Keresztfüggés

Gyerekkoromban volt otthon egy kicsi, ütött-kopott, eresztékeiben széteső, bezárhatatlan kisbőrönd a szekrény aljában. Ha jól emlékszem papírból volt a dobozka, ámbár akkor, a hetvenes-nyolcvanas években sokkal valószínűbb az, hogy az NDK csodatalálmánya a papír alapanyagú de sokféle sötét eredetű és kétséges vegyszerekkel történő kezelés után a vulkánfíber nevet viselő és sokkal inkább műanyagnak nevezhető matéria alkotta az oldalait. Arra nem emlékszem hogy került oda és arra sem, hogy mi lett vele az idők folyamán. Valahogy mindig ott volt körülöttünk. A kisbőröndben ömlesztve voltak az idők és generációk során összegyűlt fekete-fehér, megsárgult fényképek. Az itt található képekből ismertem meg a nagyapáimat – mert élőben nem volt szerencsém hozzájuk, de ott őriztük a képeket Dédiről is, akinek nyolcvan pluszosan olyan humora és derűje volt mint talán senki másnak, de ott volt kép az aszalói házról is, amiről ma már csak olyan emlékeim vannak, mintha álmodtam volna őket és csak annyi a biztos, hogy volt ott az udvaron egy eperfa és hogy az ott lakó rokon bácsi (nem próbálkoznék meg meghatározni a rokoni fokot) csípős zöldpaprikát karikázott a zöldbab főzelékbe és azóta valahogy nekem is így ízlik.

Volt a kisbőröndben egy kép apuról. Nem volt nagy, kábé olyan 5×7 centis lehetett és őt ábrázolta amint lóg a gyűrűn keresztfüggésben, szabályszerűen vízszintes, nyílegyenes karokkal és nemkülönben szabályszerű leszorított lábfejjel. A kép valószínűleg valami versenyen készülhetett, mert rendes tornászöltözetben volt, még olyan hófehér nadrág is volt rajta, amit ma jégeralsónak neveznék szívesen, de ezért a jelen tornászai megvetően igazítanának helyre, hogy annak a neve hosszú tornásznadrág, illetve pantalló.

Sokat nézegettem ezt a képet gyerekkoromban. Ennek több oka lehetett. Az egyik, hogy pontosan tudtam, hogy az én számomra – bármilyen irigylendő is – ilyen tornamutatvány elvégzésére sosem lesz sem módom, sem lehetőségem és főleg nem készségem. Olyannyira voltam ebben biztos, hogy a kettes szakközépben amikor az év során elérkezett az az időpont, amikor a nem túl nagy tornatermet megtöltötték a tornaszerek a korláttól a gyűrűn át a nyújtóig, az addigi rendszeres testnevelés órák előtti szorongásomat felváltotta a jeges rémület és a méltatlankodó ki nem mondott kérdés, hogy nézzen már rám tanárnő tulajdonképpen mit keresek én itt, tessék engem békén hagyni, szívesen elmegyek a boltba, vagy felmosom az öltözőt, vagy bármit de ne kelljen már ezeket a kínzóeszközöket használni. Persze igyekvést kellett mutatnom és így mindig megkaptam a kettest még mielőtt nagyobb baleset lett volna. Egyetlen egyszer kaptam ötöst, amikor az egyik sokkal jobb feltételekkel rendelkező, ám kissé ügyetlen osztálytársamat szigorúan elméleti alapon megtanítottam valami ugrás tökéletes kivitelezésére. Na mert hogy elméletben kiváló voltam akkor. Pontosan tudtam mi az a kelep meg támasz meg Guczoghy-szaltó meg óriáskör, sőt még azt is, hogy pl. lovon mi a különbség a Magyar és a Sivadó vándor között. Ezt az elméleti tudást elsősorban és mindenekelőtt apámtól sajátítottam el legtöbbször a fenti fénykép fölött nosztalgiázva.

Sokszor néztünk együtt apuval a tévében a tornaközvetítéseket is. Ilyen alkalmakkor mesélte el, hogy hogy volt az, amikor nyújtón nem sikerült lefékeznie az óriáskört és a fal állította volna meg, ha a tapasztalt edzője nem kapja el a levegőben szerencsére. De ekkor mondta el azt is, kicsit lenézően nézve a fejletlen gyereklányokhoz hasonlító felnőtt tornásznőket, hogy bezzeg az ő idejében mindig ott maradtak a lányok edzésén a sajátjuk után és hogy ez mekkora hatással volt az ő pubertáskori fejlődésére és az egészséges fantáziáinak szinten tartására és újabb és újabb elemekkel való bővítésére, mert hát akkor azért máshogy néztek ki a tornász kolleginák.

Az ő meséi alapján tanultam meg tisztelni a sportolókat úgy általában és egy kicsit átérezni mekkora munka az amit ők beletesznek a siker érdekében és hogy milyen icipici dolgokon múlik a zajos siker vagy a megszégyenítő bukás.

Éppen ezért rendít meg minden alkalommal amikor arról hallok hogy egy fiatal sportoló igazságtalan módon eltávozik közülünk. Persze ez is olyan dolog, amit az ember gyorsan, sokszor méltatlanul gyorsan elfelejt. Ma hallunk egy halálesetet, kicsit szomorkodunk, értetlenkedünk aztán napirendre térünk felette. Még lehet, hogy meg is magyarázzuk magunknak: biztos túlhajszolta magát, biztos szedett valamit, vagy talán túl magabiztos volt.

Persze vannak esetek, amik sokáig nem hagynak nyugodni bennünket. Itt van például Szilas, aki megjárt minden magasságot amit csak lehetett és mégis velem egyidős volt, amikor nem tudta legyőzni azt a kórt amit sokan meg sem éreznek, vagy egy enyhébb-erősebb náthával átvészelik. Természetesen én nem ismertem őt személyesen, bár egy városban laktunk. De ismeretlenül is tiszteltem és felnéztem rá, és mivel történetesen ő is gyűrűn alkotott nagyot, mindig eszembe jutott róla apám és az a régi megsárgult pici kép, amin apám keresztfüggésben néz le ránk és mintha a szemével azt üzenné, hogy látjátok, ezt az elszántságot akarom rátok hagyni, születendő gyerekeim. Ha apám élne, biztos ő is szívesen kóstolná meg azt a bort, ami Szilas kedvenc fajtáiból készült az ő emlékére, és ami engem mostantól nem egy, hanem két nagy tornászra fog emlékeztetni. Köszönöm Apu, köszönöm Szilas és köszönöm Sike Tamás a csodálatos bort.

Apám listája

Egyszer – talán középiskolás lehettem – találtam apám asztalán egy fura listát. Illetve ez így nem pontos. Apámnak nem asztala volt, hanem „sarka”. A lakásunkban volt a nagyszobában egy ilyen kis beugró rész, ahová a hatvanas évek kreatív tervezője egy beépített szekrényt álmodott. Nagy ötlet volt, az előlapja szépen belesimult a fal síkjába, nem pedig kiállt, mint egy hagyományos – bár akkor szintén nagyon divatos, úgynevezett szekrénysor, amiből gyakorlatilag háromfélét lehetett kapni, de különbség azok között sem volt igazán. Szóval ez a beépített szekrény szuper volt, igaz kicsit nyikorgott az ajtaja, meg hát meg is kopott az évek során. A közvetlen kiváltó ok nem tudom mi volt, de egyszer a beépített szekrénynek mennie kellett. Nem emlékszem, hogy mikor és főleg hogyan lett kiszedve, de ki lett és csak a hűlt, ám jól látható helye maradt meg a lakás kellős közepén. Na ez lett apám sarka. Került oda egy íróasztal és egy plafonig érő, saját kezűleg készített könyvespolc. Anyám persze szkeptikus (sőt talán enyhén kishitű) volt és azt mondta, hogy na szép ez a sarok, de szerinte tök fölösleges, mert apám sokkal jobban szereti házikabátban borozgatva zörgetni az újságot a kedvenc foteljében mint íróasztal fölött görnyedni úgyis teszi azt eleget a Gyárban. Apám persze nem hallgatott rá, de már-már úgy látszott, hogy anyámnak – mint általában – igaza lesz. Csak az íróasztalon gyűltek az iratok, de sosem ült melléjük. Apám biztosan azért hozta haza ezeket, hogy hétvégén dolgozzon rajta – de sose tette ezt, vagy csak nagyon ritkán.

Aztán valami megváltozott. Az egyik szombaton amikor felkeltem, apám ott ült a sarokban és valamit írt. Amikor kérdeztem, hogy mit csinál, azt mondta, hogy „szervezkedik”. Igen, ez a helyes kifejezés, hiszen ő igazából azt mondta még a tervezés fázisában, hogy azért kell neki a sarok, hogy legyen hol szervezkedni. Na ez a szervezkedés nem azt jelentette, hogy egy titkos szocializmus- és kommunizmusellenes összeesküvés titkos vezetője volt apám és a sarokban írja a lelkesítő mondatokat a titkos imperialista sejt tagjainak, hanem ez a szó a mi saját szótárunkban simán csak a gyári iratokon való munkálkodást és műszaki egyetemi halál bonyolult tanulmányok írását jelentette nyomástartó edényekről vagy mikről.

Na jó. Ha szervezkedik, hát szervezkedik – gondoltam és néztem tovább a Vizipók csodapókot a tévében és ettem a vajasmézes kenyeret tovább. (Jól van na egy középiskolás visszamehet hétvégén egy pár évet nem?!)

Ezt az esetet természetesen rövid úton el is felejtetettem. Jó pár évvel később, a román forradalom idején, amit úgy néztünk a tévében mint valami akciófilmet, egyszerűen nem hittük el, hogy ez igazán történik valahol és sokkal közelebb minthogy az biztonságos volna éppenséggel. Sokkal ijesztőbb volt hallgatni élőben a rádiót, ahol közvetítették az eseményeket. Na azt már elhittük és féltünk is nagyon. Abban az időszakban én már kollégista voltam vagy négyszáz kilométerrel odébb és meglehetősen ritkán jártam haza.

Egy ilyen alkalommal valamiért megakadt a szemem egy spirálfüzetből kitépett lapon apám sarkában. A papír egy picit mintha meg lett volna sárgulva és kétségtelenül apám ceruzával írt sorai voltak rajta és szemmel láthatóan egy lista volt. Apám írása egyébként eltéveszthetetlen volt. Nagyon sok apróbb-nagyobb dolgot tanultam tőle. Például azt, hogy mindig legyen nálam valamennyi pénz, vagy azt, hogy az igazságnál, illetve a saját igazságérzetünk kielégítésénél nincs fontosabb ebben az életben, vagy azt, hogy a családi nyugalom megtalálása és fenntartása bármilyen megalkuvást megér. Azt is tőle tanultam, hogy hogyan kell szépen írni a ceruzával. Ezt most elárulom. Apám úgy írt, hogy mindig amikor felemelte a papírról akkor fordított kb. 90 fokot rajta (a trollok kedvéért: a hossztengelye körül) és ezáltal a következő szót már grafithegy kicsit szögletesebbé kopott felével lehet írni, ami sokkal szebb és élesebb nyomot hagy mintha nem végeznénk ezt a műveletet. (Az a rossz hírem van kedves olvasó, hogy ettől a pillanattól fogva Te is így fogod használni a ceruzát, ha eddig nem így tettél. Bocsánat, illetve szívesen…) (Még egy megjegyzés kell ide: természetesen hagyományos ceruzáról van szó, amit egyébként apám mindig bicskával faragott meg nekem, és ezért valahogy sokkal érdekesebb volt, mintha én hegyeztem volna ki az erre a célra készült szerszámmal.)

Na de vissza a listához. Ilyenek voltak rajta: 5 kg liszt, 2 liter olaj, 10 darab vegyes ételkonzerv, 20 darab hús- és májkonzerv, pálinka, gyufa, száraztészta, kétszersült, cukor, cigaretta, jód, sebkötöző és még jó néhány dolog ami a túléléshez szükséges lehet. Szemmel láthatóan a lista azért készült, hogy ha elkezdődik amitől annyira félt világéletében, vagyis a háború, akkor legalább emiatt ne kelljen kapkodni, jobb a feltétlenül szükséges bevásárlandókat nyugodtan végiggondolni és ezzel is felkészülni a legrosszabbra.

Persze aztán beszéltünk róla, elmondta a saját – leginkább ötvenhatos – élményeit és hogy ez a lista már évekkel ezelőtt készült – talán pont akkor amikor nekem érdekesebb volt a Vizipók mint az ő szervezkedése. Megértettem az okot, de igazán elfogadni sosem tudtam. Egyszerűen nem hittem el, hogy engem egyszer közvetlenül veszélyeztethet háborús helyzet, hiszen itt vagyunk az Európai Unió előszobájában meg a NATO-ban, ami a legjobb módja a vész elkerülésének. Különben is ki akarna ilyet a 20. században. Hülyeség.

Ma, 2022 tavaszán nem kell ilyen listát írni. Felesleges. Nincs rá szükség, két ok miatt. Egyrészt százával lehet letölteni számtalan helyről készen hasonlókat, illetve ha beindul az az őrült, akkor már réges-régen mindegy. Csak egy dolog miatt kellene mégis elindulnom megvenni az apám listáján levőket. Amilyen szerencsém van, amint kifizetem a boltban ezeket a cuccokat, rögtön kitörne a világbéke és ennyit azért megspendíroznék Európa kedvéért.

Moszkva

1989 forró nyarát nagyrészt Moszkvában töltöttem. Nem tudom írtam-e már erről, ha igen akkor elnézést, ha megismétlek pár dolgot.

Ez az időszak sok szempontból különleges volt. Akkor utaztam például először – és azóta is utoljára – hálókocsiban. Ez csodálatos volt. Mivel kilencen voltunk a főiskolás csoportban és a fülkék négy személyesek voltak, valakinek egyedül kellett lennie. Már nem tudom miért – a rámtörő antiszociális érzések, vagy a magányra vágyó, akkor korai zsengéket is magából kiizzadó lánglelkem miatt-e de én voltam az aki bevállalta az egyedüllétet. Valahol, – talán Kijevben – felszállt egy orosz család (apuka, anyuka, kislány és egy macska) akik két ok miatt emlékezetesek még ma is. Az egyik az, hogy a férfi megkérdezte, hogy honnan jöttem, és amikor mondtam hogy Magyarországról, akkor csak legyintett, hogy na, ott sem lesz már kommunizmus! (Ahogy említettem, 1989-et írtunk, amikor ez a kérdés még nem dőlt el végérvényesen). A másik különleges szereplő a macska volt, aki amíg a kislány aludt jóízűen a felső ágyon addig ő (a macska) vagy leesett, vagy a gyermek rúgta le, mindenesetre én arra lettem figyelmes, hogy a pórázával a nyakán lóg lefelé és néz rám, mintha egy vérfagyasztó skandináv krimiből lépett volna elő. Mintegy reflexből megmentettem az életét és visszatettem az ágyra, csak utána gondolkodtam el, hogy ha családfő útitársam, vagy a felesége, – akiről elég csak annyit mondanom, hogy neki nem kellett létra a felső ágyra mászáshoz, mert úgy nyomta ki magát, az enyémhez képest dupla széles vállaival mint a pinty – észreveszi a mozdulatomat, akkor azt értelmezheti úgy is, hogy én vagyok az aki kinyírni készülök a házikedvencüket. Ebben az esetben ma nem lenne Bálna, de ha lenne is, biztos nem én írnám…

Aztán Moszkvában – a gorbacsovi éra, értsd: a szesztilalom alatt – a legenyhébb kifejezéssel élve is – szürreális élményeink voltak. Voltunk egy diszkóban ahol egyrészt a legerősebb ital a citromos kávé volt, másrészt a lányok pedig olyan elegánsan és korszerűen voltak öltözve, mintha egy divatlapból léptek volna ki, amit akkor tudtunk igazán értékelni, amikor kiderült, hogy minden darabot az így-úgy becsempészett divatlapok alapján saját kezűleg varrták – otthon. Nem beszélek arról a kifőzdéről, ahol háromféle ételt lehetett kapni: virslit, főtt hajdinát és virslit főtt hajdinával. Eltelt azóta idestova 32 év, de a hajdina szagáról még mindig Moszkva jut eszembe. Az sem érdemel szót, hogy az egyik diszkóban azt kérdezték, amikor szörpöt kértünk, hogy milyen színű legyen, mert az íze mindegyiknek a poloskáéra hasonlított (ez egy ilyen túlzás vagy mi, mert nem, még sosem kóstoltam poloskát…). Az meg végképp nem érdekes, hogy amikor már nagyon ittunk volna valamit és ráadásul utolsó nap is volt a Szovjetunióban, akkor egy grúz étteremben szedtük össze a bátorságunkat és megkérdeztük, hogy esetleg egy kis vodka nem volna-e. Erre a pincér elővett egy tekintélyes kulcscsomót és egy azon található icipici kulccsal kinyitott egy lakatot egy szekrényen, ahonnan elővett egy sztolicsnaja üveget és megtöltötte a gyűszűnyi poharakat. Na én nem vagyok egy vodkás, de akkor az igazán jól esett. Az már kevésbé, hogy a 4 icipici vodkáért mintegy 60 rubelt fizettünk a végén, ami abban a kontextusban érdekes, hogy az átlagfizetés akkortájt Moszkvában nem több, mint ennek háromszorosa volt.

Ami miatt most ezt elkezdtem leírni az az, hogy az ételekkel kapcsolatos legfontosabb élményem az volt, amikor valami parkban észrevettem, hogy egy ember egyszál magában húst sütöget faszénen. Odamentem hozzá és mondtam (na az túlzás, hogy mondtam, közelebb áll az igazsághoz, hogy ráutaló magatartást tanúsítottam), hogy kérek belőle. Ezt az elhatározásomat egy bankjeggyel (talán egy ötrubelessel) hadonászva adtam nyomatékosan tudtára. Rakott pár darabot a papírtálcára és kérdezett valamit, amit én úgy értelmeztem, hogy ennyi elég-e. Integettem az ötrubelessel, hogy persze, még sok is. Itt történt egy kis félreértés, mert ő meg ezt úgy vette, hogy még tegyen rá, vagyis adjon öt rubelért, ami belefér. Na nem mondok sokat, de egy komolyabb fél kiló faszénen sült, gyönyörű hússal távoztam a tetthelyről, amit aztán el is fogyasztottam. Enni már akkor is bírtam, de azt el kell mondanom, hogy a vége már – hogy is mondjam – fujtós volt egy cseppet mint Etwas barátom pogácsája. Meg is fordult a fejemben, hogy úristen mi lesz, ha itt fulladok bele az orosz ételbe, ki hiszi el a mennyországban, ha elmesélem, hogy az volt az oka az egésznek, hogy nem volt kisebb pénzem, mint egy ötrubeles. Mindegy, túléltem, rövid másfél órás sorbanállás után sikerült egy sörhöz jutnom, amivel leöblítettem az élményt.

Amiért mindez eszembe jutott az az, hogy talán lehetett volna ennek a történetnek egy másik lehetséges kimenetele. Tegyük fel, hogy a húsárusnál a sorban mögöttem ott áll egy fiatal, alig harmincegynéhány éves KGB tiszt, aki éppen hazalátogatott az NDK-ból, hogy szabadságát töltse. Ő is megveszi a húst – még egy kicsit többet is mint én, mert nem akar alulmaradni egy előtte álló külföldivel – románnal, csehszlovákkal vagy magyarral, ki tudja – szemben. Egy nagyobb darab úgy a torkán akad, hogy ott helyben megfullad, a mentő nem ér ki időben a csúcsforgalomban. Dísztemetés, életjáradék a családjának, aztán gyors felejtés. Pedig mi lehetett volna belőle… sóhajtozik a bábuska, majd lassan-lassan kikopnak a mindennapi beszélgetésből a Vlagyimirről szóló emlékek. Tegyük fel, hogy a történetben szereplő Vlagyimirünk családi neve Putyin. Mennyivel jobb lenne ma a világ…

Visszatértem

Valamikor 2020 őszén írtam utoljára. Akkor néha azt hittem, hogy kész, végleg itt a vége, szia Bálna, ússzál csak szabadon, elengedlek, helló. Ha valami emlékeztet még néhány évig rád az az lesz, hogy rendszeresen kapok egy meglehetősen egyszerű, már-már túlságosan pragmatikus és sajnos csak a lényegre szorítkozó levelet arról, hogy fizessem ki a következő évre a gronlandibalna.hu fenntartásának díját, mert ha nem teszem akkor vége a dalnak, eltűnik mintha sosem lett volna, puszi. Semmi cicomázás meg igaz, vagy megjátszott kedvesség, például hogy kedves Bálna tudod mi minden nap úgy kelünk fel itt a szolgáltatónál, hogy na vajon volt-e valami aktivitás az oldaladon, vagy még mindig csak a semmi a zéró, a nihil, az üres logok, a vakítóan tartalomnélküli képernyők. De nem ezt írják. Csak fizessek, mert ha nem teszed, akkor búcsúzz el a kedves oldaladtól, tulajdonképpen mi csak örülünk, egy gonddal kevesebb, nem belőled élünk, lássuk be.

Na de azért az utóbbi időben történt pár dolog. Egyrészt volt ugye ez a pandémiának nevezett őrület. Megismertünk egy csomó új dolgot, ezek közül az egyik legfontosabb, hogy ugye nem kell az iroda a munkához, sőt lehet hogy egyáltalán nem kell iroda, jó az otthon is, de legalábbis nem olyan nagyon rossz. Talán jobban megismertük magunkat is egy kicsit. Én például arra jöttem rá, hogy ha egész nap ülök a gép előtt és valamivel jól felcseszem magam (magyarázatként elmondom, hogy a „felcseszem” a „felidegesítem” és a „felb**zom” között kifeszített képzeletbeli egyenes kellős közepén foglal helyet értelmezését tekintve, vagyis azt jelenti, hogy már szépen megemelkedett a vérnyomásom, de még nem érzem, hogy azonnal pálinkát kell innom mert megőrülök). Szóval ha felcseszem magam, akkor a vérnyomás visszaállításnak legjobb módszere, ha nekiállok valamit főzni vagy sütni. Hogy mit, az majdnem mindegy, az a lényeg, hogy legyen flow, áradjon a csí, meg mittudomén. Az már csak majdnem hogy mellékes eredmény, hogy azért rendszeresen kivívom az ilyen körülmények között készülő termékekkel a környezetem elismerését, Anyósom szokta is kérdezni, hogy ma nem idegesítettek-e fel véletlenül, mert ha igen akkor tudja, hogy lesz valami kóstoló.

Ami még ennél is fontosabb, hogy a Bálnátlanságban eltelt időszakban nagyapa lettem. Ez egyrészt azt okozta, hogy a felcseszett állapotban készült ételekből a várandós leányom is rendszeresen részesült (meg persze mindenki más is, csak ő kiemelt figyelmet kapott, hiszen neki meg volt engedve, hogy kettő helyett egyen, ellentétben velem), másrészt meg azt, hogy soha nem tapasztalt érzésekkel ismerkedtem meg. Nem hinném, hogy van eszközöm ennek a leírásához, ezért meg sem próbálom, de az biztos, hogy – szégyen, nem szégyen – azon a bizonyos januári éjjelen amikor megszületett a legkisebb, idegesebb voltam mint amikor az anyukája született körülbelül 25 és fél éve.

Azt viszont el kell mondanom, hogy a Bálnába való új élet lehelése folyamatosan ott volt a napirendemen, de valahogy sosem jutottam hozzá. Hol dolgoznom kellett sokat, hol ugye unoka kérdések foglalkoztattak, hol meg egyáltalán csak olyan ingerszegénynek éreztem ezt az egész nyomorult vírusos helyzetet, hogy nem írni, de élni se volt olyan nagyon sok kedvem.

Aztán megtanultunk együtt élni ezzel is. A pandémia elején napi 40 fertőzöttnél még világvégét jósoltunk, kimenekítettük a határzár előtt pár perccel a lányunkat Lengyelországból, ma meg 10000-nél is csak legyintünk jóformán. Közben persze lett oltás, beadattuk vagy nem adattuk be, de azért ezzel együtt – lélekben mindenképpen – konszolidálódott a helyzet. Én például nem félek egyáltalán.

Szóval ott tartottam, hogy azt gondoltam kész vége, fújt a Kohászat agyő Bálna, úgy látszik, ha így abba tudom hagyni, akkor talán nem is volt olyan fontos nekem ez az egész. (Na jó. Ez, ha meg is fordult a fejemben, nem gondoltam komolyan azt hiszem.) Aztán történt valami. Mint rendesen, autóztam valahová és éppen az egyik kedvenc beszélgetős podcastomat hallgattam. A méltán népszerű fiatal riporter egyik vendége a híres és ismert író volt. Ő beszélt az életéről többek közt. Na ez az író elmesélte, hogy egyszer öt kerek évre abbahagyta az írást, mert azt gondolta, hogy nem megy ez neki, hiszen nincs siker, csillogás semmi, pedig hát ő ugye amikor elkezdte, akkor azért tette, hogy ismerjék el mint jelentős művészt de inkább gyorsan mint lassan. Ezen agyalt öt évig és amikor végre sikerült elengednie ezt az elvárást önmagával szemben, na akkor jött el minden amiért előtte görcsölt.

Isten őrizz, hogy magamat ilyen írólegendákhoz hasonlítsam, de be kell vallanom nekem is voltak ilyen gondolataim. Azt hittem, hogy szépen, kevés helyesírási hibával és többé-kevésbé egész – már-már túlságosan is összetett – mondatokban leírom majd amit gondolok, és pici pénzt facebook hirdetésre költve iszonyú nagy rajongótáborom alakul ki, előbb-utóbb még óriásplakátra is kerülök, már persze ha még elfér rajta az arcom. Aztán persze nem így lett. Természetesen nagyon hálás vagyok azoknak akik szerették az írásokat, zavar is, hogy kábé másfél éve nem tettem fel semmit ide és magam icipici módján cserbenhagytam őket. Nem, a Grönlandi Bálna nem érte el a 100.000-es, de a 10.000-es, sőt az 1000-es tábort sem. Új kedvelő már régen csatlakozott és akik megmaradtak sem dobtak féltéglát az ablakomba folytatást követelve.

Szóval most az van, hogy elengedem a magam által támasztott megfelelési kényszert, újrakezdem és leírom ami a fejemben jár – igyekszem ugyanazzal a hangvétellel tenni ezt, mint eddig. Ha valakinek netalán tetszik annak nagyon örülök és hálás vagyok érte, ha megosztja, megköszönöm, de nem fogom minden reggel azzal kezdeni a napot, hogy megnézzem hány új kedvelő lett. Azt hiszem, hogy ennél fontosabb cél, hogy legyen valami, amit a kisunoká(i)m olvashatnak ha felnőnek.

Első

Ma megjött Villányból az első idei borcsomagom. Az azért tudató, hogy nem vagyok az a kifinomult boros, például a kerekezéstől meg a pirosbogyózástól meg a gömbölyű savazástól egyenesen frászt kapok nem beszélve arról, ha valaki „tétel”t mond üveg helyett – a „palack”-ot már elviselem üveg helyett… Sokkal inkább nevezném magamat sörösnek, bár ennek persze családi hagyományai is vannak. Írtam már apám munkábajárós diplomatatáskájáról, amit mindig üresen, esetleg egy-két iratot beletéve hordott magával, és aminek a legfőbb tulajdonsága az volt, hogy résmentesen fért bele négy üveg borsodi sör mind hosszában mind keresztben. Haragudott is amikor a sörgyárak elkezdték a békebeli rövidnyakú tömzsi üvegeket hosszúnyakúakra cserélni, mert az keresztben lötyögött, hosszában meg nem fért el. Ott apám egy nehéz döntés előtt állt, hogy ezentúl vagy csak három üveggel vesz hazafelé a kisboltban, vagy új táska után néz. Kitalálható melyik megoldás mellett döntött, én meg nagyon menő voltam apám régi táskájával az osztályban. (Ja egyébként tudjátok miért hosszúnyakúak a sörösüvegek? Mert ha ott fogod a kezeddel, nem melegszik fel a tartalma olyan könnyen. B kérdés: látott-e már valaki sörösüveget nem rendesen és férfiasan a derekán hanem a kényelmetlen, kiegyensúlyozatlan módon a nyakánál fogni? Ugye nem?! Istenem ezzel a felismeréssel milyen customer experience senior expert manager vice president lehetnék én egy sörgyárban… De hát nem hívnak…)

Na de mint mondtam megjött az első idei borcsomagom. (Figyelem! Aki nem akar tanúja lenni a most következő már-már elkeserítő szentimentalizmusomnak és érzelmsségemnek, annak köszönjük, hogy velünk volt, viszontlátásra, kérem kapcsolja ki.) Megköszönve az ittmaradottaknak tehát, ebben a pakkban nekem nem is igazán a bor a fontos, hanem az hogy ez az első. Valahogy számomra az adott évi első bor az újjászületést jelenti, azt hogy bármi volt is elmúlt, itt az új élet, van remény emberek. Persze nem mondom, hogy ezek frissessége, üdesége nem idézi fel a tavaszt meg a nyarat ezeken a ronda és rohamosan rövidülő őszi napokon, ami különösen jó érzéssel tölt el. Én nem tudom összehúzott szemöldökkel és tudományosra mélyített hangon megállapítani, hogy óhhát ez remek / csapnivaló évjárat lesz, akárki meglássa, mert fogalmam sincs miből lehetne ezt megállapítani. Ami számomra pont elég az az, hogy kitöltöm a pohárba, szaglászom egy kicsit, forgatom ide-oda, majd jól megiszom és egyszerűen csak alávetem magam a reménynek amit okoz ez az élmény. Lehet covid, lehet háború, meg embertelen széthúzás itthon és külföldön, soha nem látott acsarkodás lent és fent, bicskanyitogató cinizmus a Várban és tehetségtelen alamusziság a Parlamentben, a szőlő, a nap, az eső, a levegő és persze a hősies borászok teszik a dolgukat. Finoman fogalmazva is pont leszarják ami történik körülöttük, bor lesz, és ha bor van, akkor a többi már megy magától, elvonatkoztathatsz a sok esztelenségtől körülötted.

(Azzal van nekem egy kis problémám azért, hogy nincs olyan, hogy újsör, ha lenne és hozzájutnék, akkor arról is ugyanilyen gyengéden és megindultan beszélnék ígérem. (Illetve van ilyen, csak az nem ilyen évszakfüggő dolog, bár egy cseh sörgyárban egyenesen az ászoktartályból csapolni az van olyan élmény mint az újbor. Sőt.)

Van még néhány dolog ami azért érdekes mert az első. Írtam már az első önálló kocsonyámról, töltött káposztámról, kakaóscsigámról vagy éppen tojásrántottámról, amivel majdnem nemcsak a lakást de az egész házat sikerült felgyújtanom. Szép élmény ez is, bár anyám – ha élne – biztos máshogy kommentálná az enyhén, de határozottan kormos falakat és az átégett függönyt. Ezekben az elsőkben nem az újdonság a lényeg, hanem az, hogy túllendültünk valamin ami valami miatt visszatartott minket. Az újabb próbálkozásokkal egyre jobb és jobb lesz ez eredmény.

Az újbor meg attól jó, hogy új, hogy bor és hogy lesz jövőre is. Ha másban nem, ebben bízhatunk…

Karanténbarbecue

Nagyjából két évvel ezelőtt történt, hogy a születésnapomra vettem magamnak egy nomális grillsütőt. Faszeneset persze, mert bár nem vagyok egy túlságosan kifinomult grillsznob, de azért azt gondoltam, hogy a gázos, pláne az elektromos változatok a nagyon gyengék fegyverei, bár megvannak a szépségei. Az elektromosé például az, hogy azt tényleg bármikor és bárhol lehet használni, még a terasz alatt, a sátor előtt, sőt a szobában is, már ha van áram. A gázos meg egy kicsit olyan mintha a rántott húsból pont a húst hagynád ki, ahogy ezt pár kellően eltévedt divatvegán meg is teszi, saját nagyságát, találékonyságát és meghasonlottságát kiemelendő és hangsúlyozandó komolyan összeráncolt homlokkal. (Mert ugye, ha valakinek éppen rántotthúst enni támad kedve, akkor miért nem eszik azt, miért helyettesíti valami pótlékkal. Lásd még: menjünk be a házba, ott Allah nem látja, hogy alkoholt iszunk, illetve „véresen vega” vagyok, de azért az üzemi kosztot megeszem, mert hát ki van fizetve ugye…).

A lényeg az, hogy szert tettem életem eddigi első és egyetlen normális és kellően profinak mondható kerti apparátomra. Hamar barátokká váltunk a kedvessel, bár mielőtt egymáséi lettünk nagyon sokáig szemeztem egy zöld tojás kinézetű kamadóval (tudjátok, ez az a sokezer év alatt kitapasztalt technológiát alkalmazó, talán japán múlttal rendelkező kerámia cucc, ami bizonyos szempontból a műfaj non-plus-ultrája, hovatovábbja és csimborasszója.) De nem, a kamadó olyan mértékben borította volna fel a családi költségvetést, hogy nem mertem megkockáztatni, így – valljuk be őszintén – ló helyett szamárral is beértem, így lett Weber mester az én kedvencem a zöld tojás helyett.

Természetesen W.e. (Weber előtt) én az igazi nyílt tüzű grillezéshez szoktam, amit tulajdonképpen az örökbecsű még-nem-jó-még-nem-jó-már-nem-jó kifejezéssel lehet leírni, ami nem jelent mást, mint hogy az idő előrehaladtával egyre rövidebb idő alatt tudom szénné égetni a húsokat – lévén, hogy a faszén töltet szinte teljes felülete korlátlanul érintkezik a levegővel, így az oxigénnel is, amiől a folyamat úgymond szépen elgaloppozza magát, mint Csernobilban a nukleáris láncreakció azon a bizonyos szörnyű áprilisi éjszakán. W.u. is ugyanígy csináltam a vacsorát a családnak, csak már tudtam, hogy egyre jobban résen kell lenni (értsd: kevesebb sört és több whiskyt kell inni az anyagcsere folyamatok lassítása érdekében, illetve ahogy apám is egyszer előadta gyerekkoromban tudniillik, hogy a whisky az az ital amitől észbelileg egyre élesebb, mi több: józanabb leszel! – Na jó, ezt már gyerekként sem hittem el, később pedig magam is bizonyítottam több ízben az ellenkezőjét). Tehát egyre gyorsabb és pontosabb mozdulatok szükségeltetnek, illetve ha kellő figyelemmel tudom csinálni a dolgomat, akkor az elismerés sem marad el. Szóval Weber urammal jóbarátok lettünk, olvasgattam az idevonatkozó blogokat és facebook csoportokat és továbbra sem értettem ezt a barbecue dolgot, hogy hogyan lehet hajnali háromkor felkelni és estig készíteni a húsokat bevetve mindenféle vezetékes és vezetéknélküli hőmérőket és vitatkozni azon, hogy most 87 fokos maghő az még pont jó vagy már pont elcseszted.

Azért persze a hangya ott motoszkált bennem, hogy csak ki kellene próbálni ezt a lassú barbecue dolgot, tavasszal a karantén alatt el is jutottam odáig, hogy rendeltem Alitól én is hőmérőt, egy kétcsatornásat – ez azt jelenti, hogy két ilyen húsba szúrható tűje van, így egyszerre két helyen lehet mérni a hőmérsékletét. Amint azt Alitól vártam és megszokhattam egyébként a hőmérő egyszer sem működött rendesen, de mint ki fog derülni ez nem is baj, mert nincs is rá szükség…

Szóval gondolkoztam, méregettem a barátomat, hogy mi ketten együtt megbirkózunk-e a feladattal és amikor pár sör után tisztán úgy láttam, mintha kacsintott volna azzal a szép kerek, fedélbe épített hőmérőjével, tudtam, hogy belevághatunk, ő majd megteszi amit kell, nyugodjak meg… Amikor idáig eljutottam természetesen elméletben már tökéletesen tudatában voltam a barbecue-zás lényegének és fejben már le tudtam modellezni a Weberemben zajló légáramlásokat az alsó és a felső szellőző nyitottságának függvényében, de ez kábé olyan tudás volt, mint ahogy elméletben például egy 10 pontos gerendagyakorlatot is végre tudok hajtani még olyan kis tornadresszben is, mint a tornászlányok az Olimpián.

Az továbbra sem értettem, hogy hogyan lehet 5-7-9 óráig készíteni valamit – bármit! – de majd rájövök ennek is a szépségére egyszer. El is mentem a hentesemhez, és azt gondoltam, hogy a kedvenc húsommal kezdek, ami nem más, mint a csülök. Azt tudtam, hogy a berbecuehoz kell egy darab hús, ami szép és be kell dörzsölni fűszerekkel, ami jó illatú. Sóval csínján kell bánni, mert az ki tudja szorítani a nedvességet és fokozza a végeredmény keménységét. Adalékként megnéztem még egy videót a Tecsőn, ahol az úgynevezett snake-methodot mutatta be egy jóember, ami nem tesz mást, minthogy az apparátban a faszenet/brikettet szépen elrakosgatod aránylag vékony félkörben a sütő fala körül és csak az egyik végére raksz majd egy kis izzó anyagot, ami így szépen lassan fokozatosan ég el és órákig tartja a hőt. A fennmaradó helyre egy vizes edényt kell rakni – amibe rakhatunk még fűszereket, sört, konyakot, gyümölcsecetet, szinte bármit, amit a fantáziánk megenged. A húst az edény fölé kell tenni, mert ha valaki ezt nem tudná, a barbecue-nak az indirekt hőátadás a lényege, vagyis, hogy az izzó faszén hője ne érje közvetlenül készülő ételünket.

Első barbecue indul, snake method megértve, csülök a rácson. Izgalommal teli gyakori nyitogatás (1. nagy hiba), türelmetlenség (2. nagy hiba), maghőmérő aggodalmas figyelése (3. nagy hiba) és 3 óra után a várakozás okozta érzékcsalódás (puha ez már szerintem, csak nem elég hegyes a villám (!) – 4. nagy hiba) után csülök le a rácsról és annak konstatálása hogy a hús kemény nem elég fűszeres és különben is nem erről volt szó. A konyhai sütőben döntetlenre való mentés után azért elfogyott a csülök, megnyugtatok mindenkit. Tudtam, hogy át kell gondolnom a kérdést, de feladás nem jutott eszembe, valahol éreztem, hogy fog ez nekem menni.

Ezután először is kivágtam a francba a maghőmérőt. Engem ne stresszeljen itten a hülye kis számaival. Másodszor tarját vettem, mert az lazább mint a csülök, jobban lehet vele boldogulni. Harmadszor bátrabban használtam a sót, mert azt gondoltam, hogy azért az mégsem árthat. Negyedszer pedig erős esküvéssel megfogadtam, hogy legalább három, de inkább négy óráig nem nyitom ki a Webert, még ha ehhez kényszerzubbonyt kell magamra erőltetnem akkor sem, csak a már említett fedélbe épített hőmérő mutatóját tartom 110 és 130 fok között a szellőző nyílások szabályzásával. És hát kérem szépen az eredmény nem maradt el. Négy óránál éreztem az illatokon, hogy itt valami nagy dolog készül és megéri a türelmet. Vártam még körülbelül hármat és kedves olvasóim nem tagadom le, hogy az én szemem is úgy lábadt könnybe a látványtól, az illattól és az érzéstől, amikor beleszúrtam a villámat a húsba, mint ahogy barátom hőmérője bepárásodik, amikor először megcsapja szén melege a kinti hidegben. Az eredmény tökéletes lett, a család unisono azt kérte, hogy ezentúl csak így csináljam a húst, ha lehetne.

Na de hogy jön ide a karantén? Hát úgy, hogy azért nem lettem sokkal türelmesebb az idők során, így továbbra is elég nagy stresszt okozott nekem az, hogy elkezdek valamit reggel nyolckor, ami csak teszem azt délután ötre lesz kész. (Természetesen bizonyos szempontból ez nem rossz, mert bármilyen felmerülő takarítási, javítási és egyéb házimunkát kiválóan lehet azzal hárítani, hogy nem érek rá, mert sütök, nem hagyhatom itt egy percre sem az apparátot, mert elszállhat a hő, ha nem figyelem folyamatosan – ezt ezért megértheted Drágám! Na de én természetesen nem vagyok olyan aki ezt megteszi – már hogy nem vagyok olyan bátor na!)

A járvány második hullámára viszont rájöttem a kézenfekvő megoldásra. Arról van szó ugyanis, hogy a barbecue és a home-office remekül összeegyeztethető, ha úgy tetszik egymásnak vannak kitalálva. Az ember reggel hétkor elmegy a henteséhez, kiválogatja a megfelelő és alkalmas húsokat, majd miután megrakta a Weberét, begyújtja az izzítókéményben az egyharmadnyi brikettet. Ennek kell kb. 20 perc, ez pont elég a szárazpác (sznoboknak: rub) elkészítésére. Ez után a helyére kerül minden és indulhat a hosszú utazás a tökéletesen elkészült húsig. Ekkor még mindig nincs később, mint fél kilenc, vagyis kilencre az ember bőven ott ülhet a gépe előtt és optimizmust sugárzó, kisimult arccal nézhet bele a kamerába a munkanap első meetingjén. Hála a profi eszközöknek az ember ki tudja kapcsolni a képet és a hangot is, vagyis semmi sem akadályozza meg, hogy az értekezlet közben észrevétlenül ki tudjon szaladni a hőmérsékletet ellenőrizni. Persze erről a műveletről nem szól senkinek sem, bár biztos benne, hogy a megbeszélésen virtuálisan jelen lévő közül senki vagy szinte senki nem rosszallana emiatt. Természetesen ehhez azért az is kell, hogy kapjunk ajándékba egy olyan fejhallgatót, ami az egész házban, sőt a kert végében is működik vezeték nélkül. Nekem hálistennek van egy ilyen, ami egyenesen a Golden-gate tövéből származik, javasolni is fogom a marketingben felhasználni a „homeoffice & barbecue – friendly” kifejezés használatát.

Amire a fárasztó munkanap letelik, minden rémesen fontos problémát megoldottál, minden iszonyúan fontos anyagot megcsináltál és minden rettentően okos és releváns kifejezést a kellő helyen és időben megtettél kollégáid épülésére és gazdagodására, a hús is elkészül szinte magától. Nincs más dolgod mint elégedetten hátradőlni, felbontani egy sört és azon elmélkedni, hogy milyen szép is ha egy nap ilyen termékenyen és eredményesen telik el, nem beszélve a húsról, ami szaftos, omlós egyszóval csodálatos,

A szarvas

Ez a történet három egymástól független szálon indul el, és természetesen mint egy valamirevaló igaz meséhez illik is, egyszercsak találkoznak és összeolvadnak, hogy kiteljesedjenek a maguk valójában, dícsérvén a leírás bravúrosságát és meglepetésének erejét. Ezt csak azért szerettem volna előrebocsátani, hogy lássa a kedves olvasó, nincs itt semmi túlhajtott szenzációkeresés vagy mesterséges titokzatoskodás én már látom mi lesz a vége. Azért remélem örömet okozok vele. (Egyébként ez a dolog – már tudnillik a leíró jólértesültsége – azóta jár a fejemben, amióta a történetesen bölcsészhallgató lányom mesélt arról, hogy az író az mindenekfelett áll értesültségben, hiszen ő mindent tud, csak legfeljebb nem mondja el az elején ki a gyilkos. Ha picit továbbmegyek, ez ugyanaz a probléma mint amikor teszem azt a terminátor épp le akarja vadászni a valamikori jövőben majd olyan fontos szerepet betöltő, jelenleg nem túl izgalmas hősnőt, aki látszólag mit sem sejtve nyit ajtót az ember-gép szörnyetegnek. Hát komolyan nem fogott gyanút amikor egy egész filmes stáb sminkmesterestől, lámpástól, szélgépestől, ráadásul a nagyon híres rendező – ordibátorral a kezében – egy olyan idétlen székben ott ül a háza előtt és utasításokat osztogat egy hadseregnyi további embernek? Azt gondolta, hogy majd nem hozzá fog becsengetni Schwarzenegger? Lásd még: Bear Grills, aki közismerten túlél mindent, tudja melyik pondrót lehet megenni az éhenhalás előtti utolsó percben és tud tüzet gyújtani egy faággal meg némi hónaljszőrrel. Mármint azért illik ő ide, mert sose kérdezi meg azt aki kamerázza őt a vadon mélyén, hogy figyelj már nincs gyufád, vagy nem maradt esetleg egy kis sonkás szendó a kamerás táskád aljában? Olyan unalmas már ez a sok tücsök.) Szóval kedves olvasó én tudom mi lesz a vége, de olyan jó újra és újra végiggondolni és nemkülönben elmondani. (Csak hogy igazságosak legyünk, van olyan történet, (mit történet, sorozat!) ahol nem így működik a dolog hanem pont hogy elmondják az elején ki a gyilkos. A legismertebb példa erre a megoldásra a Columbo. Mondjuk az Ő esetében meg nettó szemétség, hogy a kamerás direkt nem mutatja meg a filmet a rendőrségnek az elkövetésről, mennyi felesleges munkától menthetné meg a hadnagyot…)

Nnna akkor nézzük a történeteinket.

Vastag szürkület volt az erdőben. A Hold még nem jött fel, így valóban az orráig se lát az ember. Persze ha az ember történetesen nem ember, hanem szarvas, akkor lát, legalábbis szagol, érez, hall. Az egy éves ünő ácsorgott a fák között és egyáltalán nem arra gondolt, ami pár perc múlva történni fog. Az járhatott a fejében, hogy végre nyár van, van kaja bőven, nem kell nélkülözni. A fák ágai már zöldek, nem kell nagyon nyújtózkodni sem, minden csodás.

A vadászok már napok óta egyre idegesebbek voltak. Az egyik társuk nagyon szeretett volna egy szarvast elejteni, mert valami haverjairól beszélt, akik így a karantén után végre össze tudnak jönni egy hétvégére bulizni, beszélgetni, énekelni. Az elmúlt jó pár napban ez a vadász minden éjjel kint volt, de valahogy nem sikerült. Egyszer belelőtt a bozótba, mert azt hitte megvan, de hát nem volt „lik iránt”, ahogyan Matula bácsi összefoglalta a vadászat sikerének lényegét zseniálisan. Látni vélt árnyakat, hallott zörgést, amit a vadak okoztak, de valójában látni nem látott semmit. Illetve látott ő egy csomó vaddisznót, de azt ilyenkor nem lő az ember mert a kan az büdös, a kocának meg malacai vannak és ilyenkor nem lőjük meg. Sem sportszerű, sem normális dolog nem lenne. Kínjában és végső elkeseredésében megkérte az összes többi épkézláb vadászt, ha tudnak lőni egy valamirevaló szarvast, azt adják neki, mert szégyenben marad a barátai előtt.

Biztos a majdnem három hónapos karantén okozta, de a baráti társaságunk minden tagja rettenetesen vágyott már arra hogy kimozdulhasson végre. A szervezés a szokásosnál sokkal egyszerűbb volt ezúttal, érdekes módon mindenkinek első szóra jó volt az időpont, hamar el is értük a teltházat a sokat látott Didergő tanyán. A helyről érdemes annyit elmondani, hogy bent van az erdő kellős közepén, közel Vadnához és Nagybarcához, amerre Csakazértis borok teremtődnek meg csodálatos emberek keze munkája nyomán. Valami olyan mértékű nyugalom sugárzik ki itt a földből, a ház falából, a tulajdonos magatartásából, hogy rossz szónak, feszültségnek nyoma sincs bárki is van ott és bárkivel van együtt. Ez olyan közös pont, ahová a társaság bármelyik tagja bármikor eljön – lakjon Miskolcon vagy Bécsben – és ez az a hely, ahol bár nem voltunk már együtt egy-két éve, mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk legutóbb. Van valami csoda a helyben és ezek közé tartozik az is, hogy nekem a szombat reggel mindig fejfájással indul egyrészt bizonyára a jólevegő miatt, másrészt nyomaszt a gond, hogy mit főzzünk estére, de semmiképpen sem a viszontlátás örömére pénteken nagy sebességgel és mennyiségben elfogyasztott büszkepálinkák hatása miatt. (Igen, jól emlékszik a kedves olvasó, Borsodban az egrest vagy a köszmétét vagy a piszkét büszkének is hívják, de a pálinka nem ebből készül, hanem azért nevezik így mert büszkék vagyunk arra, hogy milyen jót csináltunk, de még gyakrabban milyen jót szereztünk az ismerőseinktől, rokonainktól.) A „mit főzzünk?”-re a válasz általában egyértelmű: pörköltet. Persze vannak kilengések és remek ötletek, mint például az emlékezetes mics, ami köztudottan nagyon egyszerű, el kell menni a henteshez és venni micshúst, azt meg kell sütni és kész. (A Didergő tanyához a méltán híres Szelet-Elek székelyudvarhelyi micshúsárus hentes légvonalban mintegy 400, közúton 567, időben majdnem 8 óra távolságra van, így okozott némi fejtörést a beszerzés lebonyolítása.) De nem, ez alkalommal szóba sem került más, csak és kizárólag a pörkölt. A pörköltöt egyébként mindenki szereti főzni is, enni is, mellé lőni nehéz. Mi egészen szombat reggelig vártunk a vadász barátunk jelzésére, hogy van-e vadhús, lesz-e vadpöci de hát úgy látszott hogy nincs, nem lesz. El is mentünk annak rendje-módja szerint a Tescoba beszerezni a szükséges mennyiséget.

Pár órával ezelőtt a pillanat előtt a már említett szarvasunk talán megrészegülten a jó levegőtől a kelleténél vakmerőbben lépegetett az erdő széle felé. Nem gondolta, hogy bármi baj lehet. Olyannyira nem számított semmi rosszra, hogy szinte észre sem vette amikor az a bizonyos golyó eltalálta. A lövés jól sikerült, nem szenvedett. A puska másik oldalán helyet foglaló vadász elégedetten csettintett egyet és megdicsérte magát a lövés miatt. Ebben a pillanatban a mi vadász barátunk még nem tudta, hogy meg van mentve a becsület, mégiscsak meg tudja örvendeztetni a társaságot a semmihez sem hasonlítható minőségű pörkölt alapanyaggal.

Reggel viszont megérkezett a várva várt sms, a várva várt információval: lehet jönni a húsért.

Amikor az sms megérkezett a vadász barátunk telefonjára, abban a pillanatban én éppen latba vetettem minden rábeszélő képességemet a kazincbarcikai Tesco áruház hentespultjánál, hogy rávegyem a kiszolgáló kollégát, hogy kutassa fel az ö s s z e s marhahúst ami egy ilyen szombat delelőtti órán fellelhető az egységben. Mindegy nekem, hogy lábszár, comb, tarja, hozza mindet, legyen legalább 10 kiló, ha Istent ismer, különben pácban maradunk és ehetünk pizzát szégyenszemre mind a harmincegynéhányan. Olyannyira megértette a helyzetet a hentesfiú, hogy valóban kihozott mindent a kedvemért, még a nejlon csomagolásból is kivette, hogy ne nyomjon annyit a mérlegen. Valószínűleg megérezte, hogy profikkal van dolga, nem lacafacázhat.

Nekem egy óriási kő esett le a szívemről, a legfőbb hozzávaló megvan, már csak az volt a feladat, hogy megvegyük még ami elengedhetetlen egy remekbeszabott marhapöcihez. És ekkor kedves olvasóim, ekkor beütött a ménkű, be**szott a szentkuti bucsú, vagy tetszés szerint használhatunk egyéb nagyonnagy bajra és várható blamára utaló jelzőket. Történt ugyanis, hogy éppen azon tanakodtunk Lacos barátommal, hogy a szarvacska, a kagyló, netán az előkelő fusilli-e a legmegfelelőbb választás az ételhez, amikor ő mintegy véletlenül észrevette, hogy egy csomó nem fogadott hívása van a baráti társaságunk különböző tagjaitól. Ekkor én is rásandítottam a saját, gondosan lenémított telefonomra és azon is ugyanezt láttam. Én ekkor már éreztem, hogy baj van, és nem csalódtam. Ugyanis mikor Lacos visszahívta a feleségét, Ő elmondta neki, hogy nemsokára érkezik egy éjjel elejtett egyéves ünő, akinek jobb híján leghőbb vágya, hogy pörköltté lényegüljön át ha már nem élvezheti tovább a nyári napsugarat. Mi ekkor Lacossal valószínűleg bokáig lesápadva néztünk egymásra a Tesco tésztagondolái mellett, majd fordítottuk egyszerre a fejünket afelé a 10 kiló marhahús felé, aminek egyetlen perccel azelőtt még annyira örültünk, sőt aminek a megszerzésére olyan büszkék is voltunk – majdnem mint egy vadász a szarvas elejtése után, de most már csak egy totálisan feleslegesen a kosarunkban lévő tömeggé silányult, aminek a kezelése kb. akkora gondot okoz, mint a kifáradt nukleáris üzemanyag egy harmadosztályú atomerőműben.

Gyorsan számba vettük a lehetőségeket: 1.) felhívjuk a barátunkat és megmondjuk, hogy ha eddig nem hozta, hát már nem is kell a szarvasa, egye meg maga. (ezt gyorsan elvetettük reális és racionális okok miatt.) 2.) gondosan bedugjuk a tészták mögé a 10 kiló húst, majd határozottan, lehetőleg feltűnés nélkül eloldalgunk a helyszínről. 3.) Ugyanezt tesszük, de a zoknik közé dugjuk el, hiszen ott úgysem jár senki. 4.) Fapofával visszavisszük a hentespulthoz az árut és megmondjuk, hogy van valami rossz szaga, különben is láttuk a cimkéjén, hogy lengyel a cucc és mi nem fogyasztunk kizárólag Magyarországról származó marhát már bocsánat, de abból is csak azt amin van egy turultetoválás. (Amikor idáig juottunk előttem felsejlett a hentes alakja, aki a jóindulatú, segítőkész kiszolgálóból erre a kérésemre valószínűleg – az agyában lezajló bonyolult kémiai folyamatok miatt – hirtelen átváltozna egy nyersvegán zombivá és levágná a kezemet a késével. (Illetve nem, ezt nem tenné, hiszen kötelező távolságtartás miatt nem jöhetne 2 méternél közelebb, sokkal inkább hozzám vágná a húsdarálót a pulton keresztül). A vége az lett, hogy Lacos felvette a fapofát és azzal a zseniális szöveggel vitte vissza húst, hogy képzelje el, most telefonált a felesége, hogy megvette máshol a húst, így aztán nem vinné el of course. Most mondja meg – tette hozzá – ezt tette vele, a teremtés koronájával, a ház urával, a családfővel az asszony, most gondoljon bele, legyen megértő. Gond nélkül vissza is vették, még megértően mosolyogtak is. Itt meg kell jegyeznem, hogy Lacos érdemeiből nem von le egy fikarcnyit sem, hogy az engem kiszolgáló hentes épp valószínűleg cigiszüneten volt, így a tranzakciót mással bonyolította le.

A dolog innentől kezdve nem túl érdekes. Összetalálkozott az egyéves ünő, a vadász barátunk és a baráti társaságunk, a pörköltet becsülettel megfőztük, és ha már nekiálltunk tele is lett egy 25 literes bogrács. A felét megettük aznap, a másik felét széthordtuk szerte az országban kis dobozokba csomagolva, hirdetve ezzel a barátság, az összetartozás és a közös kalandok mindenek felett álló erejét.

Táborozók és egyéb állatfajták

Amióta az eszemet tudom, problémáim vannak a kötelező dolgokkal. Konkrétan elszívják belőlem az összes kreativitást, tenni akarást, szorgalmat, mindent. Ilyen például a főzés. Imádok főzni, és megalkotni mindenféle ételt, még jobban szeretek számomra kedves embereket vendégül látni, és nekik valami nagyon jót főzni, de onnantól, hogy ez a napi rutin részévé válik, és kötelesség lesz belőle, nincs ember a földön, aki nálam jobban tud szenvedni a „mit főzzek már megint?” kérdéskörtől. Ez egyébként 3 gyerek mellett eléggé kínos.

Gyerekkoromban ez a rettegett kötelező dolog az olvasás volt. A kötelező olvasmányok minden egyes soráért indokolatlanul megszenvedtem. Nagyon sokáig gondoltam azt, hogy olvasni nem jó dolog, de muszáj csinálni, mert ha nem, az bizony pirosegyes, kétszer aláhúzva. Aztán jött a tesóm, akiben már akkor is ott csörgedezett a pedagógusvér, kiszedte a kezemből az aktuális szenvedésem tárgyát, hogy ezt majd együtt megbeszéljük, hagyjam, és odaadott egy Durrell könyvet, hátha az érdekel. És érdekelt. Kiderült, hogy titkon egy igazi amatőr természetbúvár veszett el bennem, és ha egy könyv jó, de legfőképp nem kötelező elolvasni, akkor dacára zsenge koromnak, ki tudom végezni 1-2 nap alatt, nem kellenek hozzá hetek, továbbá vér és verejték, és nincs is velem semmi gond. Így lettem ezekben az években a Durrell könyvek megszállottja. Mindet olvastam, méghozzá nem is egyszer, hanem nagyon sokszor, idővel már nem csak magyarul, hanem angolul is. Az is kiderült, hogy olvasni szórakoztató, és jó időtöltés, és iskolás éveim hátralévő részeire is levontam a legfontosabb tanulságot: ha egy könyv nem érdekel az első 10 oldal után, akkor hagyom, valahol majd olvasok róla egy összefoglalót, de ha érdekes, elolvasom. És a gyerekeimnél is ezt a módszertant követem: én szívesen elmondom, miről szól az Aranyember, majd elolvassa később, ha szembejön vele, nem lesz kötelező, és érdekli. Csak egy dolgot szeretnék látni, hogy az olvasás a szabadidőtöltés része. És ez szerencsére működik, ha megtaláljuk a megfelelő könyveket. Egyébként is, van olyan könyv, amire egyszerűen meg kell érni – és persze van olyan, amire nem lehet úgysem (én például Homérosz Odüsszeiájára sosem fogok).

A Durrell könyvek másik legfontosabb hozadéka az volt, hogy örökre, és végérvényesen beleszerettem Görögországba. A „neked mi a hobbid?” kérdésre, már amennyiben valaki még képes ilyesmit kérdezni az én koromban, szemrebbenés nélkül azt felelem, hogy „Görögország”. Nem nagyon tudok felidézni olyan nyarat, amikor ne töltöttem volna el ott legalább egy hetet, de inkább többet, tizenéves korom óta. Keresztbe-kasul bejártam már, szereztem görög barátokat, félkézzel elkészítek bármilyen görög ételt, és nagyra értékelem a karakán görög humort. Ha kellett, suli után felszolgáltam, vagy sört csapoltam hólyagos ujjakkal a Balatonon hetekig, a szomjas német úriembereknek, hogy megkeressem a rávalót, később az ösztöndíjam is erre ment rá, és mióta felnőtt vagyok sincs ez másképp, van egy havonta félrerakott „Görögország” keret, és értelemszerűen a gyerekeimet is cipelem oda, születésük óta. (Ahogy azt a régi gyerekorvosunk megjegyezte, mikor halálra aggódtam magam a legkisebb lányom refluxa miatt: „Itt pánikol egy kis gyomorsav miatt, közben meg cipeli a 2 hónapos gyerekeit a világvégére alig pár oltással. Nekem ettől áll égnek a hajam, nem egy félresikerült büfitől!” )

Úgy 17 éves lehettem, amikor egyszer eljutottam egy tengerbiológus táborba egy kis faluba, Észak-Görögországba. Az egész tényleg úgy indult, hogy itt majd tudományos munka folyik, csupa lelkes hobbi-biológus, a felszereléseinkkel teli volt egy busz csomagtartója, és egy egész apartmanházat berendeztünk mikroszkópokkal, búvárfelszereléssel, hálókkal, medencékkel, és szakirodalommal. Azt terveztük, hogy még cápát is fogunk látni! Nem tudom, hol csúszott félre a dolog, mert bár életem egyik legemlékezetesebb hetét töltöttem el itt, ebben a tengerbiológiának igen kicsi szerepe volt.

Az eleje rendben volt egyébként. A tündéri házigazdáink mindenben segítettek, és akkor is elrendezték a gondjainkat, ha azok igazából nem is léteztek. Megfűzték az egyik helyi halászt (Szókratészt – tényleg így hívták, és nem ám Jannisnak, vagy Babisnak, vagy Spirosnak, ahogy a többi görögöt), hogy minden nap kétszer kivigyen minket a tengerre: egyszer hajnalban, mikor beszedi a hálót, és egyszer este, mikor ismét kirakja. Ebből a hajnali volt az érdekesebb, mert akkor lehetett tanulmányozni a mindenféle állatokat, akik hálóba akadtak. Volt ott elektromos rája, aminek a hasa megrázott, ha hozzáértél, vagy skorpióhal, aminek a fején lévő tüskéjében halálos méreg van, (és ezért a bácsi akkurátusan leharapta előttünk a még élő hal fejét, majd visszaköpte a tengerbe, és – hát nem teljesen átgondolt félelmének is hangot adva – a lelkünkre kötötte, hogy ezt ne csináljuk utána). És persze volt még ott mindenféle dühös tarisznyarák, színes kagylók és csigák, meg nyilván az ehető dolgok. Én mindig erre a hajnali eseményre mentem, amivel egyetlen baj volt: hajnali 5-re volt ott értünk a halász. Illetve volt még egy baj vele: a felesége rendkívül szívélyesen, és lelkesen, minden reggelire csomagolt személyre szabottan egy óriási adag házi halvát, ami annyira édes volt, hogy az is küzdött a rókákkal a csónakban, aki nem volt amúgy hajlamos a tengeribetegségre. Már jócskán tizenegy-dél körül járt az idő, mire hazaértünk a zsákmányolt állatokkal, hogy tanulmányozhassuk őket, illetve az ehető egyedeket elkészítsük ebédre. Ezután jellemzően snorkelezni mentünk, ahol újabb példányokat gyűjtöttünk be (cápát nem), majd délután újabb kör a halásszal, azután vacsora, utána pedig nyilván a görög éjszakai élet, ami hajnali három-négyig tartott, majd kezdődött az egész előröl ötkor.

Tulajdonképpen egy hétig nem aludtunk, csak aprócska adagokat, és ennek köszönhetően úgy három nap után elkezdtünk borzalmas hülyeségeket csinálni. A lista nem teljes, de én például átszaladtam egy üvegajtón, amit készült a huzat becsapni. Arra gondoltam elkapom, mert azt képzeltem, hogy gyorsabban tudok futni, mint a huzat, illetve dacára a sebességemnek, időben meg tudok majd állni. De az agyam a sok éjszakázás miatt, a nem túl gyors testemhez képest is le volt maradva másodpercekkel, szóval az ajtó becsapódott, az üveg kitört, én meg tovább szaladtam.
Nettó figyelmetlenségből felgyújtottuk az egyik apartmant, az alvásmegvonás ugyanis mindenkiből a legrosszabbat hozta ki: én ügyetlenebb voltam, mint valaha, az egyik lány pedig hisztisebb, mint valaha, és ezért a főzés alatt ügyetlenül összedzsuvált konyharuháját óriási dráma és veszekedés közepette feldobta a rezsóra kifőzni, majd ebben megnyugodva, teljes egyetértésben elmentünk búvárkodni. A konyharuhát szenesre főztük ezzel a módszerrel, majd ugyanígy a konyhát is. Szerencsére volt valaki a közelben poroltóval, mikor kritikussá vált a helyzet.
De láttam még korán reggel hazafelé caplatva egyszer, saját szememmel, a Meteorákra induló busz után rohanni az egyik társunkat fürdőruhában, búvárszemüvegben, pipával a kézben, hátára kötve egy pár békatalppal. Meg sem mertem kérdezni, hogy mi történt vele, illetve hogyan boldogult ezzel a felszereléssel a kolostorok között.

Rémlik továbbá, hogy egyszer voltunk egy ortodox temetésen is, ahova valaki, valamikor, valamiért meghívott minket, de az ortodox események végtelenül hosszúak, amúgy pedig nagyon meleg volt, így én hazamentem még az elején.

Köszönhetően az itt folytatott életmódnak, a visszafele útra senki sem emlékszik, mindenki végigaludta, mint egy csecsemő. Évekig összejártunk még utána görögös bulikat csapni, nosztalgiázni, a vendéglátóink pedig, bár meggyőződésünk volt, hogy csapra verték a legnemesebb ouzojukat, amint a buszunk kigördült az utcából, valójában hasonlóan legendásnak élték meg ezt az egy hetet, és velük is még sokáig leveleztünk. Írtak, mikor pár évvel később meghalt Szókratész, majd nem sokkal később a vendéglátónk maga is. Azóta csak egyszer voltam ott pár napra, de mindig jó szívvel gondolok rájuk.

Görögországot muszáj megismerni. Nem csak azt az arcát, amit nyáron a turistáknak mutat, hanem úgy tényleg, és igazán.
Idén nem tudom hogy lesz. A gyerekeket már rég megfertőztem ezzel az őrülettel, így ők azt képzelik, hogy nem létezik nyár a görög tenger nélkül, és én egyelőre a coviddal vegyített „tilos” és „kötelező” szavak fogságában sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom az idei nyár terveit. Még nem adtam fel. Repülőjegyünk van, január óta, mint általában.

Csakazértis

Kedves Olvasóim! Van egy egészen friss élményem, amely alapján szeretnék egy szerintem fontos gondolatot megosztani. Kicsit szokatlan ez a részemről, mert általában a Bálnaság az úgy működik, hogy először elkezd valami motoszkálni a fejemben, – elsősorban vezetés közben -, mert az a tevékenység megengedi, hogy máson is járjon az eszem és eddig még komolyabb balesetet sem okozott. Aztán amikor már eleget morfondíroztam azon a valamin, pár hét elteltével egyszer csak leülök a gépem elé és kiömlik amit addig forraltam magamaban és már kellően kihűlt ahhoz, hogy le is írhassam. Ahogy mondtam ez a folyamat most meglehetősen gyorsan lezajlott, hiszen ma hétfő van az élmény pedig az elmúlt hétvégén született meg. Ahogy mondtam ez rekordgyorsaság, mert az autós morfondírozás időtartama azért normál esetben több hét is lehet. A magyarázat valójában az lehet, hogy ez a téma mindig is velem volt, csak valahol a háttérben futott és építette magát az agyamban. Na, ha így van akkor köszi agy, szép munka volt!

Valamikor középiskolás koromban az egyik osztálytársammal elhatároztuk, hogy úgy dacolunk a kötelező oroszoktatással, hogy egyrészt nem tanuljuk, csak annyit amennyi ahhoz kell, hogy ne bukjunk meg feltétlenül, plusz minden dolgozat után sokat tettünk azért, hogy ne hagyjon bennünk mély nyomot az a sekély tudás amit a fenti cél érdekében megtettünk. A felejtés műveletéhez általában sört használtunk segédanyagként, csak különösen átfogó témazárók után folyamodtunk komolyabb fegyverekhez mint a kevert, netán a rum önmagában. Másrészt viszont azt is elhatároztuk, hogy oroszbarátság ide, kapitalista imperializmus oda, komszomol és KISZ amoda mi csakazértis angolt fogunk tanulni. Ez a döntésünk természetesen nem abból fakadt, hogy tudtuk, hogy a mi szakmánk anyanyelve az angol lesz, sőt ha belegondolok minden szakmáé ez, hanem csakis és vegytisztán a dacból meg abból az okból, hogy mi igenis nem passzívan állunk ellen, hanem aktívan. Én el is mentem Zsófi nénihez, aki a családhoz tartozott – sajnos már jó pár éve nincs köztünk – angolt és franciát tanított magánalapon. Bejelentettem ezt az elképzelésemet, ő pedig nem mondott nemet, járhattunk hozzá az osztálytársammal hetente kétszer. Apám ezt az akciónkat utólag tudta meg és csak annyit mondott, hogy: szeretem ha valaki akar valamit. Fura, hogy ezt a mondatot így több mint harminc év távlatából is itt hallom a fülemben.

Aztán vége lett a középiskolának, nem jártam már Zsófi néninhez angolt tanulni, sőt orosz szaknyelvből kellett záróvizsgáznom a főiskolán. A tétel amit húztam az a tranzisztor volt, aminek a működését kellett volna részletesen elmagyaráznom oroszul úgy, hogy tulajdonképpen még magyarul is bele lehetett volna zavarni simán, még csak nagyon erőlködni sem kellett volna hozzá. A szerencse az volt, hogy egyrészt a tanár még messze annyira sem volt képben a tranzisztor fizikájával mint én – lévén echte bölcsész volt az Éva néni -, másrészt Józsi barátomnak majdnem sikerült felgyújtani a kollégiumot, amikor a vizsgára várva rágyújtott a szobában és a még égő gyufát beledobta a szemetesbe egy laza mozdulattal. Az erről szóló, icipicit kiszínezett, ám részletes és drámai beszámoló elvitte a vizsga idejének a felét és a kvázi-tűzeset miatti felfokozott lelkiállapotunk bizonyára felfelé kerekítette a jegyet.

Na de ez talán nem is fontos. Mindez arról jutott eszembe, hogy a hétvégén megint összejöttünk azzal a társasággal akikkel együtt jártunk erre a bizonyos főiskolára. Jövőre lesz 30 éve, hogy végeztünk és azóta minden évben néhányszor összejövünk, főzünk, énekelünk, táncolunk, gitározunk (na jó ez azért már picit túlzás, ugyanis egyedül Barnabás az aki gitározik, mi ordítunk a dallamra, de főleg a dallam mellé). Ezeket az összejöveteleket akkor kezdtük, amikor még csak mi, az évfolyamtársak ismertük egymást, de aztán jöttek a barátnők később a feleségek, még később a kisgyerekek, most meg azon vesszük észre magunkat, hogy komoly, felnőtt emberek ülnek mellettünk a társaságban, akiknek már nem kell szörpökről meg almalevekről gondoskodni, mert ugyanúgy fröccsöznek meg söröznek mint mi. Sőt a kórusban is egyre jobban kihallani a hangjukat, amit mi öregek egyáltalán nem bánunk, hanem megértettük, hogy ez így van rendjén és titkon abban bízunk, hogy ha mi már nem leszünk, akkor továbbviszik ezt a hagyományt. (Mondom, öregszünk, így amikor eddig a gondolatig eljutunk akkor szépen könnybe is lábad a szemünk, de ezt azért még a füstre meg a hagymára fogjuk.) Történhet bármi, betegség, gyerekszületés, koronavírus, mi – most hétvégén – több mint harmincan (persze gyerekekkel együtt) – csakazértis összejövünk egy-egy hétvégére és valóban ott folytatjuk a megkezdett mondatot ahol pár hónapja abbahagytuk. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon ez még azokkal is így van, akik csakazértis anti-facebookosok és nem élnek együtt a többiekkel a virtuális térben egyáltalán.

Ezek a gondolatok meg arról jutottak eszembe – ahogy írtam sohasem látott gyorsasággal -, hogy az elmúlt hétvégre úgy is fogunk emlékezni, hogy ez volt az az alkalom, amikor megismerkedtünk a vadnai borásszal. Vadna – ha valaki nem tudná – Miskolctól kb. 30 kilométerre északra fekszik, gyönyörű hegyes-völgyes vidék, csak hát bor szempontból nincs valami szerencsés helyen, hiszen balra Eger, jobbra Tokaj, mit lehet itt a kettő között kezdeni gondolhatnánk már-már jogosan. Ez a bizonyos borász nem egyezett ki a helyzet kínálta döntetlenben és megvalósította azt az álmát, hogy Vadna környékén fog bort készíteni és ha már elkezdi akkor nem valami harmadosztályút, hanem valódi világszínvonalat. A hétvégén volt szerencsénk megkóstolni a termékét és egyöntetű véleményként jutottunk arra, hogy a terv megvalósítása a legjobb úton halad és ha rengeteg is a hátráltató tényező, de Ők ott Vadna környékén biztos nem fogják feladni és megcsinálják, ráadásul úgy, hogy az akarat mellett a derű is megmarad. Jó hogy van valaki, akire – ha az elszántság és az elkötelezettség példaképe kell -, gondolhatunk és akire apám megint csak azt mondaná, hogy szeretem ha valaki akar valamit. Aki véletlenül azon a környéken járna mindenképpen keresse meg őket, még akkor is ha nem igazán szereti a bort, mert itt a helyi értékekért való feltétel néküli rajongás legalább olyan fontos.

És hogy hogyan találjátok meg? Kérdezzetek meg bárkit és csak annyit mondjatok: Csakazértis. Ez ugyanis a borászatuk neve, aminél jobbat és találóbbat el sem tudok képzelni. A magam részéről köszönöm az élményt!

Kari-depi

Vannak dolgok amik akkor is megváltoznak ha nem szeretnénk, mintegy önálló életet élnek, sőt olyanok is, amikkel kapcsolatban azt érezzük, hogy valamikor óvatlanul beengedtük magunk közé és egyszer csak elkezdenek változni-változni, sokszor már magunk sem ismerünk rájuk. Nem, most nem a hűtő bal alsó sarkában felejtett és felbontott lekváros üvegekkel gondosan körülvett – így totálisan láthatatlan – egyötöd-zacskó tehéntúróra gondolok, ami (vagy aki) mintegy titokban kezd önállósodni, hovatovább új életet kezdeni és ha ki nem is mászik magától, mindenesetre új létének kezdetét hatalmas bűzzel adja mindannyiunk tudtára, remekül álcázva magát. Megtalálása és eltávolítása komoly nehézségeket okoz amit ráadásul a család tagjainak egymás felé való lapos pillantásai és alaptalan gyanúi előznek meg.

Nem, nem ilyesmire gondolok, hanem bizonyos kifejezésekre. Vegyük elsőként például azt a szót, hogy demokrácia. A fiatalkorunkban a demokrácia valami nagyon szépet, magasztosat, a mi országunkban csak látszatként jelen lévő valamit jelentett, amiről mindannyian azt tudtuk, hogy szeretnénk ha lenne. A működését olyan nagyon pontosan elképzelni sem tudtuk még akkor sem, amikor épphogy 18 évesen elmentünk a huszonkettes iskola ebédlőjébe választani és rájöttünk, hogy át vagyunk verve, hiszen csak a Párt és a Hazafias Népfront jelöltjei között tehetjük ezt meg. Ezzel az volt a baj, hogy a Pártról azt gondoltuk, hogy tulajdonképpen nincs is, csak pár kopasz és ráncos ember okoskodik benne és ez nem fog változni akár ikszelek akár nem. A Népfront meg olyan hangzású mint a szakszervezet, valami ilyen KISZ-es cucc lehet, vagyis ott meg biztos csak a pénzre mennek. Mondom, ezt gondoltuk akkor a 80-as években. De azért szavaztunk, és ezzel – tetszik, nem tetszik – magunk tartottuk fent a látszat-demokráciát. Aztán nemsokára jött a rendszerváltás és lett rengeteg párt meg gyülekezet meg csoportosulás meg platform (meg csürhe, ahogy a régi párt emberei mondták) és ennek örültünk. Tulajdonképpen ekkor sem tudtuk, hogy minek örülünk annyira, akkor még nem sejtettük, hogy ez az új és igazi demokrácia sem más mint üzlet, bevétellel, kiadással és főleg nagyon szép nyereséggel. Mindenesetre itt megéreztük, hogy ez jó, igenis le lehet váltani azt aki nem tetszik – bár abba sokáig nem gondoltunk bele, hogy ez a váltás leginkább nem az ideológiák, hanem az oligarchák között történik, de ettől most tekintsünk el. Megtanultuk akkor, hogy a demokrácia eszméje jó és megkérdőjelezhetetlen, szólhat az Örömóda, zenghet a dal. Mostanra meg ott tartunk jóformán, hogy a demokrácia bizonyos körökben szitokszóvá, másoknál minden rossz okozójává, mindent csak bonyolultabbá tevő felesleges hülyeséggé, de leginkább olyan kifejezéssé vált, mint mondjuk a szólásszabadság. Ezt hangoztatni, létét folyamatosan bizonygatni, sőt zászlóra nagybetűkkel kiírni kötelező, de úgy, hogy a háttérben szigorúan nem tartjuk be, amennyire csak lehet korlátozzuk, sőt szűk körben még köpünk is egy hegyeset véleményünk pontos kifejezésére. Az, hogy ettől a képmutatástól az én esetemben – aki megmosolyogtatóan naívan hisz a demokrácia gondolatában – feljön a savas gyomortartalom a torkomba jelen sorok írásakor is, az most tökéletesen mindegy, elhanyagolható körülmény.

Na de hagyjuk a politikát, nem illik ez egy Bálnához, elnézést is kérek érte, biztos a kari-depi okozza a borús gondolatokat. Merthogy a megváltozott kifejezéseknél tartottunk. Az én gyerekkoromban a kari a karácsonyt jelentette és akkor használtuk, amikor már kikutattuk az ajándékokat a ruhásszekrény aljában (legyen szó a TT modellvasúthoz új trafóról vagy Black&Decker fúrógépről). Ebben az időszakban, amikor már csak ezeket vártuk és leolvadt az ünnepről minden magasztos máz (hogy tudniillik ez egy születésnap, ráadásul a fontosabbak közül való, egyébként meg szeretet meg ilyenek) na akkor lett kari a kari. (A karácsonyfa meg – valamelyik unokatestvéremnek köszönhetően – kari-fari, de ez is egy mellékszál a sok közül, ne menjünk bele.)

Nem is olyan régen a kari alatt újra valami egészen mást értünk. Leginkább a KariGeri formában emlegetjük és nem mást jelent mint az új főpolgármestert – becézve. Egyébként sokak számára ez a kifejezés olyan érzetet kelt ami elkezdi összegyűjteni a nyálat a szájukban egy jó hegyes köpéshez, pont mint a demokráciánál – nyilván véletlen az összefüggés.

Pár hónapja a kari megintcsak mást jelent, nevezetesen a karantént, amiben majdnem mindannyian vagyunk és ami kihoz belőlünk sok mindent. Kihozza például a látens péket és komolyan elgondolkodunk rajta, hogy nyitni kellene egy pékséget olyan király kiflit tudunk sütni. (Ami igazából nem más, mint a közepesnél jobb szövegértési képesség és a magunkra erőltetett türelem megtestesülése – magyarán képesek vagyunk egy receptet szóról-szóra követve végrehajtani az abban foglaltakat. Azért ez lehet hogy kevés egy üzlethez…). Kihozhatja belőlünk azt is például, hogy ezentúl alázattal és csodálattal leborulunk a tanárok előtt és minden fórumon követelünk számukra béremelést, mert egyszerűen képtelenek vagyunk elképzelni, hogy hogy hogyan képesek a gyerekekkel ezt a tanítás dolgot éveken keresztül csinálni, hiszen mi 8 (mit nyolc, kettő!) hét után sikítófrászt kapunk és az írásbeli (!) testnevelés házi feladat közben megbánjuk a pillanatot amikor egy mámoros éjszakán mindent elfeledve (értsd: a védekezést) összebújtunk a férjünkkel/feleségünkkel.

Na de most már tényleg leszállva a politikáról a címbeli kifejezés másik feléről is szeretnék pár dolgot elmondani. A depi a depressziót jelenti (gy.k.) és kicsit ilyen aranyoskodó, cukiskodó – többünk szerint idétlenkedő – hangulata van, lásd még: „olyan depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek”.

A kari-depi pár hónappal ezelőtt még a karácsonykor menetrendszerint bekövetkező gyengébb-erősebb depressziós állapotot jelentette. Szigorúan az én véleményem szerint ennek az oka egyrészt abban rejlik, hogy az év végi hajtásból mint egy gáton átbukva érkezik meg egy pillanat alatt a kötelező szabadság, amely viszont nem pihenést jelent semmiképpen sem, hanem más jellegű de legalább olyan erős elvárásokat, mint a munkahelyen, csak ebben az esetben otthon. Olyanokról van szó, mint takarítás, főzés, ablakpucolás, szeretet, beszélgetés, nemveszekedés. Ráadásul ez a szeretet olyan ami kötelező, legalábbis ezt sugározza felénk mindenki a Szomszédoktól a Barátok köztig. Ez az elvárás perfekt és instant depressziót okoz, például mert hirtelen észrevesszük azt, hogy mi dolgozunk egyedül a fenti teendőkön a családban, mindenki más csak henyél, legfeljebb szeret. Én egyébként főzéssel kezelem ezt, mert abba klasszul bele tudok feledkezni, és nem is látszik az, hogy az idő nagy részében nem csinálok semmit, például amikor várom, hogy felforrjon a 30 liter töltöttkáposzta. Persze azért előfordul az, hogy csúnyán besokallok ettől is és belegondolok abba, hogy itt állok a kibaszott tűzhelynél egész nap, elegem van belőle, jövőre wellness hotelbe megyünk karácsonyozni, lesz ami lesz…

Szerencsére arról a fajta depresszió-okról én magam nem tudok beszámolni, amikor hirtelen az ember eszébe jut, hogy mennyire egyedül van pedig szeretni kéne, mégiscsak itt a szeretet ünnepe, de sajnos nincs kit, legyen inkább öngyi.

A kari-depi ma a karantén-depressziót jelenti. Na ezt aztán érzem én is. Érdekes módon főleg akkor, amikor reggel felkelek és kisebb-nagyobb teendőim elvégzése után elindulok lefelé a lépcsőn a földszintre és az jut eszembe, hogy hetek óta minden nap ugyanúgy telik és még így is fog sokáig, lehet hogy örökre. Egy Moldova könyvben olvastam egyszer, hogy a börtönben az a legrosszabb, hogy: „Hónapról hónapra ugyanakkor csöngetnek, ugyanakkor hozzák az ételt. Ma még csak kedd van, de én már pontosan tudom, hogy például vasárnap délután fél háromkor levelet fogok írni.” Szóval lemegyek reggel, iszom egy-két kávét, majd leülök az asztalhoz és fel sem állok délig (már mert hogy dolgozom, nem másért…). Aztán megeszem amit – egyébként egy másik szobában dolgozó – odaadó feleségem megfőz és elém tesz, majd visszaülök az asztalhoz és dolgozom estig. Este elmegyek a boltba sörért, megiszom kettőt és lefekszem aludni. Másnap ugyanez történik. Ebbe tényleg bele lehet őrülni és/vagy „depisedni” – ha úgy tetszik, remélem hogy nemsokára vége lesz. A kari-depi ma ezt jelenti. Nálam legalábbis nem jut el odáig a feszültség, hogy leordítsam a velem együtt élőket és örök-harag legyen, de őszintén nem lepődnék meg magamon, ha így lenne. Szívesen elmennék egy monotonitás-tűrési tanfolyamra, de nem online, hanem igaziból. Bár ha ezt megtehetném, már valőszínűleg nem is lenne szükségem rá…

Azért van egy tanulság: a szalag mellett dolgozók (is) szuperhősök!