leginkább a főzéshez fordulok. Most vasárnap is így jutottam el addig, hogy sütni kellene valami sütit. Ezt nem egyszerűen csak éreztem, hanem teljesen biztosan tudtam, hogy mit kell csinálnom, hogy ez a megoldás. Azt is tudtam, hogy van itthon tojás, liszt, túró, ez-az, vagyis így olyan nagy akadály nincs, ami alapján lebeszélhetném magam, ahogy a depisek szokták magukat. Sütöttem is egy remekbeszabott túrós megfordítós cuccot (nem tudom a rendes nevét, de valószínűleg nem ez, mert azt nem tudom mitől lenne megfordítós). Hol elmélet, hol gyakorlati alapon tudományosan túllendültem az akadályokon (pl. hogy a recept szerint 22×25 cm-es négyszögletes tepsi helyett jó-e egy 26 cm átmérőjű kerek forma, vagy hogy lehet-e rendes túróból botmixerrel krémeset csinálni…) A gyógymód bevált, sokkal jobban éreztem magam, mire végeztem, ráadásul még az eredmény is jó lett. Ajánlom mindenkinek. A versírást is, a sütést is. Vérmérséklet szerint…

A lélek tükre

A szem a lélek tükre mondtuk ki magunkban mindannyian a címet megpillantva, de természetesen nem erről a közhelyes mondásról szeretnék beszélni ma. Van valami ugyanis szerintem ami még talán a szemnél is jobban megmutatja a gazdája lelkivilágát. Megismerve ezt a dolgot nemcsak megtudhatjuk, hogy a készítője mennyire érzi otthonosan magát az emberi társadalomban, de még – ha jól odafigyelünk – akkor egész odáig merészkedhetünk, hogy urambocsá’ komplett pszichopata-e vagy talán széplelkű álmodozó. Formáját tekintve annak a valaminek csalhatatlanul megérezhetjük, hogy a gazdája odafigyel-e ránk és fontosak vagyunk-e neki, vagy csak egynek néz minket a sok közül.

Nem csigázom tovább az olvasó kíváncsiságát, hanem férfias bátorsággal ideírom, hogy a fasírtról van szó, se többről, se kevesebbről. Ott van például Anyám Fasírtja. Erről már esett szó ezeken a lapokon, de azért nem árt felidézni. Apró, kivételes alkalmakkor fogpiszkálóra tűzött és egyetlen falatként megehető, fokhagymában hiányt nem szenvedő golyókról volt szó, aminek a legfőbb jellemzője, hogy evés közben szinte érzed Anyám kezének apró, finom mozdulatait, ahogy egy kisebb diónál nem nagyobb fasírtokat simogatja és teszi be a forró olajba. Ő nem használt soha zsemlemorzsát a ropogósabbá tételhez, mert azt mondta, hogy az csak ront rajta és elveszi a hús valóságát. Természetesen amióta ő már nincs köztünk nem ettem olyat, de még hasonlót se, és az is nyilvánvaló, hogy én sem tudok olyat csinálni.

Aztán ott van az a változat ami a mi házikedvencünk. Ez nem golyó, hanem rúd alakú, szebb napokon baconnal beterítve és úgy megsütve. Én úgy szeretem, ha nem túl száraz húsból készül, hanem inkább szaftosból, mert olyan jó érzés, amikor a kissé szájpadláshoztapadós főtt tojássárgáját egy jó falat hússal lehet ellensúlyozni. Igen, mert szerintem az a fasírt tojás nélkül olyan, mint a grönlandi bálna óceánvíz nélkül, vagyis csak egy darab unalmas hús. Az otthoni konyhában a fasírt massza kap néha egy adag fagyasztott zöldséget is, hadd legyen még gazdagabb és látszatra egészségesebb. (Természetesen akkor is jó szolgálatot tesz a zöldség, ha éppen elcsesztük és kevés lett a hús, vagy mert a.) eleve keveset vettük, b.) b sokat vettünk csak vagy nem találjuk a bejáratott tepsinket, vagy megtaláljuk, de még a múlt heti odaégett maradék ázik benne és se kedvünk, se időnk, se humorunk nekiállni elmosogatni. A két eset kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy egyrészt minden relatív, másrészt minden malőr megoldható egy kis kreativitással és látszólag össze nem egyeztethető dolgok összeillesztésével.) Ennek a rúdban sült fasírtnak az is az előnye, hogy anélkül lehet néma csendben levágni egy szeletet és a hűtőajtó takarásában magunkba tömni mintegy mellékesen, hogy a változást a családunk észrevenné. Természetesen ehhez az kell, hogy a levágáshoz szükséges eszközöket gondosan eltüntessük a mosogatóban lévő edények alá, vagy urambocsá azonnal elmosogassuk. A menzai univerzumban ezt az ételt valamiért stefánia-vagdaltnak hívják, ami nem tudom pontosan micsoda, szerintem ugyanolyan mint a fasírt csak sokkal több benne a kenyér – legalábbis ez a tapasztalatom. Apropó vagdalt. A név nem véletlen, mármint hogy a fasírtot vagdaltnak hívják. Sokan esküsznek rá, hogy a a lélek- és illúzió rombolás csimborasszója az, amikor  a húst átküldik a húsdarálón. A komoly emberek a vagdaltat vagdalják, vagyis erre megfelelő speciális késsel aprítják fel formázható és jól kezelhető masszát képezve. Hát én nem vagyok ilyen. Általában megveszem a húst a hentesnél daráltan és még arra sem figyelek, hogy ne kerüljön bele az előző vevőnek processzált, még a gépben lévő bármilyen anyag. Hát hiába. Szeretek veszélyesen élni. Ugyanilyen kérdés a belekerülő hagyma is. A populáció egyik fele nyershagymás, a másik fele pirított hagymás. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy hagyma a masszához való keverése előtt megpirul-e vagy sem. Az én véleményem az, hogy a pirítás mindenképpen megéri a fáradtságot, de persze én is elmulasztom sokszor, ha nincs hozzá éppen türelmem.

Az ember így negyven és ötven között – jóval közelebb az ötvenhez – hajlamos azt gondolni, hogy fasírt terén már nem érhetik meglepetések. Amire idáig eljutunk, már túl vagyunk a vegetáriánius lencsvagdalton, amit nem vallunk be, hogy véletlenül vettük. Túl vagyunk a mícsen és a csevapon. Túl vagyunk a zabpelyhes változaton is. Én is így gondoltam ezt, – amikor a perceken belül bekövetkező elementáris meglepetésről mit sem sejtve -, a koromra való tekintettel meglehetősen magabiztosan vettem a menzán zöldborsófőzeléket fasírttal. Valószínűleg hétfő volt, olyankor szoktam főzeléket enni a hétvégi hústúltengést ellensúlyozandó. Kicsit elgondolkodva vittem a tálcán az asztalhoz az ételt és akkor jött a meglepetés. Belekóstoltam a fasírtba és – azt nem mondom hogy tátva maradt a szám, mert az nem lenne szép – de mindenesetre elkerekedett a szemem. A borsófőzelékbe félig belesüppedt hús ugyanis valami olyan volt, amit csak a legelismerőbb szavakkal lehetne leírni. Nem megégett, hanem pont elég lágy volt, a hús között különböző zöldfűszerek virítottak és egyébként is tökéletes volt a só-bors arány. Ott tartottunk, hogy kikerekedett a szemem, lehet hogy még könnybe is lábadt egy kicsit. Valami olyat idézett fel bennem, ami talán igaz sem volt. Valamiért nagyanyám fasírtja jutott eszembe, amit nála ettem 40 éve a tökfőzelékhez. Hogy ez miért történt, nem tudom, de nem is fontos. Az a jó az emlékekben, hogy a legváratlanabb pillanatokban és látszólag indokolatlanul bukkannak fel. Ezt az élményt csak megköszönni tudjuk és ez a legjobb amit tehetünk vele…

Fogadalmak

Boldog új évet mindenkinek! Remélem mindenki túlélte, illetve fáradtan bár, de élményekkel gazdagodva (ahogy azt általános iskolában a kötelezően pozitív kicsengésű és kimondottan szocialista szellemű osztálykirándulásaink után írtuk az obligát házi feladat dolgozatba) lépett át 2018-ba. Sokak számára a szilveszter napja a fogadalomtételeké is. Én már jó ideje nem gondolkozom azon, hogy na idén mit is kéne megfogadni, mert nem érdemes. Pontosan tudom ugyanis mit kellene mondanom, ha pisztolyt tartanának a fejemhez, hogy na öcsém, ha nem mondasz tíz másodpercen belül három dolgot amit megfogadsz a jövő évre, akkor már ne is gondolkodj rajta, mert számodra itt a világvége. Persze az első az lenne, hogy vagy nem eszem semmit jövőre, vagy nem eszem semmit és még eljárok valahová sportolni, vagy se  evés, se gyúrás, hanem csináltatok egy méregdrága és manapság elég divatos csőgyomrot magamnak. A második az, hogy ha az első nem jönne be, akkor nem eszem húst és ettől remélem elérni a kívánt hatást. És ha se az első se a második nem valósulna meg, akkor lemondok a sörről. Mindjárt leírom azt is, hogy ezeket itt miért értelmetlen megfogadni – de olyan erősen, hogy még a himnusz záróakkordjai alatt magadban elmondott saját, külön bejáratú – az Istenhez szóló – kéréseidbe is belefogalmazod – csak előbb van itt néhány olyan fogadalom, amit a családban hallottam.

Ott van mindjárt az amit apám tett – bár lehet, hogy nem szilveszterkor -, úgymint, ha lesz fürdőszobánk, akkor hááááááromszor fogok fürdeni! Érdemes ebbe egy kicsit a mi huszadik századi civilizált agyunkkal belegondolni. Egyrészt ugye, apám és az ő szülei, testvérei nyilvánvalóan olyan lakásban laktak, ahol nem volt fürdőszoba. Ilyen persze van ma is, bármennyire is jobban élünk mint … éve (mindenki helyettesítse be legyen szíves, amit politikailag korrektnek tart). Az én számomra ez azért jelent sokat, mert apám innen – egy fürdőszoba nélküli lakásból – indulva végezte el az egyetemet, lett az én eszemmel szinte elképzelhetetlen felelősséget hordozó vezető egy hatalmas gyárban, és ha ez nem lenne elég, akkor még azt is megemlítem, hogy tudott gyűrűn keresztfüggeni is, amit egy megsárgult fénykép bizonyít. Azt egyébként, hogy ezt a fogadalmát betartotta-e azt nem tudom, mert én már jóval azután születtem meg, hogy beköltöztek az egyébként fürdőszobával is rendelkező bérházba.

Aztán ott van az általános, jól ismert „jövőre leszokom a cigiről” felelőtlen felkiáltás. Anyám ilyet sose mondott, – Ő mindig a valóság és a realitás talaján állt – csak akkor, amikor már másodszor is elkapott valami iszonyatosan erős fertőzést, amitől olyan tüdőgyulladást kapott, hogy egy hét intenzív osztály lett a vége. Nem, meg akkor sem fogadta, hogy leteszi a cigit, egyszerűen csak azt hittük belátta, hogy ha élni akar akkor abbahagyja. Persze ez a felismerés, – amint a betegség elmúlt – egyre kevésbé volt fontos és egyszer-kétszer rajtakaptuk (főleg Bandi bátyám), hogy úgy cigizik az ablakon kihajolva, mint én hetedikben. Ekkorra egyébként már apám meghalt, ugyan ki merte volna a szemére vetni – ha éppen tudjuk – hogy dohányzik? Apám esetében ez úgy zajlott, hogy valóban nekiállt jó párszor és letette a cigit. Minden hamutartót kidobott, minden második mondatában – mintegy a saját meggyőzésére – elmondta, hogy mennyivel könnyebben lélegzik, és hogy csodálatos, hogy megint érzi az ízeket és különben is mennyire megkönnyebbült, arról nem is beszélve, hogy mennyi pénzt megtakarít. (Felhívom a figyelmet arra, hogy a 12 Ft-os Sopianae és a 7 Ft-os egyébként román import és kifejezetten lábszagú Porti idejében járunk). Apám leszokásai egyébként számunkra is nehéz időszakok voltak. Apám arcán a világfájdalom tükröződött, mindennel baja volt, talán még a házi feladatunkat is szigorúbban, de mindenképpen türelmetlenebbül nézte meg. Hosszú-hosszú idő múlva – lehetett talán 3-4 nap is -, mindannyian megkönnyebbültünk, amikor apám a jól ismert mozdulattal kitette a zakója zsebéből a puhadobozos szofit és a gyufát,  hiszen tudtuk, hogy vége – egy időre – a megpróbáltatásoknak. Ide illik az is, amit Palibácsitól hallottam, aki szinte egész életében megrögzött és szenvedélyes dohányos volt. A nyolcvanas években lehetett, amikor begyűrűztek hozzánk is a nyugati világ egészségmegőrző világnapjai, köztük a dohányzásellenes is. Amikor ez szóba került, akkor Palibácsi, mint akit nem lehet lázba hozni ilyen divat őrületekkel azt mondta, hogy oké, akkor azon a napon Ő egyszerre húsz cigit fog szívni az Aranybika előtt egész nap. A mutatvány nem valósult meg, pedig igen szívesen megnéztem volna, biztos órája volt az egyetemen. Az igazsághoz hozzátartozik az, hogy aztán később, idősebben Palibácsi példamutató módon szokott le egyik napról a másikra teljesen a cigiről, talán az ő példája miatt tudtam én is megtenni ugyanezt a kunsztot vagy hat éve.

És akkor nézzük az én zsengekori fogadalmaimat, amik egytől-egyig meghiúsultak. A legemlékezetesebb talán az, amikor elhatároztuk, hogy vegetáriánusok leszünk. Ez nem kis lépés volt a részemről, aki ha nem eszik legalább egy pici húst napközben (egy fél szál kolbász vagy egy kezdő kétkezi bányász tenyere méretű rántotthús képében) estére szédül és az ájulás kerülgeti, amit már csak császárszalonna, vagy marhapörkölt adagolásával lehet jó irányba fordítani. Na de mindegy is, fiatalok voltunk és meggondolatlanok, engedve a divatnak, mi is beálltunk a sorba. Az első napon ebédre tökfőzelék üresen, vacsorára túróstészta cukorral. Másnap mentünk – akkor még – leendő anyósomhoz akinek mondtuk előre, hogy ne készüljön semmi különössel, mi ugyanis vegák lettünk. Ő ezt nem értette, vagy ha értette, nem tudta elképzelni – mindenesetre a leendő vejéről elkezdett furákat gondolni szerintem. Felkeltünk, örültünk az állhatatosságunknak, hogy igen mi aztán kemények vagyunk, már majdnem 24 órája nem eszünk húst. Tartott ez addig, amíg ki nem gyalogoltunk a vasútállomásra, ahol a csábítás megtestesüléseként megláttuk a virslit, amiből – vegaság ide vagy oda – azonnal ennünk kellett. Anyósomnál persze üres leves volt meg valami tészta ebédre, de aztán megkönyörült rajtam és mondta, hogy van egy kis marhapörkölt tegnapról, nem sok, csak egy négyliteres jénaival, nem enném-e meg esetleg. Olyan bátor nem voltam, hogy megsértsem a leendő feleségem édesanyját, így aztán emelt fővel dobtam sutba végleg a fogadalmamat, tekintve, hogy a békesség azért mindennél fontosabb.

Azt is megfogadtam egyszer, hogy „na idén eljárok edzeni, mert ez a mostani állapot már tarthatatlan” – már ami a testalkatomat illeti. Vettem bérletet, tornacuccot, tornazsákot és kinéztem az egyik soproni szállodát, aminek a termébe mehetnek külsősök is. Nem tudom ki hogy van vele, de engem rettenetesen idegesít az a sok szánakozó, sőt sajnálkozó tekintet, amivel a magamfajtákat méregetik az odaillők és egy idő után már csak arra tudok gondolni, csak az dübörög a fejemben a felfokozott szívdobogásom ütemére, hogy „ugyan mi a francot keresek én itt”. Persze vannak objektív dolgok, amiket úgy alapvetően nem értek. Például miért van az ilyen helyeken minden falon tükör? Miért mennek oda, akiknek erre semmi szükségük nincs. Egyáltalán miért kell ez a világra. Aztán persze megnyugszom, megértem, hogy mégis vannak olyanok akiknek erre szükségük van, de hogy én nem fogok sosem közéjük tartozni az biztos.

A másik két említett és soha be nem tartott fogadalommal sokkal egyszerűbb a helyzet. A csőgyomorról való gondolkodás ott bukott meg csúfosan, amikor elképzeltem, hogy a műtétből felépülve ott fogok ülni egy tál csülökpörkölt előtt Bandinál, amit pont ugyanúgy kívánok mint régen, de csak két kanállal tudok megenni mintegy 3,6 másodperc alatt, az evésre szánt többi időt sóhajtozással kell töltenem. Hát hiányzik ez nekem? A sörről való lemondás kérdése még egyszerűbb. Ez a fogadalom egészen január 1.-e 13 óra 24 percig tart, amikor rájövök, hogy a semmilyen szempontból sem szolíd szilveszteri buli utóhatásait egy hideg sörrel lehetne leghatékonyabban eliminálni (lásd még: gyógysör). A felismerést tett követi, így oda ez a fogadalom is. (Itt ne felejtsük el azt sem, hogy a sör nem is hízlal – vagyis az egész gondolkodás totálisan értelmetlen -, energiatartalma ugyanis pont annyi, mint némely üdítőké.)

Így aztán nem is fogadok meg semmit. Legalábbis, mint én. Hanem aztán úgy mint Grönlandi Bálna egészen más a helyzet. Ebben a mivoltomban van egy csomó fogadalmam az idei évre, amit persze most nem osztok meg, hiszen ha megteszem, akkor biztos nem fognak teljesülni, pedig nagyon szeretném és nagyon erős az esküvés. Annyit elárulhatok ezekről, hogy a fizikai és szellemi szintlépés folytatásához van köze. Így aztán a Kedves Olvasónak nincs más dolga, mint hogy figyeljen és szurkoljon…

Vasárnapi ebéd

Egész nap itt van velem ez az érzés, mégis olyan nehéz megfogalmazni. Igazából a főzésről, önmagáról szeretnék valamit mondani. De nem csak úgy, hogy jaj mennyire szeretem, meg mennyire jó dolog újdonságokat kipróbálni vagy milyen jó – természetesen – a végeredmény, vagy hogy lehet-e szebbet elképzelni annál, amikor egy önmagában, nyersen is szép (bár ezt sokan megkérdőjelezik, tudom) csülök , hogyan alakul át például olyan csülökpörköltté, amiről egyszerűen elég az elmondani, hogy: békét teremt. Hanem a főzésről mint tevékenységről, vasárnap délelőtti elfoglaltságról és ennek a hatásairól szeretnék írni.

Ahhoz, hogy megértsük, mit is gondolok erről, érdemes áttekinteni egy átlagos hetet, nem feltétlenül annak a történéseit, hanem a bennem felmerülő érzéseket. Az egész ott kezdődik, hogy vasárnap éjjel nem tudok aludni. Valahogy az egész előttem álló hét bennem van már, akármilyen szuper autogén tréningre jártam is, érzem magamon, hogy stressz van, nem is kicsi, egy csomó feladat kavarog a fejemben. Vasárnap korán lefekszem persze, az óra 4.45-kor fog zizegni a csuklómon (egyébként ajánlom mindenkinek ezt a módszert, lévén a leginkább családbarát ébresztési forma, senki nem hallja, csak én érzem egyedül…). Ez általában este 10 órát jelent, alszom is körülbelül 1-ig, majd arra ébredek, hogy értelmes, de főleg értelmetlen munkahelyi dolgokról szóló gondolatok cikáznak a fejemben. Erre aztán úgy felidegesítem magam, hogy legszívesebben a fejem verném a falba, mármint, hogy lehetek ilyen hülye hogy nem alszom, amikor nem egész 3 óra múlva kelni kell. Ez a viselkedés persze rettenetesen kontraproduktív, mert csak addig-addig mondogatom magamban, amíg még inkább behergelem magam, így a hétfő kialvatlanul, idegesen és úgy kezdődik, hogy lehetne már inkább péntek. Azért persze felkelek időben, a reggeli teendők után, beülök a hideg autóba a sötétben és ekkor fordul meg a fejemben először, hogy „hát kell ez nekem?!”. Aztán persze jó katona módjára elindulok Pestre és csak akkor nyugszom meg egy picit, amikor látom az úton, hogy az ellenkező sávban összefüggő kocsisor megy Ausztria felé így hat óra körül. Csaknem jókedvűen konstatálom, hogy nekik sem jobb, sőt talán rosszabb is, mint nekem – teszem túl magam ezzel a saját bajomon, a jó magyar relativitás elmélet szerint (ha a saját bajom a máséhoz képest jó, akkor az számomra már tulajdonképpen örömteli – lásd még: dögöljön meg a szomszéd tehene is.). Amire Pestre érek, körülbelül azt érzem, hogy na most már pont vége lehetne ennek az elcseszett napnak, mehetnék-e aludni végre. Sajnos a nap még csak most kezdődik. Életemben egyszer voltam olyan bátor (pontosabban: csesztem fel magam annyira), hogy egy ilyen alkalommal – amikor három kört mentem a munkahelyemet is magában foglaló angyalföldi háztömb körül, benézve minden kis utcába, leellenőrizve minden kocsival is elérhető illegális zöldterületet – egyszerűen nem tudtam leparkolni – egy amolyan igazán jóleső és hangos „na akkor úgy csessze meg mindenki!” felkiáltással fogtam magam és egy ülésben hazavezettem Sopronba anélkül, hogy bármi hasznosat csináltam volna aznap. Mi úgy mondtuk akkoriban, hogy aznap egyáltalán nem löktem a szekéren egy kicsit se, sőt még másoknak is kezére ütöttem – persze csak jelképesen. (A főnökeimnek üzenem, hogy ez már sok éve volt, vagyis munkajogi jelentősége aligha lehet ma már. Amióta a belépőkártyám jó a mélygarázsba, azóta sose fordul elő ilyen, már ami az azonnali visszafordulást illeti.) A munkanapok tevékenységével kapcsolatban semmiféle különleges részletet nem szeretnék most megosztani – mert nem igazán érdemes. Általános jellemzésükre, csak annyit írnék ide, amit még műszerésztanuló koromban nagyra becsült Virág Bandi bácsi mondott (aki már rég az égből nézi, hogyan tanulnak meg forrasztani a mai fiatalok, már ha egyáltalán van még ilyen a tantervben), hogy „a jó műszerész időegység alatt több hibát hárít el, mint amennyit okoz!”. A mai modern és a csapatmunkába felé annyira elkötelezett világunkra lefordítva ezt úgy mondhatnánk, hogy a jó meeting olyan, hogy nem jövünk ki több problémával, mint amennyivel bementünk, hanem legfeljebb ugyanannyival. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez ritkán sikerül, pedig talán nem olyan eszeveszett nagy az elvárás. (Persze van pár kollégám, aki kínosan ügyel arra, hogy ez az esemény még véletlenül se következzen be – vagyis a problémák (akarom mondani politikailag korrekten: megoldandó szép feladatok illetve kihívások) száma ne csökkenjen, mondván, hogy ha egyszer majd mindent megoldunk, akkor miért tartanak majd minket?! Na ugye!)

Amire a napnak vége, addigra már semmi másra nem vágyom mint egy-két sörre, meg egy-két jó szóra, legfeljebb egy kistányérnyira a tegnapi pörköltből. Hazafelé autózva (ami 20 percig, vagy 2 óra 20 percig tart az aznapi forgatókönyvtől függően) azon jár az agyam, hogy mi az amit ma elfelejtettem, mi marad holnapra és mire hazaérek ez pont ki is ül az arcomra. Akármennyire is szeretném, sokszor nem sikerül a munkahelyemen de legalábbis a kocsiban hagynom a gondokat, hanem hazaviszem magammal, hogy este is, éjjel is ismét csak ezen járjon az agyam. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi van 1.) sátoros ünnepekkor 2.) szabadság esetén. Ezzel kapcsolatban a saját megfigyelésem az, hogy kell körülbelül három nap, amire elviselhetővé válok saját magam és a családom számára is. Ez alatt a kritikus időszak alatt szabadságos caffardban szenvedek („Lotharon a caffard jelei kezdtek mutatkozni. A caffard a titokzatos, ismeretlen téboly, amely a sivatagban és az őserdőben százával pusztítja a légionistákat. Melankóliával kezdődik, ami napokig, esetleg hetekig tart, azután ámokfutásban tör ki, hogy társai kénytelenek agyonverni a szerencsétlent.” (Rejtő Jenő: Menni vagy meghalni) Az ördögi ebben az, hogy a szabadság vagy az ünnepek vége előtt három nappal ismét kitör a caffard, de ez már a visszatérés miatt. Aztán másnap minden kezdődik elölről, koránkelés, „kinek jó ez”, autó, meeting, autó, sör, alvás, idegbetegség.

Na de miért is írtam le mindezt? Valóban ennyire szélsőséges a helyzet? Nincs semmi ami kibillentene ebből a hintából? Minden nap így telik el? Szerencsére nem így van. Eljön ugyanis a hétvége, amiből a szombat általában a hét közben elmaradt logisztikai, családi és egyéb feladatokkal és , kiadós délutáni alvással telik el – végre. De aztán ott a vasárnap, amikor már reggel beveszem magam a konyhába, hogy 12.00-ra komplett ebédet rittyentsek a családomnak. Ebben aztán nem az a jó, hogy mi lesz a végeredmény (bár azért túlzott szerénység lenne azt mondanom, hogy hát igen, gyakran vallok szégyent, mert nem…), nem is az, hogy az itt elkészülő ételek alapozzák meg újabban a gyerekeim egész heti táplálását is, hanem maga a művelet, hogy mindenről és mindenkiről elfeledkezve csinálhatom az ételt, aminek még aztán – ideális esetben – örülnek is a többiek. Na ez igazán nagyon jó érzés és ekkor aztán tényleg elfelejtem a gondjaimat meg azt, hogy holnap (illetve már vasárnap éjjel) kezdődik minden elölről. Ha jobban belegondolok ez a túléléshez kell…

Figyelmesség és óvatosság

Kíváncsi vagyok, hogy a címben szereplő két fogalomról mi jut eszébe. (Nem lennék meglepve, ha bizonyos közelebbi rokonaimnak és ismerőseimnek pont az ami nekem. Hogy ez mi, azt majd csak az írás végén szeretném elárulni, addig kis türelmet!) Ha felületesen gondolkodunk, akkor akár arra is juthatunk, hogy ez két hasonló jelentésű dolog, és egyébként is hogy jön ez a Bálnához, a jól megszokott témáihoz és főleg annak a szellemiségéhez, már ha van neki olyan egyáltalán. Pedig a figyelmesség és az óvatosság nagyon fontos még az ételek, azok elkészítése és elfogyasztása terén is.

Van néhány alkalom, amikor egyszerűen elromlik itthon a hangulat. Vagy egy rosszul sikerült elszólás, egy észre nem vett sértés, esetleg valami eszeveszett figyelmetlenség miatt. Be kell ismernem, hogy ennek szinte mindig én vagyok az okozója. Van hogy elvtelenül és megrögzötten ragaszkodom az akár saját magam által gyártott elméletekhez, néha légből kapott igazságokhoz és ezzel rossz érzéseket okozok a többiekben. Ebben az a legrosszabb, hogy ott és akkor fel sem ismerem mit csináltam, mibe lovaltam bele magamat, csak utólag verném a fejemet a falba, hogy ezt most miért kellett. Amikor végre kitisztul a fejem, akkor persze már szeretném jóvá tenni, ugyanolyan elánnal vágyom a megbocsátásra és a megtörténtek elfelejtésére, mint amilyen erősen védtem a magam igazát pár perccel előtte. Verem a fejem a falba, hogy miért nem voltam óvatosabb és/vagy figyelmesebb, miért kellett nekem ilyen hülyének lennem. (Persze a feleségem jó esetben ezt elintézi azzal, hogy „nyakas refcsi”, lévén ő katolikus én meg református…) Ezeknek a megnyilvánulásaimnak gyakran külső okai vannak, például bizonyos munkahelyi megfelelési kényszerek olyan viselkedést váltanak ki belőlem otthon, amit nem tudok sem megmagyarázni, sem megbocsátani magamnak. (Megvan az a jelenet A fal -ból (Pink Floyd), amikor a naftalinszagúan elegáns idős tanárbácsi a gyerekeken veréssel vezeti le azt a feszültséget, amit az okozott, hogy akarata és gusztusa ellenére meg kellett ennie előző nap a mócsingot? Na valami ilyesmire gondolok, csak nekem még nem sokára az is eszembe jut, hogy de hát …sszameg, ez nem én vagyok, miért csinálom ezt?!) Hál’Istennek én ezen egyébként már túl vagyok, vagyis mindez múlt időben mondhatom. Ne gondolja senki, hogy olyan egyszerű ezt a viselkedést felismerni saját magunkon, nekem például külső segítség is kellett hozzá igénybe vennem és itt nem a pálinkára gondolok. Csak javasolni tudom, hogy ha valaki valami hasonló miatt nincs jóban önmagával, akkor forduljon szakemberhez, remek pszichológusok vannak az országban.

Egyik ilyen alkalommal, amikor rádöbbentem, hogy milyen bunkó és kiállhatatlan voltam a családommal, azt gondoltam, hogy az éppen soros Pénteki Családi Vacsora alkalmával (egyszer régen már volt szó ezek fontosságáról és jelentőségéről itt…) valami igazán kimagasló és különleges gasztronómiai élményben részesítem a többieket. Egy csomó produktív és improduktív munkaórát töltöttem azzal, hogy kitaláljam mi is legyen ez. A választásom a valóban nem mindennapi – és bennem egyébként jó, hovatovább nosztalgikus élményeket előidéző – tatárbifsztekre esett. Megvettem a legjobb marhahúst amit csak a piroskékben találtam (akkor még nem ismertem az azóta engem is jótékonyan elnyelt hentes-univerzumot), ellenőriztem, hogy megvan-e minden más hozzávaló. Nem feledkeztem meg a pirítósról sem, sőt még egy üveg jó vörösbort is bekészítettem. Az elkészítés remekül sikerült, talán sohasem ettem sem előtte, sem azóta még olyen jót. Lelkemet ünneplőbe felöltöztetve (jajj!) és a bocsánatkérésre előkészítve vártam haza a családot, főleg a feleségemet. Meg voltam róla győződve, hogy a különleges ötletem, az étel remekbe szabott elkészítése, az ezzel járó nem kis munka és nem utolsó sorban a részletekre való odafigyelésem majd véget vet a vitathatatlanul az én viselkedésem miatt pár napja már tartó mosolyszünetnek, ami folyamatosan mérgezte a hangulatot, mint ahogy egy icipici hajszálrepedés áztatja el szép lassan az egész fürdőszoba falát még akkor is ha az láthatatlan a csempe miatt. (Hú, azért ez egy kicsit sok volt nem?!)

Izgatottan vártam, hogy hazaérjenek, a konyhában is eltakarítottam a nyomokat és a romokat, mert olyan a lakásunk, hogy az ember belépve először a konyhai állapotokat veheti szemügyre és ha ott káosz van, az nem igazán segít a kellemes érzések előhozásában. A tatárbifsztek az asztalon, a pirítós langymeleg és a feleségem is már az ajtóban megérezte, hogy itt valami bocsánatkérés-féle lesz, látszott rajta, hogy hajlandó elfogadni azt, de azért nem adja magát olyan könnyen, mert az én hibám nagyobb volt, mint amit csak úgy el lehetne oszlatni, bár egy jó vacsi kétségtelenül segíthet ebben, de legalábbis elindít a béke felé vezető úton és mint tudjuk ez már gyakorlatilag fél siker. A bizakodó hangulat kétségtelen volt, a feszültség a levegőben szinte hallhatóan – de mindenképp érezhetően – kezdett felengedni. Ez a kezdeti siker aztán úgy illant el, ahogy azt csak rémregényekben olvashatjuk, – amikor egy véres és jéghideg kéz kinyúl az asztal alól és kitépi az addig főhősnek hitt szereplő szívét -, és esett vissza az eddigi mélypont alá 50 méterrel. Ahogy említettem feljebb, a feleségem katolikus, ráadásul ez nagyon fontos is neki, így őt péntek(!) este egy kupac nyers hússal kínálni, számára sokkal inkább eszeveszett figyelmetlenség, mint a békítő akarat megnyilvánulása. Az eredmény az lett, hogy a mosolyszünet folytatódott még egy darabig, de az már a feleségem bölcsességét dicsérte, hogy – valószínűleg azért megérezte és értékelte az igyekezetemet – kisvártatva elfelejtettük az egész haragszomrádot. A tatárbifszteket végül én ettem meg nem túl jó étvággyal, de hősiesen. Már csak nem dobom ki azt a drága húst…

Mindenkinek azt javaslom, hogy fordítson több figyelmet arra, hogy egy bármilyen jó, sőt briliáns hirtelen ötlet is jut az eszébe, akkor is vizsgálja meg azt a lehető legtöbb szemszögből, főleg próbálja végiggondolni, hogyan fog az hatni a közvetlen környezetére, ezzel elkerülheti az ehhez hasonló fiaskókat.

Összefoglalásul és végkövetkeztetésül hadd idézzem ide apám nagybecsű és igen fontos, többszörös jelentéssel bíró elméletét az óvatosságról és a figyelmességről. (Igazából csak azért írtam le a fenti szöveget, hogy ezt is elmondhassam…). Szóval apámban akkor fogalmazódott meg a következő gondolat, amikor egyszer – miután babfőzelék volt ebédre a gyári menzán – nagyon szenvedett a távolsági és gyorsjáratú buszon, mert nagyon szerette volna már elengedni azt ami miatt a nadrágszíj egyre jobban és jobban szorította, de nem tehette amíg le nem száll. Ekkor tanultam tőle azt, hogy az a különbség az óvatos és a figyelmes között mindössze annyi, hogy az óvatos körülnéz mielőtt elengedi a gázokat, – felmérve, hogy ki az aki hallhatja és érezheti -, míg a figyelmes csak az akció után teszi ezt.

Evezős babgulyás egyedül

Szombat reggel arra ébredtem, hogy babgulyást akarok főzni. Bár voltak tétova ellenvetések, de nem hagytam magam befolyásolni. Ezek a hangok leginkább arról szóltak, hogy a bab önmagában milyen károkat és nem várt hatásokat okoz az ember szervezetében, kivált ha erre különben is érzékeny. Én ezen a ponton végrehajtottam egy gyors lehetőség elemzést. (Amit apám úgy hívott, hogy EVE, vagyis Előzetes VeszélyElemzés, sőt nemcsak így hívta, hanem erre egy komoly elméletet és módszertant is kidolgozott a munkahelyén, igaz ő ott nem a menzai babgulyás és székelykáposzta előzetes veszélyeit, hanem a sokkal félelmetesebb, ám a hétköznapi ember számára sokkal kevésbé fontos sok ezer köbméteres tartályok – lásd még: nyomástartó edények – előzetes veszélyeit elemezte, környezete és kollégái nagy elismerésére, ami később egy ajándékként kapott valódi EVEző formájában csúcsosodott ki, ami sokáig díszítette az irodáját, sőt a mi nagyszobánkat is úgy emlékszem.) Az én EVEzésem végeredménye, hovatovább konklúziója az lett, hogy a várt eredmények messze felülmúlják a bizonyos mértékű valószínűséggel bekövetkező hátrányokat, amelyek közül a legveszélyesebb az, hogy nekem kell megennem az összes babgulyást, de legalábbis a babot belőle – ez pedig bőven vállalható. Ennek megfelelően – miután az EVE elvégzése után fel is keltem az ágyamból – a megvalósítással kezdtem el foglalkozni. Ennek az első lépése az volt, hogy fel kellett keresnem a hentesemet csülökvásárlás céljából. (Mert az ugye magától értetődik, hogy a babgulyásba szükségem volt egy komolyabb csülökre. Így aztán a babgulyás nem is babgulyás lesz, hanem csülkös bableves,  na de ne tessék fennakadni ilyen logikai bukfenceken kérem szépen.) Itt egy majdnem elháríthatatlan problémába ütköztem, tekintve, hogy amire odaértem a csülkök elfogytak. (Hiába, egy alapos EVEzéshez kell az idő nem vitás, főleg ha az ehhez szükséges agyi kapacitás felszabadításához az ember még némi alvást is bevet, ahogy én is tettem.) Egy gyorsan elillanó gondolatként eszembe jutott, hogy elmegyek a nem túl messze lévő piroskék szupermarketbe csülköt venni, de amikor ezen tanakodva megéreztem a számban a gyorspácolásnak köszönhető természetellenesen savanykás ízt és láttam magam előtt a nemkevésbé mesterségesnek ható színt és a főzés közbeni szétesést gyorsan lemondtam erről a tervről és a hagyományos füstölésű, gyönyörű combok felől kezdtem érdeklődni. Kisvártatva meg is vásároltam egy csodás, kicsinek egyáltalán nem nevezhető darabot. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ezen a szombat reggelen már harmadszor változtatom meg reménybeli ételt, mert ezzel a döntéssel nem is babgulyás készül (hiszen abba marhahús kellene), de nem is csülkös bableves (a csülök hiánya miatt ez önmagában paradoxon, mi több parallelepipedon – kösz Karinthy!), hanem maximum hamis babgulyás főhet nemsokára. (Ejnye, miért is kell az ételeket mindenképpen olyan egzakt módon elnevezni, miért van meg bennünk ez a kényszer… Nem értem…) A lényeg, hogy a legfőbb alapanyag a kosárban, még beugrom egy-két alkatrészért a magamban pár perce még megvetéssel emlegetett hipermarketbe, majd kezdődhet a főzés művelete, ami már nem tartogat sok izgalmat. A füstölt comb jó választásnak bizonyult, a konzerv bab nem kevésbé (megspórolhatjuk vele az áztatást és a „…sszameg ez még mindig kemény” gondolatokat, később kétségbeesett felkiáltásokat).

Hát mit mondjak.  Az íz-illat tökéletes végeredményt jelzett előre, a fűszerek is a helyükön voltak, a comb kellő sósságot kölcsönzött az ételnek, a csipetke is jól sikerült (pláne, hogy készen vettem…). Felmerül a kérdés, hogy vajon mit is akarok még itt írni erről a szombatról. Betegség nincs, barátság van, étel-ital van, mi lehet itt ami mégis szóra érdemes?

Hát az – kedves barátaim -, hogy mire a remekbeszabott levesem elkészült, a feleségem már elment otthonról. Na nem, semmi dráma nem történt, ne várjatok megrázóan szaftos részleteket. Nem vesztünk össze a babon – hiszen tudja a drágám, hogy ha én egyszer azzal kelek fel, hogy bab lesz, akkor ott bab lesz, bármi történjen is, szinte lehetetlen lebeszélni engem erről a szándékomról. Nem is törtem el semmit, nem voltam – a szokásosnál nagyobb mértékben – arrogáns és kiállhatatlan (itt kérek egyszer s mindenkorra bocsánatot, ha – feltételezve, de meg nem engedve – így lenne néha-néha). Távozásának az oka mindössze az volt, hogy főiskolai évfolyam-találkozóra volt hivatalos, és részben emiatt az éppen elkészült még tűzforró bablevesből (maradjunk ennél a megnevezésnél) nem is evett – félve a várható, fülre és egyéb érzékszervekre ható következményektől -, ami társaságban nem mondható hasznosnak, sőt. Így történt, hogy otthon maradtam egyedül, ugyanis – tetézve a bajt – mindkét leánygyermekünk Budapesten élte az egyetemisták gondtalannak nem mondható, bár megkérdőjelezhetetlenül szabad életét. Miután kivittem a feleségemet a vasútállomásra és elköszöntem tőle, hazafelé már szinte éreztem a levesemet a számban, ennek remekül megfelelt az, hogy igazán éhes voltam, hiszen az EVEzés, a főzés és az eredményért való aggodalom nem engedte, hogy annak megszületése előtt bármit is egyek.

Hazaértem, leültem az asztalhoz, előttem a gőzölgő leves, de valahogy nem ízlett. Valahogy elment az étvágyam. Ülni az üres lakásban és enni, az nagyon rossz volt – na jó, a kutya ott volt velem, de az ő rajongása ebben a pillanatban a húsnak szólt és nem nekem. Szinte nem is ízlett, pedig ahogy említettem minden benne volt, a főzést sem siettem- és a tejfölt sem felejtettem el.

Ekkor eszembe jutott az, hogy amióta a gyerekek egyetemre járnak, az én munkám pedig nem változott sok éve – vagyis amikor a soproniak és Sopron környékiek hétfő hajnalban, hosszú tömött kocsisorokban elindulnak Ausztria felé, én Budapestre megyek és általában 1-2-3 napig ott is maradok – a feleségem heti két-három este ugyanezt az egyedüllétet érezheti. (Itt most a kedves olvasó, gondolhatná, hogy miféle ember vagyok én, hogy ahhoz, hogy erre a kézenfekvő dologra rádöbbenjek három hónap és egy közepesnél jobb bableves kell. Az igazság az, hogy mindig is tudtam, hogy így van, ez a szituáció csak ahhoz kellett, hogy valóságosan, plasztikusan és nem pedig valahol mélyen elfojtva jelenjen meg.) Pedig este még keservesebb ez az egész. Nem tudom miért van ez, lehet, hogy a sötét, a frontátvonulás, vagy az egész napi fáradtság tette, de azon a szombaton még nyomorultabbul éreztem magam, hiába gyűrtem már le három tányérral a levesből. Nem akarom a szombat esti hangulatomat részletesebben leírni, elég legyen annyi, hogy még a sört sem kívántam, ez pedig igen ritkán fordul elő.

A végeredmény az lett, hogy eszeveszett tempóban – ahogy az pár évente menetrendszerűen rám jön- megint lakáshirdetéseket kezdtem nézni és különböző költözési variációkat kezdtem magamban kidolgozni – Győrtől, Budaörsön át a VIII. kerületig – arra az esetre,  ha úgy alakul, hogy valamelyikünk végzetesen besokallna.

Aztán másnapra helyreállt a dolgok egyensúlya. A feleségem hazaért a találkozóról, Bolyhos – a kutya – is hajlandó volt sétálni velem, a Nap is kisütött végre, az előző napi borzasztóan szürke gondolatok is kifehéredtek egy kicsit. Kettesben leültünk a konyhaasztalhoz bablevest enni, ami valahogy sokkal finomabb lett másnapra, hiába kell idő, hogy összeérjenek az ízek és a fűszerek is jobban elhelyezkedjenek a hűtőben töltött idő alatt. Én azt érzetem, hogy itt most minden rendben van és boldogan megettem a feleségem által kipiszkált babszemeket is a sajátomon kívül. A baj ezzel csak az, hogy másnap – hétfőn – újrakezdődik az egész és ő megint egyedül marad itthon. Ugye időben szólsz, ha már eleged van ebből?

Kalbász a-val

A kolbász, de főleg a kolbásztöltés eseményének és a barátságnak a kapcsolatáról már írtam egyszer. Ez nem változott azóta sem, komolyan hiszek benne, hogy nincs is jobb csapatépítő mint az alaktalan masszából katonás kinézetű terméket előállítani közösen, egyformán zsíros kézzel, egyformán zsírszagú ruhában és nem természetes módon zsírosodott hajjal. Azért vagyok kénytelen megint elővenni ez a témát, mert a hétvégén végre sorra került amire annyira vártunk. Összejöttünk megint és rutinos mozdulatokkal, a bennfentesség érzésével megérkeztünk a kalbásztöltő versenyre. Azon a vidéken, ahol az eseményt megrendezték, ott igenis kalbásznak hívják a kolbászt  és aki nem így mondja arra úgy néznek, mint rám, amikor Sopronban kicsit felhúzom értetlenség szemöldökét – ó micsoda professzionális fordulat – amikor azt mondja nekem valaki, hogy el kellettem menni a boltba, sőt, hogy leköllöttem húzni a cipőmet. Szóval kalbász, ami mifelénk egyébként husoskolbász, gondolom mert egyébként van nem húsos is, csak én még nem találkoztam vele. (Persze mondják, hogy van akinek a bab is hús, de ez már nagyon messzire vezetne.) Na de elég a stílusnácizásból, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi hatan felvettük a fekete kötényt és sapkát, mintegy jelezve a többi induló csapatnak, hogy bizony gyászos vége lesz a szereplésüknek, már ha velünk akarnának ujjat húzni. (Megjegyzem: nem akartak, és annyira nem is ijedtek meg tőlünk, bár ez lehet, hogy a remek fazonú, ám a mi fejünkön kicsit furán ható szakácskalapoknak volt köszönhető.)

A verseny napja egyébként számunkra is meglepően simán indult. Egy nem túl messze lévő faluban futottunk össze, – annál a fogadónál, ahová majd minden reményünk szerint a megmérettetés után vissza is térünk. Mindannyian külön érkeztünk, a szélrózsa minden irányából. Zotya volt az aki magára vállalta a vezetést és azt, hogy ennek folyományaként nem iszik a nap folyamán semmit, ami miatt itt még szánakozva, estefelé kis irigységgel és olthatatlan csodálattal néztem rá. Az indulás sima mivoltát az biztosította, hogy pont időben befutott Laci is, a BMW-jével, aki pedig arra is képes, hogy még otthon az ágyban fekve mondja azt, hogy: pillanat mindjárt odaérek, igyatok egy kávét. A BMW egyébként a későbbiekben komoly szerepet játszott, mert a nap és a verseny vége felé, amikor már csak a zenekar játszotta a lakodalmast, némi hohhóóó felkiáltások gyakori hallatásával, egyedül Laci tudta mit jelent úriembernek lenni és megtáncoltatta a jelenlévő hölgyek jelentős részét. Mi ezt csak távolról figyeltük és arra lettünk figyelmesek, hogy Lacink tánca valahogy úgy néz ki, hogy látszólag rendesen forgatja a lányokat, majd váratlanul elengedi őket, egy lépést hátralép, széttárja a két karját, hátrahajtja a fejét és mintegy magának lép egy-két ütemet. Mi azt gondoltuk, hogy ez a sör-pálinka kombó nem várt hatása miatt van és indokoltan nagy jókedvében mintegy a világot akarja magához ölelni (Magyarország szeretlek!). Aztán rájöttünk, hogy nem egészen erről van szó, hanem arról, hogy Laci táncol, valamit az éppen aktuális hölgy fülébe súg, hátralép, széttárja a karját és mutatja, hogy eeeeekkora BMW-m van. Amennyire ez érzékelhető volt, Laci ezzel nem ért el semmilyen hatást, de lehet, hogy nem is akart ebből a tényből előnyt kovácsolni (tudniillik, hogy meeeekkora), mindössze egy-két elismerő, bár nem túl meggyőződéses pillantást zsebelt be.

Mindenesetre a kalbászt professzionálisan megtöltöttük, az aranyminősítést megkaptuk, nagy részben köszönhetően annak, hogy idén a pannon-tenger kolbászát készítettük el. A zsűrinek még egy térképen meg is mutattuk mit jelent ez és olyan vehemensen magyaráztuk az elméletünket, hogy ránézésre szegények csak két dolgot gondolhattak: a.) ezek megőrültek és azt hiszik, hogy a ki tud többet Magyarországról című helytörténeti úttörőverseny zsűrije előtt szerepelnek, b.) ezek megittak már egy liter pálinkát meg 1-2 tálca sört, némi fröccsökkel kiegészítve és ez már a delírium, hívni kell Zacher doktort. Ha objektív szeretnék lenni, akkor a mi pillanatnyi valóságérzékelésünk szerint az igazság valahol középen volt, hajszálnyival a b.) változat felé billenve. Már-már hagyományosan a sült kolbász mellé frissen sült tepertőt is kínáltunk. Mivel ennek én voltam a felelőse, kicsit rosszul esett, amikor arra a kérésre, hogy „de hát kedves zsűri, mondjanak már valami építő kritikát is, ne csak – egyébként jogosan – dícsérjenek”, azt említették, hogy egy picit érzik, hogy a tepertő sütésekor, a zsír hőmérséklete elkerülte az ökölszabályként is értelmezhető 130 Celsius fokot. Mi ekkor Imrével egymásra néztünk és azzal a kifejezéssel az arcunkon, hogy lám milyen szemfüles az igen tisztelt értékelő bizottság, szinte egyszerre mondtuk, hogy hát igen, amikor egyszer egy pillanatra nem figyeltünk oda, akkor a gázpalack megfutott egy picit és 2 perc 18 másodpercre 134,5 fokra emelkedett a hő, de ezt azonnal korrigáltuk, bocsánat érte. Biztos az lehetett az oka, hogy a palackban orosz gáz van és nem a pannon-tengerből származó, az autentikus magyar tepertő sütésére az orosznál lényegesen jobban megfelelő pannon(akarom mondani: propán)-bután. A zsűrit ezen a ponton végképp elvesztettük, erről az üveges tekintetük árulkodott.

A töltés, a sütés, a zsűrizés, majd az eredményhirdetés után nem maradt más, mint a késztermékek elfogyasztása, majd részvétel a szürreális lakodalmas rock-bulin. A fogyasztás nagyon fontos volt, mert utólag összerakva a történteket, ennek köszönhető – pontosabban Zsuzsa a pici, kolbászos, egy mustárcsöppel megbolondított úgynevezett katonák készítésében mutatott türelmének és állhatatosságának -, hogy sem aznap, sem másnap nem mutatkozott az amúgy is vártnál nagyobb, még bőven elfogadható mértékű elhajlás, vagy másnaposság. Illetve ez így nem teljesen igaz. Igaz lett volna, ha a tetthelyről azonnal a már említett fogadóba távozunk, ott 1-2 óra alvás után elköltjük a vacsoránkat, majd a a világot halkan megváltva térünk jól megérdemelt éjszakai nyugodalmunkra, hogy nyugtázzuk, megint milyen jók voltunk. Ha így történt volna, akkor Zotya is hazaért volna időben (emlékeztetnék mindenkit, hogy ő vállalta a sofőrséget), Csabinak sem kellett volna a délután 6 és reggel 5 között eltelt időszakot elmesélni a reggelizőasztalnál, illetve Laci sem lepődött volna meg ugyanekkor – a híváslistát tanulmányozva – azon, hogy éjjel felhívta a feleségét, és nem rándult volna görcsbe a gyomra az elfelejtett beszélgetés számára ismeretlen tartalma miatt. De nem így történt.

Általában az ember már az első lépésnél tudja, hogy az ezután következő eseménysorozatot jobb lenne elkerülni. A legjobb az lenne, ha már ezt ez első lépést sem tennénk meg, hanem kiszállnánk amíg nem késő és valahogy más irányba fordítanánk a cselekedeteinket. Az a baj ezekkel az első lépésekkel, hogy utólag nagyon okosak vagyunk és pontosan tudjuk, hogy hol rontottuk el, de ott és akkor sajnos nem vesszük észre. Erre mondjuk, hogy „ott és akkor jó ötletnek tűnt”. Na hát ami a kalbásztöltés után következett az ott és akkor sem tűnt jó ötletnek. Az történt ugyanis, hogy Csabi határozott kérésére bementünk a helyi kocsmába egy pohár sörre. Kérdeztük is tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire ehhez, amelyre csak annyit közölt elég határozottan, hogy szereti az ilyen helyi kocsmákat és meg akarja nézni, ha nem tetszik tegyük ki és hagyjuk ott. Természetesen ez nem volt lehetséges, így minden jobb meggyőződésünk ellenére bementünk a Mókus Kocsma nevű műintézménybe egy és csak egy sörre. (Ilyen nevűvel legutóbb a Bükkben a lillafüredi kisvonat garadnai végállomásán lévő kocsma esetében találkoztam, ahol pont annyira volt idő a vonat beérkezése és visszaindulása között, hogy egy sört – na jó legfeljebb egy Unicumot és egy sört – megigyon a nem túl fáradt túrista, miközben élvezte a bükki levegőt és kipipálja magában a kirándulást. Igaz azt stílusosan Mókus odúnak hívják.) Az ezután bekövetkezett bajt egyébként nem másnak, mint a fesztivál borzalmasan teljesítő lakodalmas zenészeinek köszönhetjük. Ugyanis annyira rossz volt az egész délután hallgatott zene, hogy a kocsmában elhelyezett CD meghajtású zenegép felüdülésként, az igénytelen zene kietlen (Pannon…) tengerén meglátott trópusi pálmafás szigeteként hatott, ahol még a beach bárban lenge ruhás tahiti lányok is kortyolgatják a koktéljukat. Csabi azonnal elkezdte bedobálni a százasokat és válogatni a jobbnál jobb zenéket. Nagyjából 1000 forintnál tartott, amikor felvilágosítottak minket, hogy egy darab 100-asért 3 számot lehet kérni, úgyhogy a még hátralévő lehetőségek számát mutató kijelzőn már körülbelül 30-at láttunk. Mivel alapszabály, hogy pénzt nem hagyunk a gépben, végig kellett hallgatnunk az összes már befizetett lehetőséget, felváltva járultunk a szerkezethez a kedvenc számainkat kiválasztandó. Mivel ez nem egy sör ideje volt újabb és újabb poharakat kértünk, majd megtörve a rutint Becherovkát is ittunk. Itt vált igazán veszélyessé a dolog, de Imre és Zsuzsa lélekjelenlétének köszönhetően elpateroltak minket a szállásunkra. Az kizárólag Csabi balszerencséjének köszönhető, hogy nem fért be az első transzportba (Zotya még a Becehrovka előtt távozott, Zsuzsára maradt a szállítás kedves (?!) kötelessége.). Így amíg mi elfoglaltuk szobáinkat, Csabi a kocsmában maradt és résmentesen beilleszkedve a helyi közösségbe Hubertusozni kezdett valamelyik szaktárssal. A következmény az volt, hogy a sör-fröccs-pálinka-Becherovka-Hubertus olyan elegyet alkotott a szervezetében, hogy az este további részében már mint csak emléket emlegethettük őt, mesélve róla keserédes történeteket.

Másnap reggel fél nyolckor mindannyian frissen és kipihenten érkeztünk a reggelihez és örömmel konstatáltuk, hogy bár öregszünk és bizonyos szempontból csúnyán bánik velünk a sors, de barátságban és kolbásztöltésben verhetetlenek vagyunk. Főleg barátságban.