Arról szeretnék írni, hogy mi jut eszembe arról a szóról, hogy kémia. Például eszembe juthatna az, hogy mennyire de mennyire utáltam ezt a tantárgyat középiskolás koromban. Talán az összes közül a legeslegjobban. Ezen csak egy nagyon picit segített, hogy egy igen fiatal Zsuzsa nevű tanárnő tanította (mondjuk, hogy nem emlékszem a vezetéknevére), aki egyáltalán nem volt egy bombázó, de egy nagyon kevés kivétellel kamasz fiúkkal tömött iskolában azért természetesen ő vitte a prímet. Zsuzsa tanárnő egyébként kimondottan belevaló volt, de annyira, hogy egyszer még engem is rávett a kémia tanulásra. Na itt be kell egy kis mellékszálat iktatnom. Az a férfiasan bevallandó igazság van ugyanis, hogy gyerek- és fiatalkoromban egy mafla nagydarab dadogós és ennek köszönhetően kicsit magába forduló gyerek voltam. Most és itt a dadogóson van hangsúly, mert ennek következményeképpen igyekeztem elkerülni bármilyen – akár csak az osztály előtti – nyilvános megszólalást. Például a bátyám az a drága, azóta is emlegeti, hogy hányszor de hányszor vettem a boltban hat zsemlét fél kiló kenyér helyett, mert azt könnyebben ki tudtam mondani. Ez a dolog végigksért majdnem egész a főiskola végéig, de ott aztán történt valami. Elhatároztam ugyanis, hogy ez a dadogósság hülyeség és elegem van belőle. Ebből a felindulásból aztán elhatároztam, hogy a legjobb ellenszer az, ha kiválasztom azt a hivatást, amelyben dadogósoknak egyáltalán nincs helye, mi több, a dadogós ember és ez a feladat teljességgel összeegyeztethetetlen egymással. Egy szó, mint száz, tanár lettem. Így visszagondolva a terápia jól sikerült, mert a középiskola diákjainak nem mafla nagydarab dadogós voltam, hanem csak simán mafla nagydarab. Na jó, legfeljebb még Presser, mert akkortájt még „szakállal hordtam a szemüveget” és a hajam is jóval göndörebb volt mint ma. A sors fintora, hogy pár éve megint megvan a szakáll+szemüveg kombó, de senki sem hív már Pressernek. Biztos a hajam miatt.
Na de ott tartottam amikor idestova több mint 30 éve ültem az utolsó padban kémiaórán. Zsuzsa tanárnő olyan kémiát – a szó átvitt értelmében – teremtett maga és az osztály között, hogy még engem is kimozdított a maflaságból és a dadogásból eredő visszahúzódásból, hogy egy cseles kérdésére feltettem a kezem, hogy majd én… A válasz körülbelül az volt, hogy oxipotenciális. (Ilyen szót valószínűleg nem ismert a kémia tudománya se akkor se most, vagy ha mégis, az vagy nem kémia, vagy egyáltalán nem illett oda. Mint azt már említettem, sose volt sok közöm ehhez a tantárgyhoz). Igen Péter? vette észre a jelentkezésemet Zsuzsa, mire én felálltam, és úgy maradtam, mert persze akkor még nem tudtam fejben kezelni a dadogásomat, ahogy ma egyébként már ez elég jól megy, hiszen azt mondanom se kell, hogy tökéletesen sose múlt el ez a nyavalya. Én ott álltam maflán, a szájammal egy gyámoltalan o-t formázva egyetlen hang nélkül, az osztály már kezdte bekészíteni a megszokott és rendkívül szellemes beszólásait, amikor Zsuzsa megszólalt, hogy: Azt akarod mondani, hogy oxipotenciális ugye? Mivel bólogattam, Zsuzsa már csak ennyit mondott: nagyon jó, ötös! Osztály arcára mosoly ráfagy, beszólások hatástalanítva. Kémiából egyébként ez volt az egyetlen ötösöm, sőt a valah szerzett bármilyen más jegyem kettesenók és egyesek mellett.
Zsuzsa és az osztály közötti kémia következménye egyébként az volt, hogy érettségi után meghívtuk Abádszalókra, ahová az egyik osztálytársam Trabantjával mentünk le sátorozni és élvezni a nagykorúságot, a nyarat és nem utolsó sorban a szabadságot. Arra úgy őszintén nem számítottunk, hogy egyik nap Zsuzsa meg is jelent ott, a „katonai” Trabant kabriójával mondván, hogy helló fiúk, mizujs? (Ilyen autó tényleg volt és nagyon de nagyon nagy menőség volt ilyennel járni a nyolcvanas évek derekán. Lásd még: Üvegtigris Oszi bácsija és Jolikája.) Mi persze köpni nyelni nem tudtunk, mert ez a jelenség kábé olyan volt, mintha az akkor még nagyjában-egészében ismeretlen testi örömök éppen beteljesültek volna. Zsuzsa persze egyáltalán nem volt zavarban, hanem azt mondta, hogy Srácok, ez egy szar hely, menjünk inkább Nyékre, ott fel van verve a sátram a Debreczeni tó partján, ott a férjem és még pár ismerős, sokkal jobb a víz is, innivaló is van, mi bajunk lehet. Na itt két dolgot kell megjegyeznem. Az első, hogy a Miskolctól nem messze található Nyéki tórendszer Debreczeni nevű tagja közismerten a naturisták székhelye volt abban az időben, a második, hogy a „pár ismerős” egyike történetesen az osztályfőnökünk volt, akivel azérettségi banketten összetegeződtünk ugyan, de azért egy nudista telepen való találkozás az mégiscsak zsenánt. Ez így együtt olyan trauma volt, amit csak komoly alkoholmennyiség bevitelével tudtunk ellensúlyozni. Én nem is emlékszem sokra abból az estéből-éjszakából, csak a reggelre, amióta biztosan tudom, hogy a világon az egyik legjobb érzés, ha még amikor kicsit kótyagosan felébredsz, meglepetten konstatálod, hogy a sátradtól egy lépésre van a tó, amibe egy valódi naturistához méltóan „öltözve” gondolkodás nélkül tudsz belecsobbanni, egyszerre kezelve és elfedve a kóválygó fejedet, az álmosságodat és nem utolsó sorban a reggeli merevedésedet, ami egy ilyen helyen – kissé meglepő és álszent módon – egyáltalán nem comme il faut, hogy megcsillogtassam a kifinomult műveltségemet.
Ami miatt ebbe a posztba belekezdtem az az, hogy a kémiáról érdekes módon ma már a lengyelek jutnak eszembe, tudniilik, hogy megtapasztaltam azt a józanul és tudományos fejjel meg nem magyarázható jelenséget, hogy a magyarok és a lengyelek között tényleg működik a kémia. Tudom én persze, hogy „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” („Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.”), de hát aért nézzük meg közelebbről mit jelentett nekem zsenge fiatalkoromban az, hogy lengyel?
Elsősorban is a miskolci „lengyel piacot”, ahol a legtöbbet hallott kifejezés az volt, hogy „mádámka minimum otszáz”, tukmálván ránk az eléggé silány minőségű árukat. Ez a lengyel piac jelenség nyilván abból eredt, hogy akkoriban a történelem eléggé rondán bánt azzal a néppel, nélkülözés, munkanélküliség, elképzelhetetlen szegénység volt jellemző széles rétegek életére, ezt próbálták egy picit jobbá tenni ezzel a piacozással. Ide tartozik még a manapság egész más formában újjáéledt tátratea is, ami akkoriban egy rumos ízű – gondolom 101 százalékban szintetikus – teasűrítmény volt, aminek az íze kísértetiesen hasonlít a 21. századi 50 fok körüli utódjához (már persze alkoholfokról van szó). A tátrateát egyébként nagyon ügyes kis műanyag flakonban árulták, aminek az öntés céljára kialakított részét ollóval kellett levágni, – ami persze soha nem volt kéznél -, de bármilyen más szerszámmal történő próbálkozás napokig tartó ragacsosságot okozott a konyha kövén. (A szőrszálhasogatóknak jelzem, hogy igen tudom, hogy a tátratea egyáltalán nem lengyel, hanem leginkább szlovák, esetleg cseh, csak lengyelek árulták a piacon.) Aztán ott van még Bem apó, aki mindenki által ismerten lengyel volt és tevékeny részt vállalt az 1848-as forradalomban. Ezt mindenki megtanulta legkésőbb hetedikes korában, de azt már nagyon kevesen tudják – én sem egész pontosan -, hogy a.) hogy kerültek a lengyelek a magyar forradalom közelébe, b.) Bem miért József, ha lengyel és miért nem Jozef illetve c.) hogy tudott-e Bem apánk magyarul. Talán a lengyel-magyar kémiához köze van a legendás Bemnek is, köszönjük meg neki így posztumusz.
A magam részéről az hogy elkezdtem megtapasztalni a jelenséget akkor kezdődött, amikor a munkahelyem révén elkezdtem pár lengyel kollégával együtt dolgozni. Azt vettem észre, hogy velem valahogy máshogy beszélnek, valahogy barátságosabban mint a többi cseh, szlovák, osztrák, német kollégával. Na de ez így túl egyoldalú lenne, mert azt is megfigyeltem, hogy én is máshogy beszélek velük, mintha az irányukban kevésbé érezném a multi vállalatoknál már-már obligát és a korszellemből fakadó flegma ‘ti-mind-hülyék-vagytok-srácok-majd-mi-megmondjuk-a-tutit’ hozzáállásra való törekvést. A kémiára a bizonyosság akkor lett teljes, amikor egy kimerítő egész napos workshop (abcúg multik!) után az egyik kolléga – nevezzük Janusznak, amit egyébként Janusnak kell ejteni, mint az köztudott – miután én vittem be kocsival Krakkó külvárosából a belvárosába – ahol ő lakott és az én szállodám is volt – azzal szállt ki a kocsiból, hogy igyunk meg még valamit itt pont van egy kocsma, jelentékeny sör és vodka szortimenttel. Én ennek egyáltalán nem voltam ellenére, bele is kóstoltunk ebbe a kétféle italba, mint kutya a Nílusba – ahogy mondani szokás. Ehhez két dolgot fűznék hozzá: egyrészt Lengyelországban többek között az a jó, hogy mindig van pont ott egy kocsma, illetve hogy egyáltalán nem szégyenlősek az emberek ha alkoholizálásról van szó, én magam láttam amikor két fiú és egy lány a kocsmában – ahogy mi egy palack bort szoktunk rendelni – ők egy palack vodkát kértek három pohárral és egy bödönnyi jéggel. Na jó, a vodka fügés volt, de ez semmit nem von le a sportértékből. Itt már akár fel is fedezhetünk némi párhuzamosságot a lengyel és a magyar nép karaktere között. Másrészt másnap az is kiderült, hogy Janusznak a megelőző napokban született meg az első kislánya, akit akkortájt vitt haza a kórházból, ennek ellenére az ő magyar kollégáit választotta egy kellemes kocsmázásra ami talán már több is, mint ami elvárható kémia tekintetében.
A teljes és meghamisíthatatlan bizonyosság a népeink között lévő misztikus kapcsolatra azért mégiscsak az volt ami a gyerekeimmel történt. Részt vettek ugyanis pár éve – megintcsak Krakkóban egy egyházi ifjúsági világtalálkozón, ahol családoknál szállásolták el őket. Mondanom sem kell, hogy a házigazdák olyan vendéglátásban, szeretetben részesítették őket, hogy az meglévő kémia nélkül biztos nem menne. A kapcsolatuk odáig fejlődött, hogy tavaly az egész család meglátogatta őket. Ezt az alkalmat nem is szeretném bővebben leírni, csak annyit róla, hogy ha van olyan valódi érzés, hogy úgy találkoztunk egymással, mintha ezer éve ismernénk egymást, akkor az ott és akkor maradéktalanul megvalósult.
Ha körülbelül fél év távlatából visszagondolok akkor egész biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak a fentiek alapján kétségkívül létező kémiának köszönhető, hanem valami sokkal magasabb, leírhatatlan és számunkra elképzelhetetlen rendező erőnek, amit csak úgy hívhatnak, hogy Isten.