A szem a lélek tükre mondtuk ki magunkban mindannyian a címet megpillantva, de természetesen nem erről a közhelyes mondásról szeretnék beszélni ma. Van valami ugyanis szerintem ami még talán a szemnél is jobban megmutatja a gazdája lelkivilágát. Megismerve ezt a dolgot nemcsak megtudhatjuk, hogy a készítője mennyire érzi otthonosan magát az emberi társadalomban, de még – ha jól odafigyelünk – akkor egész odáig merészkedhetünk, hogy urambocsá’ komplett pszichopata-e vagy talán széplelkű álmodozó. Formáját tekintve annak a valaminek csalhatatlanul megérezhetjük, hogy a gazdája odafigyel-e ránk és fontosak vagyunk-e neki, vagy csak egynek néz minket a sok közül.
Nem csigázom tovább az olvasó kíváncsiságát, hanem férfias bátorsággal ideírom, hogy a fasírtról van szó, se többről, se kevesebbről. Ott van például Anyám Fasírtja. Erről már esett szó ezeken a lapokon, de azért nem árt felidézni. Apró, kivételes alkalmakkor fogpiszkálóra tűzött és egyetlen falatként megehető, fokhagymában hiányt nem szenvedő golyókról volt szó, aminek a legfőbb jellemzője, hogy evés közben szinte érzed Anyám kezének apró, finom mozdulatait, ahogy egy kisebb diónál nem nagyobb fasírtokat simogatja és teszi be a forró olajba. Ő nem használt soha zsemlemorzsát a ropogósabbá tételhez, mert azt mondta, hogy az csak ront rajta és elveszi a hús valóságát. Természetesen amióta ő már nincs köztünk nem ettem olyat, de még hasonlót se, és az is nyilvánvaló, hogy én sem tudok olyat csinálni.
Aztán ott van az a változat ami a mi házikedvencünk. Ez nem golyó, hanem rúd alakú, szebb napokon baconnal beterítve és úgy megsütve. Én úgy szeretem, ha nem túl száraz húsból készül, hanem inkább szaftosból, mert olyan jó érzés, amikor a kissé szájpadláshoztapadós főtt tojássárgáját egy jó falat hússal lehet ellensúlyozni. Igen, mert szerintem az a fasírt tojás nélkül olyan, mint a grönlandi bálna óceánvíz nélkül, vagyis csak egy darab unalmas hús. Az otthoni konyhában a fasírt massza kap néha egy adag fagyasztott zöldséget is, hadd legyen még gazdagabb és látszatra egészségesebb. (Természetesen akkor is jó szolgálatot tesz a zöldség, ha éppen elcsesztük és kevés lett a hús, vagy mert a.) eleve keveset vettük, b.) b sokat vettünk csak vagy nem találjuk a bejáratott tepsinket, vagy megtaláljuk, de még a múlt heti odaégett maradék ázik benne és se kedvünk, se időnk, se humorunk nekiállni elmosogatni. A két eset kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy egyrészt minden relatív, másrészt minden malőr megoldható egy kis kreativitással és látszólag össze nem egyeztethető dolgok összeillesztésével.) Ennek a rúdban sült fasírtnak az is az előnye, hogy anélkül lehet néma csendben levágni egy szeletet és a hűtőajtó takarásában magunkba tömni mintegy mellékesen, hogy a változást a családunk észrevenné. Természetesen ehhez az kell, hogy a levágáshoz szükséges eszközöket gondosan eltüntessük a mosogatóban lévő edények alá, vagy urambocsá azonnal elmosogassuk. A menzai univerzumban ezt az ételt valamiért stefánia-vagdaltnak hívják, ami nem tudom pontosan micsoda, szerintem ugyanolyan mint a fasírt csak sokkal több benne a kenyér – legalábbis ez a tapasztalatom. Apropó vagdalt. A név nem véletlen, mármint hogy a fasírtot vagdaltnak hívják. Sokan esküsznek rá, hogy a a lélek- és illúzió rombolás csimborasszója az, amikor a húst átküldik a húsdarálón. A komoly emberek a vagdaltat vagdalják, vagyis erre megfelelő speciális késsel aprítják fel formázható és jól kezelhető masszát képezve. Hát én nem vagyok ilyen. Általában megveszem a húst a hentesnél daráltan és még arra sem figyelek, hogy ne kerüljön bele az előző vevőnek processzált, még a gépben lévő bármilyen anyag. Hát hiába. Szeretek veszélyesen élni. Ugyanilyen kérdés a belekerülő hagyma is. A populáció egyik fele nyershagymás, a másik fele pirított hagymás. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy hagyma a masszához való keverése előtt megpirul-e vagy sem. Az én véleményem az, hogy a pirítás mindenképpen megéri a fáradtságot, de persze én is elmulasztom sokszor, ha nincs hozzá éppen türelmem.
Az ember így negyven és ötven között – jóval közelebb az ötvenhez – hajlamos azt gondolni, hogy fasírt terén már nem érhetik meglepetések. Amire idáig eljutunk, már túl vagyunk a vegetáriánius lencsvagdalton, amit nem vallunk be, hogy véletlenül vettük. Túl vagyunk a mícsen és a csevapon. Túl vagyunk a zabpelyhes változaton is. Én is így gondoltam ezt, – amikor a perceken belül bekövetkező elementáris meglepetésről mit sem sejtve -, a koromra való tekintettel meglehetősen magabiztosan vettem a menzán zöldborsófőzeléket fasírttal. Valószínűleg hétfő volt, olyankor szoktam főzeléket enni a hétvégi hústúltengést ellensúlyozandó. Kicsit elgondolkodva vittem a tálcán az asztalhoz az ételt és akkor jött a meglepetés. Belekóstoltam a fasírtba és – azt nem mondom hogy tátva maradt a szám, mert az nem lenne szép – de mindenesetre elkerekedett a szemem. A borsófőzelékbe félig belesüppedt hús ugyanis valami olyan volt, amit csak a legelismerőbb szavakkal lehetne leírni. Nem megégett, hanem pont elég lágy volt, a hús között különböző zöldfűszerek virítottak és egyébként is tökéletes volt a só-bors arány. Ott tartottunk, hogy kikerekedett a szemem, lehet hogy még könnybe is lábadt egy kicsit. Valami olyat idézett fel bennem, ami talán igaz sem volt. Valamiért nagyanyám fasírtja jutott eszembe, amit nála ettem 40 éve a tökfőzelékhez. Hogy ez miért történt, nem tudom, de nem is fontos. Az a jó az emlékekben, hogy a legváratlanabb pillanatokban és látszólag indokolatlanul bukkannak fel. Ezt az élményt csak megköszönni tudjuk és ez a legjobb amit tehetünk vele…