Hónap: 2019 szeptember

Grillsznobok

Talán nem éri meglepetésként a kedves olvasót, ha azt írom, hogy a grillezés és nemkülönben a grill ételek kiemelkedő helyet foglalnak el a szívemben (óh ez ahztán szhép vholt…). Ha jobban belegondolok, bárhol is laktunk, mindig volt kisebb-nagyobb, kicsit profi vagy egyáltalán nem profi grillező cucc a kertben, vagy valahol a közelben. A Prepare-2-50 program egyik elemeként idén megvettem éltetem első professzionálisnak tekinthető apparátját. Itt azért tartozom egy rövid magyarázattal. A Prepare-2-50 program nem más, mint annak az időszaknak a terve, ami a 49, születésnapomon kezdődött és az 50.-ig tart és az a célja, hogy egyrészt túléljem az 50.-et, másrészt elő- és felkészüljek a minden valószínűség szerint az A-nál sajnos lényegesen rövidebb B oldalra. A 49. születésnapomat Bandival kellőképpen megünnepeltük az emlékezetes észak-csehországi sörtúrán és az a célunk, hogy ugyanezt tegyük az 50.-en is, akkor majd talán Ausztria nyugati végében. Na de mindent a maga idején… A Prepare-2-50 szerves elemévé vált a nemkevésbé emlékezetes 25. házassági évforduló is, de erről meg már írtam. 

Az eddigi grill eszközeimről elmondható, hogy csúnyán végezték. Emlékszem egy tescos változatra, amit sok-sok gasztronómia waterloo átélése, sőt elszenvedése után a maradék félig elégett faszénnel együtt vittem fel mérgemben a padlásunk süllyesztőjébe (helyre kis képzavar, nem mondom) itt-ott elhintve belőle pár hamukupacot a feleségem nem túl őszinte mosolya mellett. Onnan egyébként akkor került bele egyenesen a lomtalanító konténerbe, amikor felújítottuk az emeletet és ezzel együtt megszüntettük a padlást. Aztán jött az, hogy vettem nagyon drágán egy nagyon nehéz, műkőből készült bográcsozó-grillező építményt, ami ugyan három darabban volt, de így is alig tudtam becipelni. Na ez aztán remek dolog, bográcsozni lehet vele elég jól, de grillezésre tökéletesen alkalmatlannak mondható. 

Ezek után a felesleges és néha nagyon drága epizódok után eljött a nagy nap és megleptem magam egy valódi Weber gömbgrillel, amiről addig rengeteget hallottam. A vásárlást ugyanis megelőzte a feliratkozás egy sokak által ajánlott csoportba, ahol rengeteg rendkívül profi tag van és remek ötleteket adnak. Ebben aztán nem csalódtam. A posztokban csak úgy röpködnek a mag- és rácshők, nem beszélve a rubokról, amikről nemrég még azt sem tudtam hogy léteznek. Komoly viták alakulnak ki, hogy a szegy az milyen maghőnél jó vagy ha ezt és ezt túlléped, akkor már cipőtalpat vacsorázol, illetve, hogy 8 mm-es acél-falvastagság és másfél tonna alatt van-e valamirevaló smoker, vagy az ilyenek csak a gyengék nem túl izgalmas játékának tekinthetőek. Majdnem el is ment a kedvem az egésztől, mondván nekem se türelmem, se tudásom nem lesz így használni a készségeket és el is neveztem ezeket a kollégákat grillsznoboknak, akiket amíg világ a világ én csak alulról nézhetek és csodálhatok – persze csak jelképesen.

Na de a lényeg, hogy Weber úr megérkezett és napokig méregettük egymást, ő csak lesett engem a 4 szellőző szemével én meg az ablakon keresztül próbáltam felmérni a szokásait. (Hát nem sok mindent csinál, csak áll ott az egy lábával és a két kerekével…)

Egyiké hétvégén aztán nekiálltam. Arra gondoltam, hogy először csak úgy simán grillezek ezt azt, ahogy régen szoktam, pácolt csirkét, oldalast, zöldségeket, netán sajtot. Ezt a grillsznobok kicsit lenézően direkt hő használatának mondják, és szerintük legfeljebb arra jó, hogy kérget süssünk a marhahúsra a 6-8 órás alacsony hőmérsékletű füstölés előtt. Weber úr azt gondolhatta, hogy mindjárt megmutatja ki itt az igazi főnök, mert elég szeszélyesen viselkedett, hol felment a hőmérséklet 400 fokra, hol meg majdnem befulladt az egész, mint a csernobili atomerőmű, a túlzott xenonfejlődés hatására. Néha annyira túlzásba vitte ezt a nyegle működésmódot, hogy komolyan azt hittem, hogy Weber úr nem is úr, hanem minimum egy házsártos vénlány ebéd előtt. Azt nem mondom, hogy a grillezőm hőszabályzása ugyanolyan nehéz mint egy nukleáris reaktor teljesítményéé, de igencsak kevés választja el tőle.

Élet és nevelési filozófiám egyik sarokköve, hogy ételt ki nem dobunk ugyebár, úgyhogy végül mindent megettünk, de azért pár tételnél nem volt száz százalékosan őszinte a mosolyom. Mindezek után végiggondoltam magamban a történteket és eldöntöttem, hogy egyszerűen nem egyezhetek ki a Weber mester által felajánlott döntetlennel, hanem igenis én is grillsznob leszek. Rendeltem is gyorsan egy kétcsatornás hőmérőt a kínaiaktól és megtanultam mindent amit tudni kell. Ma már tudom mi a rub és hogy a sertés melyik alkatrészének milyen hő kell, sőt azt is, hogy mi az a snake módszer. Amikor mindez megvolt újra nekiálltam. Vettem csülköt, ebből nagy baj nem lehet. Az eredmény sokkal jobb lett, úgy csüngtem a hőmérő kijelzőjén, mint jobb sorsra érdemes valaha élt költők anyjuk ajkán, tapogattam, nyomogattam ahogy azt tanultam a kapcsolódó videókból. De valami még mindig hiányzott.

Az újabb tapasztalat után megittam egy-két sört egy kis Benji barátom-féle pálinkával súlyosbítva és azt hiszem hogy megtaláltam a helyes utat. Azt mondtam magamban, hogy pokolba a kínai hőmérővel meg minden más haszontalansággal, inkább a rutinomra és a weber tetejébe épített a grillsznobok által csak gúnyosan kinevetett műszerre hagyatkozok. Maximum. (A történeti hűség kedvéért megemlítem, hogy természetesen a valóságban nem azt mondtam magamban, hogy: a pokolba, hanem egy másik p-betűs szót, ami akkor sokkal jobban odaillett.)

Hát kérem szépen az eredmény nem maradt el és nem marad el azóta sem. Úgy érzem magam, mint Luke, amikor meghallotta a fejében az öreg Obi-van Kenobi hangján, hogy Luke, bízz az erőben (magyar hangja: Szabó Ottó) Vagy valami ilyesmi…

Mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy ne legyen grillsznob, hanem bízzon a rutinjában és az ízlésében. Biztos hogy jobban jár, hiszen mint tudjuk a szakácskönyv is csak inspirációnak van előttünk, ha túl görcsösen ragaszkodunk a szakirodalomhoz, akkor biztosan elrontjuk és az meg nem jó senkinek…

Szürreál

Ki az akinek voltak már olyan élményei, amelyek leginkább a szürreális kategóriába sorolhatók? Könnyen elképzelhető, hogy a tökéletesre fejlesztett és szakadatlan alkohol absztinencia teljes hiányának és ennek az állapotnak az életemben való igen ritka előfordulásának (hagyok időt feldolgozni…) köszönhető, de velem igenis történnek. Ilyenkor az az érzésem van, mintha minimum varázsló lennék, de még inkább, ha akarnám akár repülhetnék is a föld felett legalább 20 centivel. Az viszont érdekes, hogy ezek az élmények még a napi rutinba hajló kismértékű, ám annál rendszeresebb sörös befolyásoltság menetrendszerinti eljövetele ELŐTT kapnak el. Mondom mire is gondolok:

Például ott van a Tesco, történetesen a csepeli. Egyik nap, munka után és a megérdemelt söröm előtt egykedvűen és hideg rutinnal pakolom a szatyorba a megvásárolt dolgokat az önkiszolgáló pénztárnál. Ez a művelet nem igényel túlságosan nagy agyi kapacitást, jut időrés a gondolkodásnak is. Az jut éppen az eszembe, hogy mennyit cseszegetett már a családom, hogy el kellene mennem a fodrászhoz, hiszen már fél éve legalább nem voltam és mosott hajjal Donald Trumphoz (a hajszíntől eltekintve persze) hasonlítok, mosatlannal megy egy a babérkoszorúba beleizzadt görög istenhez, de sajnos egyik sem áll jól egyáltalán. Mondom, pakolom a kenyeret meg a kolbászt a szatyorba és arra jutok, hogy mekkora menő lenne már, ha lenne itt a Tescoban egy fodrászat, ahol eleget tehetek nagyobb részt a családom igényének, kisebb részt a saját szükségletemnek. Cuccok bepakolva, kicsit félrefordított fejjel megyek ki, már el is felejtettem az előző gondolatot, és már csak az esti sör jár az eszemben, amikor a kijárattól balra meglátom, hogy de tényleg van ott egy fodrász. Úristen! mondom magamban, tudok fodrászatot teremteni, mert esküszöm, amikor bejöttem még nem volt itt. Kicsit félve léptem közelebb, félve attól, hogy eltűnik, mint egy délibáb. Az is eszembe jutott, hogy hátha a valóságban még kint ülök a kocsiban a és elaludtam, ahogy az M1-esen egy parkolóban szoktam néha, ha túlvállalom magam a koránkeléssel vagyis ez az egész csak egy álom. Az elkövetkező fél órában onnan tudtam meg, hogy ez nem álom, hogy egyrészt – nem tudom milyen főnöki utasításra – a fodrászlány azzal kezdte a közös programunkat, hogy: „jó estét, Xénia vagyok” és ilyet biztos nem tudnék se kitalálni, se álmodni, másrészt meg, hogy a hajam szemmel láthatóan megrövidült. Igaz nagy zavaromban majdnem elcsesztem, mert véletlenül 1 cm helyett 1 mm-t mondtam a lánynak, még jó, hogy visszakérdezett, hogy akkor tényleg tökkopaszra?

A másik ilyen élményem az volt, amikor egyik este még bent ültem az irodában, volt már vagy hat óra, ha megfeszülök se emlékszem miért voltam bent ebben a merőben szokatlan időpontban. Mindegy is. Ültem a gép előtt és a monitoron egyre gyakrabban jelentek meg sörös dobozok, üvegek, poharak a rémesen fontos táblázatok előtt és mögött. A fejemben már megint elég nagy részt foglalt el az a gondolat, hogy mindjárt megyek és vár a finom esti kakaóm – illetve söröm. Éppen elképzeltem, hogy hazaérek, átveszem a kényelmes rövidgatyámat, kifújom magam és felpisszentek egy sört, miközben elmeséltetem a családommal, hogy mi történt aznap, mi volt ebédre, hogy ilyen és ehhez hasonló fontos dolgokkal kapcsolatban képbe kerüljek. Pont itt jártam a méla ábrándozásban, amikor egyszer csak váratlanul megjelent mellettem egy srác, aki azt kérdezte kicsit fontoskodóan, hogy nem akarok-e sört. A helyzet annyira furcsa és irreális volt, hogy pár másodpercig, csak üveges szemmel bámultam rá, és azt válaszoltam, hogy köszi, de még vezetek. Erre ő elmosolyodott, hogy ja ő nem is úgy gondolta, hogy itt az iroda közepén így ismeretlenül feltesszük a lábunkat az asztalra és elcsevegünk egy jó pofa sör mellett, hanem hogy nem akarok-e venni, mert pont van nála eladó. Hűha mondom, dehogynem válaszoltam szinte megbabonázva és attól félve hogy ha rosszul válaszolok elmúlik az élmény. Erre azt mondta Ádám (mert mint később megtudtam így hívják) hogy van ilyen meg olyan meg amolyan (pontosabban nem emlékszem). Akkor mondom kérek egyet mindegyikből. Hoppá! kaptam észbe hirtelen nincs nálam készpénz egy fillér se, most mi lesz. Ádám nem akadt fenn ezen, szemmel láthatóan fel volt készülve a készpénzmentességet preferáló generációra és csak annyit kért, hogy írjak már neki egy levelet 1-1-1 subjecttel és cserébe visszaküldi az utalandó összeget és a számlaszámot. Hoppá, mondom milyen szemfüles vagy. Ez így pont jó lesz. Aztán arra is rájöttem, hogy miért hoppázok én itt ilyen lelkesen. Na ennek meg nem más az oka, mint hogy amikor megnéztem mit is vettem, akkor realizáltam, hogy ez a sör neve. Mármint a Hoppá. Na ez is szürreál élmény a javából. A sörök egyébként kiválóak, főleg annak aki szereti a kézműves verziókat és még nem öltek ki minden a lelkéből az eurobeerek.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem meg azokat a különleges embertársainkat, akiknek a szürreál élményeikről csodálatos módon rendre bebizonyosodik, hogy nem is szürreálisak. Arra gondolok például, hogy vannak olyanok, akik a reggeli kávézás közben – ahogy annyian mások – nézik a konyhában a csempét és megkeresik a szemükkel a sok év alatt bekövetkezett kis lepattogásokat, csorbulásokat, lemoshatatlan kávéfoltokat és a menthetetlenül összekoszolódott fúgát. A gondolatmenet vége az, hogy pont megérett a cserére nemcsak a csempe, de az egész konyha is úgy ahogy van. Amire persze elindulok otthonról, nemcsak képletesen legyintek ismét – sokadszor – az egészre, mert ha történetesen lenne elég pénzem, hogy kifizessem az utópisztikusan és szemérmetlenül túlárazott konyhát, akkor kivitelezőt úgyse találnék, legalábbis olyat, aki nem ver át. Ebből az egészből két esetben lehetne szürreál élmény. Egyrészt, amire hazajövök ott fogadna az új csempe, az új konyha és az örömtől könnybelábadt szemmel a feleségem, hogy jaj nagyon köszöni, pont ilyet szeretett volna. Másrészt, ha ennyire talán nem is, de azért az is a szürrealitás határát súrolná, ha kedvesen felhívna az a cég, amelyikkel alig több mint egy éve tárgyaltam a konyha felújításáról, de pár telefon után egyoldalúan megszakadt a kapcsolatunk és számomra eltűntek, mint nyolcmillió köbméter föld az útalapban. Nézzük meg, milyen szürreális élményei lehetnek ezzel kapcsolatban pár nagyon – bár eléggé érdemtelenül – szerencsés honfitárunknak. A kiinduló helyzet ugyanaz. Kávé, lepattogott csempe, koszos fúga, lógó konyhaszekrény ajtó. A folytatás egy kicsit más. Őt az a szürreális élmény éri, hogy bemegy az irodájába és kap egy emailt, hogy: Szia, megvettük azt a belsőépítész céget, amit már mondtam a múltkor. Pistáék viszik a papírokat, elég sürgős a dolog, ne fáradj az elolvasásukkal, csak írd alá ha nem gond, ahogy szoktuk. Hősünk erre elégedetten csettint és elgondolkozik a szürreális élményen meg azon, hogy végre nem cseszegeti az asszony majd a régi csempe miatt. Szól is mindjárt valamelyik hülyegyereknek, hogy intézze már el, nyilván a frissen megvett cég főnöke szívesen tesz segítséget az új tulajnak. Sajnos az efféle szürreális élmények nem gyakoriak és ha jobban belegondolok, hát szívesen le is mondok róla. Ha valakinek valahonnan ismerős a fenti helyzet, hát az nem valami szürreál gondolat.

Most ott tartok a szürreális élmények terén, hogy próbálom kordában tartani és a magam javára fordítani ezeket. Azt találtam ki, hogy egyszer lehetne egy olyan gondolatom, hogy mekkora lenne már, ha pont ott és akkor vennék egy lottót és megnyerném az ötöst. Ha ez a gondolat pontosan egy lottózó előtt uralná el az elmémet és borítaná be hézagmentesen a tudatomat, akkor lenne biztos a siker. Ehhez viszont az is kellene, hogy a a lottózó előtt ne gondoljak arra, hogy milyen jó lenne, ha most pont hirtelen ez jutna eszembe. Szóval most ezt gyakorlom és keresem, hogy a középkorban sikerült-e megoldaniuk az alkimistáknak a fő problémát, tudniillik, hogy aranycsinálás közben nem szabad a fehér elefántra gondolni. Eddig úgy tűnik, hogy nem…