Természetesen a cím erősen túloz, még sosem indultam neki úgy a Dunántúlnak, hogy most aztán haza nem jövök addig, amíg végig nem ettem a fél országot, elindítva a napot egy friss-meleg babos pogácsával, majd a rábaközi vert perecen a zalai dödöllén és balatoni keszegen át elérve a jó villányi borokat és a pincepörkölteket, majd másnap vissza egy csülkös-cserepes reggeli-ebéd babgulyással beröffenve Mohácson, megkóstolva Regölyben a kakaspörköltet és egy csákvári tarkedlivel lezárva csettintenék elégedetten és hanyagul, de büszkén pipálnék egyet a bakancslistámon. Nem, ilyet még soha nem csináltam (pedig lenne rá igény, ahogy az ide nem illő és itt nem idézendő viccben mondják.) Az a nap amiről mesélni szeretnék az pont nem ezzel a céllal indult – már hogy egyek egyáltalán bárhol bármit, pláne nem, hogy mindenhol mindent – hanem azzal a kettős tudattal, hogy egyrészt Laci barátom ma megfordítja a lemezt és jön a B oldal (magyarul az ötvenedik születésnapját ünnepli és ahogy ismerem, ennek amúgy betyárosan meg is adja a módját), másrészt Csabi az évi rendes buliját tartja ami nagyon konszolidált, mondhatni visszafogott és tényleg de tényleg soha semmi botrányos vagy fékevesztett dolog nem történik az ilyen alkalmakon. Összegyűlnek az emberek, a teraszon és a garázs előterében iszogatnak de azt is csak halkan. Mivel sokan a vendégek közül ezen egyetlen alkalommal találkoznak egy évben így aztán van mit megbeszélni és mivel általában Csabi gondoskodik a kötelező viseletről – ami idén egy fehér póló volt kis hímzéssel a bal mellén – a kívülálló szemlélődő simán összetéveszthette volna az összejövetelt a fiatal agysebészek biennáléjával, vagy a reformhentesek jubileumi ankétjával. Ez a helyzet körülbelül 11-ig, éjfélig tart, majd amikor valaki az agysebészek vagy a hentesek közül odatéved az egyébként zene szolgáltatására is képes laptophoz és elindítja azt hogy „Ha az életben nincs már több móka…” akkor a társaság egycsapásra átalakul. Az agysebészekből alternatív rendszertagadó rokkerek, a hentesekből pedig magukra ügyelni nem tudó szertelen 17 éves partitöltelékek lesznek némi korai punk beütéssel és a pokol egy hangyányit elszabadul. Szerencsére az addig elfogyasztott alkohol egyszerre támadja meg a társaság mintegy 2 ezer milliárd neuronját, így csak a legkitartóbbak bírják sokáig (de ők aztán reggelig) a többiek aránylag hamar eldőlnek itt és ott – az agysejtjeiket gyorsan regenerálandó.
Na de ez még csak később kerül sorra, ott tartottunk, hogy a két fontos esemény némi egyeztetési zavar miatt pont egy napra esett. Imrével hosszan tanakodtunk, hogy mi legyen, de őszintén szólva már az egyeztetés elején tudtunk, hogy aznap sem Laci, sem Csabi nem marad nélkülünk, vagyis mindkét helyszínt fel kell keresnünk. Ez azért egy komoly árnyékot vetett a tervezésre, hiszen egyben azt is jelentette, hogy a kocsival kell aznap közlekednünk. Ja, azt eddig nem mondtam, hogy a Laci-féle születésnap a Vadása tónál került megrendezésre (Vas megye, Őrség), Csabi pedig Tatabányán lakik és az ő bulija természetesen ott van, nem is kérdés. Mivel én Sopronból indulok így ez az út egy háromszög oldalai mentén zajlik, amiről persze rossz előérzeteink lehetnek. (Lásd még: Bermuda). Az autó persze azt jelenti, hogy olyan nagy piálásról nem lesz szó, ráadásul én még Csabinál sem maradhattam neuron pusztítás majd regenerálás céljából, hiszen másnap indultunk a családi nyaralásunkra azt pedig mégsem tehettem meg, hogy ezt veszélyeztetem. Ami viszont egyértelműen látszott, hogy azon a napon az ivást is az evés fogja helyettesíteni és nagyon bíztam benne, hogy a barátaim ennek meg fognak felelni derekasan.
Na akkor csak a jegyzőkönyv kedvéért… Amikor megérkeztünk a vadásai meglepetésbuliba, akkor a viszontlátás és a meglepetés fölött érzett örömünk kiáradása utána azonnal enni kezdtünk. Tündi, Laci felesége a titkos főszervező és irányító azt mondta, hogy van halászlé és pörkölt, de csak azért hogy mindenki kedvére „választhasson”. Mi Imrével azonnal mondtuk, hogy sose fáradjon az ételek minőségének egyenkénti ecsetelésével, mert mi egészen biztos, hogy mindkettőt megkóstoljuk. És így is lett. A csodálatos harcsahalászlé után valódi jó kis sertéspörkölt következett, amelyekhez toronyi (akarom mondani: legendás „tohonyi”) kenyeret ettünk, aminél jobb valóban kevés létezik. Legalábbis a Dunántúl északi felén, de megkockáztatom, hogy délin sem. Mindezeket bátran nyomtattuk le apróbb süteményekkel és – szégyen, nem szégyen: kólával. Sajnos a mulatság nem tartott sokáig, a nap feszes menetrendje miatt nekünk bizony kisvártatva indulnunk kellett Tatabányára. Kocsisorunk már három autóból állt, mert Sanyi is csatlakozott hozzánk, akit szerintem már említettem ezeken a képernyőkön, de azért annyit hadd tegyek most hozzá, hogy a regölyi kakaspörökölt bizony az Ő nevéhez fűződik, sőt kapcsolódik össze örökre. Tatabányán már javában tartott az agysebész biennálé/hentes ankét amikor megérkeztünk, gyorsan mi is felvettük a hivatalos pólót és elvegyültünk a tömegben. Megbeszéltük, hogy kit rúgtak ki, ki nincs már ott ahol volt, kiből mi lett úgy egyáltalán (nyilván az egy szakterületen sőt valamikor egy cégnél dolgozóknak mi lehet érdekesebb közös téma, mint a volt kollégák sorsa. Komolyan elgondolkodom ilyenkor azon, hogy milyen lesz az, amikor – ne adja Isten – Csabi terasza alatt olyan beszélgetések zajlanak, hogy „Hallottátok mi van? Hö? A Petit kirúgták és a múltkor láttam a Blaha aluljáróban kéregetni. Na ne, azt a fasza gyereket? Komolyan! Tényleg nem hallottátok? Nem, de szerintem ez nem igaz, hülyéskedsz! Na jó tényleg hülyéskedek, kinevezték igazgatónak, kapott egy Porsche Cayenne-t szolgálati kocsinak és a kezdő bónuszából lecserélte a csepeli panelt egy XII. kerületi villára. Na ne már, az a faszfej?” A legfontosabb a témánk szempontjából, hogy a beszélgetés közben már az asztalon voltak a rántotthúsos szendvicsek. Az életben két dolognak tudok nagyon nehezen ellenállni. Az egyik a rántott hús. És a másik is. Mivel azt mondta Csabi, hogy a bakelit kislemez méretű zsemlékből és abból bőven kilógó húsból álló szendvicsből mindenkinek kettő jár így aztán gyorsan neki is álltam, hogy nehogy szégyenben maradjak. Sajnos csak egyig jutottam el, de a másikat nemsokára – Csabi remek taktikai érzékét dicsérve mondom – hogy elcsomagolta nekem az útra, ami igen-igen jó ötlet volt, bár én nem tartozom azok közé, akik már az első falunál előveszik az elemózsiát menjenek akár Sopronból Kapuvárra, Budapestre vagy Thessalonikibe. Ráadásul a zsemlék után jött a fő attrakció, a töltött káposzta amiből a rántott hús után épp hogy csak három tölteléket meg egy kis csülköt tudtam megenni egy fél pohár tejföllel (kenyér nélkül mert, ekkor már éreztem egy cseppet az epémet. Hiába, hiányzott mind aperitív, mind a digesztív pálinka). Mindenkit megnyugtatok, hogy a káposztából is kaptam az útra, amit természetesen nem fogyasztottam el, hanem ez a tétel kábé egy hét múlva, a nyaralásból hazatérve kapott egy villanásnyi epizód-, de annál fontosabb szerepet. Nem hagyhatom ki, hogy Csabinak igen kiterjedt baráti köre van és szerencsére köztük nemcsak fodrász és zöldséges van, hanem pék is (remélem nem sértem meg vele), így az asztalon mindig ott vannak azok a sütemények, amikre konkrétan sosem emlékszem, sosem eszem olyanokat máshol, de mindenhol azt keresem. Például ott van az a pici sajtos roló, ami konkrétan utánozhatatlan.
Hazaérve a hosszúra nyúlt nap után már éppen csak arra volt időm, hogy a leányom által készített rakott karfiolt épp hogy csak megkóstoljam elsősorban a barátság és a családi béke, másodsorban az éhség okán, tekintve, hogy Tatabánya rohadt messze van Soprontól.
Nem szeretném túlfeszíteni a húrt, épp csak a nap legfontosabb mondatát idézném még fel. Amikor Lacitól elindultunk és Ő kikísért minket a kocsihoz és megköszönte, hogy eljöttünk és hogy mennyire örül, de igazán, akkor hangzott el az amit talán mindent leír. Talán én mondtam, talán Imre, hogy de hát Lacikám, ez a LEGKEVESEBB, AMIT MEGTEHETÜNK EGYMÁSÉRT. Azóta ez jár a fejemben. Mert van amelyikünk a B oldalon még innen van, ki már azon túl, abban megegyezhetünk, hogy annál értékesebb és jobb dolog kevés van, mint hogy egy szombati napon nekiindulunk és végigesszük a (fél) Dunántúlt…