Amikor nekiindultam a Bálnával karöltve ennek a várhatóan hosszú és eredményes útnak elhatároztam, hogy itt aztán nem lesz politika. (Szeretném felhívni a figyelmet az előző mondatban megtalálható finom és már-már bravúros képzavarra, hiszen a Bálnának se karja nincs amit ölteni lehetne, se lába, amivel egy úton el tudna indulni. Azt azért mégsem írhattam, hogy „amikor a Bálnával egymás uszonyába kapaszkodva nekivágtunk a végtelen tengernek…” mert az meg milyen giccses lenne már, pláne ha még hozzátenném, hogy „a horizonton lebukó nap fényében elmerülve…” brrrr Na de ennyit a stílusról.) Szóval itt nincs politika, mert komolyan és őszintén hiszem, hogy sokkal jobb arról olvasni, hogy mit ettem a napokban és arról mi jutott eszembe. Ettem például itt a munkahelyem épületében lévő étteremben olyan igazi menzai halat. Azért menzai, mert a legolcsóbb pangáziuszból van, amit állítólag szeméttel etetnek és egyáltalán nem fair-trade módon termesztenek, akarom mondani tenyésztenek. Az íze az a kétnapos tejbegríz és aközött van, amilyet az érez, aki először életében beleharap a tofuba. Merthogy a tofuról tudjuk, hogy az egyáltalán semmilyen, ami persze nem baj, ha számítunk rá. Ha nem számítunk rá, akkor meg belevillan az eszünkbe, hogy hát igen, mondták hogy nincs íze, vagy ha van akkor nagyon rossz, de hát éljünk egészségesen basszameg. (Egészségesen? A tofu az szójából van, ne mondja már senki, hogy GMO mentes.) Szóval a menzán ilyen a hal. És most jön az érdekesség. Mégpedig az, hogy mindezek ellenére, ha van hal akkor azt veszek. Keresem én is az okát, de csak homályos sejtéseim vannak. Lehet például, hogy a megszokások rabja vagyok. Olvastam valahol, hogy mennyire tud ragaszkodni az ember a rutinhoz. Például ha egy futószalag üzemben, ahol tojásokat válogatnak és ki kell kapkodni a barnákat a fehérek közül, akkor mennyire nehéz rávenni az ott dolgozókat, hogy mostantól a fehéreket válasszák ki a barnák közül, mondjuk mert a tyúkok másfajtákat kezdtek tojni a drágák. De az is lehet, hogy mazochista vagyok. Pár hete elkezdett fájni a fogam. (Nyugi, már elmúlt, ennyire nem vagyok önkínzó…). Az volt a jelenség, hogy ha összeszorítottam a fogaimat, akkor fájt. Ezért aztán kábé percenként össze kellett harapnom a számat, hogy tudjam fáj-e még. Ha nem teszem, honnan tudtam volna hogy elmúlt. Hát nem? Ez kívülről nézve nem más, mint nettó mazochizmus, hiszen magamnak okoztam fájdalmat. (Persze amilyen szerencsém van a fájdalom pont egy reggelre szűnt meg, miközben aludtam, így nem haraptam rá percenként így lehet, hogy már tök régen nem is fájt, amikor én még azt hittem hogy igen. Remélem még lehet követni.) De leginkább két tényező egymásra hatásának köszönhető, hogy ha csak lehet halat eszem a menzán. Az egyik az, hogy kezdenek rám hatni a házi dietetikusom tanácsai és rosszalló tekintete, a másik meg az hogy rohadt lusta vagyok és se gondolkodni azon, hogy mit egyek nem, se messzebb menni kajálni nem akaródzik. Egy szó mint száz rengeteg jobb téma és gondolkodnivaló van a migránsozásnál, mindenkinek javaslom, hogy inkább járjon az esze a kajáláson. Sokkal jobban fogja érezni magát, de legalábbis éhesebben az biztos.