Kategória: Indokolatlan elérzékenyülések

Pálinka pro és kontra

Szeretem a pálinkát. Persze csak a jót. Felmerül a kérdés nyilván, hogy vajon mitől jó egy pálinka. Lehetne itt felhozni technológiai érveket, hogy hogyan készül, meg mennyire tiszta, meg mennyire illatos, meg hogy mennyire nagy gonddal bánt a költő – akarom mondani a készítő – az alapanyaggal, mennyire nagy gonddal válogatta ki a legfinomabb gyümölcsöket és hogy milyen fondorlatokkal csavarta ki azokat az érett barackra, almára, körtére éhes családtagjai kezéből. A jó pálinka – szerintem – olyan amitől másnap sem fejfájásod, sem lelkiismeret furdalásod nincs. Amitől azt érzed – miközben egymás után fogyasztod a kupicákat -, hogy egyre élesebb az eszed és egyre tisztábban látod magad körül a világot és megoldhatónak a megoldhatatlan problémákat. Hála istennek az utóbbi időben csak ilyenekkel találkoztam és az obligát barack, körte, szilva világból is sikerült egzotikus, sőt szokatlan irányokba kitörni. Ott van például a madárberkenye, ami az egyik legérdekesebb pálinka amit valaha kóstoltam. A készítője szerint marcipán illata és íze van, ami igaz is, csak szerintem azzal a különbséggel és elhanyagolható változtatással, hogy olyan marcipánra emlékeztet, ami a gyerekem mosatlan tornacuccában kallódott egész nyáron és valahogy pont a tornacipőbe keveredett bele, de ezt a tényt csak szeptemberben vesszük észre, amikor újra használni kellene. (Már a tornacipőt persze…) Ezt Csabi barátom sokkal egyszerűbben, mindössze egyetlen szóval szokta kifejezni, amit én itt  nem írhatok le, csak annyit mondhatok, hogy pipaszagú. Ha itt férfitársaim nyelve megbotlana és ezzel valami egészen másra asszociálnának az nem véletlen – na azt szokta rá mondani Csabi. Mindent összevetve a madárberkenye pálinka remek dolog, nemcsak illata, zamata és íze miatt, hanem a fenti tulajdonságával még bizonyos vágyak felélesztésében is lehet szerepe. Vagy ott volt például a kedvenc éttermemben történt pálinka fogyasztás esete. Mikor egy jól megérdemelt és remekül sikerült ebéd záróakkordjaként – miután a feleségem önfeláldozó módon bevállalta a hazavezetést – a pincértől megkérdeztem, hogy milyen pálinkát is ajánlana végezetül. Azt válaszolta, hogy „Szigetköz lelke” márkájú pálinkáik vannak. Az remek, mondom, de milyenek? Hát ott van például az ananász. Nem tudtam eltagadni meglepetésemet és kitörő nevetésemet, elég volt csak a végeláthatatlan ananászmezőkre gondolnom ott a kies Hédervár, Mecsér vagy Ásványráró környékén. Meg kell mondjam, azt hittem viccel a kolléga, de nem. Tényleg van (legalábbis volt akkor még, hiszen ez az eset jó pát éve történt) Szigetköz lelke ananász pálinka. Na mondom ha ez nem vicc, akkor kérek belőle. Kaptam is, és jó volt. Komolyan.

Az én kedvencem egyébként az alma. Tudom, hogy ezt a kifinomult pálinka rajongók lefitymálják és csak legyintenek rá, de mégis. Nem tudom megmagyarázni miért van ez. Egyenesen vadászom a jó almapálinkákat, mert igazán zamatosat és illatosat nehéz találni, de azért nem lehetetlen. Egyszer Kőszegen sikerült is vásárolnom egyet, ami valóban kiemelkedő volt, a márkájára momentán nem emlékszem. Lassan ráfordulva a pálinkás történetek tanulságosabbik és egyben szomorúbb felére a remek almapálinkám sorsa valóban gyászos eset, még most is elfog az indulat ha rágondolok. Az történt ugyanis, hogy éppen a tetőnket javítottuk (cseréltük), ami meglehetősen nagy munkának bizonyult. Ennek természetesen semmi köze a pálinkához. A kedvenc palackom ott volt az asztalon, csak nézegettem, szagolgattam, néha-néha kóstoltam csak meg egy icipicit. Úgy alakult, hogy pár napra ott kellett hagynunk a brigádot, és el kellett utaznunk, amíg ők befejezik a munkát. Amikor hazaértünk és láttuk, hogy minden rendben van, a tető elkészült, nincs vele baj, a szemem automatikusan az almapálinkás üvegre tévedt. Hát én nem vagyok egy rendmániás, de azért észreveszem, ha valami megváltozott – főleg ha pálinkáról van szó. Azonnal megszólalt a vészcsengő a fejemben, mert láttam, hogy az italból legalább három ujjnyi hiányzik. A következő percben bekövetkezett állapotomra, az a kifejezés, hogy felcsesztem magam a plafonig az a legenyhébb változat. Mert nem elég az, hogy a gatyámat kifizetem az új tetőre, még a pálinkámat is megdézsmálják, ez már kifejezetten botrányos. Sajnos ezzel még nem is volt vége. Rosszat sejtve fogtam meg az üveget és töltöttem magamnak egy kupicával. És igen, bebizonyosodott amitől féltem! Nemcsak hogy megitták a pálinkám egy jelentős részét az emberek, de még fel is töltötték vízzel az üveget, hogy ne vegyem észre. Én nem vagyok egy kekec típus, de ez annyira felháborított, hogy az elszámolásnál meg kellett említenem a főnöknek, hogy mi történt. Mondtam neki, hogy ha pálinka kell, akkor én istenbizony veszek az emberének egy üveggel, igya meg ha jól esik, de hogy én arra érjek haza, – amikor a vágyakozás okán már Tatabányától érzem a számban az ízeket és zamatokat -, hogy nemtörődöm, alattomos, hovatovább terroristákra jellemző módon fel van vizezve a pálinkám az egyszerűen tűrhetetlen. Ezzel ő egyetértett, sőt együttérzett és nem kezdett el se hepciáskodni, se magyarázkodni, hanem közölte, hogy azonnal kirúgja az emberét.

A pálinkával kapcsolatos negatív élményeim egyébként egy főiskolai spontán kirándulással kezdődtek. Az történt ugyanis, hogy egyik hétvégén egységesen közfelkiáltottuk, hogy azért mégiscsak szégyen-gyalázat, hogy itt vagyunk összegyűlve az ország minden részéből a kollégiumban, mint kiskanalak a mosogató alján és annyi becsület sincs bennünk, hogy legalább itt a környéken körülnézzünk. Szerencsére Zsolti évfolyamtársunknak volt egy igazán spéci Zsigulija, amire ő olyan gyengéd szeretettel tudott nézni, mint semmi és senki másra. Se addig, se azóta nem látott eszközök voltak benne, mint például egy olyan fedélzeti computer (1989-et írtunk!), ami egy fém zuhany-gégecsövön (vagy legalábbis ehhez nagyon hasonlító valamin) csavarodott a vezető szeme elé, mutatva például a fogyasztást meg hasonlókat. Elég sokat utaztunk ezzel az autóval, mert szokásunkká vált, hogy Miskolcról csak Pestig mentünk vonattal, onnan ezzel a csodával. Szóval ezzel a mindig pipec módon tisztán tartott kocsival mentünk kirándulni azon a késő őszi szombaton. Elmentünk Komárom és Tata felé, amikor Dezső mondta, hogy hát már majdnem ott vagyunk az ő falujánál, nézzünk már be hozzájuk, biztos kapunk enni. Na ez persze nagyon megtetszett, meg is érkeztünk vagy négyen és amolyan falusi vendéglátásban volt részünk. Olyan tojásrántotta került az asztalra, hogy nocsak, nem beszélve a belesütött szalonnáról és kolbászról. Az étel mellé bor is dukált, majd elhangzott a végzetes kérdés, hogy innánk-e egy kis házipálinkát. Természetesen mi nem voltunk restek és azt sem kockáztathattuk, hogy Dezsi szülei és rokonai megharagudjanak ránk a visszautasítás miatt. Előkerültek hát a féldecis poharak és elkezdtük. Kóstoljuk meg az ideit, a tavalyit , a tavalyelőttit, a jövő évit (ja, azt nem…). Addig-addig folytatódott ez  a sorozat, amíg a háziak konstatálták, hogy nem vagyunk kezdők és hogy megérett a helyzet a komolyabb próbatételre is. Dezsi apukája mondta, hogy van itt egy üveg amiben hibás a pálinka. Meg tudom-e mondani, hogy mi a baja? Ide vele! – bátorodtam fel kicsit tiszteletlenül az addig elért sikereimen, bizonyítva, hogy ekkor már korántsem voltam szomjas. A kitöltött adag olyan volt, mintha előtte egy pince falára löttyintették volna és onnan került volna vissza a pohárba. Dohos! mondtam megjátszva a bennfentes szakértőt, amire a háziak kitörő lelkesedéssel helyeseltek és biztosítottak arról, hogy milyen ügyes vagyok. Csak azért, hogy ne maradjon a rossz íz a számban még lenyomtam két felest a jobbikból, plusz egy komolyabb pohár vörösbort, pedig már a dohos előtti is az utolsó utáni kellett volna hogy legyen…

Az ez után következőkre félig csak halványan, félig elmondásból emlékszem. Beültünk a patyolattiszta Zsiguliba, én előre, mert kicsit „hajintott a fejem”, ahogy azt Józsi barátom mondaná. Elindulás után  jobbnak láttam, ha kidugom a fejem a lehúzott ablakon, mert egy kicsit rosszul voltam – nyilván kizárólag a dohos pálinka következményeképpen. Ennek az eredménye az volt, hogy bár nem esett az eső, a mögöttünk jövő autó bekapcsolta az ablaktörlőjét, hogy valamiképpen a rákerülő tojás- és egyéb ételdarabokat letakarítsa. Erősen villogott is, sőt mintha még az öklét is rázta volna, nyilván mert nem igazán értette a jelenséget. Mikor megérkeztünk a kollégiumba, rajtam erőt vett a bűntudat és a parkolóban az addig viselt valódi, eredeti és egyetlen Lacoste pólómmal igyekeztem eltüntetni a Zsigulin látszó az első ablak magasságából induló rózsaszínes árnyalatú V-alakú külsérelmi nyomokat. Aztán valahogy ágyba kerültem és reggel nem emlékeztem a történtekre, ami rendben is lett volna, de kisvártatva megjelent Zsolti és tárgyilagosan közölte velem, hogy 345 forintba került az autómosó (ebből látszik, milyen régi történet is ez), leszek olyan jó és megtérítem neki ezt az összeget. Én nem hepciáskodtam, nem magyarázkodtam, hanem szó nélkül fizettem és ezzel örökre elfelejtettük a történetet, mindössze annyi maradt, hogy a dohos pálinka puszta említésébe is beleborzongok azóta is.

Für alle Falle hurka…

Pont Németországban vagyok megint, ezúttal az istenien vibráló, de félelmetes, hatalmas, de bejárható, modern, de történelemtisztelő Berlinben. Még sosem voltam itt és még gyakorlatilag nem ettem szinte semmit, szóval eddig még komoly hatásokat nem tett rám a gasztronómia. Biztos a körülöttem – eléggé el nem ítélhető módon – folyton németül beszélők teszik, hogy olyan német kifejezések jutnak eszembe mint a címbeli. Persze a Für alle Falle (bocs itt az a-ra kellene két pötty – umlaut vagy mi – de nem találtam a billentyűzeten momentán) nem hurkával jutott eszembe, hanem Stefanie-val. Für alle Falle Stefanie. Stefanie minden esetre. Volt egy ilyen tévésorozat valamelyik nálunk is fogható (nem felnőtt! mielőtt valaki rosszra gondol) német műholdas adón ment és egy minden lében kanál, nagyon szerethető és agilis ápolónőről szólt aki egy modern és jól szervezett (értsd: irigylendő) kórházban dolgozik. Most megnéztem a wikipédián, 2004-ig játszották és mintegy 328 részt élt meg. (Haha a Szomszédoknak 331 része volt, jessz!!!) Magyarul öreg vagyok na, csak ezt akartam ebből kihozni, pusztán azért mert emlékszem rá. A történet egy szappanoperához méltóan elég egyszerű volt minden epizódban, könnyen össze tudom foglalni: kezdetben minden rendben van,  hirtelen baj lesz, majd még nagyobb baj lesz, jön az unszimpatikus ember és elcseszi a megoldást és ettől még-még nagyobb baj lesz, jön a szimpatikus és találékony Stefanie és megoldja klasszul, mindenki örül. Mindemellett a magánéletében hullámhegyek és völgyek váltakoznak.

Nem mellesleg Stefanie akkor jutott eszembe, amikor az Unter den Linden-en currywurstot ettem mustárral, zsemlével és egy korsó hideg berlini sörrel, ami nagyon jól esett a maró szél és a szeptemberi csalóka hideg ellenére. Azt olvastam, hogy ezt a kolbászt nagyon szeretik a berliniek (bár ők, valószínűleg nem ott és nem olyat esznek mint én és még sokszázezer túrista, hanem otthon vagy kicsi de otthonos sörözőkben sütötteket.) A currywurst is a háborúhoz kötődik, mint annyi minden Németországban és a húshiány szülte, hiszen el tudjuk képzelni, hogy miután megérdemelt vereséget szenvedtek híján voltak a 400 grammos Aberdeen Angus steaknek medium-rare -re sütve – lévén, hogy azok a marhák a győztes oldalon álltak. Hála a currywurstnak nem haltak éhen, sőt aránylag tartalmasat ehettek a berliniek. Mondhatnám úgy is, hogy Für alle Falle currywurst. Természetesen én a berlini kolbászt a magyar tudatommal azonnal átváltottam hurkára, mert számomra ez olyan mint a németeknek a híres kolbászuk. Ki ne érezte volna már azt, hogy „úgy ennék valami finomat, mert olyan éhes vagyok”, de nem jut eszébe semmi. Sokszor én is ott állok a hűtő előtt, de nem akad meg semmin a szemem. A kolbász elfogyott, a felvágott másnapos és hűtőízű (ráadásul aznaposan se volt túl jó), a sajt kilóg a papírjából, vagyis már régen kiszáradt, joghurtot meg csak nem eszem már… Kezdem magamat kétségbeesésbe kergetni, hogy úristen, mi lesz most velem. Komolyan szégyenszemre nem fogok enni semmit. Na ne, ez botrány. A hangulatom megy lefelé, a vérnyomásom fölfelé. Nagyon vészjósló és elrettentő forgatókönyvek jönnek a lassan elhomályosuló szemem elé. Például, hogy valóban mégsem eszem, vagy a müzlit szárazon, a sárgarépát pedig magában tömöm magamba.  És ekkor mint egy általánosan üdvözítő megoldás, a jóllakottság legkisebb közös többszöröse, az elégedettség csodálatos ígérete formájában jut eszembe, hogy még van a mélyhűtőben egy-két karika hurka, amit most azonnal megsüthetek és megehetek, senki sem akadályozhat meg benne. Ebben a pillanatban mindegy, hogy májas vagy véres vagy zsemlés vagy tudomisén milyen, a hurka az hurka és semmihez sem hasonlítható. Ami közös az előzőekben az az, hogy itt a JÓ hurkáról beszélek, mert sajnos az a helyzet, hogy azt nagyon el is lehet rontani, már úgy értem, hogy a készítésnél, nem a sütésnél. Ha túl sok a rizs és kevés a lényeges összetevő, ha sótlan vagy túl sós, ha a véres túl véres, akkor aztán az őszinte kielégülésből veszedelmes csalódás lesz és átkozzuk a hentest aki ezt a vészt ránk hozta. Hál’Istennek ilyennel ritkán találkozom. A hozzám eljutó hurkák szinte mindegyike csodálatos, és a Sódér skálán minimum nyolcas. (A Sódér skála az azonos nevű hentesüzletről kapta a nevét és ott a tízes a megbízhatóan kiváló minőséget jelenti. A mérnökök és meteorológusok számára jelzem, hogy a Sódér úgynevezett nyitott skála, mint a Richter, mert ahogy nem jelenthetjük ki, hogy a valaha mért erősségű földrengésnél nem lesz még erősebb és pusztítóbb, úgy nagy bátorság kell ahhoz, hogy kijelentsük hogy megtaláltuk a valaha evett legjobb hurkát. Sőt a mi skálánk lefelé is nyitott, hiszen azt sem állíthatjuk, hogy na ennél aztán nincs lejjebb. Mindig van lejjebb és ez akár általában is kijelenthető.) A Sódér hentesnél kapható hurka mindenesetre etalon, így a 10-es értéket kapta, minden mást érdemes ehhez hasonlítani. Nem mondom, hogy életemben nem találkoztam még a skála alsó felén lévő hurkával. Például amíg az újkéri bódéban kapható hármas, addig a szupermarketben kapható vákuumba zsugorított, jó ha egyes. (Igen, ettem ilyet is, kizárólag világnézet szélesítési célzattal és/vagy végső kétségbeesésemben.) A megboldogult legénykoromban kóstolt búzatéri piacon kapható pedig akkor hatos volt, de lehet, hogy ebben az osztályzatban közrejátszik az emlékek megszépülésének jelensége.

Mindezt nem írtam volna le, ha nem volna olyan, ami túlmutat a tízesen is. Ez pedig a Bogi-féle. (Legyen elég ennyi. Aki tudja kiről van szó, az tudja, aki nem, annak ez nem is érdekes információ.) Ajándékba kaptuk nemrég ezt a tételt, és azt kell mondjam, hogy amíg a Sódér hurka a legmesszebb menőkig korrekt, ez viszont olyan amit legszívesebben egy vitrinbe raknál ki, hogy mindig lásd, érezd és újra meg újra elképzelhesd azt az érzést amikor beleharaptál. Az összevont pontszáma 12,8. Hiába no, a házi készítés, mindig minden körülmények között felülmúlja a nagyüzemi gyártást, még akkor is ha az mégoly kicsi is, mint a kedvenc hentesem műhelye. Olyan ez, mint amikor a három jövőbeli gyerek zsigerből megállapítja, hogy Leonida néni mazsolás kuglófja sokkal jobb mint amit eszeveszett hozzáértéssel, végletekig kidolgozott módszerekkel és különlyreges odaadással sütöttek a Holdon a központi konyhában. (Nem, nem ettem túl sokat a hurkából, hogy ilyeneket írok, az említett jelenet a méltán ismert Jóholdat Szíriusz kapitány című ifjúsági regényben van. Van-e aki nem olvasta. Ha esetleg van, az olvassa el most azonnal, jó móka…)

Összefoglalva a hurka nekünk magyaroknak olyan mint a kezdet és a vég, olyan ami minden nehéz gasztronómiai katasztrófahelyzetet megold. Sok más egyszálbélű nép nem is eszik meg sem ilyet, sem hasonlót, talán csak az angolok, de azok meg úgyis összeesznek mindenfélét. Jótanácsként csak annyit mondhatok végezetül, hogy mindenesetre (Für alle Falle – két ponttal a második a-n) mindig legyen otthon hurka, inkább több mint kevesebb…

Ha dödölle van, minden van

Minden nyáron van egy hétvége, amikor mi hatan unokatestvérek (és feleségeink, gyerekeink, üzletfeleink és barátaink) összejövünk egy találkozóra. Ez a hagyomány már sok-sok éve tart és nem unjuk meg, mindannyian úgy gondoljuk, hogy ha van az életben fontos valami, nahát akkor ez az. Ezeket a találkozókat mindig máshol tartjuk, kiszemelünk egy-egy ritkán látott helyet, hogy a kellemes találkozást országismereti továbbképzéssel is összekössük. Voltunk már a Nyírségben, a Hajdúságban, a Dunakanyarban, megnéztük a somogyi dombokat, idén pedig az Őrség került sorra. Általában a találkozók nagy egyetértésben és örömben zajlanak le, mert a ritka viszontlátás minden problémát elhomályosít és esetleges ellentétet elsimít. A sors persze néha próbálkozik, hogy megzavarja ezt az áldásos állapotot, hét éve például azt találta ki, hogy én törjem el a lábamat és a találkozó hétvégéjét töltsem a kórházban és utána még vagy öt hónapig kínlódjak vele. Mondhatom jó vicc volt, de ha lehet mégsem kérnék belőle többet ha nem feltétlenül muszáj. Persze így visszagondolva már nagyon vicces az egész, ekkor született például a mellékelt kép is, amin én nem is látszom, de mégis én vagyok a főszereplő, ugyanis pont azt a pillanatot kapta el az önkioldó, amikor a jobb szárkapocscsontom háromba tört. Remekül megfigyelhetőek a képen a különböző  emberi reakciók. Akik közel állnak azok talán a reccsenést is hallják és szörnyülködnek, akik távolabb azok csak az elementáris hanyattesést látják és nem rejtik el arcukról ennek mulatságos mivoltát.

Az idei találkozót előzetesen semmi veszély nem fenyegette. Az persze rossz volt, hogy egyikünk mégsem tudott eljönni munkahelyi kötelezettségei miatt, de hát ez sajnos előfordul.  Az Őrséget mindannyian szeretjük, ki többé, ki kevésbé ismeri is és Ádám – aki közöttünk a legnagyobb Őrség-rajongó – egy remek útitervet is összeállított szombatra, hogy azért lássunk is valamit, ne csak sörözzünk és dumáljunk naphosszat. Tehát az előjelek rendben voltak, szállás lefoglalva – és hetekkel előtte lecsekkolva, hogy azért ne legyen meglepetés. Tapasztaltatok már olyat, hogy van két látszólag egymástól független esemény, aminek nagyon is egyértelmű a kapcsolódása, de mégsem veszitek észre azt, pedig ott van az orrotok előtt? Na valahogy így voltam én is most, mert valahogy nem vettem észre a csütörtökön lecsapó évtizedes vihar és másnap 150 kilométerrel arrébb kezdődő találkozó összefüggését és direkt egymásra hatását. Az évtized vihara ugyanis megérkezett Sopronba csütörtök éjjel 137 km/h-s szélsebességgel, és tövestől kicsavart fákkal a nyomában. Amikor ezeket láttam péntek reggel, még mindig nem gondoltam semmi rosszra, vártam a találkozót, vettem sört is. Hanem amikor megérkeztünk Kondorfára és az odavezető utunkat letarolt erdők, félig elvitt háztetők szegélyezték, akkor aztán belém csapott a felismerés, hogy talán valamit vagy nagyon benéztünk, vagy nagyon szerencsétlenek vagyunk, hiszen még az is lehet, hogy a szállásra kinézett fogadónknak nincs is teteje. Egy picit megkönnyebbültem amikor láttam, hogy az épületben nem esett kár, de ez nem sokáig tartott, amikor megtudtam, hogy nemcsak a fogadóban, de az egész faluban, sőt a környéken sincs áram. (Mondjuk ezt nem lett volna olyan nehéz kideriválni, hiszen egy csomó derékba tört oszlopot, a sárga kobakot hátracsapva tanácstalanul fejét vakaró és az égre, de minimum a villanyfa tetejére néző – és gondolom, szitkokat mormoló – áramszolgáltatós dolgozót láttunk előzőleg.) A tulaj azzal fogadott minket, hogy jó hogy jöttünk, tulajdonképpen már vártak minket, de áram nincs és az a hír járja a faluban, hogy hétvégén biztosan nem is lesz, de lehet hogy öt napig sem és jaj, ki fog olvadni a hús. A jókedvünket megtartva mondtuk, hogy az utolsó pont elkerülése érdekében mi a magunk szerény eszközeivel mindent megteszünk (vagyis megesszük), de valahogy nem volt őszinte az erre kapott mosoly. A helyzet pozitív oldalát nézve azt is elmondhatom, hogy a választás abból a szempontból remek volt, hogy a szobákban NEM volt klímaberendezés, hiszen most mennyire bosszantó lenne, hogy áram hiányában kell mellőznünk ezt a lehetőséget.

A helyzet fölött – B terv hiányában – napirendre tértünk és berendezkedtünk az áram és telefon nélküli hétvégére (hiszen a bázisállomások sem működtek, így el voltunk vágva a külvilágtól). Elmentünk a legközelebbi – villannyal megáldott- városba gyertyáért és zacskós jégért (mert a sötétség az elviselhető és áthidalható, de a meleg sör semmiképpen sem elfogadható). Ezt az utat azért is meg kellett tennünk, mert már kezdtünk aggódni Bandi bátyámért és az általa szállított kis csapatért, mert mi úgy tudtuk, hogy délben indultak Pestről, és délután ötkor még sehol sem voltak. Telefon hiányában már kezdtünk rémeket látni, de amikor felhívhattuk őket végre, akkor megtudtuk, hogy semmi különös nem történt, mindössze annyi, hogy útközben átmentek Szlovákiába minőségi sörért és az ott tapasztalt választék fölött érzett örömükben, sőt eufóriájukban nem figyelték az idő múlását és belefeledkeztek a vásárlásba mint maci a málnásba, vagy vasutas a megrepedt falú, bort szállító vasúti kocsiba. Amire mi visszaértünk, mindenki megérkezett és elfogadta az áramnélküliséget, vagyis nagy baj nem történt, senki nem fordult vissza, hogy na itt aztán ilyen körülmények között egy percig nem marad, ehelyett eltelített bennünket a viszontlátás jóleső öröme.

Így megnyugodva lassan az evésre is kellett gondolni A jelek szerint még mindig nem láttuk az összefüggések minden vetületét, így ártatlanul kértük az étlapot, amit kis mosoly kíséretében meg is kaptunk. A mosoly annak szólt, hogy van ugyan sok minden az étlapon, de azok közül nem sok minden jön szóba, mert sütni nem tudnak. A helyzetet leegyszerűsítve azt a tájékoztatást kaptuk, hogy van vargánya- és húsleves, valamint igazi dödölle sertés-, marha- vagy szarvaspörkölttel. Mi ebben megnyugodtunk, simán tudtunk választani. A pörkölt csodálatos volt, a dödölle meg egyenesen mennyei. Az elismerés totálisan egyöntetű volt és ekkor fogalmazódott meg bennünk az a talán kimondatlan mondat, hogy hiába ha nincs áram, ha nem lehet telefonálni vagy fészbúkot csesztetni, ha barátság és dödölle van, akkor minden van. Valószínűleg ennek a hangulatnak és az egyöntetű pozitív hozzáállásnak, kisugárzásnak és hangulatnak volt köszönhető – bár lehet, hogy ebben volt némi része az áramszolgáltató hősies munkatársainak is – még aznap éjfél előtt visszajött az áram, helyreállítva ezzel a civilizáltság érzését. Soha nem éreztünk még ekkora örömet egy spontán kigyulladó lámpa miatt.

A hétvége tortájára a tejszínhabot a szombati Rétesház látogatás tette fel közvetlenül a szalafői skanzen meglátogatása után és a pankaszi haranglábnál tett villámlátogatás előtt, ahol konkrétan fejest ugrottunk a tökös-mákos, almás, és egyéb sütemények kavalkádjába. Ezt az élményt nagyon nem is tudom mihez hasonlítani, folyton csak arra gondoltunk, hogy még-még akarok belőle és a másikból is kérek bármi áron, mindenféle gátlás nélkül ettük el egymás elől a rövid időre magára hagyott réteseket. Ha össze szeretném foglalni, akkor azt mondanám, hogy a dödölle erősíti, a rétes gyengíti az összetartozás érzését, így mindkettő elemi ösztönöket vált ki az emberből. Talán ez így is van jól…

A gasztroélmények slusszpoénja, – ha úgy tetszik, a tejszínhabon az az émelyítően édes koktélcseresznye – az volt, amikor szombat este – miután immár elérhetővé vált minden tétel az étlapon – Bandival sült csülköt rendeltünk (600 gramm fejenként). Ezt meg is kaptuk kis tepsiben, irtó finom szafttal leöntve, pont a megfelelő puhasággal és finom friss kenyérrel. Kóstolgattuk, áradoztunk róla, hogy ez aztán nagyon finom, hogy milyen spécin van elkészítve és valahogy szert kell tennünk a receptre. Ártatlanul meg is kérdeztük a tulajt, hogy elárulná-e a készítés módját. A válasz több volt mint meglepő. (Egyébként a fogadós a hétvége folyamán mutatott néha ilyen anti-vendéglátós, meglepő viselkedési jegyeket attól kezdve, hogy cigivel a szájában szedte le az asztalokat egészen odáig, hogy mikor egymás mellé húztuk az asztalokat, hogy jobban elférjünk akkor egyrészt azt mondta, hogy „ugye majd vissza is rendezitek?!”, sőt másrészt másnap reggelre ki is írta egy cetlire, hogy nem szabad ilyet csinálni. Végül is ez a hozzáállás is inkább volt szórakoztató mint bosszantó.) Szóval nem azt válaszolta kis mosollyal és kacsintással  a csülök elkészítését firtató kérdésünkre, hogy 1.) ez szakmai titok, vagy hogy 2.) évszázados recept és meg kell őriznie, ha nem teszi megölik, vagy kevesebb humorérzékkel azt is mondhatta volna, hogy 3.) a felesége csinálja és őt nem engedi be a konyhába. Emberünk angyali őszinteséggel közölte, hogy a közeli Ausztriában veszi légmentesen lefóliázva amit úgy ahogy van be kell tenni a mikróba 5 percre és máris tálalható. Ezen egy picit meglepődtünk és azért megkérdeztük, hogy azt a csodálatos dödöllét azt nem ott szerzi be ugye?! Nem, azt nem, nyugtatott meg bennünket. A csülkön ugyan meglepődtünk, de megállapítottuk, hogy az ENNEK ELLENÉRE is csodálatos és máris elhatároztam, hogy felkutatom hol lehet ilyet kapni a labancoknál. Bandi azért vitt haza kettőt az Őrségből, mintegy hasznos vásárfiaként – biztos ami biztos…

Nyári szünet

Ha nem szakadt volna meg már jó pár éve az uccabálozásaink hagyománya, akkor ilyenkor – vasárnap délután – pont az utolsó fröccsöket innánk, az utolsó cseppeket csavarnánk ki a hétvége második (harmadik?) söröshordójából és elkezdenénk összepakolni az egész hétvégén az utcán szolgáló sörpadokat. Egy szinte megmagyarázhatatlan jó érzés kerítene minket pont most a hatalmába, ami valami fura keveréke a „hurrá túléltük”-nek, a „megúsztuk nagyobb balhé nélkül”-nek és legfőképp a „beszarás, milyen jó kis társaság van itt”-nek. Mondom, ez lenne most, hiszen az uccabálok hivatalos és mindenki által respektált kezdési időpontja az a péntek amikor az iskolának vége van – akkor is, kb. 18 óra – a vége pedig nem meghatározott, de gyakorlatilag vasárnap délután valamikor… Ez lenne – mondom még egyszer – de sajnos az uccabálok sora már jó pár éve megszakadt. Szeretném leírni annak a történetét ami – szerintem – az utolsó volt, még akkor is ha ez után volt is pár próbálkozás, de itt valahogy vége lett. Nyugi, nem lesz szomorú…

Azt már egyszer leírtam – valami palacsintasütés kapcsán -, hogy hogyan is kezdődött az uccabálok története, amit kezdetben „porbafingó”-nak neveztünk, mintegy alcímet és stílust adva a kezdeményezésnek. A név azért lett ez – mint ahogy a hűséges olvasók emlékezhetnek – lakóparkunk építője, bizonyos Sovány Jani – nem épített utat a házaink közé, sok évig csak a port nyeltük és hol sivatagban, hol sártengerben éreztük magunkat. Nem Janikám, a te hanyagságod és inkorrektséged ellenére nem fogjuk magunkat rosszul érezni, és ha már a port kell nyelni miattad, azt egyszer az évben azért tegyük, mert a táncoló lábaink verték fel – mondtuk ezt erős esküvéssel, ahogy az ilyen elhatározásokat mondani szokás.

Aztán jó pár év múlva lett út. Igazi aszfalttal, az autók megállását és parkolását segítő murvás sávval és valódi szegélykővel a szélén. Szóval nemcsak amolyan kisipari, hanem rendes cégek által megépítve, még az obligát és elkerülhetetlen tartozék-kátyúk is belekerültek, csak hogy aki este jön haza az is láthassa, ha napközben esett volna az eső. Az útépítés sokba került, természetesen nagy részét nekünk, lakóknak kellett – ismét – összeadni, de a város is a zsebébe nyúlt, így koprodukcióban valósult meg. Ennek aztán annyira örültünk, hogy mindenki elhívta a barátait, ismerőseit és üzletfeleit, még az akkor regnáló polgármester is eljött, learatni a politikai babérokat az elkészült beruházás miatt. (Az, hogy a legközelebbi választáson mégis elbukott, nem a mi utunk miatt történt az biztos…) Az uccabál évről-évre nagyobb lett, már hivatásos zenész nyomta a mulatóst és búsulóst, egyre többen voltunk, a városban is híre ment, hogy van valahol a város szélén egy vidám társaság, aki minden évben három napig bulizik, még az utcát is lezárják. Természetesen mi is vérszemet kaptunk és egyre nagyobb méretekben és egyre merészebb programokban gondolkodtunk.

A következő év volt az, amikor a rendszer túlnőtte a saját határait és ami – mint később kiderült – az utolsó igazi lett. Vegyük sorra azokat az okokat, amik az utca népe által nagyon nagyra felfújt, de majdnem mindannyiunk által imádott, de legalább respektált rózsaszín lufi kipukkadásához vezettek.

Kezdjük például a résztvevőkkel. Az, hogy előzőleg mindenki elhívta a rokonait, barátait, kollégáit és üzletfeleit még rendben volt. Az is oké, hogy a Polgármesteri Hivatal dolgozói is nagy számban részt vettek az eseményen, hiszen egyrészt Ők az utunk elkészültében el nem évülő érdemeket szereztek, másrészt pedig – szabálykövető társaságként – mindig kértünk engedélyt tőlük az uccabál megtartására, amit persze örömmel meg is adtak és egyben ezt az egyszerű gesztust meghívásként értelmezték. Az azért később már kicsiny túlzásnak bizonyult, hogy egyikünk kihasználva újságírói összeköttetéseit a megyei napilapban is megjelentetett egy rövid beharangozót szerveződő eseményünkről.

Az uccabálok nagyon fontos eleme volt az úgynevezett főzőverseny. Ma már nem tudom miért hívtuk így, mert sem értékelés, sem díjkiosztás nem volt, hanem ez a program annyiban nyilvánult meg, hogy az út melletti füvön (semmiképp sem az aszfalton) 4-5 bográcsban rotyogott az étel a lecsótól a marhapörköltön át a halászléig. Bárki ehetett belőle, fényes, a füsttől kicsit könnybe lábadt szemmel néztük, ahogy nagyjából fél óra alatt elfogy minden. Az ételek között volt egy különszám is, az egyik szomszéd minden alkalommal úgynevezett „prágai kóbászt” sütött grillen. Azért neveztük így, mert az egyik prágai uccakirándulás alkalmával megállapítottuk, hogy a Vencel téren kapható sültkolbász semmihez sem hasonlítható és remekül harmonizál az ott kapható sörrel, vagyis közfelkiáltással a kedvencünkké emeltük. Egyszer ez a szomszéd lelkendezve újságolta, hogy talált egy kolbászt – már nem tudom melyik húsüzem terméke volt -, ami tök olyan mint a prágai, csak az alakja, a színe meg az íze más. Ezen felismerésen felbuzdulva Ő ezt a kolbászt sütötte, izzadva, de fáradhatatlanul. Azt, hogy kicsit már túl nagy a lufi, akkor éreztük meg, amikor ezen szorgos szomszédunk kislánya meg szerette volna előzni a prágai kóbászért sorban állókat, hogy az apukája adjon már neki egyet soron kívül, mert éhes. Erre a sorban állók egyszerűen és rövid úton rendre utasították, mondván, hogy ők is sorban állnak és kislány létére azért lesz olyan rendes és jól nevelt, hogy kivárja a sorát az egyébként mindenféle ellenszolgáltatás nélkül osztogatott kolbászért. Még szerencse, hogy pont arra járt az egyik szomszéd és helyre tette a tömeget, hogy tudják pontosan mi a helyzet és előre vitte a kislányt, amit az emberek egy pisszenés nélkül vettek tudomásul.

Az italokat – hagyományosan – úgy intéztük, hogy közösen vettünk 1-2 hordó sört, a többit – bort és egyebeket – összehordták a vendégek. Érdekes módon ebből probléma sohasem volt, a sörcsap mellé kitettünk egy papírdobozt, amire ráírtuk, hogy „becsületkassza” és aki csapolt a sörből és szükségét érezte az dobott bele valamennyit. Ez annyira jól szokott sikerülni, hogy szombat reggel mindig futotta belőle egy további hordóra, aminek meg az lett a következménye, hogy – ha nem is újrakezdődött – de tovább folytatódott az uccabál hétvége.

Azt gondolom, hogy ahol igazán túllőttünk a célon azok a programok voltak. Az első néhány évben kitettük a kerítésoszlopra a hifi torony hangfalát és ez szolgáltatta a zenét – saját keverésben. Természetesen sokszor összevesztünk ezen és bíráltuk egymás zenei műveltségét és ízlését. Igazán nagy probléma ebből soha nem volt, végül mindig megtaláltuk azt a pár számot, amire jól lehet rúgni a port és soha nem maradt el éjféltájban Tom Jones örökbecsű száma a Sexbomb sem, aminek különleges jelentősége volt akkor és van azóta is, de ezt nem szeretném részletezni, mert rám nézve némileg kompromittáló, ha érti a kedves olvasó mire gondolok. (Bár ne tagadjuk, hogy ebben is volt fejlődés, hiszen kisvártatva a Sexbomb mellett kötelező elemként megjelent az azóta megboldogult Joe Cocker „You Can Leave Your Hat On”-ja is.) A következő években már hivatásos zenész szolgáltatta a mulatóst mindannyiunk örömére.

Ezen a bizonyos utolsó uccabálon már késő délután – amikor még javában tartott a főzés – elkezdtek gyülekezni a baljós jelek. A városban ugyanis valami nyári rendezvénysorozat indult és a megnyitó egyik eleme a városi fúvószenekar előadása volt, amelynek jó pár tagja kapcsolatban volt valakivel közülünk is. Én nem láttam, csak hallottam, hogy amikor a hivatalos ünnepségen végzett a zenekar, akkor a tamburmajor határozott intésére és útmutatásával – bármilyen ütemkiesés nélkül – nyílegyenesen a mi utcánk felé vették az irányt. Mi pedig egyszerűen nem hittünk a szemünknek, amikor megjelentek a lenyugvó nap sugarában, szép rendezett sorokban és valami ismert indulót játszottak a köz épülésére, körülbelül úgy, mint az a bizonyos láthatatlan légió a sivatagban. Ekkor volt az is, hogy az akkor még nem annyira ismert Strokes ütőegyüttes lenyomott egy félórás showt csak nekünk. Az i-re a pont és a megalomániánk legékesebb bizonyítéka azonban mégiscsak az volt, hogy elhívtuk az akkor városszerte legismertebb bulizenekart mind a hat vagy hét tagjával professzionális felszerelésével és még profibb műsorával. Talán itt követtük el a legnagyobb hibát.

Arra a hírre ugyanis, hogy ők itt lesznek, szinte dőlt a nép hozzánk és az egymást ismerők igazi kisebbségben maradtak, mi pedig nem nagyon tudtuk kontrollálni a helyzetet. Csak a vak- és a részeg emberek szerencséjének köszönhető, hogy nagyobb baj nem történt. A sok ismeretlen a lakásainkba járt be WC-re – mert más lehetőségről nem gondoskodtunk – itta a sört a hordóból, ette a prágai kóbászt, táncolt az általunk hívott zenekar számaira, mi meg csak néztük a tömeget és örültünk neki, sőt büszkék voltunk rá hogy „látjátok, ezt mind mi hoztuk össze!”. Mindezek ellenére nem tűnt el semmi, nem tört össze semmi fontos, csak az egyik garázsból tűnt el a tulajdonosa majdnem teljes pálinkakészlete, de Ő sem volt biztos benne, hogy nem Ő kínálgatta el nagy örömében és az emberiség iránt érzett egyetemes szeretetében.

Másnap aztán kijózanodtunk és elemeztük a helyzetet. Ittunk arra, hogy nem lett nagyobb baj, megcsináltuk az egyik fimben emlegetett és régóta tervezett egy négyzetméter fröccsöt (apropó, akarja tudni a kedves olvasó, hogy kétdecis műanyag poharakból összerakva hány kisfröccs fér egy négyzetméterbe? Elárulom: 168. Bár jól és macsósan hangzik, de mégsem ajánlom senkinek, hogy ezt elkészítse több okból sem: egyrészt majdnem tizenhét liter bor és ugyanennyi szóda kell hozzá, így mire az utolsó is elkészül  – és mondjuk le lehet fényképezni a kész terítéket – az elsők már rég megmelegedtek, a szódából pedig elillant a szénsav, bármennyire is gyorsan dolgozunk, másrészt pedig ez akkora mennyiség, hogy egyszerre azért még nekünk is sok. Sokkal jobb a frissen készült, úgynevezett hamvas fröccsike.)

A helyzet elemzésével arra jutottunk, hogy két út áll előttünk. Vagy abbahagyjuk az egészet, vagy átmegyünk profiba, hozunk biztonsági őröket, toi-toi wc-ket és szedünk belépőt a költségek fedezésére. Mivel ezt nem tudtuk felvállalni, ezért abban maradtunk, hogy visszatérünk a gyökerekhez és a következő években csak magunk leszünk. Ha őszinte akarok lenni, már akkor éreztük – bevallani ugyan nem akartuk magunknak – hogy itt a vége, ha nem tudunk nagyobbat csinálni, akkor nem kell erőltetni. Az uccabálok végéhez az is hozzájárult, hogy a következő egy-két évben az időjárás sem kedvezett, többen el is költöztek az utcából, a gyerekeink is felnőttek (vagyis a tanév utolsó napja már nem volt olyan nagy jelentőségű) így aztán ez a hagyomány véget ért. Ezt persze lehet sajnálni, de olyan nagyon jó visszaemlékezni és tudni azt, hogy volt egyszer egy tulajdonképpen véletlenül összeverődött társaság, akik ilyen dolgokat éltek meg együtt és hogy én is benne lehettem…

A hentesem

Azt nem lehet rám mondani, hogy ne érezném a globalizációt. Abban az időszakban amikor egymás után nőttek ki a földből a még többnyire ma is funkcionáló hipermarketek, én úgy vártam azt hogy a mi városunkban is megnyíljon az első ilyen, mint legalábbis a karácsonyt gyerekkoromban. Nagy-nagy árubőség, szuper cuccok, minden egy helyen, halk zene, nyáron klimatizálás, télen kellemes meleg. (Tényleg Ti észrevettétek már a Nagy Hipermarket Időjárási Paradoxont? Az miért van, ha télen bemegyünk a boltba vásárolni, mi meleg kabátban, sapkában, sálban vagyunk és maximum a fejfedőnket vesszük le – már ha egyáltalán hordunk ilyet -, de azt is leginkább csak az udvariasság okán. Ezzel szemben az eladók egy szál ingben, legfeljebb egy pulcsiban vannak egész nap. Hogyhogy nincs melegünk nekünk vagy miért nem fáznak ők? Lehet, hogy felvételi követelmény a közepesnél jobb hőháztartás?) Az utcánkban legendás volt, hogy akár naponta többször is képes voltam elmenni a Tescoba és még élveztem is. A végkifejlet az volt amikor még a jelmezbálon is Tescos nejlonzacskónak öltöztem, hál’Istennek erről fénykép vagy más felvétel nem maradt. A rajongásom odáig terjedt, hogy betéve tudtam a piros-kék-fehér óriás alaprajzát és nagy vonalakban a főbb beszállítókat is, az eladók, árufeltöltők pedig cinkosan csippentettek a szemükkel amikor megláttak. Látásból már ismertem a hús és csemegepultban dolgozókat, sőt azt is elértem, hogy amikor egyszer kértem valamilyen a szemem előtt és az üvegen túl lévő felvágottból húsz dekát, akkor az eladó sokat mondóan közölte, hogy sajnos az pont elfogyott. Már majdnem elkezdtem, oktatni, hogy de hát itt van basszus, hiszen látom magam előtt, ne csinálja már velem. Mondom, már majdnem elkezdtem a beszólást, amikor nagy nehezen leesett, hogy az az áru nincs olyan állapotban, hogy nekem eladnák, ezt próbálta jelezni a szerencsétlen eladó. És itt a „nekem”-en van a hangsúly, mert a mögöttem álló, a Tescoban bizonyára sokkal ritkábban megforduló kolléga simán kapott belőle. Nem látásból, hanem tapasztalatból ismertem szinte az összes felvágottat, virslit, kolbászt és egyebeket. Azt is be kell valljam, hogy még szerettem is némelyiket.

Persze tudjuk, hogy minden nézőpont kérdése. Ez ilyen filozófiai kategória, illetve az is ismert mindannyiunk számára, hogy amit nem ismerünk az után nem is vágyakozunk. Amíg nem kóstoljuk meg egy fine dining étterem degusztációs menüjét, addig tökéletesen elképzelhetetlen számunkra milyen is az. Ha pedig túl vagyunk ezen az első élményen, akkor időről időre újabb és újabb helyeket kell kipróbálnunk, egyszerűen mert erre érzünk késztetést. Természetesen erre a gerjedelemre és vágyakozásra erős negatív hatással van az ilyen helyek árszínvonala, sőt akár teljesen ki is olthatják azt. Ez mindegy, ettől még a hatás letagadhatatlan.

Történt egyszer, hogy nyílt Sopronban egy hentesüzlet, amelyről elkezdtek legendák keringeni a városban, hogy mennyire jó és nagy választékkal bír. Nem tagadom le, hogy némi ellenérzéssel mentem el oda, mert ugyan mit nyújthat egy ilyen világvégi hely egy fényes és színes hipermarkettel szemben. Itt álljunk meg egy pillanatra. Én egyáltalán nem ahhoz a generációhoz tartozom, akik még gyerekkorukban disznót öltek és az abból készült dolgokat ették egész évben. Én a működő szocializmusban nőttem fel, amikor a városi ember elment az ABC-be ha valamihez hozzá akart jutni és azt ette amit ott kapott. Nekem nem voltak meg azok az élmények, amikor a nagymama meg a nagypapa a saját maga által töltött kolbászt sütötte meg a zöldbabfőzelékhez feltétként, egyrészt mert a nagyapáimat sajnos nem is ismertem, – legalábbis nincsenek élményeim róluk – másrészt mert a nagymamáim is ugyanúgy a lakótelepi boltban vásároltak mint mi. Nekem a sonka szóra az úgynevezett gépsonka ugrott be, a kolbász pedig a lecsókolbász, szerencsésebb esetben a gyulai volt.

Szóval megnyílt a Sódér nevű hentes a város egy félreeső utcájában. Amikor végre rászántam magam és elmentem megnézni, csak kellemes csalódások értek. Tisztaság, kedves kiszolgáló nénik és a húsvágó tőke mellett közvetlenül egy kártyaolvasó terminál – merthogy azért is jók a hiperek, mert mindegyikben lehet kártyával fizetni, ugyanis utálok magammal készpénzt hordani. Na mondom eddig hármasról indulunk te hentes. Kértem, pár féle felvágottat, virslit, disznósajtot, ezt-azt csak a próba kedvéért. Az illatok sokat ígértek, szerettem volna már nagyon megkóstolni. És hát kérem nincs mit tagadni ez volt az én damaszkuszi utam. Itt váltam Saulusból Paulussá, vagyis itt fordultam el szinte végleg a hipermarketek csemegepultjától és fordultam a kis hentesek áruval megrakott hűtői felé. Azóta, hogy megismertem ezt a számomra új világot, szinte késztetést érzek újabb és újabb kicsi családi húsboltokat megismerésni. A Sódér disznósajtból hiányoznak azok a bizonyos azonosíthatatlan és kétes eredetű darabok, a tőkehús friss és pont kellően zsíros, és hát ott a parizer. A parizerről érdemes megemlékezni egy kicsit hosszabban is. A hiperben kapható ilyen áru az szerintem zsírból, húsléből és fűrészporból van összegyúrva, természetellenes aromákkal és színezékekkel. Az íze is pont ilyen. A hentesnél kaphatón érezni a hús ízét, (bár az összes összetevőre azért itt sem vagyok kíváncsi). Ami a legérdekesebb az az, hogy nagyon hasonlít ahhoz, amit a gyerekkoromban a lakótelepi ABC-ben lehetett kapni. Ennek két oka lehet: vagy akkoriban tisztességes helyről érkezett a húsáru még az ilyen boltokba is, vagy egyszerűen már megszépültek az emlékeim. Valószínűleg egyébként mindkettő igaz.

Itt a bálnán sok szövegben emlegettem már az ütemérzék fontosságát, onnantól kezdve, hogy például egy svédasztalhoz a profi pont akkor érkezik, amikor kicserélik a rántott húsos tálat egy frissre, egész odáig, hogy a pincér megfelelő ütemben kínál meg valami olyannal ami pont ott és akkor a fejedben jár. Sosem gondoltam volna, hogy még ez is eszembe jut a hentes kapcsán. Magyarázatképpen nézzük meg, hogyan is zajlak a vásárlás a hentesemnél. Belépsz, köszönsz. Hangosan. Visszaköszönnek, megjelenik a megismerés fénye a kiszolgáló nénik szemében. Beállsz a sorba, közben megnézed mit vennél. Először némi szárnyas – csak a választék miatt -, utána a marha – sokkal szebb mint a Tescoban, de persze nem olcsóbb -, majd a sertés alkatrészek a karajtól a csülökig. A tőkehúsok után szalonna, kolbász, virsli, húskenyér, majd a kanyar után a felvágottak és egyéb töltelékáruk. Dönteni van időd, mert sokan állnak előtted. Az agyad pörög a döntésen, de valahol hátul megjelenik az is, hogy talán ezúttal megúszod. Megúszod az elcsábulást a sült húsok felé. Van ugyanis egy pici és e pillanatban üres pultocska a virslik és a felvágottak között, ahol sokszor ott van maga a csábítás, a kihagyhatatlan vonzalom, a megkerülhetetlen kihívás a sült császár, a sült csülök, néha tarja is. Megoldhatatlan feladat elmenni mellette anélkül, hogy legalább egy vékony, alig 5-10 centis (mármint ilyen vastag, nem ilyen hosszú) szeletet ne kérnél belőle. Az illata az ami ezt nem engedi meg. De most nincs még ott. Kéred amiért jöttél, és azt hiszed ezúttal nem kell venned a még forró sültből. Ám amikor odaérsz a csábítás e pici pultjához, nyílik az ajtó és maga főnök hozza ki a még gőzölgő csontozott csülköt és aranyszínűre sült isteni ropogós bőrrel fedett császárhúst a két kezében. Pont amikor odaérsz. Hát mi ez ha nem ütemérzék?

Tűz és rántotta

Ez a gyönyörű tavaszi nap, amelyre ma ébredtünk – fogalmam sincs miért – nosztalgikus gondolatokat hozott elő belőlem. Biztos része volt ebben annak is, hogy ma én voltam soros az ebédfőzésben és már napokkal ezelőtt eldöntöttem, hogy ma ilyen igazi retró kaja lesz, húsleves, rántott hús és társai. Ha már retró, legyen igazi: a rántott hús minden gyerek kedvenceként ismert a csirkecombból lesz. Ez örök favorit, „nyeles” hús, vagy ahogy a gyerekeim mondták pár évesen: „pipicombpisztoly”. Isten látja lelkemet, én vérbeli és megátalkodott pacifistának szántam mindegyiket, hogy hol csúszhatott félre mindez, ma már nem tudnám megmondani. Akár nyeles, akár nem, a csirkecomb rántva talán az egyik legjobb kaja ami a vasárnapi asztalon elképzelhető, de mindannyian tudjuk, hogy van a kulturált és egyértelmű tányér-kés-villa segítségével való elfogyasztáson kívül még egy remek felhasználási módja. A maradék csirkecombokat ugyanis csak úgy ki lehet kapni a tálból és mintegy mellékesen – bármilyen előkészület nélkül – befalni. Az sem baj ha már régen kihűlt, vagy nincs hozzá köret. A lényeg a még ropogós panír, és alatta csodálatos a szánkba készülő hús, amely ma még egy fokhagymás előkészítést is kapott a normál fűszerezésen kívül. Egy szó mint száz, a mai ebéd eszembe juttatta azokat az időket, amikor általános iskolásan először próbáltam ki magam a konyhában. Erre aztán elég sok lehetőség volt, mert mi még ilyen váltott műszakú iskolába jártunk (egy hét délelőtt, egy hét délután), amelynek megvoltak az előnyei, de még inkább a hátrányai. Amikor még olyan kicsi voltam, hogy nem lehetett otthon hagyni egyedül, akkor korán reggel át kellett buszozni anyámmal a városon a nagyanyámhoz, ami nemcsak nullára csökkentette a reggeli lustálkodás esélyét, de azt is előrevetítette, hogy pár óra múlva ugyanezt az utat újra meg kell tenni visszafelé, pedig ekkor még  meglehetősen utáltam a buszok gázolajszagát. (Ez később megváltozott, de ez nem ide tartozik…) Nagyanyámnál meg annyira nem szerettem lenni, mert ő aztán bevasalta a házi feladatot, sőt még a tanult, de sosem használt tanítói képesítése is rendre előjött belőle, így aztán különböző általa érdekesnek és hasznosnak talált külön feladatokkal is szórakoztatott. Nem mehetek el szó nélkül nagyanyám almás pitéje mellett, mert ez tudta csak ellensúlyozni a feladatok által okozott kellemetlenségeket. Később – amikor érdemesnek találtattam a délelőtti otthon tartózkodásra egyedül – a délutános hetek egycsapásra előnyössé változtak. Össze lehetett járni délelőttönként a haverokkal, osztálytársakkal, mondván, hogy majd közösen megcsináljuk a házit. Ezekből az órákból – legalábbis az általános iskolás évek vége felé – dohányfüstbe vesző Rolling Stones, Uriah Heep és hasonló zenék bakelitlemezekről való bőgetése kerekedett általában, majd persze lázas körmölés később a szünetekben. Úgy általában a délutános műszak nem aratott osztatlan sikert még a tanárok körében sem, legendás esemény volt, amikor egyikük azzal a kiabálással rohant végig a folyosón, hogy tüzes vassal kéne kiégetni a p… annak, aki kitalálta ezt a k… délutános hetet. Ezzel az olyan nagyon nem cizellált mondattal a többi tanár ha nem is tevőleg, de csendesen mind egyetértett.

Tulajdonképpen, ha nem lett volna a délutános hét, lehet, hogy soha nem keveredek a konyha közelébe. Tudvalévő ugyanis, hogy egy iskolás gyerek számára bármi érdekesebb és fontosabb mint a szülei által kötelezően előírt tanulás. Egyik alkalommal arra az elhatározásra jutottam, hogy mielőtt nekiállnék a leckének, csinálok valami reggelit, hiszen azért azt senki sem várhatja el, hogy üres hassal vágjak neki a fizikának. Kinyitva a hűtőt, azonnal egyértelmű lett, hogy itt tojásrántotta készítés lesz, főleg hogy a tojáson kívül még találtam egy szép darab császárszalonnát is. Egy megerőltető és mind szellemileg, mind fizikailag kimerítő fizikatanulás előtt az embernek szüksége van a megfelelő táplálékbevitelre, így ki is készítettem két ujjnyi vastag szelet szalonnát és vagy öt tojást. Nem, nem készültem a fizikalecke után leszaladni a ház elé és lekaszálni a lakótelep zöldterületein a füvet, mintegy 4 hektáron, csak azt vettem figyelembe, hogy a serdülő szervezetemet semmiképp sem szabad megakasztani a majdan elindításra kerülő táplálékbevitelben. Szóval biztosra mentem. Elővettem azt a serpenyőt, amelyben anyámat láttam rántottát sütni, majd a szalonnát kellő módon előkészítve – beirdalva – beletettem és először lassan, megfontoltan, kis lángon kezdtem el pirítani. Miután kiolvadt egy kis zsír, vérszemet kaptam és elhatároztam, hogy rendesen kisütöm a szalonnát. A lelki szemeim előtt már láttam a kellően ropogós, de semmiképp sem kemény darabokat előbukkanni a tojások közül. Jól feltekertem hát a lángot, gondoltam gyorsítanék egy kicsit a műveleten. Ez a mozdulat olyannyira jól sikerült, hogy a láng már túlért a serpenyő szélén, aminek az lett a vége, hogy a kiolvadt zsír meggyulladt. Álljunk meg itt egy pillanatra. Képzeljük el, hogy ott állunk a konyhában tizenévesen, pubertástól sújtva, tök egyedül, először bontogatva a főzés magaslatai felé a szárnyainkat és előttünk egy lángoló serpenyő. Az az állapot amibe ilyenkor kerülünk tízből kilencszer, az nem más, mint a pánik. Lepereg a szemünk előtt anyánk rosszallása a tönkretett serpenyő miatt, illetve apánk reménybeli aggódó arckifejezése és megkönnyebbülése, hogy nem történt nagyobb baj. Ebben a helyzetben egyáltalán nem csoda, hogy amikor eljutunk addig, hogy itt most tüzet kell oltani, akkor pánik következtében nem úgy döntünk, hogy az egész serpenyőt egy mozdulattal betesszük a rozsdamentes acélból készült mosogatóba, vagy egyszerűen lekapcsoljuk a gázt és hagyjuk elaludni a lángot, hanem engedünk egy pohár hideg vizet és megfelelően távolról belelöttyintjük a lángoló zsír közepébe. Mondom, ezt a műveletsort a pánik szülte és így nem volt idő a következmények végiggondolására és józan elemzésére. A következő esemény ugyanis az lett, hogy a serpenyő körüli pár négyzetméteres környezetben lángoló zsírcseppek és szalonnadarabok repültek szerteszét, amely jelenség kísértetiesen hasonlított egy tűzijátékra, illetve egy augusztusi meteoresőre. A probléma igazán az volt, hogy míg a tűzijáték és a meteoreső rendszerint ártatlan és csak esztétikai értéke van, ez a tűzrobbanás a konyhában nagyobb gondot okozott. A tűzcseppek landoltak ugyanis a kredencen és a linóleumos padlón, igaz ezeket könnyen lehetett hatástalanítani konyharuhával és a papucsom talpával. A műanyag padlón persze jól látható foltok keletkeztek, de a későbbiekben ezeket firtató kérdésekre készen voltam legalább öt válasszal. A leginkább aggodalomra okot adó esemény az volt, hogy az egyik ilyen kis lángoló renitens repülő darabka megátalkodott módon pont a függönyön landolt. A függöny szerencsére nem nejlonból, hanem valami vászon anyagból volt, így nem kellett testközelből végignéznem azt a minden tűzmegelőzési oktatófilmben előforduló képsort, amikor a tűz egy pillanat alatt végigszalad a műanyagon, meggyútja a karnist, az ablakot és mindent ami körülötte van. A következő képen már csak a lakás üszkös, kiégett nyomai felett búslakodó tűzoltótiszt jeges, egyszersmind jól-vigyázzon-mindenki-a-rántottakészítéssel tanácsát sugárzó tekintetét láthatjuk. A függönyt néhány jól irányzott konyharuha ütéssel eloltottam, a használhatatlanra égett serpenyőt beletettem végre a mosogatóba, kentem egy vajas kenyeret majd a fizika lecke precíz elkészítése után elindultam az iskolába. Mivel nagyobb baj ilyenformán valóban nem történt, nem is gondoltam különösebb következményekre. Ennek ellenére este hazaérve azonnal éreztem, hogy valami feszültség van a levegőben, nem volt nagy művészet összekapcsolni ezt a reggeli alakításommal. Anyám mintegy mellékesen – de eltéveszthetetlen éllel a hangjában – megkérdezte, hogy mi történt a serpenyővel és vajon miért is van kormos szélű tenyérnyi lyuk a függönyön. Én azonnal éreztem, hogy itt nincs mit kertelni, el kell mondanom az igazságot. Mindössze a tűzbe loccsantott vizet hagytam ki, mert azt így 10-12 óra elteltével igazi nagy és megmagyarázhatatlan hülyeségnek gondoltam már én is. Elmondtam a szalonnát, a nagy lángot és hogy egyszer csak lángra lobbant ez egész és nem csináltam semmit csak beledobtam a mosogatóba, miután elzártam a gázt, és hogy maga a serpenyőben keletkezett láng az, amely a látható pusztítást okozta. Mivel valóban nagyobb baj nem történt, rövidesen napirendre is tértünk az események fölött, de azért apám – miután végighallgatta a történetet és az indokoltnál mintha jobban örült volna annak, hogy minden és mindenki épségben van – azért a maga diplomatikus módjántudtomra adta, hogy ő pontosan tudja mi történt valójában. Csak annyit mondott, hogy micsoda szerencse, hogy nem öntöttem a lángoló zsírra vizet…

Pörkölt, mics és barátság

Ezt a posztot a bukaresti nemzetközi repülőtéren írom. Ennek a szöveg szempontjából persze semmi jelentősége nincs, legfeljebb akkor találhatunk valamit mégis, ha ezt a tényt összevetjük azzal, hogy a múlt heti rendes vasárnapi poszt elmaradt. Ha ennek az okát szeretném felfedni, akkor viszont már közeledünk a mai témánkhoz, ami ezúttal nem más mint a pörkölt. Természetesen a pörkölt önmagában nem kellene, hogy több mint két napos csúszást okozzon a Bálna életében mintegy megzavarva a jól beállt bioritmusát, de ha azt is megemlítem, hogy a szombati pörköltfőzésnek volt mintegy 22 tanúja és elszenvedője; és ha ebbe a ténybe egy kicsit bele is gondolunk, akkor mindjárt megbocsáthatjuk a késést. Maradjunk abban, hogy nem voltam alkalmas egészen az írásra.

A velem együtt 23 ember közül 7-tel majdnem pontosan 30 éve ismerjük egymást, ugyanis együtt jártunk főiskolára. A többiek feleségek, vadfeleségek, vagy gyerekek. (Ha valaki nem tudná, a vad előtag az élettársi kapcsolat vagy a „csak úgy” együttélés népi nyelvi jelzése. Ennek megfelelően van természetesen vadanyós és vadapós, talán vadsógor meg vadsógornő is, csak egyvalami nincs: vadgyerek, mert az mindig édes, ugyanolyan édes, mint nem vad változatban. Hát nem fura?) Nem tudom pontosan mi az oka annak, hogy ez a kapcsolat – ami sokak szerint szinte csodaszámba megy, de mindenképpen irigylendő példa – ilyen hosszú ideje tart és nem akar kifáradni. Lehet, hogy a különleges és sokáig közösen szívott győri levegő, vagy Barnabás barátom gitárjátéka és sokat látott librettója (sokunk által kézzel írott dalgyűjtemény), amiből – bizonyos alkoholszint felett – menetrend- és természeti csapásszerűen énekelni, mit énekelni, vornyíkolni (copyright) szoktunk. Az is lehet, hogy csak puszta szerencse, hogy pont ezt a nyolc-tíz embert sodorta egymás mellé a sors. (Vannak páran ebből a csapatból, akik sajnos nem tudtak részt venni a legutóbbi hétvégi összejövetelen, de semmiképp sem szeretnék róluk megfeledkezni.) Ha jellemezni akarnám magunkat, akkor talán az a leginkább árulkodó dolog, hogy én mindig azt érzem az újabb és újabb találkozásokkor, mintha minden zökkenő és megbicsaklás nélkül ugyanott folytatnánk, ahol legutóbb abbahagytuk. Ismerjük és tiszteletben tartjuk egymás rigolyáit és érzékeny pontjait és egyáltalán nem érezzük, hogy bármit is takargatnunk kellene egymás előtt, legyen az családi probléma vagy testi nyavalya.

Jó ideje már az összejövetelek alkalmával egy vagy több főzésre-sütésre is sor kerül, lehetőleg bográcsban, vagy hagyományos grillen. Ezeket általában, – de nem kizárólag – én szoktam elkövetni. Ez és az ehhez kapcsolódó a rituálé (bevásárlás, mosogatás stb.) szinte már hozzátartozik az alkalmakhoz, majdnem ugyanúgy mint a már emlegetett vornyíkolás (copyright). A repertoár sem dalokban sem ételekben nem túl változatos, az énekek legnagyobb része magyar nóta-Illés/Bródy/Koncz Zsuzsa-István a Király terítékből kerül ki, míg az ételek között a pörkölt, a gulyás és a grillezés viszi a prímet, csak néha kacsintunk ki a Pál utcai Fiúk/Kiscsillag, illetve halászlé vagy a raguleves irányába. A közös főzés csak akkor marad el, ha az időjárás nem engedi, vagy ha olyan speciális és kifogástalan ellátás tartozik a szálláshoz mint az egyik bejáratott kedvenc helyünkön az Őrségben (de erről majd máskor…).

Ha már éppen Romániában kell dekkolnom a bécsi gépre várva, akkor elmondom at is, hogy egyszer láttam valami műsort a tévében, ami az itt jellegzetes, darált húsból készülő ételről a micsről szólt (a balkánon hasonló még a csevap például csak persze teljesen más…). Egyik alkalommal –pár éve – kitaláltam, hogy süssünk micset. Ez jó terv volt, de az elhatározáson kívül semmi nem volt hozzá, például az a két apró információmorzsa hiányzott, hogy hogyan kell csinálni és hogy miből. Köszönhetően Dezső barátom nemzetközi karrierjének, volt lehetőségünk felhívni egy autentikus romániai kollégát, hogy megkérdezzük, hogyan is kell ezt az ételt csinálni. Ő azt mondta, hogy ennél szinte semmi sem egyszerűbb, be kell menni a boltba, ott kell venni micshúst és ha nincs gyárilag kicsi kolbász képére formázva akkor ezt kell tenni vele, majd megsütni és kész. Köszöntük a jó tanácsot, majd realizáltuk, hogy a legközelebbi micshúst is áruló üzlet mintegy 600 kilométerre lehet, letettünk erről a megoldásról. Sokkal jobbnak látszott az, ha keresünk egy receptet az interneten és azt követjük a tevékenységünkben. Természetesen ehhez a szükség volt arra, hogy a szellemi frissességünket folyamatosan alkohollal támogassuk, de szerencsére maradt olyan közöttünk, aki képes volt még vezetni, hiszen a következő programpont a bevásárlás volt. Ezt az akadályt is vettük, el is készült a mics, mindenki megnyalta az ujját utána, sajnos én a végeredményről nem tudok beszámolni, mert az én esetemben a szellemi olajozás olyan jól sikerült, hogy egy idő után el is merült az olajban, így – mintegy pánikreakcióként – sajnálatosan törölte az emlékeket.

Az legutóbbi hétvégén viszont nem micset, hanem marhapörköltet csináltunk. Ez remek étel, az elkészítése is könnyű nem kell hozzá sok minden, a legfontosabb a jó alapanyag, a bizalom és a türelem. A türelem ahhoz kell, hogy kivárjuk azt a minimálisan 3-4 órát amíg elkészül, a bizalom pedig ahhoz, hogy bízzunk a húsban, az edényben, a tűzben és magunkban, hogy bármennyire is szeretnénk biztosra menni de nem teszünk vizet sem alá, sem fölé semmilyen formában. Ez a kérdés rendre felmerül, mert az a tévhit uralkodott el a többekben, hogy a főzés közben elfogyasztott alkohol és az étel odakozmálása előfordulásának valószínűsége egyenes arányban van egymással. Bátran higgye el nekem mindenki, hogy ha vizet teszünk a pörköltbe, akkor egyrészt a hús főtt hús lesz és nem pörkölt másrészt meg olyan lesz mint a szivacs. Ha folyadékot szeretnénk mindenképpen adni hozzá, akkor az legfeljebb jobbféle vörösbor lehet, de az is csak a folyamat vége felé. Tibor barátom például úgy is tud pörköltet készíteni, hogy hidegen és nyersen (!) beteszi a bográcsba alulra a zsírt, rá a hagymát, a húst, a fűszereket és minden más hozzávalót, fedőt tesz rá, majd felteszi a tűzre és 3 óráig le meg sem nézi, viszont folyamatosan rázza, nem keveri, mint az a bizonyos Bond. James Bond. Természetesen ehhez nagyfokú precizitás és gyakorlat kell, mert itt nem nagyon lehet elrontani, majd korrigálni a fűszerek mennyiségét. Én a hagyományos iskola, vagyis a zsíron lepirított hagyma, bele a pirospaprika, majd minden egyéb hozzávaló és a folyamatos kóstolás híve vagyok. A marhapörköltben az is jó, hogy olyan nagyon nem lehet elrontani. Ha például egy kicsit mégis odakap az alja és valaki ezt szóvá teszi, akkor nyugodtan lehet mondani, hogy ugyan már te nem értesz ehhez, ennek ilyennek kell lennie, sőt egyszerűen le is lehet tagadni ezt a dolgot, végső esetben a bográcsra fogni azt, tudniillik, ha egy zománcos edényben egyszer leégett valami, akkor az már hajlamos lesz megismételni ezt.

Azért azt hozzá kell tennem, hogy a pörköltfőzésben nem a végeredmény a legjobb, persze ezért ez sem utolsó. A legjobb az, hogy olyan klasszul lehet a bogrács mellett ülni, dumálni mindenről, pálinkázni, sörözni és borozni. Olyankor nagyon könnyen hisszük azt, hogy ezekkel az emberekkel itt a tűz körül a barátság örökké fog tartani. És valószínűleg így is van, sőt ha van egy kis szerencsénk a mi barátságunkat tovább viszik a gyerekeink is akár vadak, akár nem.

Hollókő elsőre

Miután nemrég volt pontosan egy éves a Bálna, arra gondoltam, hogy épp ideje ezt az évfordulót egy jóleső újragondolással megünnepelni. Azért jutott ez eszembe, mert általában ezek a gondolkodások nekem autóvezetés közben jönnek, de az ott csapdákkal nehezített helyzet és itt nemcsak a 150-nél fél kézzel való jegyzetírásra gondolok akár az anyósülésen papíron és odanézés nélkül történik, akár telefonon pötyögve, szintén fél szemmel. Azért is nehezített autóvezetés közben ezen gondolkodni, mert az esetek legnagyobb részében ilyenkor vagy megyek a munkahelyemre, vagy jövök onnan, így akár tetszik, akár nem, a munkával kapcsolatos idegesítő dolgok, elmulasztott határidők, be nem tartott ígéretek járnak a fejemben. (Amit persze nem részleteznék, mert ennek aztán se írott se más formában semmi köze a Bálnához.) Otthon valahogy nem olyan a helyzet, hogy az ember elmélyedhetne a Bálnaságban, mert alapelvem az, hogy nem szép dolog elvenni a családtól az együttlét örömét. Ez azt jelenti, hogy ha együtt vagyunk, akkor tényleg legyünk együtt és egyikünk se vonuljon ki a Bálnára, tanulásra, munkára hivatkozva. (Valószínűleg ebben a kérdésben apámtól láttam rossz példát sajnos, mert Ő hajlamos volt arra, hogy szombaton-vasárnap is leüljön a sarkába – ez egy saját magunk által összeácsolt polc, – mit polc, polcrendszer! – volt, amibe egy íróasztalféle is beépült. „Szervezkedem!” mondta és tudtuk, hogy ilyenkor dolgozik és jobb ha nem zavarjuk, mert ha valamit kérdeztünk, akkor homályos tekintettel nézett fel ránk, és komolyan elgondolkodtunk, hogy valójában minket lát-e ilyenkor, vagy egy nyomástartó edényt esetleg a meghibásodás, esetleg robbanás előtti pillanatban. Ha nekem mostanában véletlenül előfordul, hogy hétvégén valamit dolgoznom kell, akkor a lehető legkevesebb időt töltöm vele. A jó szombatok és vasárnapok azok, amikor ki se nyitom a gépemet – csak a Bálna miatt, de az meg nem munka ugye…)

Nagy merészséggel kitaláltam azt, hogy el kellene menni valahová egyedül, csak és kizárólag a Bálnával – de annak a teljes szerkesztőségével – a fejemben. (Ilyen még sosem volt eddig. Az persze sokszor előfordult, hogy munka ügyben például külföldre kellett utaznom akár több mint egy hétre is, de az, hogy 1.) szabadságra menjek 2.) egyedül, nos ez eddig elképzelhetetlen volt. Az idevágó mondásom az, hogy Olyan Keveset Vagyok a Családdal, Hogy Sehová Nem Megyek Nélkülük. Mint minden ehhez hasonló alapvetés és kőbe vésett szabály, ez is csak azért van, hogy egyszer eljöjjön az ideje, hogy megszegjük őket.

Az ötlet egyre jobban tetszett, megpendítettem a családomnak – akik nem utolsó sorban a leghűségesebb olvasóim is, így tudják mi a tét – és ők meglepően jól fogadták, hovatovább támogatták az törekvésemet. Ettől persze megijedtem egy kicsit, hogy vajon miért akarják ennyire, hogy elvonuljak egyedül, vagyis hogy ne legyek ott velük – talán csak nem elviselhetetlen vagyok nekik, jaj ne! Végül, elővéve az optimista és normálisabbik énemet annak tudtam be a hogy látják rajtam mennyire fontos ez a Bálna sztori és  a maguk lehetőségei szerint támogatnak benne, ahogy tudnak. Ezért itt és most köszönetet mondok. (Azt hiszem az a valódi magyarázat – ami nincs messze a valóságtól, – hogy ez a hobbi, vagy őrület, ahogy tetszik, még mindig sokkal de sokkal jobb mintha mondjuk hőlégballonozásba ölnék sok-sok pénzt, vagy oldtimer roncsautókat vennék, hogy szöszmötöljek velük hétvégente, vagy ne adj’Isten a norvég lazachorgászatba vagy a finn szaunakultúrába szeretnék bele. (Csak közbevetem, hogy ha valakinek erről az úgynevezett kapuzárási pánik, kifinomultabban: mid-life crisis jut eszébe, – amikor az ember utoljára az életben csinál valami nagy hülyeséget – akkor ezt szeretném cáfolni, ugyanis azon én már túl vagyok. Pár éve megvalósítottam a gyerekkori álmomat és vettem egy Ferrarit. Ez persze nem igaz, a valóságban megtanultam buszt vezetni, de az is azt is el kell mondanom, hogy azóta se ültem se kicsi se nagy busz kormányánál egyszer sem. Az értelme az volt, hogy a magánjellegű önbecsülésem helyreállításában segített nagyon sokat.)

A fenti hirtelen jött, beláthatatlanul költséges és veszélyes hobbiknál mindnél sokkal jobb, hogy néha, amikor rám jön leülök a gép elé és elborult arckifejezésemhez és a két erre használt ujjamhoz képest meglepő gyorsasággal gépelni kezdek, és élvezem, hogy kisvártatva megjelenik valami a facebookon, ami valamennyire szerethető és szerez pár gondtalan percet az olvasóknak ami nem túl nagy cél, de nekem pont elég. Ez csendes őrültség, tulajdonképpen nem ártok vele senkinek, jobb ha támogatják – gondolják a családtagjaim. Ezeket persze csak a cinizmus és az irónia mondatja velem, mert igazából tudom, hogy őszintén hiszen bennem és támogatják a hóbortomat.

Azonnal felmerült egy csomó kérdés. Elvonulnék, de hova? Belföld vagy külföld? Szálloda, vagy valami remetelak? Mennyi időre? Egy nap? Két nap? Egy hét? Rengeteg lehetőséget végiggondoltam, de valahogy egyik sem tetszett. Vagy drága volt és önzőnek gondoltam egy a tolerálhatónál nagyobb részt kiszakítani a családi költségvetésből, vagy ránézésre is túlzsúfolt, vagy túlságosan messze van. Majdnem lemondtam az egészről és megmaradt volna az autós morfondírozás, legfeljebb egy-két kósza gondolat munkaidőben. Ekkor eszembe jutott, hogy hát nem véletlenül vagyok én tagja egy önsegélyező pénztárnak, ahol a tagok igénybe vehetnek olcsón jó szolgáltatásokat, többek között például az ország több pontján vannak vendégházak, amit valamiért kisüdülőnek hívnak. Ott van például a Miskolc-tapolcai ház, ahová el szoktunk járni családostul, minősített esetben a barátainkkal együtt. Oda most nem akartam menni, egyrészt mert ismerem, másrészt Miskolc különleges helyet foglal el az életemben és a szívemben (ha lehetek egy kicsit patetikus) és féltem, hogy a régi barátok, rokonok, elvonnák a figyelmet a Bálnától. Megnéztem a többi helyet és megakadt a szemem Hollókőn. Voltunk már ott párszor, de valahogy sose szerettem meg. Mesterségesen kacskaringós betűk az Ófalu házain, tökéletes rend mindenhol, a szatócsbolt ugyanolyan vegyeskereskedés mint a bolt otthon a szomszéd utcában és a különlegesség erőltetett mindennapisága valahogy nem az én világom. Az viszont igaz, hogy Soprontól rohadt messze van, nyugalom van, ott a Cserhát, vagyis jó a levegő, szóval akár még meg is felelhet a célnak és még palóc pálinkát is mérnek.

Az elképzelést rövidesen döntés követte és most itt vagyok egyedül egy fehérre meszelt házban, csak néhány poloskával kell megosztanom a szobát. Hoztam virslit, pálinkát, sört, ropit és különféle kekszeket, mi kellhet még egy valódi Grönlandi Bálna workshophoz! Semmi. Itt leszek öt napig, és kigondolom mi legyen eddigi életem legkedvesebb szellemi teremtményének a sorsa. Most ezt a bejegyzést a Hollóköves presszóban írom, mert egyrészt itt van Wifi, másrészt van finom kávé és nem utolsó sorban van a már említett palóc pálinka is több változatban. Ami meg úgy kell, mint egy falat kenyér…

Soproni lángos

Van Sopronban egy hely, amit szerintem minden soproni ismer. A lángosos. Nincs különösebb neve, egy lővérekbeli nagyobbacska családi ház garázsa lett átalakítva lángossütővé. Mivel Sopron „nemzeti étele” nem éppen a lángos, sokkal inkább a babbal vagy káposztával készült fogások, mint a babos pogácsa vagy az úgynevezett babsterc, ami az én elképzelésem szerint a császármorzsa és a dödölle törvénytelen gyereke, csak nem édes, hanem sós és egyébként is elég fura az állaga. Szóval nem a lángos. Ehhez képest elég meglepő, hogy életemben a legjobb lángost ebben a turisták által nem annyira látogatott, sosem reklámozott garázsban ettem.

Felmerül persze a kérdés, hogy egy Bálna értékrendjében milyen is a jó lángos. Először is friss. Amikor megrendelem, akkor kap fel egyet az előre megdagasztott és a fehér ruhán katonás rendben sorakozó darabok közül egyet a mester, kicsit megnyújtogatja a kezével, majd bele a forró olajba. (A most következő mondatot érzékeny lelkűek ne olvassák el: egyszer Bécsben vettem egy lángost, aminek az elkészítése úgy kezdődött, hogy a kiszolgáló néni kivett a mélyhűtőből egy kész darabot és ezt dobta be a forró és kissé már zaccos olajba. Ma már fizetés nélkül fordulnék sarkon, de akkor kifizettem a 12 schillinget és csak ezután dobtam a kukába. Látszik, hogy ez az eset nem mostanában történt…) Másodszor: az olaj hőmérséklete egy atomerőmű mérnök pontosságával és körültekintésével van beállítva és a megfelelően nagyméretű edény (egyszerre legalább három normál méretű lángos belefér) minden pontján azonos. Mert ahogy egy grafitos atomerőmű esetén pont az a nehézség, hogy nem tudjuk minden egyes pontján mérni a hőmérsékletet, így hatalmas különbségek lehetnek akár pár centire is egymástól, úgy ha nem egyenletes az olaj hőmérséklete, akkor ne adj Isten a lángosunk egyik része túlsül és kemény lesz, míg máshol akár félig nyers is maradhat. (Azt nem mondom, hogy a két eseménynek ugyanakkora a tétje, hiszen a lángos esetében legfeljebb csak megcsóváljuk a fejünket és a tudatalattink kizárja a helyet a későbbi vásárlási lehetőségekből, egy atomerőmű esetén meg Csernobil lesz, ha nem vigyáznak jobban a mérnökök.) Arról nem beszélek, hogy a tésztában liszten, vízen, élesztőn és són kívül más anyagnak keresnivalója nincs, mert hát ez természetes.

A soproni lángosos megfelelt minden követelménynek. Olyannyira, hogy azért sok mindenre képes az ember. Például arra, hogy vasárnap délután engedjen a szomszédai – akik között nagyobb mennyiségben vannak tornatanárok és tökéletesen érthetetlen módon sportos életmódúak – invitálásának, akik egy könnyű sétára hívják.

  • Áh, srácok nem megyek, dolgom van – mondom, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy a „könnyű séta” az nem más mint egy spártai kiképzés akadályfutás eleme de úgy, hogy 100 méter után köpöm ki a tüdőmet. (Az meg, hogy dolgom van, az írd és mondd nem igaz, legfeljebb egy délutáni alvás jöhet szóba.)
  • Egyébként hová lesz a séta? – kérdezem meg, mert azért fenn szeretném tartani a jófejségem és érdeklődésem látszatát.
  • Csak a lángososhoz megyünk mondják lazán, de azért az arcomat fürkészve, hiszen arról pontosan leolvasható a viaskodás a lustaság és a lángos iránti önzetlen szeretet között.
  • Na jó, akkor jövök! – gondolom meg magam, felkészülve a legrosszabbra, hiszen a lángosos a hegy tetején van, amit gyalog megközelíteni felelőtlen vállalás, de én mégis belemegyek bizonyítva a közösség iránti érzékenységemet.

Ahogy azt előre láttam, 100 méter után megbánom az egészet és csak a fejemmel integetek ha valamit kérdeznek tőlem, mert beszélni nem tudok. De nem baj, átesek a holtponton és csak menetelek, mint a Delta főcímében az északi sarkon az emberek, csak én nem a hóvihartól vagyok vak, hanem az oxigénhiánytól. A ködön túl azért ott van a hamisítatlan sajtos-tejfölös ami rám vár. Az meg kész szerencse, hogy a lángososnál mindig sokan voltak, hiszen így sokat kellett várni. Az így töltött fél óra a normálishoz közeli szintre viszi vissza a pulzusomat és a vérnyomásomat. Sajtos-tejfölös a kezemben – de nem sokáig – minden szép és jó, megérte a kiképzés, lassan mehetünk haza. Ekkor persze elhangzik az egyik edzésben lévő szomszédomtól, hogy ha már itt vagyunk, nem nézünk fel a Károly-kilátóhoz? Ide én csak kocsival megyek, de azt is csak lassan, így azt mondom, hogy jaj de mennyire szeretnék, csak hát tudjátok, dolgom van, megígértem a gyereknek, hogy matekozok vele. Kissé lenéző, de nem meglepődött mosoly és elválnak útjaink. Én lefelé indulok, ők meg felfelé, vígan beszélgetve mindennemű lihegés nélkül. Amikor eltűnnek a kanyarban akkor visszafordulok és veszek még egy sima fokhagymásat az útra, tudniillik messze lakom a lángosostól, jól meg is sózom persze. Még szerencse, hogy félúton van egy nyitott kocsma (köznyelvben: csillagvizsgáló), ahol meg lehet állni egy hamvas fröccsre, vagy kettőre, amivel elmajszolható a maradék tészta. Kicsi lányom, holnap ne az én magyarázatom alapján írd meg a matek dolgozatot.

Ha a normál strandi műfajban (sima, fokhagymás, tejfölös, sajtos, sajtos-tejfölös, és olyan elvetemültek mint baconos vagy nutellás – ez persze minimum szentségtörés, de meglepően jó, persze tudom, a nutella mindenhez jó) a soproni az etalon, akkor a különleges változatokért érdemes egész Noszlopig elmenni. Noszlop Ajka és Pápa között van Veszprém megyében és sok mindenről nem híres és nem is túl érdekes. Legfeljebb arról – és ez bőven elég is – hogy van ott egy csárda az út mellett, amelynek a tulajdonosa igazán olyan ember, aki nem fogadja el egy falusi étterem által felajánlott – ismeretlen eredetű borok és száraz pogácsa képében megjelenő – döntetlent, hanem próbálja kihozni a lehetőségből és a faluból a maximumot. Amatőr színtársulatot szervez, eljár zsűrizni fesztiválokra és messze földön híres savanyúságokat, lekvárokat készít, de olyanokat, hogy az ma már egyetemi tananyag. Nahát az Ő csavaros eszének köszönhető az, hogy kitalálta azt a nagyjából 30 féle lángost amit kapni lehet nála. Az arra tévedő autós ugyanis szeretne valamit gyorsan enni és nem ötfogásos ebédre vágyik. A legtöbbször azt kérdezték tőle, hogy van-e pizza. És mivel azt tudta, hogy pizzában ő nem tud igazán kimagaslót alkotni, azon gondolkodott, hogy mi lehetne az, ami szegről-végről hasonlít a pizzához, de mégis valami igazán magyaros, hiszen a Balaton felvidékhez vagyunk közel és nem a római dombokhoz nahát. A megoldás a lángos lett, amit szinte bármilyen feltéttel lehet kérni. Van például csirkemájas és lecsós, de van szilvalekváros is. (Egyébként van egy másik hasonló dicséretes kezdeményezés Miskolcon, mert az is kiváló ötlet, hogy egyik sörözőben krumplilángost lehet kapni – olyat amilyet valamikor Nanóka sütött a gáztűzhelyen, amire volt egy ehhez szükséges centi vastag vaslap, hiszen ezt olaj nélkül kell sütni, száraz vason mint az közismert. A választék hasonlóan gazdag, de megmagyarázhatatlan módon, amíg ehhez sör esik jól, addig a noszlopi változathoz egy jó somlói – akarom mondani: somlai – rizlingből készült nagyfröccs a kötelező.)

Ez az egész jutott eszembe, mert nemrégiben a lővéreki lángosos újranyitott. Újra – mondom, ebből kitalálható, hogy egyszer bezárt. Igen, helyes a következtetés, mert néhány éve hallottuk a városban, hogy a lángosos bácsi meghalt. (Egy nem is túl idős házaspár üzemeltette a lángossütőt, valahogy olyan profizmus és nyugalom áradt belőlük, hogy az önmagában is egy élmény volt. Nem volt egyetlen felesleges mozdulat, egyetlen szó nélkül tették a dolgukat.) A bácsi sütötte a lángost, a felesége kente, adta, szedte be a pénzt és a fennmaradó időben sütötte a palacsintát. A garázsban természetesen és óhatatlanul masszív olajszag volt a falakban és minden berendezési tárgyban, de úgy emlékszem mindig makulátlan fehér ruhában szolgálták ki a vendégeket. Egyszer mondták, hogy ők minden szezont azzal kezdenek, hogy tetőtől talpig kimeszelik a helységet. Szóval a bácsi meghalt, a lángosos pedig bezárt. Tegnap pedig észrevettük, hogy újranyitott. Nagy örömmel és várakozással megálltunk és ismét vettünk lángost. Természetesen ugyanazt a minőséget vártuk. Két lelkes fiatal viszi a boltot, nem tudom a második generáció-e vagy idegenek. A lényeg, hogy ez még nem olyan. Sem állagban, sem ízben még nem tart ott a mai lángos mint a régi. De ez nem baj srácok, semmiképp se adjátok fel. Gondoljatok az elődeitekre és legyetek alázatosak. Ha máshoz nem, a hely szelleméhez mindenképpen.

 

Asszociáció

Vannak ételek amikről mindig ugyanaz, szűkebben véve ugyanaz a valaki jut eszembe. Például a kicsi gömbölyű fasírtról, – amilyennel leginkább profi hidegkonyhai kitelepüléseken szoktunk találkozni –  anyám, a libamájról (sok hagymával) apám, akinek ez volt minden ételek netovábbja és ha nyereségrészesedés vagy valami hasonló jutalom és egy-két Unicum-sör kombó elfogyasztása (apám részéről természetesen) után úgynevezett részeg milliomost játszottunk, akkor ebből vettünk legalább egy kilót a majdnem teljesen felesleges Brahms lemezek és egyéb kulturális csemegék mellé. Itt még nincs vége a sornak. A hortobágyi húsos palacsinta Gabi nagynénémé, a valódi szalagos fánk anyósomé, amiben nemcsak minőségi de gyorsasági rekordot is képes dönteni ha – valami félreértés miatt – csak másfél órával az érkezésünk előtt vesz tudomást erről a tényről. Amikor egy sört felbontok, akkor mindig Bandi a bátyám jut eszembe egy pillanatra, akinek a rajongása eziránt hosszú évtizedek óta töretlen, szemben velem, mert nekem azért voltak és várhatóan lesznek hosszabb-rövidebb boros korszakaim. Persze ezért meg is kapom Bandi rosszalló véleményét, mondván hogy nyegle vagyok, komolytalan, hovatovább csélcsap.

Öreg Vili nem ételről jut eszembe. A jelző magyarázatra szorul. Viliből ugyanis három van. Öreg Vili, aki már több mint 10 éve meghalt, róla szeretnék majd mesélni még, az Ő fia Kisvili, aki azt a kiváló – illetve minimum mazsolamentes túrótöltelékéről híres (ha most nem említjük a többi kiváló ételt és a tokaji borokat) – éttermet üzemelteti, illetve Vilike, aki az Ő fia és akiből remélhetőleg Kisvili igazi Bálnarajongót nevel majd.

Öreg Vilire én már csak betegen emlékszem. Az izomsorvadás vagy milyen szörnyű kór volt, ami tönkretette a mozgását, nagyon vékony volt keze-lába, és olyan furán dobálta őket járás közben. Emlékszem rá gyerekkoromban szinte féltem tőle emiatt, ráadásul ehhez az állapotához óriási hangerő és elementáris kedvesség társult, amit gyakran és szívesen használt is. (A sors cinikus kegyetlensége, hogy utolsó pár évében gégerák támadta meg, ami miatt egy idő után egyáltalán nem tudott beszélni. Ekkor el is vonult a világtól, ha jól emlékeszem én már nem is találkoztam vele ebben az állapotában.) A kedvesség mellett jellemző volt rá a robbanékonyság és a szabadszájúság is, meg az, hogy soha nem rejtette el a véleményét. Például, amikor legeslegelőször találkozott az akkori barátnőmmel – aki ma már a feleségem – akkor gondolkodás nélkül közölte vele, hogy a testi adottságaiból ítélve és azoknak köszönhetően szeretettel üdvözli a családban és hogy látja rajta, hogy rendben lesz itt minden. Az is a családi legendárium része, hogy üvöltésig fel tudta magát hergelni egy tévé riporton, amiben egy holland ENSZ katona nyilatkozott egy nem túl sikeres békefenntartó akcióról (ami minket természetesen egyáltalán nem érintett) valamilyen háborús övezetben. Ez a katona történetesen szemüveges és – legalábbis a tévén keresztül ez jött át – nem túl erős felépítésű volt, erre Öreg Vili ordítani kezdett, hogy nem csoda ha elcsesznek ezek az ENSZ katonák mindent, amikor ilyen szemüveges szerencsétleneket küldenek oda. Rendszeres heti program volt a sakkparti apámmal és ahogy mindketten egyre öregebbek lettek egyre viccesebb történeteket láthattunk, kezdtek a Muppet Show két folyton morgó öregjére hasonlítani. Egyszer például amikor megbeszélték, hogy apám szombaton 10-re megy át hozzájuk sakkozni és 9.50-kor érkezett meg, akkor azzal nyitotta ki az ajtót – mindenféle köszönés vagy bevezetés nélkül – hogy „még nincs 10 óra!”. Ez annyira nem lenne érdekes, ha apám nem azzal reagált volna, hogy egy szó nélkül sarkon fordult és hazajött, Öreg Vili meg becsapta az ajtót mögötte. Természetesen egy hét múlva már rendben lezajlott a parti. Érdekes, ha a halál utáni állapotokra gondolok, akkor apámra és Öreg Vilire nem tudok másképp gondolni, minthogy ülnek egy sakktábla két oldalán és ugratják egymást azzal, hogy nem játszom többet veled, mert csak rontod a stílusomat…

Öreg Vilinek testi bajai ellenére olyan személyisége volt, hogy – ha akarta és szimpatikus volt számára – bárkit az ujjai köré csavart. Olyan kedvességgel, utánozhatatlan intelligenciával tudott beszélni bárkivel, hogy nem volt menekvés. Éppen ezért nagyon szeretett telefonálni, mert így – elfedve a látható bajait – szinte mindenkivel előnyben volt és ha Ő azt mondta, hogy neki valamit (nem is valamit, bármit!) elintézi egy telefonba kerül, az – majdnem mindig – igaz is volt. A legendárium feljegyez bizonyos nőügyeket, vörös rózsa csokrokat és gyanúsan bezárt irodaajtókat is, de egyrészt én ezeket nem hiszem el, másrészt ha netán igazak is, borítsa őket homály, nem érdemes vele foglalkozni ennyi idő után. Az biztos, hogy Öreg Vili bárkinél bármit el tudott érni – jót is rosszat is -, hallottunk a munkahelyéről olyan történetet, hogy a beosztottai 10 perc után sírva jöttek ki tőle, majd fél óra múlva – amikor belátta, hogy túllőtt a célon, akkor mindenki előtt képes volt bocsánatot kérni tőlük. (Ez talán a legfontosabb vezetői gyakorlat: csessz le négyszemközt, dicsérj nyilvánosan, ami egyszerűnek hangzik, de kevesen tudják igazán őszintén és ösztönösen megtenni.) A legfontosabb talán az vele kapcsolatban, hogy irigylésre méltóan pozitívan tudta szemlélni a világot, legalábbis nekem ez mindig így jött le. Számomra erre példa az is, hogy a sok évig minden nyáron megismétlődő ároktői hétvégék során, aminek része volt a tiszacsegei halászcsárdában tett látogatás is, ahová természetesen a messze földön híres halászlé miatt megy az ember, Öreg Vili zúzapörköltöt kért. Tette ezt a személyzet nem kis meglepetésére, ami akkor lett teljes, amikor Öreg Vili nagy hangon ismertette nemcsak a pincérrel, de a teljes ott ebédelő vendégsereggel, hogy kevés dolog van amit jobban útál, mint a halászlé.

Öreg Vili igazi úriember volt, ezért nem véletlen talán, hogy Ő egy zeneszámról jut eszembe mindig, méghozzá egy olyanról, amiben benne van a könnyedség és a lazaság, a túláradó udvariasság és a magunkat a körülmények fölé helyezni tudás képessége. Ezt a számot akkor hallottam először ebben az összefüggésben, amikor Kisvili esküvőjén a baráti, sőt rokoni zenekar Öreg Vili emlékére játszotta el. Benne van az, hogy a személyiségünknek nem áll ellen senki és az is, hogy ha akarom mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök. Tisztára mint egy gigolo. I’m just a gigolo…