Szeretem a pálinkát. Persze csak a jót. Felmerül a kérdés nyilván, hogy vajon mitől jó egy pálinka. Lehetne itt felhozni technológiai érveket, hogy hogyan készül, meg mennyire tiszta, meg mennyire illatos, meg hogy mennyire nagy gonddal bánt a költő – akarom mondani a készítő – az alapanyaggal, mennyire nagy gonddal válogatta ki a legfinomabb gyümölcsöket és hogy milyen fondorlatokkal csavarta ki azokat az érett barackra, almára, körtére éhes családtagjai kezéből. A jó pálinka – szerintem – olyan amitől másnap sem fejfájásod, sem lelkiismeret furdalásod nincs. Amitől azt érzed – miközben egymás után fogyasztod a kupicákat -, hogy egyre élesebb az eszed és egyre tisztábban látod magad körül a világot és megoldhatónak a megoldhatatlan problémákat. Hála istennek az utóbbi időben csak ilyenekkel találkoztam és az obligát barack, körte, szilva világból is sikerült egzotikus, sőt szokatlan irányokba kitörni. Ott van például a madárberkenye, ami az egyik legérdekesebb pálinka amit valaha kóstoltam. A készítője szerint marcipán illata és íze van, ami igaz is, csak szerintem azzal a különbséggel és elhanyagolható változtatással, hogy olyan marcipánra emlékeztet, ami a gyerekem mosatlan tornacuccában kallódott egész nyáron és valahogy pont a tornacipőbe keveredett bele, de ezt a tényt csak szeptemberben vesszük észre, amikor újra használni kellene. (Már a tornacipőt persze…) Ezt Csabi barátom sokkal egyszerűbben, mindössze egyetlen szóval szokta kifejezni, amit én itt nem írhatok le, csak annyit mondhatok, hogy pipaszagú. Ha itt férfitársaim nyelve megbotlana és ezzel valami egészen másra asszociálnának az nem véletlen – na azt szokta rá mondani Csabi. Mindent összevetve a madárberkenye pálinka remek dolog, nemcsak illata, zamata és íze miatt, hanem a fenti tulajdonságával még bizonyos vágyak felélesztésében is lehet szerepe. Vagy ott volt például a kedvenc éttermemben történt pálinka fogyasztás esete. Mikor egy jól megérdemelt és remekül sikerült ebéd záróakkordjaként – miután a feleségem önfeláldozó módon bevállalta a hazavezetést – a pincértől megkérdeztem, hogy milyen pálinkát is ajánlana végezetül. Azt válaszolta, hogy „Szigetköz lelke” márkájú pálinkáik vannak. Az remek, mondom, de milyenek? Hát ott van például az ananász. Nem tudtam eltagadni meglepetésemet és kitörő nevetésemet, elég volt csak a végeláthatatlan ananászmezőkre gondolnom ott a kies Hédervár, Mecsér vagy Ásványráró környékén. Meg kell mondjam, azt hittem viccel a kolléga, de nem. Tényleg van (legalábbis volt akkor még, hiszen ez az eset jó pát éve történt) Szigetköz lelke ananász pálinka. Na mondom ha ez nem vicc, akkor kérek belőle. Kaptam is, és jó volt. Komolyan.
Az én kedvencem egyébként az alma. Tudom, hogy ezt a kifinomult pálinka rajongók lefitymálják és csak legyintenek rá, de mégis. Nem tudom megmagyarázni miért van ez. Egyenesen vadászom a jó almapálinkákat, mert igazán zamatosat és illatosat nehéz találni, de azért nem lehetetlen. Egyszer Kőszegen sikerült is vásárolnom egyet, ami valóban kiemelkedő volt, a márkájára momentán nem emlékszem. Lassan ráfordulva a pálinkás történetek tanulságosabbik és egyben szomorúbb felére a remek almapálinkám sorsa valóban gyászos eset, még most is elfog az indulat ha rágondolok. Az történt ugyanis, hogy éppen a tetőnket javítottuk (cseréltük), ami meglehetősen nagy munkának bizonyult. Ennek természetesen semmi köze a pálinkához. A kedvenc palackom ott volt az asztalon, csak nézegettem, szagolgattam, néha-néha kóstoltam csak meg egy icipicit. Úgy alakult, hogy pár napra ott kellett hagynunk a brigádot, és el kellett utaznunk, amíg ők befejezik a munkát. Amikor hazaértünk és láttuk, hogy minden rendben van, a tető elkészült, nincs vele baj, a szemem automatikusan az almapálinkás üvegre tévedt. Hát én nem vagyok egy rendmániás, de azért észreveszem, ha valami megváltozott – főleg ha pálinkáról van szó. Azonnal megszólalt a vészcsengő a fejemben, mert láttam, hogy az italból legalább három ujjnyi hiányzik. A következő percben bekövetkezett állapotomra, az a kifejezés, hogy felcsesztem magam a plafonig az a legenyhébb változat. Mert nem elég az, hogy a gatyámat kifizetem az új tetőre, még a pálinkámat is megdézsmálják, ez már kifejezetten botrányos. Sajnos ezzel még nem is volt vége. Rosszat sejtve fogtam meg az üveget és töltöttem magamnak egy kupicával. És igen, bebizonyosodott amitől féltem! Nemcsak hogy megitták a pálinkám egy jelentős részét az emberek, de még fel is töltötték vízzel az üveget, hogy ne vegyem észre. Én nem vagyok egy kekec típus, de ez annyira felháborított, hogy az elszámolásnál meg kellett említenem a főnöknek, hogy mi történt. Mondtam neki, hogy ha pálinka kell, akkor én istenbizony veszek az emberének egy üveggel, igya meg ha jól esik, de hogy én arra érjek haza, – amikor a vágyakozás okán már Tatabányától érzem a számban az ízeket és zamatokat -, hogy nemtörődöm, alattomos, hovatovább terroristákra jellemző módon fel van vizezve a pálinkám az egyszerűen tűrhetetlen. Ezzel ő egyetértett, sőt együttérzett és nem kezdett el se hepciáskodni, se magyarázkodni, hanem közölte, hogy azonnal kirúgja az emberét.
A pálinkával kapcsolatos negatív élményeim egyébként egy főiskolai spontán kirándulással kezdődtek. Az történt ugyanis, hogy egyik hétvégén egységesen közfelkiáltottuk, hogy azért mégiscsak szégyen-gyalázat, hogy itt vagyunk összegyűlve az ország minden részéből a kollégiumban, mint kiskanalak a mosogató alján és annyi becsület sincs bennünk, hogy legalább itt a környéken körülnézzünk. Szerencsére Zsolti évfolyamtársunknak volt egy igazán spéci Zsigulija, amire ő olyan gyengéd szeretettel tudott nézni, mint semmi és senki másra. Se addig, se azóta nem látott eszközök voltak benne, mint például egy olyan fedélzeti computer (1989-et írtunk!), ami egy fém zuhany-gégecsövön (vagy legalábbis ehhez nagyon hasonlító valamin) csavarodott a vezető szeme elé, mutatva például a fogyasztást meg hasonlókat. Elég sokat utaztunk ezzel az autóval, mert szokásunkká vált, hogy Miskolcról csak Pestig mentünk vonattal, onnan ezzel a csodával. Szóval ezzel a mindig pipec módon tisztán tartott kocsival mentünk kirándulni azon a késő őszi szombaton. Elmentünk Komárom és Tata felé, amikor Dezső mondta, hogy hát már majdnem ott vagyunk az ő falujánál, nézzünk már be hozzájuk, biztos kapunk enni. Na ez persze nagyon megtetszett, meg is érkeztünk vagy négyen és amolyan falusi vendéglátásban volt részünk. Olyan tojásrántotta került az asztalra, hogy nocsak, nem beszélve a belesütött szalonnáról és kolbászról. Az étel mellé bor is dukált, majd elhangzott a végzetes kérdés, hogy innánk-e egy kis házipálinkát. Természetesen mi nem voltunk restek és azt sem kockáztathattuk, hogy Dezsi szülei és rokonai megharagudjanak ránk a visszautasítás miatt. Előkerültek hát a féldecis poharak és elkezdtük. Kóstoljuk meg az ideit, a tavalyit , a tavalyelőttit, a jövő évit (ja, azt nem…). Addig-addig folytatódott ez a sorozat, amíg a háziak konstatálták, hogy nem vagyunk kezdők és hogy megérett a helyzet a komolyabb próbatételre is. Dezsi apukája mondta, hogy van itt egy üveg amiben hibás a pálinka. Meg tudom-e mondani, hogy mi a baja? Ide vele! – bátorodtam fel kicsit tiszteletlenül az addig elért sikereimen, bizonyítva, hogy ekkor már korántsem voltam szomjas. A kitöltött adag olyan volt, mintha előtte egy pince falára löttyintették volna és onnan került volna vissza a pohárba. Dohos! mondtam megjátszva a bennfentes szakértőt, amire a háziak kitörő lelkesedéssel helyeseltek és biztosítottak arról, hogy milyen ügyes vagyok. Csak azért, hogy ne maradjon a rossz íz a számban még lenyomtam két felest a jobbikból, plusz egy komolyabb pohár vörösbort, pedig már a dohos előtti is az utolsó utáni kellett volna hogy legyen…
Az ez után következőkre félig csak halványan, félig elmondásból emlékszem. Beültünk a patyolattiszta Zsiguliba, én előre, mert kicsit „hajintott a fejem”, ahogy azt Józsi barátom mondaná. Elindulás után jobbnak láttam, ha kidugom a fejem a lehúzott ablakon, mert egy kicsit rosszul voltam – nyilván kizárólag a dohos pálinka következményeképpen. Ennek az eredménye az volt, hogy bár nem esett az eső, a mögöttünk jövő autó bekapcsolta az ablaktörlőjét, hogy valamiképpen a rákerülő tojás- és egyéb ételdarabokat letakarítsa. Erősen villogott is, sőt mintha még az öklét is rázta volna, nyilván mert nem igazán értette a jelenséget. Mikor megérkeztünk a kollégiumba, rajtam erőt vett a bűntudat és a parkolóban az addig viselt valódi, eredeti és egyetlen Lacoste pólómmal igyekeztem eltüntetni a Zsigulin látszó az első ablak magasságából induló rózsaszínes árnyalatú V-alakú külsérelmi nyomokat. Aztán valahogy ágyba kerültem és reggel nem emlékeztem a történtekre, ami rendben is lett volna, de kisvártatva megjelent Zsolti és tárgyilagosan közölte velem, hogy 345 forintba került az autómosó (ebből látszik, milyen régi történet is ez), leszek olyan jó és megtérítem neki ezt az összeget. Én nem hepciáskodtam, nem magyarázkodtam, hanem szó nélkül fizettem és ezzel örökre elfelejtettük a történetet, mindössze annyi maradt, hogy a dohos pálinka puszta említésébe is beleborzongok azóta is.
öt hónapig próbálhattam milyen is a távmunka, hiszen úgy eltörtem a lábam, hogy nem hogy az utcára, de a lakásom felső szintjére sem tudtam felmenni (tönkre is ment bele az ülőgarnitúránk vendégágy része, de ez egy másik történet.) Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, soha ne dőlj be ezeknek a csodadiéta reklámoknak. Mert nem elég, hogy nem csak hogy simán gusztustalan, hanem kifejezetten undorító dolgokat kell enned, még tökéletesen haszontalan is, de legalább jó drága. A gusztustalansághoz elég csak azt felelevenítenem, amikor a legelső nap, mind lélekben, mind fizikailag felkészülve vártam az aznapi kaját és megérkezett egy doboz zöld, egyszerre nyúlós és remegős, ízetlen valami, ami a leírás szerint extrém egészséges és valamilyen algából készült – éreztem, hogy valamit nagyon elhibáztam. Annak rendje és módja szerint megettem (leerőszakoltam a torkomon) és hát, a kívánt hatás nem maradt el. Pár perc múlva ugyanis olyan gyorsan mentem két mankóval a wc-re, hogy később – amikor olyan fázisba jutott a regenerációm – a gyógytornász sikítozva tapsolt volna örömében a fürgeségem láttán. Apropó két mankó. Ahogy említettem ez a kényszerű távmunkás időszakom mintegy öt hónapig tartott, augusztus elejétől, január végéig. Az augusztus – nyári szünet lévén – elég gördülékenyen lebonyolódott, nagyon kedves kiszolgálásban volt részem a feleségem és a gyerekeim részéről. A nap úgy indult, hogy reggel kiültem a teraszra, rágyújtottam és valamelyikük hozta a kávét. Utána kibotorkáltam a bejárati ajtóhoz, behoztam a dobozaimat, majd szorgalmasan és gondosan megkapáltam a kertet, elültettem pár növényt, learattam a termést, eladtam a piacon és ezzel el is ment az idő körülbelül kilencig. (Most miért kell ezen meglepődni? Ne mondja nekem senki, hogy soha az életben nem volt rákattanva a Farmville-re…) Eljött a szeptember és addig soha nem tapasztalt problémák jelentkeztek. Ebből elég csak a kora reggelit megosztanom. Tehát szeptember, család az iskolában én otthon maradtam egyedül. Gondoltam: nagy vagyok, erős és önálló, nehogy már ne tudjam megoldani az életemet. Első a kávé a teraszon. Konyhába ki a két mankóval, kávé megfőz, cigi a zsebben, mehetünk a teraszra. Na és ekkor éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Ott álltam két mankóval a kezemben tehetetlenül és néztem a 30 centire előttem a kredencen álló kávéscsészét. Hogy akkor ez most hogyan is lesz? Ha a két kezem kell a mankóhoz, akkor mivel fogom a kávét? Merült fel a kikerülhetetlen kérdés. Erre másnap, 1.0 megoldásként fél literes pillepalackot, harmadnap 2.0-ra upgrade-elve termoszt alkalmaztam. A helyzet így visszatekintve vicces volt, de én akkor ott inkább nem túl őszintén vigyorogni tudtam csak a tehetetlenség miatt.
, a méreteire jellemző, hogy legalább 3000 ember vett részt a konferencián. Ez a vitorlavászon dolog nagyon klassz egyébként, de azért némi problémát okoz, például, hogy a hangszigetelése gyakorlatilag nulla. És mivel az épület mellett volt a hidroplán benzinkút, körülbelül 20 percenként egy kisgép zaja zavarta meg a mélyen szántó előadásokat. (Persze azt is hozzá kell tennem, hogy ezt hátrányt a rendezvényszervezők a második napra előnnyé formálták úgy, hogy kitettek egy kamerát a partra és közvetítették a szebbnél szebb le- és felszállásokat a nézőközönség nagy örömére.) A reggeli tehát nem lehetett egyszerű mutatvány, bele sem merek gondolni, hogy milyen mennyiségű kaja lehetett felhalmozva a háttérben, de mindegy is, nem volt probléma, mindenkinek jutott minden, a crispy bacon crispy volt, a sunny side up egg (ti. tükörtojás, milyen szép is az angol nyelv) pedig pont elég langyos és a sárgája kellően folyós. A konferencia mottója az volt, hogy Rattle and Hum, ami valami olyasmit jelent, hogy csörgetni, és zümmögni, vagy együtt dúdolni és nem mellesleg egy U2 lemez címe. Az első reggelen tehát megérkezett a tömeg a helyszínre, éhesen és még jet lag-esen. Végeláthatatlan sorokban álltak az asztalok, a terem végében pedig egy nagyon nagy vásznon ott volt a U2, amint újra és újra emlékeztet mindenkit a mottóra. Ettünk, kávéztunk, bámészkodtunk, beszélgettünk, közben megint csak ettünk, amíg el nem érkezett a konferencia megnyitása. Az asztalok eltűntek, helyüket székek foglalták el és amikor már idő szerint pont el kellett kezdődnie az első előadásnak, akkor a vetítővásznat elhúzták és tényleg ott játszott mögötte a U2 élőben. (Na jó, azt hiszem nem az igazi, hanem egy tribute zenekar, de az énekesnek még a napszemüvege is olyan volt, mint Bononak). Fura érzés lehetett neki egy órán keresztül egy vászon előtt játszani, de hát biztos megérte. Mit mondjak… Nekünk Európa szegényebbik feléből érkezetteknek ez olyan volt, mintha csodát láttunk volna, tulajdonképpen nem is hittünk szemünknek.
mint egy tűzhányónak, majd ezt elfújta és dőlni kezdett a füst a tetején. A hangulat ekkor már a tetőfokára hágott, de ebben a pillanatban elővarázsolt valami sípfélét, amellyel vonatfüttyöt utánzott mélységes ámulatba taszítva mindannyiunkat. Itt történt az is, hogy a szakács megkérdezte az elején, hogy kérünk-e sakét. Amikor apám járt japánban sok évvel azelőtt, akkor hozott onnan ilyen italt, tudtam, hogy rizspálinka és hogy gyakorlatilag nincs semmi íze, de a japánok szeretik és tisztelik (bizonyára kötődik hozzá ezer és ezer hagyomány és legenda). Természetesen kértünk, mert gondoltuk, hogy a meglepően jó japán sör elé pont megfelel majd. Pici porcelán poharak kerültek elő, amiket a szakács barátunk a vaslap szélére helyezett el, hogy melegedjenek. Mondom én már ismertem ezt az italt, tudtam, hogy melegen isszák akik autentikusak akarnak lenni, egyszer meg is kóstoltuk apámmal úgy. Hát mit mondjak… Hidegen se jó, de melegen… Ezért aztán én azonnal levettem a vaslap széléről és az asztal fa részére tettem. Mikor ezt a vendéglátónk észrevette azonnal visszatette a vaslapra és mondott japánul valami lenézőt. Én elvettem ismét, ő visszatette. Párszor még ezt eljátszottuk, egészen addig, hogy – legalábbis én úgy éreztem – megfenyegetett az egyik késével, hogy jobb lesz ha nem okoskodom, mert ha már ideevett a fene onnan Bukarestből vagy honnan, jobb lesz ha betartom a szabályokat. A végét ki lehet találni: meleg sakét ittam angyali mosollyal az arcomon.
amire az volt ráírva nagy betűkkel, hogy „ellopva Freddy étterméből” – vagy valami ilyesmi -, ebből azt gondoltuk, hogy ez a miénk. Azt hiszem azóta is megvan. Az étlapon rengetegféle rákból készült étel volt, de ezt mi nem tudtuk ugyanis olyan fantázianevekkel volt ellátva amiből egy szót sem ismertünk. Próbáltunk ár alapján tájékozódni és olyanokat választani amik elég drágák voltak ahhoz, hogy nagy adagot remélhessünk tőlük. Hát ez hol bejött hol nem. Volt aki egy hatalmas gyönyörű homárt kapott, de azon ugye túl sok ennivaló nincs, nekem például egy kábé félméteres rákdarabokkal megrakott fogás jutott, ami azért elég volt, fogjuk rá. A legfurább azért mégis az volt, hogy egyikünk kapott egy piros zománcos fazekat (minimum 5 literes), ami tele volt a legkülönbözőbb főtt rákokkal, de meglepetésképpen a fazék alján még volt egy kábé 30 centis darab – leginkább az itthoni lecsóba valóra hasonlító – kolbász is. Tulajdonképpen ő járt a legjobban. Az est mindenesetre jól sikerült, olyannyira, hogy be akartunk menni az általunk csak hallomásból ismert Hooters-be, de sajnos amire leküzdöttük a rákokat az már bezárt, így sok évet kellett várnom amire eljutottam egy ilyen egységbe, de az már Budapesten volt (és persze csalódást okozott, de ez már egy másik történet). A San Franciscoi első esténket megkoronázandó azt gondoltuk, hogy veszünk a majdnem éjjel-nappal nyitva tartó boltban egy sört és kiülünk a tengerpartra bámulás, elmélkedés illetve világmegváltás céljából. A gondolatot tett követte, a boltban kértünk is japán sört pintes (!) üvegben (ugye én már ismeretségben voltam velük). A kiszolgáló srác a kiválasztott üveget mielőtt ideadta volna egy barna papírzacskóba tette. Mondtam neki, hogy nem szükséges pazarolni a csomagolást, mert itt mindjárt megisszuk. Ezen ő nagyon megbotránkozott és elmagyarázta, sőt könyörögve kérte, hogy ne vegyük ki a zacskóból a boltban, mert őt véresre büntetik, ha megtesszük. Hogy az utcán mit csinálunk az őt már nem érdekli. (Fura ez az Amerika azért.) Mondtam neki, hogy oké, megértem és nem szeretnék neki rosszat, de ha egy sörnyitója volna és felbontaná, akkor azt megköszönném nagyon. Na erre még inkább kiakadt és azt mondta, hogy ez elképzelhetetlen, de pont van egy dollárért nyitója, vegyem meg és nem ismerjük egymást. Ebben maradtunk.
Minimum 50 fok volt akkor, fújt a sivatagi szél, így kifejezetten jó volt, amikor végre bementünk a jegesre hűtött épületbe. Egy néni fogadott minket, az ajtóban, aki azt mondta, hogy mielőtt továbbmennénk, lépjünk vissza egy kicsit az udvarra, mert szeretne mutatni valami érdekeset. Odakalauzolt bennünket két csenevész szőlőtőkéhez, amin volt pár összeszáradt fürt is. Odamentünk és vártuk, hogy majd előadja, hogy higgyük el, hogy ennek az ükapját még Kolumbusz Kristóf hozta a Santa Maria-n az Óhazából, vagy hogy ez olyan különleges fajta, hogy jól nézzük meg, mert ilyet kerek e világon nem találunk többet. De nem. Mindössze az volt a célja, hogy megmutassa nekünk, hogy milyen is a szőlő úgy általában. Mivel olyan túl nagy érdeklődést nem mutattunk, és mert mondtuk, hogy nálunk otthon tetszik tudni egy bizonyos szint fölött azért nem nő úgy fel ember, hogy be ne rúgna egy iskola által szervezett szüret alkalmával, kicsit meglepődött vendéglátónk, és mondta hogy oda olyanok szoktak jönni általában akik el sem tudják képzelni milyen a szőlő, sőt az végképp nekik, hogy abból van a bor. Na ezen túllendülve megtekintettük a hatalmas csarnokot ahol a rozsdamentes acél tartályok álltak katonás rendben, megnéztük a feldolgozás lépéseit is. Na tök jó. A végén megkérdeztem, hogy megnézhetjük-e a pincéket is? Erre csak nézett, és mondta, hogy hát öööö azok nincsenek, minden a felszín felett van és tizedfok pontossággal állítják be a hőmérsékletet légkondicionálóval. Tudniillik ez sokkal jobb megoldás mint az Európában oly elterjedt és sokkal elmaradottabb pince megoldás, mert nem kell le-föl hordani az anyagot. Anyád! – gondoltuk egyszerűen. Kicsit már elbizonytalanodva mentünk kóstolni egy gyönyörű szobába, ahol sok éves nehéz bútorok álltak finom poharakkal, kis falat ételekkel. A kísérő néni könnybe lábadt szemmel mesélt a borászat tulajdonosainak olasz őseiről, a hagyományokról amiket ápolnak és közben ittuk a pont megfelelően behűtött korrekt borokat. (Korrekt, talán ez a legjobb szó rá…) a beszélgetés során megkérdeztük, hogy egyébként a néni hogyan rokona a telepítő ősöknek. Erre ő teljes természetességgel és minden megingás nélkül azt válaszolta, hogy ja, ő sehogy, itt lakik a közelben és ingatlanügynök, csak néha besegít ilyen alkalmakkor 100 dolláros órabérért. Egyébként soha meg nem inna egy korty bort, lévén megrögzött antialkoholista. Na mondom magamban, lehet hogy a lehetőségek hazája ez az Amerika, de azért abban megegyezhetünk, hogy megérett a pusztulásra.
tövében várta a látogatóit. Gyerekkoromban nem is értettem a nevet és mivel apám csak úgy leegyszerűsítve – nyilván mert bizonyos különleges és gyengéd szálak fűzték hozzá – Katónak hívta, azt gondoltam, hogy a Katowice az a Katónak, tehát a Katalinnak valami pusztítóan becézett formája. Sok évnek kellett eltelnie amíg rájöttem, hogy egy lengyel testvérvárosi kapcsolat emlékét őrzi az egység. Azt kell mondjam, hogy a Kató gyerekkoromnak azon szakaszában, amikor még nem döntöttem el, hogy közepesen magasan művelt jógyerek, vagy korai alkoholizmusba züllött, majd fiatalon elhunyt galeritag leszek (mint annyian a lakótelep akkori úgynevezett vagányai (Dzsudu, Mucu, Cini stb.) közül), a fontos helyszínek közé tartozott. Alsó tagozatos koromban azért, mert a pléhvel fedett kocsmai pulton, mindjárt a még ki nem tisztított hamutartók és a kommersz szeszes üvegek mellett krémest árultak, amit a maximum sörcsapolásra és kávéfőzésre kiképzett pincérek és pultosok mértek nem túl nagy lelkesedéssel. Később meg azért, mert a presszó tágas előterében volt egy flipper gép (még ma is hallom a fülemben a lesajnáló „schááááde” géphangját, amikor elbénáztam a golyót), ami mellett akkor a gyerekkorunk nagy részét töltöttük a többi – a jógyerek vs. alkoholista versenyben még szintén döntetlenre álló – fiúval és lánnyal. Itt tanultam meg, hogy a szabályok több rétegben is áthághatóak, hiszen nem feltétlenül kell minden flipper játékhoz új ötforintos, ha van egy darab damilod amire felkötheted az érmét és persze egy kis kézügyességed is, sőt a szórakozóhelyi sörivás sem éppen kor kérdése hiszen a pincérek a jatt kedvéért szívesen bevállalnak egy kis kockázatot.
enni. Tegye fel a kezét, aki tudja, mi a Sarokház! Elárulom: csokitorta totálisan beterítve tajszínhabbal, de úgy hogy maga a sütemény ki sem látszik. Magyarul maga a gyerekkorunk csodája. Emiatt voltam lelkes úttörő. A gyerekeim a Dunántúlon születtek, így először ők konkrétan nem hitték el, hogy létezik ilyen, csak akkor amikor egy miskolci cukrászdában meglátták a pultban.
étteremhez, amelyhez a közelmúlt élményei kötődnek. Mivel itt felnőtt fejjel kajáltam hetente néhányszor, egészen máshogy néztem rá. Sokszor úgynevezett munkaebédeket tartottunk, ami azt jelentette legtöbbször, hogy lementünk azért hogy megbeszéljünk valami rémesen fontos szakmai/üzleti kérdést, de eldumáltuk az időt annak ecsetelésével, hogy ki mit főzött és hol kirándult a hétvégén, így azzal álltunk fel az asztaltól, hogy jobb lesz ha mégis csak szervezünk egy valódi meetinget, valódi tárgyalóban. Itt ettem csodálatosan fura és elcseszett dolgokat. Nem tudom, hogy az alapanyagot honnan szerezték be, de ilyen tökéletesen íztelen és gyárilag száraz (!) rántott sajtot se előtte, se azóta sehol nem ettem és abban is nagyok voltak, hogy ugyanazt (figyelem! nem ugyanolyan, ugyanaz!) az egyszerű sült csirkecombot hogyan lehet minden nap más néven eladni. Mivel a csíz már megszűnt létezni – és halottakról vagy jót… – azért nem mehetek el amellett, hogy voltak igenis jó tulajdonságai is ennek a menzának. Például a kihűlt rántott camembert mellé sehol sem adtak olyan áfonyalekvárt mint ott, de a leginkább megkérdőjelezhetően pozitív tulajdonsága mégis az volt, hogy miután megkaptad a közepesen rossz kajádat a félig elmosott tálcádra, a fizetésnél mégis egy magas minőségű helyen érezhetted magad, már ami az árszínvonalat illeti. Nem vagyok egy közismert éttermi kekec, soha nem szoktam ételt ehetetlenség címén visszaküldeni, de itt ez is megtörtént egy taplóra száradt rizsfelfújt kapcsán. Igaz ehhez valószínűleg az is kellett, hogy történetesen épp a főnökömmel ebédeljek akkor, vagyis meg kellett mutatnunk egymásnak az üzleti életben is olyannyira fontos meg nem alkuvás, igényesség és a „megkérjük a minőséget a pénzünkért és kiállunk az igazunkért b+” attitűdöt. Azt már nem is beszéltük ki, hogy ennek a visszaküldésnek az eredménye még lehangolóbb volt mint maga a rizsfelfújt, mert annak ellenértékét egy vállalhatatlanul mocskos pólóban a konyhában dolgozó kollegina hozta ki és a ki nem mondott gondolatunk az volt, hogy ha így dolgoznak ott, vajon milyenek lehetnek egyébként a körülmények. Azt, hogy csíz – ha jól számolom – majdnem 5 évig bírta csak annak lehet az eredménye, hogy ez volt ez egyetlen hely, amit az utcára való kilépés nélkül meg lehetett közelíteni, és mint tudjuk az éhség nagy úr, annál csak egy nagyobb van: a lustaság.