Hónap: 2016 szeptember

… hogy egész München egy ilyen sörgőzös, csülökillatú nagy barátságban lebeg ég és föld között. Az emberek – mivel ők is Münchenben vannak – a föld felett lebegnek pár méterrel és barátságosan néznek az emberekre. Mindenki barát, mindenkivel összecsapjuk a korsónkat, hogy proszit és mindenkivel nagyon előzékenyek vagyunk. Nagyobb tülekedés nincs, mindenki kisebb-nagyobb mértékben elhomályosodott tekintettel néz a másikra. Még az se baj ha esik az eső. Csak növeli a sörgőz hatását. Sőt, mintha az égből is sör hullana apró szemekben. A fentiek alól kivétel az a törökök lakta utca, ahol történetesen három napig a szállásunk volt és nem meglepően muszlim vallásúak lakták. A hazai agymosásnak hála, rájuk nem úgy néztünk, mint a többi emberre, hanem meglehetősen tartva tőlük, mintha legalábbis a következő percben ránk dobnának egy csőre töltött vizipipát. Ha már itt tartunk, valószínűleg egy-két éve fel sem merült volna bennem, hogy milyen fura is egy láthatóan török származású, de bizonyára második generációs valódi német bőrgatyában és stüszi kalappal a fején (ezt írom, bár fogalmam sincs milyen az a stüszi kalap, vagy egyáltalán mi az a stüszi, úgy rémlik valami svájci, de hát ennyi szabadságom hadd legyen már…). Most viszont felmerült bennem és ez szomorú, hiszen ő sem akart más mint lebegni és sört inni vadul. Igazából mi is ezt akartuk. Mi a törökökre egyáltalán nem haragudtunk csak egyszer, de akkor nagyon, amikor első nap gondoltuk, hogy hazafelé még veszünk egy-két sört az útba eső számtalan török haver tulajdonolta süpermarket valamelyikében, mert az igencsak szükséges a nap lezárásához és a fontos és sok éve elmulasztott dolgok megbeszéléséhez. A sárga földig csalódottan konstatáltuk, hogy nincs alkohol a boltban, pedig a sör nem is alkohol mint az közismert (ahogy a medve sem játék). Bár ha jobban belegondolok, erre számíthattunk volna.

Az is jó az Oktoberfestben, hogy a nagyszabású sörgőzben lebegést néha meg lehet szakítani evéssel. Ettünk kolbászt a Marienplatzon savanyú káposztával, ettünk másik fajta kolbászt krumplisalátával és húskenyérrel a piacon. Ettünk csülköt egy sörözőben és ettünk sajtos nokedlit a HofBrauhausban. Ha ezen valaki meglepődne, akkor elmondom, hogy ez úgy történt, hogy valamiért rossz volt a gyomrom. Egész biztosan nem a délben elfogyasztott sörtől és a kolbásztól, sokkal inkább a nassolásként megevett kesudiótól. Szóval mert nem voltam valami jól, gondoltam, hogy eszek valami könnyűt. Néztem a német nyelvű étlapot és láttam rajta, hogy kaseplatte. Ó mondom ez király, kímélő meg minden. A pincér az mondott valamit, hogy az nem platte, hanem spaetzle, de mondom ne szőrözz már te nagyon precíz német, valami sajt-izé nem? Erre tett egy olyan mozdulatot, hogy többé-kevésbé, de ezt úgy is lehetett érteni, hogy ennyi sör után már valóban mindegy. Akkor jó lesz – egyezek bele gyorsan -, de még kérek egy-két sört a literesből, mert annál jobb orvosság nincs is. Erre hozta ki a sajtos nokedlit, amit jóízűen megettem, bár a vége felé már erősen kacsingattam Bandi Wiener Schnitzel-ére, de erős voltam…

Ezen kívül is van még sok minden jó az Oktoberfestben, amiről majd legközelebb…

Amikor nekiindultam a Bálnával karöltve ennek a várhatóan hosszú és eredményes útnak elhatároztam, hogy itt aztán nem lesz politika. (Szeretném felhívni a figyelmet az előző mondatban megtalálható finom és már-már bravúros képzavarra, hiszen a Bálnának se karja nincs amit ölteni lehetne, se lába, amivel egy úton el tudna indulni. Azt azért mégsem írhattam, hogy „amikor a Bálnával egymás uszonyába kapaszkodva nekivágtunk a végtelen tengernek…” mert az meg milyen giccses lenne már, pláne ha még hozzátenném, hogy „a horizonton lebukó nap fényében elmerülve…” brrrr Na de ennyit a stílusról.) Szóval itt nincs politika, mert komolyan és őszintén hiszem, hogy sokkal jobb arról olvasni, hogy mit ettem a napokban és arról mi jutott eszembe. Ettem például itt a munkahelyem épületében lévő étteremben olyan igazi menzai halat. Azért menzai, mert a legolcsóbb pangáziuszból van, amit állítólag szeméttel etetnek és egyáltalán nem fair-trade módon termesztenek, akarom mondani tenyésztenek. Az íze az a kétnapos tejbegríz és aközött van, amilyet az érez, aki először életében beleharap a tofuba. Merthogy a tofuról tudjuk, hogy az egyáltalán semmilyen, ami persze nem baj, ha számítunk rá. Ha nem számítunk rá, akkor meg belevillan az eszünkbe, hogy hát igen, mondták hogy nincs íze, vagy ha van akkor nagyon rossz, de hát éljünk egészségesen basszameg. (Egészségesen? A tofu az szójából van, ne mondja már senki, hogy GMO mentes.) Szóval a menzán ilyen a hal. És most jön az érdekesség. Mégpedig az, hogy mindezek ellenére, ha van hal akkor azt veszek. Keresem én is az okát, de csak homályos sejtéseim vannak. Lehet például, hogy a megszokások rabja vagyok. Olvastam valahol, hogy mennyire tud ragaszkodni az ember a rutinhoz. Például ha egy futószalag üzemben, ahol tojásokat válogatnak és ki kell kapkodni a barnákat a fehérek közül, akkor mennyire nehéz rávenni az ott dolgozókat, hogy mostantól a fehéreket válasszák ki a barnák közül, mondjuk mert a tyúkok másfajtákat kezdtek tojni a drágák. De az is lehet, hogy mazochista vagyok. Pár hete elkezdett fájni a fogam. (Nyugi, már elmúlt, ennyire nem vagyok önkínzó…). Az volt a jelenség, hogy ha összeszorítottam a fogaimat, akkor fájt. Ezért aztán kábé percenként össze kellett harapnom a számat, hogy tudjam fáj-e még. Ha nem teszem, honnan tudtam volna hogy elmúlt. Hát nem? Ez kívülről nézve nem más, mint nettó mazochizmus, hiszen magamnak okoztam fájdalmat. (Persze amilyen szerencsém van a fájdalom pont egy reggelre szűnt meg, miközben aludtam, így nem haraptam rá percenként így lehet, hogy már tök régen nem is fájt, amikor én még azt hittem hogy igen. Remélem még lehet követni.) De leginkább két tényező egymásra hatásának köszönhető, hogy ha csak lehet halat eszem a menzán. Az egyik az, hogy kezdenek rám hatni a házi dietetikusom tanácsai és rosszalló tekintete, a másik meg az hogy rohadt lusta vagyok és se gondolkodni azon, hogy mit egyek nem, se messzebb menni kajálni nem akaródzik. Egy szó mint száz rengeteg jobb téma és gondolkodnivaló van a migránsozásnál, mindenkinek javaslom, hogy inkább járjon az esze a kajáláson. Sokkal jobban fogja érezni magát, de legalábbis éhesebben az biztos.

Szeretnék valamit írni a kínai kajáról. A kínai kaja nálunk gyűjtő fogalom és benne van a koreai, a thai, az indiai konyha, sőt a japán szusi is. Nekem olyan a kínai kaja, mint amikor karácsonyi töltött káposzta januárban lefagyasztott majd nyáron felengedett változatában ráharapsz egy pici, megfakult füstölthús darabra és ettől lesz tele a szád a karácsonyi, sőt húsvéti ízekkel. Ha nem lenne világos a képes beszédem Bigali elvtárs, akkor azt értem ezalatt, hogy az unalomig ismételt grillcsirke-leves-főzelék-sültcsirke ebédek után, amikor már legszívesebben a falhoz vágnám az egészet, sőt amikor kikérem a menzán az adagot, akkor megbocsáthatatlan és tisztátalan gondolatok merülnek fel bennem arról, hogy hogyan is verném bele a kiszolgáló kiscsaj fejét a tányérba, annak ellenére hogy ő aztán nem tehet semmiről, kizárólag én. Szóval ha ilyenkor beiktatok egy ilyen kínai kaját akkor meg tudok békélni a sorsommal és ezután a kis kitérő után mosolyogva térek vissza az unalomhoz. Amikor a kínai kaját villázom (ezt fontos megjegyezni, mert az hogy valaki a kínait villával eszi, vagy szerencsétlenkedik a pálcikával az igazán jellemző az egyénre, én a bátran gyáva villázók közé tartozom), igazán remek gondolataim támadnak. Például azon szoktam gondolkodni, hogy vajon milyen fűszerek lehetnek benne. Nyilván nem olyanok, amiket ne lehet itthon kapni, de olyan jó arra gondolni, hogy biztos van benne valami évszázadokkal ezelőtt kikevert fűszeres zsírból egy csipetnyi, amit szörnyű a üldözéseken, háborúkon át hoztak ide a Corvin plázába, miközben minden holmijukat elvesztették és egy szál ruhában, egy lepedőbe kötött zsírosbödönnel érkeztek meg Magyarországra, kizárólag hogy az én kajámat elvarázsolják vele. Persze ilyenkor eszembe jut hogy láttam én már nem egy kínai honfitársunkat a Metroban vásárolni, de ettől azon nyomban el is vonatkoztatok. Egy szó mint száz nekem van benne valami misztikum, valami megmagyarázhatatlan és titkos. Ráadásul a kínai (legalábbis a kifőzdei) bizonyos szempontból olyan mint a MacDonalds. Nem csalódsz benne. Bizonyára nem elég kifinomult az ízlésem, de nekem mindegyik ugyanolyan. Félreértés ne legyen, ez nem baj, sőt… Egyáltalán nem tudok olyat mondani, hogy nahát a Corvinplázai mogyorós csirke az jobb mint a Allee-i, mert hát rohadtul nem, ugyanis tök ugyanolyan. Bizonyára ennek köszönhető, hogy ahogyan mekizni megyünk és nem enni egy bigmeket úgy nem illatos csirkéért megyünk a kezünk ügyébe eső legközelebbi helyre, hanem csak úgy eszünk egy kínait. Ebből arra is következtethetünk, hogy van egy darab kínai szakácskönyv, ami fel van lógatva a vásárlók könyve mellé és mindenhol ugyanazt használják. Na ha ez így van, akkor szeretném megszerezni, hogy kipróbáljam tudom-e használni. Ja, ha kínaiul van, akkor nem kell…

2016. július 29. Ami azt illeti a menzák úgy általában nem az étel minőségéről híresek. Sőt talán egyáltalán nem híresek, esetleg csak akkor, ha valamilyen tömeges mérgezés történik, ami azért nagy néha előfordul. Engem sok érdekes emlék köt mégis a menzákhoz, főleg ahhoz, amit a főiskolás éveimben látogattam. Például érdekes módon ott voltam először tanúja a mobiltelefonok megjelenésének. Az történt ugyanis, hogy az egyik egy évvel előttünk végzett kolléga, aki az akkor induló magyar mobilcégnél kezdett dolgozni, eljött valami látogatóba és ebből az alkalomból lejött kajálni a menzára. Letette maga mellé a földre a dögnehéz és aktatáska méretű telefont, amely természetesen és annak rendje-módja szerint meg is szólalt. Mondhatom ebben a pillanatban még Rejtő Jenő is megnyalta volna mind a tíz ujját – megintcsak nem az étel minősége miatt – hanem valóban átéltük, hogy megállt a kés a levegőben. Ráadásul nem is egy hanem száznál is több példányban, lévén, hogy pont rántott hús volt a kaja és azt még mi is késsel-villával ettük, valamint a vegetarianizmus sem volt akkora divat mint ma. Kések megálltak, a hangok elhaltak és minden szem úgy szegeződött a kollégára ahogy a zombiké Brad Pittre amikor rálépett egy üvegcserépre. Egyébként ő nem zavartatta magát, hanem a pillanatnak megfelelő hangerővel és különlegessége teljes tudatában felvette a telefont és mi hallhattuk, hogy Igen, Szervusz, Persze, Nem még itt vagyok, Oké majd hívlak, Szervusz. Szeretném megjegyezni, hogy ez az esemény még a „bunkofon” előtti korszakban volt, amikor egy ilyen mutatvány még valódi különlegességnek számított és nem a feltűnési viszketegség megnyilvánulásának. Azt mondtam, hogy menza csak akkor érdekes, ha valami mérgezés történik. Hát velem történt. Nem kívánom senkinek. Igaz ehhez a menzának, a szakácsoknak vajmi kevés közük volt, hiszen arról, hogy egy a menza összes termeiben szervezett nőnapi bulin én csak úgy kaptam egy fél csokor hóvirágot, ha a másik felét megeszem igazán nem tehettek. Ettől aztán olyan rosszul lettem, hogy majdnem elfelejtettem minek is kellett a fél csokrocska. (De aztán mégsem felejtettem el, oda is adtam az ügyeletes szerelmemnek. Ő persze észrevette, hogy nem vagyok valami jól, de mivel az előzményeket nem ismerte azt hihette – teljesen alaptalanul és valami nyegle nemtörődömségből – hogy holmi alkoholtartalmú italok miatt nézek ki úgy, ahogy kinézek. Azért a virágot elfogadta, de aztán közölte, hogy se táncolni se beszélni, se egyébként semmit nem akar velem csinálni. Én meg úriember voltam és ittam tovább az évfolyamtársaimmal, talán egy picit szomorúbban mint előtte.)
A menzát nem feltétlenül az ilyen történetek miatt szerettem, hanem az ott felbukkanó különleges és sehol máshol meg nem található emberek voltak az érdekesek. Ott volt például az az oktató, aki híresen zsugori volt, az utcai lámpa fényénél olvasott otthon és a zsebrádiója akkumulátorait is az irodában töltötte. Na ő volt az aki elhíresztelte magáról, hogy köszvénye van. Ha nem értené a kedves olvasó, akkor elmondom, hogy a köszvény nagyon kellemetlen betegség a húgysav okozza, ami meg a húsféléktől termelődik (elnézést, ha nem szakszerű ez a megfogalmazás). Szóval ez a kolléga aki egy kacsintás kíséretében nagy hangon mondta az ablaknál, hogy mindenki hallja, hogy jajj csak egy kis szaftot tessék szíves lenni a tökfőzelékre tenni a pörköltből, mert hát ugye a köszvény miatt nem ehetek húst. A konyhás néni be volt avatva, visszakacsintott és a húsdarabokat bedugta a tök alá. A pénztárnál ugyanezt eljátszotta, hogy ó ez csak egy kis szaft, tetszik tudni a köszvény miatt és a pénztáros csak legyintett, hogy ó hát természetes, a szaft ingyen van. Miután kifizette az üres tökfőzeléket, diadalittasan ült le az asztalhoz, ahol aztán fel volt háborodva azon, hogy talált egy zsírosabb darabot a húsok között. A legérdekesebb mégsem ő volt, hanem az a konyhás, akinek valószínűleg arisztokrata rokonai voltak. Mondjuk ez nem látszott rajta mert nagydarab, kerek fejű volt és izzadt mint a fene (amit azért egy ilyen ipari konyhán megérthetünk). Arisztokrata ősei akkor jöttek elő, amikor egy amolyan békebeli zománcos vödörben hozta a babfőzeléket előre a tálalóablakhoz, hogy beleöntse a tálaló medencébe vagy mibe. Jött tehát a főzelékkel és már jó néhány lépés távolságról tett egy olyan mozdulatot ami valóban főúri volt és a grófok, bárók, akkor csinálhattak így, amikor a nekik éppen megalázkodni készülő szolgákat elküldték maguktól, hogy ne zavarjanak már. Szó nélkül, csípőmagasságban lefelé fordított tenyérrel, csak az ujjaival intett nekünk, akik kint álltunk az ablak előtt, hogy azt javasolja lépjünk egyet hátra. Azért volt ajánlatos hallgatni rá, mert amikor beöntötte a főzeléket a helyére, az olyan fröcsögést csapott, hogy ha valaki nem volt óvatos, már azelőtt leette magát, hogy hozzájutott volna az ebédjéhez. Egyelőre ennyit, biztos vagyok benne, hogy lesz még szó menzáról a későbbiekben.

2016. július 14. Kedves Olvasók! Pont egy hete elkezdtem valamit. Letöltöttem a telefonomra egy alkalmazást, amibe be lehet írni az elfogyasztott ételeket és annak a kalória értékeit regisztrálja. Be lehet állítani, hogy hány kiló vagy, mennyi idő alatt és mennyit akarsz fogyni és kiszámolja a napi limitet. Minderről most azért írok, mert jobb, ha innen tudjátok meg és mire találkozok valakivel közületek már eltűnik a lekicsinylő és szkeptikus mosoly az arcotokról. Szóval ez egy ilyen coming-out féle, és az a lényege, hogy fogyókúrázom. Tudom, hogy fura kijelentés ez egy Bálnától, de hát mégis. (Egyébként azt a szót, hogy „fogyókúra” mindennél jobban gyűlölöm, ezért aztán a továbbiakban a „bálnamentesítés” szóval fogom helyettesíteni.) A helyzet az, hogy vannak célok, amik egymásra épülnek. Ilyenekre gondolok, hogy például „fel tudjak menni 10 lépcsőn számottevő lihegés nélkül”, vagy „ne haljak meg öt éven belül” illetve az egyik legfontosabb: „pisilésnél ne csak a tapintásomra kelljen hagyatkoznom” (ez utóbbit a pocakosok értik, a többi férfinak és a hölgyeknek is le fog esni nemsokára…). Mindenféle nagyképűség nélkül állíthatom, hogy én kiváló és nagyon gyakorlott bálnamentesítő vagyok. Tulajdonképpen az elmúlt 30 évemnek ez egy visszatérő motívuma. Kipróbáltam már majdnem mindent és mondhatom csodálatos és tanulságos kudarcok értek. Ott volt például az Atkins (magyarul etkínzó) diéta. A lényeg, hogy csak húst egyél, zéró szénhidrát. Ez elég klassz, de a családom két hét után sírva könyörgött, hogy hagyjam abba, mert olyan agresszív lettem tőle, mint egy bálna, ha befogják az orrlyukát, amikor feljön levegőt venni. Aztán a csoki: ne egyél más csak csokit (persze keserűt). Ez is klassz, két napig megy, aztán legszívesebben felrobbantanád a csokispultot a boltban. Ezután jött az az orvosilag felügyelt, speciális turmixokkal kiegészített bálnamentesítő program. Na abban nagyon bíztam. Vittem a nyomorult shakert magammal mindenhová, kevertem a hülye porokat vízzel, hagytam magam hülyének nézni az utcán. Tényleg betartottam minden utasítást. Ez is csodálatos volt, amikor nagy örömmel elmentem az első vizsgálatra a dokihoz, akkor mindketten őszintén meglepődtünk azon, hogy nemhogy bálnamentesítés nem történt, ha nem éppen az ellenkezője valósult meg. Ez volt az a pillanat amikor megértettem, hogy minden fejben dől el. Én el is döntöttem fejben hogy kész, elengedem, ilyen vagyok és kész.
Szóval most megint elkezdtem. Számolom a kalóriát, bár most még elég engedékenyre állítottam az alkalmazást, majd meglátjuk mi lesz. Egyébként az a jó benne, hogy különösebben nem bünteti az értékek túllépését. Tegnapelőtt például egy céges vacsorán voltam ahol ugye nem lehet visszafogni magam, mert hát milyen hírem lenne már. A legjobb esetben is csak elterjedne rólam a pletyka, hogy valami halálos betegségben szenvedek, biztos azért nem eszem. És ugye nem akarok senkinek csalódást okozni… Mindent beírtam az alkalmazásba, ki is jött hogy körülbelül 1000 kalóriával túlléptem a célt, de nem büntetett meg. Se egy áramütés, egy megalázó megjegyzés, semmi. Egyébként pont az ilyen esetek miatt van néhány apróbb, már-már elhanyagolható kiegészítő bálnamentesítő szabály, amit be kellett vezetnem:
– amit állva eszel meg, az nem számít,
– amit hat előtt eszel, nem számít,
– a reggeli, mivel az a legfontosabb étkezés, nem számít
– a potya kaja (értsd: céges rendezvényen a svédasztal) nem számít,
– az a kaja aminek elfogyasztása közben munkáról beszélgetsz, nem számít,
– az a kaja aminek elfogyasztása közben erős lelkiismeretfurdalásod van, nem számít
Itt tartunk. Szurkoljatok!!! Időről időre beszámolok a fejleményekről. A sikert onnan fogjátok tudni, hogy a blog nevét Grönlandi Bálnáról Floridai Angolnára változtatom.

2016. június 29.  Soha nem tudtam megszokni azt, hogy rendszeresen reggelizzek. Persze, tudom, ez a legfontosabb étkezés, meg hogy reggelizz úgy, mint egy király meg hogy mennyire jótékony hatással van a szervezetre, de akkor sem. Valahogy ha otthon vagyok, nem visz rá a lélek. Néha persze elhatározom és megfogadom, hogy mostantól máshogy lesz és pár napig eszek müzlit vagy sütök tojást. A dolog nem folytatható sokáig, mert a müzlit úgy megunom, hogy rá se bírok nézni még a dobozára sem, a tojássütést meg kábé a második alkalommal becserélem 10 perc plusz alvásra. Igazából reggel 5-6 óra felé éhes sem vagyok, később meg már késő. Nem így van ez, ha akár munka, akár nyaralás, wellness hétvége vagy bármi miatt szállodában vagyok, úgy kelek fel reggel, hogy korog a gyomrom és azonnal menni kell reggelizni. Persze ebben az érzésnek az előidézésében nagy szerepet játszik az a svédasztalos ellátás, ami már az ágyban fekvés utolsó perceiben elkezd járni a fejemben. Ha olyan helyen vagyunk együtt a családdal ahol különösen jó a reggeli, ott meg szoktam említeni, hogy reggeliznék én, ha minden reggel ilyen lenne a felhozatal. Erre eleinte hangos, ma már csak egy elnéző mosolyban megnyilvánuló tiltakozás a válasz.
Az igazsághoz tartozik, hogy mostanában – biztos a korral jár – rászoktam arra, hogy a kocsiban eszem egy ilyen préselt zabból, különféle magokból, fűrészporból és egy gyümölcsaszaló nagyüzem felsepert udvari hulladékából áll, időnként csokoládéban, vagy ami még rosszabb valami joghurtos krémben is megmártóztatott tömör kalóriát. (Ennek a krémnek esküszöm mangalicazsír íze van. Tudom-tudom az is bio…) Ez aránylag jó, meg egészséges, csak senki ne nézze meg a hátuljára írt kcal értéket, mert azonnal elkezdi érezni a tokája kiterjedésének rossz irányú változását.

Na apám pont nem így volt ezzel. Ő el nem tudott indulni dolgozni, ha nem reggelizett valamit, pedig az óra 4.50-kor csöngött. Ez általában egy pohár tej volt meg egy szelet vajas kenyér de akkor is, valamit muszáj volt ennie. Arra nem emlékszem, hogy volt-e olyan valaha, hogy anyám csinálta neki a reggelit, de reálisan gondolkodva, valószínűleg nem. Anyám sokkal későbbre járt dolgozni, nem gondolom, hogy apám elvárta volna, hogy felkeljen. Igen, biztos, hogy magának csinálta, hiszen hozzátartozott a mindennapos játékaihoz egy amolyan rituális cselekvéssor. Nézzük végig időrendben, hogy is zajlott ez mondjuk így már a nyugdíjaskora, tehát egy kicsit már az időskori szenilitás környékén:
– 4.46: az óracsörgés előtt felkel, hiszen annyira benne van a rutin és a késéstől való irtózás
– 4.47: ki a konyhába (anyám szerint kicsoszog, de ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom), bekapcsolja az este már bekészített kávéfőzőt és ezzel párhuzamosan elkezdi a reggeli készítését.
– 4.50: megszólal az óra (maximális hangerővel persze, hiszen biztosra megyünk). „Hú basszameg!” morogja apám félhangosan majd visszasiet (csoszog) a szobába lenyomni a vekkert. (Anyám általában ebben a pillanatban ébred fel, ha ez már 4.47-kor nem történt meg.
– 4.51: vissza a konyhába kenyér, vaj, tej, (megvárja amíg lefő) kávé.
– 4.58: kicsi tálcán vajaskenyér, bögre, kávéspohár, vissza a szobába. Menetközben (várhatóan anyám szobájának ajtaja előtt) „jájj” felkiáltás, hiszen a tálca olyan kicsi, hogy a kávé kilötyög a padlóra, de ezen az eseményen hamar túlteszi magát.
– 4.59: megáll az ágy előtt, derékban kicsit meghajol a tálcával a kezében, felveszi egy Hippolit kategóriájú inas arckifejezését. „Jó étvágyat Szabó úr!” mondja és leteszi az ágy szélére a reggelit.
– 5.00: gyorsan visszafekszik az ágyba és egy leereszkedő, a saját maga fontosságát biztosan tudó, az alattvalóival emberien és jóságosan bánó főúr hanghordozásával „Köszönöm fiam!” mondja és talán még int hozzá egyet olyan arisztokratikusan.
– 5.10: a bal könyökére támaszkodva elfogyasztja szerény reggelijét.
Hogy ez a történet miről árulkodik, mindenki döntse el maga. Egy biztos: ha valaki a mindennapjaiba ilyen játékokat tud belevinni, vagyis van energiája arra, hogy ne folyton a vállán lévő gondoktól legyen savanyú a szája, az maga körül is tud derűt kelteni, bármilyen helyzet adódjon is. Na apám ilyen volt…

2016. május 1. Arra nem emlékszem, hogy Leninváros még Leninváros volt-e vagy már Tiszaúj-, sőt arra sem, hogy véletlenül nem pont a ’86-os évben történtek-e a következőek. A nagyobb drámai hatás kedvéért mondhatnám persze, hogy a CS.S.E (csernobili sajnálatos események) utáni május elseje volt ez, amire van némi esély, de korántsem biztos. Három dolog biztos csak: nagyon meleg volt volt, felvonultunk és busszal mentünk apámmal Leninvárosba. Május elseje volt és a jó szokásokhoz és szocialista hagyományokhoz híven nagyszabású felvonulás következett, amelyen természetesen a apám munkahelye, mint a város meghatározó Vállalata nagy erőkkel vett részt. Ráadásul ez nemcsak egy egyszerű felvonulás volt, ahol a kollegialitás jegyében kéz a kézben az internacionalizmus és a bajtársiasság elveinek megfelelően, transzparenseket a fejük fölé tartva végigballagtak a kijelölt útvonalon a munkatársak, akik nyilván nagyon örültek a szikrázó napsütésnek, de még inkább a zsebükben lapuló étel- és főleg italjegyeknek. A felvonuláson túl ez az alkalom kimondva-kimondatlanul egy amolyan verseny is volt, amely a Vállalat részlegei között zajlott. Ki tud feltűnőbbet, a fő elvtársakat jobban meghökkentőt mutatni az alatt a pár száz méter alatt. Apám osztálya a biztonságtechnikával foglalkozott és hozzá tartozott a tűzoltóság is, így adta magát a gondolat, hogy hiszen van nekik olyan öltözetük, amellyel akár a sok ezer fokos tűzbe is be lehet menni és leginkább egy Pirx pilóta kalandjaiból menekült űrhajóshoz hasonlít aki felveszi, lévén hogy csillogó ezüst színű tetőtől talpig, a kilátást is csak egy sötét üveg szolgálja. Az, hogy éles bevetésnél mindössze pár percig van az embereken ez a ruha, a felvonuláson meg sokkal tovább, majdhogynem órákig kell viselni, az nem zavart senkit, mert ugye hősiesség is van a világon. Négy bátor tűzoltó felvette a ruhát, a nap tűzött, és hát mit tagadjuk, nem bírták. Volt aki már a cél előtt levette a sisakot egy „na elmentek ti ám a…” felkiáltással, volt aki eljutott a célig, de ott a helyszínen állomásozó mentős osztagnak kellett életre édesgetni. Összességében jól sikerült a felvonulás, az elvtársak elégedettek voltak, a sör és a debreceni szépen fogyott, a gyerekek dodzsemeztek. Csak apám és én nem ettünk-ittunk semmit, mert aggódván a hős tűzoltók egészségéért apám a kiemelt beosztásához járó összes sör-debreceni jegyét nekik adta. Amikor vége lett a protokollnak és elindultunk haza, apám láthatta rajtam, hogy szomorú vagyok az elmulasztott debreceni miatt. Mondta is, hogy ő is éhes, menjünk be a Hotel Olefinbe, úgyis útba esik. (Az olefin valami kémiai cucc, esküszöm most megnéztem a wikin, de ott valami alkénekről volt szó, szóval nem mennék bele. Mindenesetre bizonyára nagyon fontos dolog a Vállalat életében.) A szálloda egyébként akkori és magyar szemmel nézve nagyon jó színvonalú volt, minimum négy csillagos. Bementünk az étterembe, leültünk, jött a pincér és apám megkérdezte, hogy van-e debrecenijük? Apám ismerős lehetett a pincérnek, mert nem kérte ki magának, hanem egy kis feljebbvaló gőgöt jelentő áll-emeléssel mondta, hogy természetesen van, bár ilyesféléket ritkán kérnek a vendégeik, ajánlaná inkább az étlapjukat. Erre mondta apám, hogy oké, de mi most azt kérünk, de főzve. Pincér el, majd gyorsan vissza az Unicummal, sörrel (apámnak) és kólával (nekem). Apámon láttam, hogy nem tetszik neki a pincér hozzáállása és megfordulhatott a fejében, hogy valószínűleg őt itt ismerik, így ezt nem hagyhatja annyiban. Pár perc múlva láttam az arcán, hogy megvan a megoldás és azt kérdezte tőlem, hogy nem ennénk-e inkább tatárbifszteket. Ezt jól kitalálta, mert azért lássuk be, hogy az ételek hierarchiájában a főtt debreceni és a tatárbifsztek között akkora a különbség mint a Mariana-árok és a Csomolungma tengerszinthez mért magasságában/mélységében – persze ha az profin van elkészítve. Odaintette a pincért és közölte is a döntésünket, hogy debreceni sztornó, helyette tatárbifsztek. A pincér elismerően csippentett a szemével, – tekintély helyreállítva – de azért megjegyezte, hogy a debreceni már fő, vagyis azt mindenképpen leszünk olyan jók és kifizetjük. Ez csak természetes – állt bele apám a fölényeskedő szerepbe – lesz szíves becsomagolni. Aztán már csak annyi történt, hogy a pincér a decens fehér kabátkájában és a fekete csokornyakkendőjében kitolta egy zsúrkocsin a hozzávalókat és ott az asztal mellett keverte be nekünk a tatárbifszteket. Ezt mi annak rendje-módja szerint meg is ettünk, majd az időközben selyempapírba csomagolt debreceniket zsebre vágtuk, úgy mentünk haza a későbbi busszal. Mindannyian felhőtlenül boldogok voltunk – örültünk annak, hogy lám, a munkásosztály azt is megteheti, hogy debreceni helyett tatárbifszteket fogyaszt – kivéve anyámat, mert ő persze csak a nadrágjainkon megjelent éktelen nagy zsírfoltokat látta meg csak, amit a selyempapírba csomagolt debrecenik okoztak. Nyilván akkor még hiányos lehetett az ideológiai képzettsége.

2016. április 24. Mindenféle félreértés elkerülése végett idemásolom, hogy hivatalosan mi az a vetrece. (Már amennyire hivatalos a wikipédia ugyebár, hiszen közismert annak a szigetnek a története, amelyik csak a wikipédián létezett valaha is, ennek ellenére még a geológiai és második világháborús történetét is leírták.) Nálunk a vetrece nem éppen ezt jelentette, hanem azt amit anyám főzött a Bércen. Igen, így nagybetűvel: a Bércen. Illik ide némi magyarázat. Miskolcban az az egyik szuper dolog, hogy bár a belváros nem túl izgalmas, sőt elég lerobbant is, de bármelyik égtáj felé indulunk is igazán jó dolgokat találunk. Nyugatra ott van maga a Bükk, délre a Nyéki-tavak világa, keletre Abaúj meg mondjuk Tokaj, északra meg… öööö hát igen északra Kazincbarcika vagy Sajószentpéter ami hát lássuk be nem túl szép. De északra van még egy vidék, amit hivatalosan Bábonyibércnek hívnak, mi csak Bércnek. A Bérc azért érdekes, mert ha a 11-es busszal kimegyünk a végállomásig és onnan továbbmegyünk a földúton kb. 100 méter után olyan vidékre jutunk, hogy még azt is elfelejtjük, hogy van civilizáció. Vadvirágos rét, bakhátas földutak, felhagyott kőbánya, van ott minden. Ott vannak azok a telkek is, ahová a miskolciak csóróbbik fele megy hétvégenként. (A nem csórók azok Mályiba mennek a vízparti nyaralókba.) A Bércen nem volt semmi. Nem hogy áram, de víz sem, tehát tényleg semmi a világon, aminek az volt a következménye, hogy mindig mindent magunkkal kellett vinni. A vizet marmonkannában, a főznivalót szatyorban a vodkát és egyéb italokat hátizsákban, de vinni kellett a bográcsot és a fakanalat is. Ez az állapot addig tartott, amíg el nem készült a Sufni. A Sufni egy kábé 1×2 méteres házikó volt, amire ha Matula bácsi ránézett volna, valószínűleg köpött volna és azt mondta volna képletesen persze, hogy „dobja vissza azt a bugylibicskát”, magyarul hogy jó lenne lebontani és újrakezdeni az egészet. Nekünk persze fontos volt, mert legalább már a bográcsot nem kellett cipelni. Pár év múlva a Sufnit felváltotta a Ház, ami nagyobb volt, de kellő módon összetákolt, hogy mást ne mondjak ott tanultam meg, hogy hogyan lehet EU raklapból ablakot csinálni. A mi kertünk a Bércen elég szerencsétlen helyen volt, egy aránylag lapos terület a hegy aljában, ahová egy meredek ösvényen kellett lemenni és leegyensúlyozni azt a sok mindent amit hoztunk. Apám lelki szemei előtt egy park lebegett, amit ő ott ki szándékozik alakítani és ezt mindjárt fa vásárlással kezdte. Egy ilyen kerthez valami gyümölcsfa illett volna, de apám nem így gondolta. Ő platánfát vett, mert a az általa elképzelt parkhoz ez való. Azt gondolta, hogy majd üldögél a platánligetben és írja a memoárját. Hát liget nem lett, memoár sem, a platán se nőni nem akart, se kipusztulni, de mindig egy szálegyenes felkiáltójelként emlékeztetett minket a korai nagy tervekre. Itt a Bércen főzött anyám vetrecét (már azt amit ő így hívott). Ez nem volt más, mint pörkölt, bele főzött krumplival, mert ugye nyílt tűzön, egy szál bográccsal senki nem szórakozik a külön krumplifőzéssel. A vetrece sokszor jól sikerült, sokszor kevésbé, mert a közben elfogyasztott vodkáknak és boroknak köszönhetően egyre bátrabban fűszerezte az ételt gyakorlatilag mindenki. Az íze a mai napig a számban van és arra biztosan emlékszem, hogy sosem maradtunk éhen. (Csak egyszer, de ez az eset nem nálunk, hanem Imre bácsinál történt, szintén a Bércen, de erről majd később…) A Bérc sokáig megvolt, egy idő után már taxival jártunk, például így vittük ki a Házhoz szükséges kátránypapír tekercseket is a taxisofőr nagy-nagy örömére, de simán bevállalta, mert akkor még nem voltak olyan nagy urak mint manapság. Aztán elvadult az egész környék, csúnya bűnügyek történtek arra, a Ház is leégett. De ott is, mint nagyon sok helyen egy csomó emlék ott maradt és azt hiszem ma sem tévednék el közöttük.