Morfondír – Grönlandi Bálna

Első

Ma megjött Villányból az első idei borcsomagom. Az azért tudató, hogy nem vagyok az a kifinomult boros, például a kerekezéstől meg a pirosbogyózástól meg a gömbölyű savazástól egyenesen frászt kapok nem beszélve arról, ha valaki „tétel”t mond üveg helyett – a „palack”-ot már elviselem üveg helyett… Sokkal inkább nevezném magamat sörösnek, bár ennek persze családi hagyományai is vannak. Írtam már apám munkábajárós diplomatatáskájáról, amit mindig üresen, esetleg egy-két iratot beletéve hordott magával, és aminek a legfőbb tulajdonsága az volt, hogy résmentesen fért bele négy üveg borsodi sör mind hosszában mind keresztben. Haragudott is amikor a sörgyárak elkezdték a békebeli rövidnyakú tömzsi üvegeket hosszúnyakúakra cserélni, mert az keresztben lötyögött, hosszában meg nem fért el. Ott apám egy nehéz döntés előtt állt, hogy ezentúl vagy csak három üveggel vesz hazafelé a kisboltban, vagy új táska után néz. Kitalálható melyik megoldás mellett döntött, én meg nagyon menő voltam apám régi táskájával az osztályban. (Ja egyébként tudjátok miért hosszúnyakúak a sörösüvegek? Mert ha ott fogod a kezeddel, nem melegszik fel a tartalma olyan könnyen. B kérdés: látott-e már valaki sörösüveget nem rendesen és férfiasan a derekán hanem a kényelmetlen, kiegyensúlyozatlan módon a nyakánál fogni? Ugye nem?! Istenem ezzel a felismeréssel milyen customer experience senior expert manager vice president lehetnék én egy sörgyárban… De hát nem hívnak…)

Na de mint mondtam megjött az első idei borcsomagom. (Figyelem! Aki nem akar tanúja lenni a most következő már-már elkeserítő szentimentalizmusomnak és érzelmsségemnek, annak köszönjük, hogy velünk volt, viszontlátásra, kérem kapcsolja ki.) Megköszönve az ittmaradottaknak tehát, ebben a pakkban nekem nem is igazán a bor a fontos, hanem az hogy ez az első. Valahogy számomra az adott évi első bor az újjászületést jelenti, azt hogy bármi volt is elmúlt, itt az új élet, van remény emberek. Persze nem mondom, hogy ezek frissessége, üdesége nem idézi fel a tavaszt meg a nyarat ezeken a ronda és rohamosan rövidülő őszi napokon, ami különösen jó érzéssel tölt el. Én nem tudom összehúzott szemöldökkel és tudományosra mélyített hangon megállapítani, hogy óhhát ez remek / csapnivaló évjárat lesz, akárki meglássa, mert fogalmam sincs miből lehetne ezt megállapítani. Ami számomra pont elég az az, hogy kitöltöm a pohárba, szaglászom egy kicsit, forgatom ide-oda, majd jól megiszom és egyszerűen csak alávetem magam a reménynek amit okoz ez az élmény. Lehet covid, lehet háború, meg embertelen széthúzás itthon és külföldön, soha nem látott acsarkodás lent és fent, bicskanyitogató cinizmus a Várban és tehetségtelen alamusziság a Parlamentben, a szőlő, a nap, az eső, a levegő és persze a hősies borászok teszik a dolgukat. Finoman fogalmazva is pont leszarják ami történik körülöttük, bor lesz, és ha bor van, akkor a többi már megy magától, elvonatkoztathatsz a sok esztelenségtől körülötted.

(Azzal van nekem egy kis problémám azért, hogy nincs olyan, hogy újsör, ha lenne és hozzájutnék, akkor arról is ugyanilyen gyengéden és megindultan beszélnék ígérem. (Illetve van ilyen, csak az nem ilyen évszakfüggő dolog, bár egy cseh sörgyárban egyenesen az ászoktartályból csapolni az van olyan élmény mint az újbor. Sőt.)

Van még néhány dolog ami azért érdekes mert az első. Írtam már az első önálló kocsonyámról, töltött káposztámról, kakaóscsigámról vagy éppen tojásrántottámról, amivel majdnem nemcsak a lakást de az egész házat sikerült felgyújtanom. Szép élmény ez is, bár anyám – ha élne – biztos máshogy kommentálná az enyhén, de határozottan kormos falakat és az átégett függönyt. Ezekben az elsőkben nem az újdonság a lényeg, hanem az, hogy túllendültünk valamin ami valami miatt visszatartott minket. Az újabb próbálkozásokkal egyre jobb és jobb lesz ez eredmény.

Az újbor meg attól jó, hogy új, hogy bor és hogy lesz jövőre is. Ha másban nem, ebben bízhatunk…

Karanténbarbecue

Nagyjából két évvel ezelőtt történt, hogy a születésnapomra vettem magamnak egy nomális grillsütőt. Faszeneset persze, mert bár nem vagyok egy túlságosan kifinomult grillsznob, de azért azt gondoltam, hogy a gázos, pláne az elektromos változatok a nagyon gyengék fegyverei, bár megvannak a szépségei. Az elektromosé például az, hogy azt tényleg bármikor és bárhol lehet használni, még a terasz alatt, a sátor előtt, sőt a szobában is, már ha van áram. A gázos meg egy kicsit olyan mintha a rántott húsból pont a húst hagynád ki, ahogy ezt pár kellően eltévedt divatvegán meg is teszi, saját nagyságát, találékonyságát és meghasonlottságát kiemelendő és hangsúlyozandó komolyan összeráncolt homlokkal. (Mert ugye, ha valakinek éppen rántotthúst enni támad kedve, akkor miért nem eszik azt, miért helyettesíti valami pótlékkal. Lásd még: menjünk be a házba, ott Allah nem látja, hogy alkoholt iszunk, illetve „véresen vega” vagyok, de azért az üzemi kosztot megeszem, mert hát ki van fizetve ugye…).

A lényeg az, hogy szert tettem életem eddigi első és egyetlen normális és kellően profinak mondható kerti apparátomra. Hamar barátokká váltunk a kedvessel, bár mielőtt egymáséi lettünk nagyon sokáig szemeztem egy zöld tojás kinézetű kamadóval (tudjátok, ez az a sokezer év alatt kitapasztalt technológiát alkalmazó, talán japán múlttal rendelkező kerámia cucc, ami bizonyos szempontból a műfaj non-plus-ultrája, hovatovábbja és csimborasszója.) De nem, a kamadó olyan mértékben borította volna fel a családi költségvetést, hogy nem mertem megkockáztatni, így – valljuk be őszintén – ló helyett szamárral is beértem, így lett Weber mester az én kedvencem a zöld tojás helyett.

Természetesen W.e. (Weber előtt) én az igazi nyílt tüzű grillezéshez szoktam, amit tulajdonképpen az örökbecsű még-nem-jó-még-nem-jó-már-nem-jó kifejezéssel lehet leírni, ami nem jelent mást, mint hogy az idő előrehaladtával egyre rövidebb idő alatt tudom szénné égetni a húsokat – lévén, hogy a faszén töltet szinte teljes felülete korlátlanul érintkezik a levegővel, így az oxigénnel is, amiől a folyamat úgymond szépen elgaloppozza magát, mint Csernobilban a nukleáris láncreakció azon a bizonyos szörnyű áprilisi éjszakán. W.u. is ugyanígy csináltam a vacsorát a családnak, csak már tudtam, hogy egyre jobban résen kell lenni (értsd: kevesebb sört és több whiskyt kell inni az anyagcsere folyamatok lassítása érdekében, illetve ahogy apám is egyszer előadta gyerekkoromban tudniillik, hogy a whisky az az ital amitől észbelileg egyre élesebb, mi több: józanabb leszel! – Na jó, ezt már gyerekként sem hittem el, később pedig magam is bizonyítottam több ízben az ellenkezőjét). Tehát egyre gyorsabb és pontosabb mozdulatok szükségeltetnek, illetve ha kellő figyelemmel tudom csinálni a dolgomat, akkor az elismerés sem marad el. Szóval Weber urammal jóbarátok lettünk, olvasgattam az idevonatkozó blogokat és facebook csoportokat és továbbra sem értettem ezt a barbecue dolgot, hogy hogyan lehet hajnali háromkor felkelni és estig készíteni a húsokat bevetve mindenféle vezetékes és vezetéknélküli hőmérőket és vitatkozni azon, hogy most 87 fokos maghő az még pont jó vagy már pont elcseszted.

Azért persze a hangya ott motoszkált bennem, hogy csak ki kellene próbálni ezt a lassú barbecue dolgot, tavasszal a karantén alatt el is jutottam odáig, hogy rendeltem Alitól én is hőmérőt, egy kétcsatornásat – ez azt jelenti, hogy két ilyen húsba szúrható tűje van, így egyszerre két helyen lehet mérni a hőmérsékletét. Amint azt Alitól vártam és megszokhattam egyébként a hőmérő egyszer sem működött rendesen, de mint ki fog derülni ez nem is baj, mert nincs is rá szükség…

Szóval gondolkoztam, méregettem a barátomat, hogy mi ketten együtt megbirkózunk-e a feladattal és amikor pár sör után tisztán úgy láttam, mintha kacsintott volna azzal a szép kerek, fedélbe épített hőmérőjével, tudtam, hogy belevághatunk, ő majd megteszi amit kell, nyugodjak meg… Amikor idáig eljutottam természetesen elméletben már tökéletesen tudatában voltam a barbecue-zás lényegének és fejben már le tudtam modellezni a Weberemben zajló légáramlásokat az alsó és a felső szellőző nyitottságának függvényében, de ez kábé olyan tudás volt, mint ahogy elméletben például egy 10 pontos gerendagyakorlatot is végre tudok hajtani még olyan kis tornadresszben is, mint a tornászlányok az Olimpián.

Az továbbra sem értettem, hogy hogyan lehet 5-7-9 óráig készíteni valamit – bármit! – de majd rájövök ennek is a szépségére egyszer. El is mentem a hentesemhez, és azt gondoltam, hogy a kedvenc húsommal kezdek, ami nem más, mint a csülök. Azt tudtam, hogy a berbecuehoz kell egy darab hús, ami szép és be kell dörzsölni fűszerekkel, ami jó illatú. Sóval csínján kell bánni, mert az ki tudja szorítani a nedvességet és fokozza a végeredmény keménységét. Adalékként megnéztem még egy videót a Tecsőn, ahol az úgynevezett snake-methodot mutatta be egy jóember, ami nem tesz mást, minthogy az apparátban a faszenet/brikettet szépen elrakosgatod aránylag vékony félkörben a sütő fala körül és csak az egyik végére raksz majd egy kis izzó anyagot, ami így szépen lassan fokozatosan ég el és órákig tartja a hőt. A fennmaradó helyre egy vizes edényt kell rakni – amibe rakhatunk még fűszereket, sört, konyakot, gyümölcsecetet, szinte bármit, amit a fantáziánk megenged. A húst az edény fölé kell tenni, mert ha valaki ezt nem tudná, a barbecue-nak az indirekt hőátadás a lényege, vagyis, hogy az izzó faszén hője ne érje közvetlenül készülő ételünket.

Első barbecue indul, snake method megértve, csülök a rácson. Izgalommal teli gyakori nyitogatás (1. nagy hiba), türelmetlenség (2. nagy hiba), maghőmérő aggodalmas figyelése (3. nagy hiba) és 3 óra után a várakozás okozta érzékcsalódás (puha ez már szerintem, csak nem elég hegyes a villám (!) – 4. nagy hiba) után csülök le a rácsról és annak konstatálása hogy a hús kemény nem elég fűszeres és különben is nem erről volt szó. A konyhai sütőben döntetlenre való mentés után azért elfogyott a csülök, megnyugtatok mindenkit. Tudtam, hogy át kell gondolnom a kérdést, de feladás nem jutott eszembe, valahol éreztem, hogy fog ez nekem menni.

Ezután először is kivágtam a francba a maghőmérőt. Engem ne stresszeljen itten a hülye kis számaival. Másodszor tarját vettem, mert az lazább mint a csülök, jobban lehet vele boldogulni. Harmadszor bátrabban használtam a sót, mert azt gondoltam, hogy azért az mégsem árthat. Negyedszer pedig erős esküvéssel megfogadtam, hogy legalább három, de inkább négy óráig nem nyitom ki a Webert, még ha ehhez kényszerzubbonyt kell magamra erőltetnem akkor sem, csak a már említett fedélbe épített hőmérő mutatóját tartom 110 és 130 fok között a szellőző nyílások szabályzásával. És hát kérem szépen az eredmény nem maradt el. Négy óránál éreztem az illatokon, hogy itt valami nagy dolog készül és megéri a türelmet. Vártam még körülbelül hármat és kedves olvasóim nem tagadom le, hogy az én szemem is úgy lábadt könnybe a látványtól, az illattól és az érzéstől, amikor beleszúrtam a villámat a húsba, mint ahogy barátom hőmérője bepárásodik, amikor először megcsapja szén melege a kinti hidegben. Az eredmény tökéletes lett, a család unisono azt kérte, hogy ezentúl csak így csináljam a húst, ha lehetne.

Na de hogy jön ide a karantén? Hát úgy, hogy azért nem lettem sokkal türelmesebb az idők során, így továbbra is elég nagy stresszt okozott nekem az, hogy elkezdek valamit reggel nyolckor, ami csak teszem azt délután ötre lesz kész. (Természetesen bizonyos szempontból ez nem rossz, mert bármilyen felmerülő takarítási, javítási és egyéb házimunkát kiválóan lehet azzal hárítani, hogy nem érek rá, mert sütök, nem hagyhatom itt egy percre sem az apparátot, mert elszállhat a hő, ha nem figyelem folyamatosan – ezt ezért megértheted Drágám! Na de én természetesen nem vagyok olyan aki ezt megteszi – már hogy nem vagyok olyan bátor na!)

A járvány második hullámára viszont rájöttem a kézenfekvő megoldásra. Arról van szó ugyanis, hogy a barbecue és a home-office remekül összeegyeztethető, ha úgy tetszik egymásnak vannak kitalálva. Az ember reggel hétkor elmegy a henteséhez, kiválogatja a megfelelő és alkalmas húsokat, majd miután megrakta a Weberét, begyújtja az izzítókéményben az egyharmadnyi brikettet. Ennek kell kb. 20 perc, ez pont elég a szárazpác (sznoboknak: rub) elkészítésére. Ez után a helyére kerül minden és indulhat a hosszú utazás a tökéletesen elkészült húsig. Ekkor még mindig nincs később, mint fél kilenc, vagyis kilencre az ember bőven ott ülhet a gépe előtt és optimizmust sugárzó, kisimult arccal nézhet bele a kamerába a munkanap első meetingjén. Hála a profi eszközöknek az ember ki tudja kapcsolni a képet és a hangot is, vagyis semmi sem akadályozza meg, hogy az értekezlet közben észrevétlenül ki tudjon szaladni a hőmérsékletet ellenőrizni. Persze erről a műveletről nem szól senkinek sem, bár biztos benne, hogy a megbeszélésen virtuálisan jelen lévő közül senki vagy szinte senki nem rosszallana emiatt. Természetesen ehhez azért az is kell, hogy kapjunk ajándékba egy olyan fejhallgatót, ami az egész házban, sőt a kert végében is működik vezeték nélkül. Nekem hálistennek van egy ilyen, ami egyenesen a Golden-gate tövéből származik, javasolni is fogom a marketingben felhasználni a „homeoffice & barbecue – friendly” kifejezés használatát.

Amire a fárasztó munkanap letelik, minden rémesen fontos problémát megoldottál, minden iszonyúan fontos anyagot megcsináltál és minden rettentően okos és releváns kifejezést a kellő helyen és időben megtettél kollégáid épülésére és gazdagodására, a hús is elkészül szinte magától. Nincs más dolgod mint elégedetten hátradőlni, felbontani egy sört és azon elmélkedni, hogy milyen szép is ha egy nap ilyen termékenyen és eredményesen telik el, nem beszélve a húsról, ami szaftos, omlós egyszóval csodálatos,

Csakazértis

Kedves Olvasóim! Van egy egészen friss élményem, amely alapján szeretnék egy szerintem fontos gondolatot megosztani. Kicsit szokatlan ez a részemről, mert általában a Bálnaság az úgy működik, hogy először elkezd valami motoszkálni a fejemben, – elsősorban vezetés közben -, mert az a tevékenység megengedi, hogy máson is járjon az eszem és eddig még komolyabb balesetet sem okozott. Aztán amikor már eleget morfondíroztam azon a valamin, pár hét elteltével egyszer csak leülök a gépem elé és kiömlik amit addig forraltam magamaban és már kellően kihűlt ahhoz, hogy le is írhassam. Ahogy mondtam ez a folyamat most meglehetősen gyorsan lezajlott, hiszen ma hétfő van az élmény pedig az elmúlt hétvégén született meg. Ahogy mondtam ez rekordgyorsaság, mert az autós morfondírozás időtartama azért normál esetben több hét is lehet. A magyarázat valójában az lehet, hogy ez a téma mindig is velem volt, csak valahol a háttérben futott és építette magát az agyamban. Na, ha így van akkor köszi agy, szép munka volt!

Valamikor középiskolás koromban az egyik osztálytársammal elhatároztuk, hogy úgy dacolunk a kötelező oroszoktatással, hogy egyrészt nem tanuljuk, csak annyit amennyi ahhoz kell, hogy ne bukjunk meg feltétlenül, plusz minden dolgozat után sokat tettünk azért, hogy ne hagyjon bennünk mély nyomot az a sekély tudás amit a fenti cél érdekében megtettünk. A felejtés műveletéhez általában sört használtunk segédanyagként, csak különösen átfogó témazárók után folyamodtunk komolyabb fegyverekhez mint a kevert, netán a rum önmagában. Másrészt viszont azt is elhatároztuk, hogy oroszbarátság ide, kapitalista imperializmus oda, komszomol és KISZ amoda mi csakazértis angolt fogunk tanulni. Ez a döntésünk természetesen nem abból fakadt, hogy tudtuk, hogy a mi szakmánk anyanyelve az angol lesz, sőt ha belegondolok minden szakmáé ez, hanem csakis és vegytisztán a dacból meg abból az okból, hogy mi igenis nem passzívan állunk ellen, hanem aktívan. Én el is mentem Zsófi nénihez, aki a családhoz tartozott – sajnos már jó pár éve nincs köztünk – angolt és franciát tanított magánalapon. Bejelentettem ezt az elképzelésemet, ő pedig nem mondott nemet, járhattunk hozzá az osztálytársammal hetente kétszer. Apám ezt az akciónkat utólag tudta meg és csak annyit mondott, hogy: szeretem ha valaki akar valamit. Fura, hogy ezt a mondatot így több mint harminc év távlatából is itt hallom a fülemben.

Aztán vége lett a középiskolának, nem jártam már Zsófi néninhez angolt tanulni, sőt orosz szaknyelvből kellett záróvizsgáznom a főiskolán. A tétel amit húztam az a tranzisztor volt, aminek a működését kellett volna részletesen elmagyaráznom oroszul úgy, hogy tulajdonképpen még magyarul is bele lehetett volna zavarni simán, még csak nagyon erőlködni sem kellett volna hozzá. A szerencse az volt, hogy egyrészt a tanár még messze annyira sem volt képben a tranzisztor fizikájával mint én – lévén echte bölcsész volt az Éva néni -, másrészt Józsi barátomnak majdnem sikerült felgyújtani a kollégiumot, amikor a vizsgára várva rágyújtott a szobában és a még égő gyufát beledobta a szemetesbe egy laza mozdulattal. Az erről szóló, icipicit kiszínezett, ám részletes és drámai beszámoló elvitte a vizsga idejének a felét és a kvázi-tűzeset miatti felfokozott lelkiállapotunk bizonyára felfelé kerekítette a jegyet.

Na de ez talán nem is fontos. Mindez arról jutott eszembe, hogy a hétvégén megint összejöttünk azzal a társasággal akikkel együtt jártunk erre a bizonyos főiskolára. Jövőre lesz 30 éve, hogy végeztünk és azóta minden évben néhányszor összejövünk, főzünk, énekelünk, táncolunk, gitározunk (na jó ez azért már picit túlzás, ugyanis egyedül Barnabás az aki gitározik, mi ordítunk a dallamra, de főleg a dallam mellé). Ezeket az összejöveteleket akkor kezdtük, amikor még csak mi, az évfolyamtársak ismertük egymást, de aztán jöttek a barátnők később a feleségek, még később a kisgyerekek, most meg azon vesszük észre magunkat, hogy komoly, felnőtt emberek ülnek mellettünk a társaságban, akiknek már nem kell szörpökről meg almalevekről gondoskodni, mert ugyanúgy fröccsöznek meg söröznek mint mi. Sőt a kórusban is egyre jobban kihallani a hangjukat, amit mi öregek egyáltalán nem bánunk, hanem megértettük, hogy ez így van rendjén és titkon abban bízunk, hogy ha mi már nem leszünk, akkor továbbviszik ezt a hagyományt. (Mondom, öregszünk, így amikor eddig a gondolatig eljutunk akkor szépen könnybe is lábad a szemünk, de ezt azért még a füstre meg a hagymára fogjuk.) Történhet bármi, betegség, gyerekszületés, koronavírus, mi – most hétvégén – több mint harmincan (persze gyerekekkel együtt) – csakazértis összejövünk egy-egy hétvégére és valóban ott folytatjuk a megkezdett mondatot ahol pár hónapja abbahagytuk. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon ez még azokkal is így van, akik csakazértis anti-facebookosok és nem élnek együtt a többiekkel a virtuális térben egyáltalán.

Ezek a gondolatok meg arról jutottak eszembe – ahogy írtam sohasem látott gyorsasággal -, hogy az elmúlt hétvégre úgy is fogunk emlékezni, hogy ez volt az az alkalom, amikor megismerkedtünk a vadnai borásszal. Vadna – ha valaki nem tudná – Miskolctól kb. 30 kilométerre északra fekszik, gyönyörű hegyes-völgyes vidék, csak hát bor szempontból nincs valami szerencsés helyen, hiszen balra Eger, jobbra Tokaj, mit lehet itt a kettő között kezdeni gondolhatnánk már-már jogosan. Ez a bizonyos borász nem egyezett ki a helyzet kínálta döntetlenben és megvalósította azt az álmát, hogy Vadna környékén fog bort készíteni és ha már elkezdi akkor nem valami harmadosztályút, hanem valódi világszínvonalat. A hétvégén volt szerencsénk megkóstolni a termékét és egyöntetű véleményként jutottunk arra, hogy a terv megvalósítása a legjobb úton halad és ha rengeteg is a hátráltató tényező, de Ők ott Vadna környékén biztos nem fogják feladni és megcsinálják, ráadásul úgy, hogy az akarat mellett a derű is megmarad. Jó hogy van valaki, akire – ha az elszántság és az elkötelezettség példaképe kell -, gondolhatunk és akire apám megint csak azt mondaná, hogy szeretem ha valaki akar valamit. Aki véletlenül azon a környéken járna mindenképpen keresse meg őket, még akkor is ha nem igazán szereti a bort, mert itt a helyi értékekért való feltétel néküli rajongás legalább olyan fontos.

És hogy hogyan találjátok meg? Kérdezzetek meg bárkit és csak annyit mondjatok: Csakazértis. Ez ugyanis a borászatuk neve, aminél jobbat és találóbbat el sem tudok képzelni. A magam részéről köszönöm az élményt!

Kari-depi

Vannak dolgok amik akkor is megváltoznak ha nem szeretnénk, mintegy önálló életet élnek, sőt olyanok is, amikkel kapcsolatban azt érezzük, hogy valamikor óvatlanul beengedtük magunk közé és egyszer csak elkezdenek változni-változni, sokszor már magunk sem ismerünk rájuk. Nem, most nem a hűtő bal alsó sarkában felejtett és felbontott lekváros üvegekkel gondosan körülvett – így totálisan láthatatlan – egyötöd-zacskó tehéntúróra gondolok, ami (vagy aki) mintegy titokban kezd önállósodni, hovatovább új életet kezdeni és ha ki nem is mászik magától, mindenesetre új létének kezdetét hatalmas bűzzel adja mindannyiunk tudtára, remekül álcázva magát. Megtalálása és eltávolítása komoly nehézségeket okoz amit ráadásul a család tagjainak egymás felé való lapos pillantásai és alaptalan gyanúi előznek meg.

Nem, nem ilyesmire gondolok, hanem bizonyos kifejezésekre. Vegyük elsőként például azt a szót, hogy demokrácia. A fiatalkorunkban a demokrácia valami nagyon szépet, magasztosat, a mi országunkban csak látszatként jelen lévő valamit jelentett, amiről mindannyian azt tudtuk, hogy szeretnénk ha lenne. A működését olyan nagyon pontosan elképzelni sem tudtuk még akkor sem, amikor épphogy 18 évesen elmentünk a huszonkettes iskola ebédlőjébe választani és rájöttünk, hogy át vagyunk verve, hiszen csak a Párt és a Hazafias Népfront jelöltjei között tehetjük ezt meg. Ezzel az volt a baj, hogy a Pártról azt gondoltuk, hogy tulajdonképpen nincs is, csak pár kopasz és ráncos ember okoskodik benne és ez nem fog változni akár ikszelek akár nem. A Népfront meg olyan hangzású mint a szakszervezet, valami ilyen KISZ-es cucc lehet, vagyis ott meg biztos csak a pénzre mennek. Mondom, ezt gondoltuk akkor a 80-as években. De azért szavaztunk, és ezzel – tetszik, nem tetszik – magunk tartottuk fent a látszat-demokráciát. Aztán nemsokára jött a rendszerváltás és lett rengeteg párt meg gyülekezet meg csoportosulás meg platform (meg csürhe, ahogy a régi párt emberei mondták) és ennek örültünk. Tulajdonképpen ekkor sem tudtuk, hogy minek örülünk annyira, akkor még nem sejtettük, hogy ez az új és igazi demokrácia sem más mint üzlet, bevétellel, kiadással és főleg nagyon szép nyereséggel. Mindenesetre itt megéreztük, hogy ez jó, igenis le lehet váltani azt aki nem tetszik – bár abba sokáig nem gondoltunk bele, hogy ez a váltás leginkább nem az ideológiák, hanem az oligarchák között történik, de ettől most tekintsünk el. Megtanultuk akkor, hogy a demokrácia eszméje jó és megkérdőjelezhetetlen, szólhat az Örömóda, zenghet a dal. Mostanra meg ott tartunk jóformán, hogy a demokrácia bizonyos körökben szitokszóvá, másoknál minden rossz okozójává, mindent csak bonyolultabbá tevő felesleges hülyeséggé, de leginkább olyan kifejezéssé vált, mint mondjuk a szólásszabadság. Ezt hangoztatni, létét folyamatosan bizonygatni, sőt zászlóra nagybetűkkel kiírni kötelező, de úgy, hogy a háttérben szigorúan nem tartjuk be, amennyire csak lehet korlátozzuk, sőt szűk körben még köpünk is egy hegyeset véleményünk pontos kifejezésére. Az, hogy ettől a képmutatástól az én esetemben – aki megmosolyogtatóan naívan hisz a demokrácia gondolatában – feljön a savas gyomortartalom a torkomba jelen sorok írásakor is, az most tökéletesen mindegy, elhanyagolható körülmény.

Na de hagyjuk a politikát, nem illik ez egy Bálnához, elnézést is kérek érte, biztos a kari-depi okozza a borús gondolatokat. Merthogy a megváltozott kifejezéseknél tartottunk. Az én gyerekkoromban a kari a karácsonyt jelentette és akkor használtuk, amikor már kikutattuk az ajándékokat a ruhásszekrény aljában (legyen szó a TT modellvasúthoz új trafóról vagy Black&Decker fúrógépről). Ebben az időszakban, amikor már csak ezeket vártuk és leolvadt az ünnepről minden magasztos máz (hogy tudniillik ez egy születésnap, ráadásul a fontosabbak közül való, egyébként meg szeretet meg ilyenek) na akkor lett kari a kari. (A karácsonyfa meg – valamelyik unokatestvéremnek köszönhetően – kari-fari, de ez is egy mellékszál a sok közül, ne menjünk bele.)

Nem is olyan régen a kari alatt újra valami egészen mást értünk. Leginkább a KariGeri formában emlegetjük és nem mást jelent mint az új főpolgármestert – becézve. Egyébként sokak számára ez a kifejezés olyan érzetet kelt ami elkezdi összegyűjteni a nyálat a szájukban egy jó hegyes köpéshez, pont mint a demokráciánál – nyilván véletlen az összefüggés.

Pár hónapja a kari megintcsak mást jelent, nevezetesen a karantént, amiben majdnem mindannyian vagyunk és ami kihoz belőlünk sok mindent. Kihozza például a látens péket és komolyan elgondolkodunk rajta, hogy nyitni kellene egy pékséget olyan király kiflit tudunk sütni. (Ami igazából nem más, mint a közepesnél jobb szövegértési képesség és a magunkra erőltetett türelem megtestesülése – magyarán képesek vagyunk egy receptet szóról-szóra követve végrehajtani az abban foglaltakat. Azért ez lehet hogy kevés egy üzlethez…). Kihozhatja belőlünk azt is például, hogy ezentúl alázattal és csodálattal leborulunk a tanárok előtt és minden fórumon követelünk számukra béremelést, mert egyszerűen képtelenek vagyunk elképzelni, hogy hogy hogyan képesek a gyerekekkel ezt a tanítás dolgot éveken keresztül csinálni, hiszen mi 8 (mit nyolc, kettő!) hét után sikítófrászt kapunk és az írásbeli (!) testnevelés házi feladat közben megbánjuk a pillanatot amikor egy mámoros éjszakán mindent elfeledve (értsd: a védekezést) összebújtunk a férjünkkel/feleségünkkel.

Na de most már tényleg leszállva a politikáról a címbeli kifejezés másik feléről is szeretnék pár dolgot elmondani. A depi a depressziót jelenti (gy.k.) és kicsit ilyen aranyoskodó, cukiskodó – többünk szerint idétlenkedő – hangulata van, lásd még: „olyan depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek”.

A kari-depi pár hónappal ezelőtt még a karácsonykor menetrendszerint bekövetkező gyengébb-erősebb depressziós állapotot jelentette. Szigorúan az én véleményem szerint ennek az oka egyrészt abban rejlik, hogy az év végi hajtásból mint egy gáton átbukva érkezik meg egy pillanat alatt a kötelező szabadság, amely viszont nem pihenést jelent semmiképpen sem, hanem más jellegű de legalább olyan erős elvárásokat, mint a munkahelyen, csak ebben az esetben otthon. Olyanokról van szó, mint takarítás, főzés, ablakpucolás, szeretet, beszélgetés, nemveszekedés. Ráadásul ez a szeretet olyan ami kötelező, legalábbis ezt sugározza felénk mindenki a Szomszédoktól a Barátok köztig. Ez az elvárás perfekt és instant depressziót okoz, például mert hirtelen észrevesszük azt, hogy mi dolgozunk egyedül a fenti teendőkön a családban, mindenki más csak henyél, legfeljebb szeret. Én egyébként főzéssel kezelem ezt, mert abba klasszul bele tudok feledkezni, és nem is látszik az, hogy az idő nagy részében nem csinálok semmit, például amikor várom, hogy felforrjon a 30 liter töltöttkáposzta. Persze azért előfordul az, hogy csúnyán besokallok ettől is és belegondolok abba, hogy itt állok a kibaszott tűzhelynél egész nap, elegem van belőle, jövőre wellness hotelbe megyünk karácsonyozni, lesz ami lesz…

Szerencsére arról a fajta depresszió-okról én magam nem tudok beszámolni, amikor hirtelen az ember eszébe jut, hogy mennyire egyedül van pedig szeretni kéne, mégiscsak itt a szeretet ünnepe, de sajnos nincs kit, legyen inkább öngyi.

A kari-depi ma a karantén-depressziót jelenti. Na ezt aztán érzem én is. Érdekes módon főleg akkor, amikor reggel felkelek és kisebb-nagyobb teendőim elvégzése után elindulok lefelé a lépcsőn a földszintre és az jut eszembe, hogy hetek óta minden nap ugyanúgy telik és még így is fog sokáig, lehet hogy örökre. Egy Moldova könyvben olvastam egyszer, hogy a börtönben az a legrosszabb, hogy: „Hónapról hónapra ugyanakkor csöngetnek, ugyanakkor hozzák az ételt. Ma még csak kedd van, de én már pontosan tudom, hogy például vasárnap délután fél háromkor levelet fogok írni.” Szóval lemegyek reggel, iszom egy-két kávét, majd leülök az asztalhoz és fel sem állok délig (már mert hogy dolgozom, nem másért…). Aztán megeszem amit – egyébként egy másik szobában dolgozó – odaadó feleségem megfőz és elém tesz, majd visszaülök az asztalhoz és dolgozom estig. Este elmegyek a boltba sörért, megiszom kettőt és lefekszem aludni. Másnap ugyanez történik. Ebbe tényleg bele lehet őrülni és/vagy „depisedni” – ha úgy tetszik, remélem hogy nemsokára vége lesz. A kari-depi ma ezt jelenti. Nálam legalábbis nem jut el odáig a feszültség, hogy leordítsam a velem együtt élőket és örök-harag legyen, de őszintén nem lepődnék meg magamon, ha így lenne. Szívesen elmennék egy monotonitás-tűrési tanfolyamra, de nem online, hanem igaziból. Bár ha ezt megtehetném, már valőszínűleg nem is lenne szükségem rá…

Azért van egy tanulság: a szalag mellett dolgozók (is) szuperhősök!

Lélek

Annak aki olyan sokat utazik mint én – általában és elsősorban ugyanazon az útvonalon – biztos nem lesz ismeretlen amiről most írni szeretnék. Szóval az úgy van, hogy az ember pár hónap, pár év alatt belefásul, mondhatni mérhetetlenül és visszavonhatatlanul beleun ugyanabba az útvonalba de hát ha menni kell, hát menni kell. (Ahogy azt Winston Churchill mondta, amikor az angol etikett szerint elfogadhatatlanul illetlen módon egy alkalommal faképnél hagyta magát a királynőt és nem csak kiment, hanem valósággal kifutott a trónteremből vagy honnan. Nem, őt nem holmi háborús szerencse hirtelen rosszra fordulása, nem is a német kollaboránsok merényletének híre vette rá erre az udvariatlanságra, hanem egy sokkal feszítőbb, mondhatni egyáltalán nem kicsi, hanem egészen nagy és szapora ok volt a háttérben, amit annak rendje és módja szerint elintézni még a Buckingham palota méreteihez mérten is csak annak legkisebb de mégoly királyi helységében lehet. Persze azt nem tudom, hogy ez az eset valóban megtörtént-e de egyrészt Churchill pajtásból ezt simán kinézem – hiszen ő olyan menő volt például, hogy orvossal íratta fel, hogy neki nem szabad tiszta, hanem csakis whiskyvel hígított vizet innia. Másrészt pedig olyan jó elképzelni egy ilyen helyzetben Erzsébet anyánk királynői (queenly) fejét, ami olyan lehet, mintha Trump gratulált volna a Radio Ga Ga-hoz.)

Ott tartottunk tehát, hogy az ember jön-megy hetente többször ugyanazon a 200+ kilométeres úton, bambul maga elé, járnak a fejében Bálnás és nem Bálnás gondolatok és úgy hagy maga mögött éttermeket, büféket, pihenőket meg még ki tudja mi mindent, hogy sose tudja meg mi lehet bent, pedig már vagy ezerszer látta kívülről. Én sokszor elgondolkozom ezen, hiszen lehet hogy ezek olyanok, mint a nyúl ürege Óznál, hogy bemész és valami egészen más világ fogad. Ott van például a Nagyigmándi pihenőhely az autópályán. Na ott még sose voltam, pedig mindig tele van kamionokkal a parkolója, vagyis valami jó lehet ott. Lehet hogy jól főznek – van egyáltalán étterem? – vagy mindig van meleg víz a zuhanyozóban? Lehet, hogy egy őrült ötöslottónyertes viszi a büfét és az a heppje, hogy mindent mindenkinek ingyen ad, de nem beszélhet róla senki senkinek, mert meg kell hogy ölje, ha mégis így lenne? Lehet, hogy az egyik hely tulajdonképpen egy kupleráj, de csak a kamionosokra gerjednek az ott dolgozók? Vagy lehet, hogy… Mondom, gondolkozom ezen – az előzőekből egyértelműen látszik, hogy általában nagyon fáradt vagyok amikor elhajtok ezek mellett, egyébként miért lennének ilyen fura gondolataim.

Aztán persze előfordul, hogy valamelyik ilyen helyre direkt és készakarva mégis bemegyek a felfedezés és a tapasztalatok különbejáratú megszerzése céljából. Általában persze ez maga a csalódás. A hely olyan amilyennek egy ilyen útszéli helyet elképzelsz. Picit minden ragad a kosztól, a levegőben pici dohszag vegyül a végletesen elhasznált, kétes beszerzési forrású olajéba, amiben a hasonló tulajdonságokkal rendelkező húsokat sütik. A kiszolgálás legtöbbször bunkó, ezt egyáltalán nem a saját kisugárzásomra, hanem arra vezetem vissza hogy én szemmel láthatóan nem vagyok kamionos, akivel lehet valami jó kis bizniszt csinálni, ráadásul többé-kevésbé vasalt ingem és decens laptoptáskám akár valamiféle ellenőrt is takarhat. Azt azért meg kell említenem, hogy sok tíz évvel ezelőtt (visszafelé számolva bőven az elévülési időn túl) a bicskei pihenőnél volt egy Kitti (sőt: Kittike) nevű pultos lány, aki miatt – jobban mondva: akinek a szeme miatt – bűz ide, ragadós asztal oda, az ember akkor is megállt kávézni, ha már a fülén jött ki, annyit ivott aznap.

Mondjuk én még könnyen vagyok, ha saját tapasztalatokat akarok szerezni, hiszen autóval járok, de mennyivel nehezebb ez annak, aki például vonatozik. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaki csak azért leszáll mondjuk Szár-Szárligeten, hogy megnézze a helyi restit – amit már annyiszor látott elsuhanni a vonatablakban – és a következő járattal menjen haza. Nem, ez majdnem lehetetlen, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Szár-Szárligeten működik resti – mondom: kocsival járok. Főleg Bandi bátyámat sajnálom, mert ha ő ezt mérhetetlen kíváncsisága miatt megtenné, annak valószínűleg komolyabb következményei lennének lévén, hogy ő mozdonyvezető. Bár az ő esetében az nem kérdés, hogy a Miskolcról kiinduló vonalak minden állomásának és megállóhelyének minden forgalmi irodájában ivott már kávét, már ahol van ilyen (már nem kávé, hanem forgalmi iroda). Ezért irigylem egy kicsit.

Összefoglalásképpen az ismeretlen útszéli helyek közös jellemzője az, hogy nincs bennük lélek. Csak addig vágysz oda, amíg meg nem ismered őket, utána meg jól elkerülöd, nem vonz benne semmi (csak talán a Kittike szeme, de hát már ő sem dolgozik ott, legalábbis eltűnt sok-sok éve.)

Na ha ezt a tételt ilyen szépen felállítottuk és érvekkel, tapasztalatokkal szépen körül is bástyáztuk, cáfoljuk is meg gyorsan. Sopron határában van ugyanis egy deszkabódé, amire ki van írva hogy Halsütő. Jó ideje jövök el mellette egyszer-kétszer naponta és még sosem mentem be, egyrészt mert onnan már csak pár perc és otthon vagyok, másrészt meg a halsütőkről van azért egy kialakult véleményem. (Tudniillik, hogy biztos rossz hekket sütnek a már említett állapotú olajban mocskos körmű és kötényű emberek. (Bocsánatot kérek a nyilvánvaló kivételektől.) A hétvégén az történt ugyanis, hogy kialakult egy nagyobbacska vészhelyzet, amikor elkirándulván Kőszegre az Orsolya napi vásárba ott nem találtunk nyitva tartó és/vagy nekünk helyet adó éttermet. Úgy döntöttünk, hogy hát jó, majd otthon rendelünk egy pizzát. Vezetés közben az én fejemben már javában futott a háttérben a Forte nevű cég pizza-áttervező applikációja és pont azon bosszankodtam, hogy miért csak nyolc feltétet lehet választani, micsoda diszkrimináció ez, lássuk már be azért. Amikor a feleségem – hálás is vagyok ezért – felkiáltott, hogy nyitva van a Halsütő menjünk álljunk meg inkább ott. Na jó, mondom, még ha negyedórát is kell várni az is jóval kevesebb mint amíg a megrendelt pizza hazaér, bár azt gondoltam, hogy rossz hekk lesz rossz olajban sütve, na de mindegy az éhség nagy úr… (Ezt Winston Churchill mondta, amikor… na jó nem kezdem megint…)

És hát kérem nem így volt. Csodálatos volt minden. A haltepertő nem kicsire vágott hal megsütve, hanem valóban a zsírosabb rész szépen ropogóssá téve ahogy azt kell. A fish&chips panírja nem túl vastag, nem túl vékony, benne a hal pont jó. Szóval minden a helyén volt. A kiszolgáló hölgy pedig láthatóan uralta a terepet, nem áltatott minket azzal, hogy azonnal készen lesz, hiszen mindent frissen készítenek, és egyébként is benne volt a lélek, valahogy ezt éreztem. Benne is, az ételben is.

Már csak az volt a kérdés, hogy mekkora is az a lélek, mihez tudnám hasonlítani. A válasz az esti jazzkoncerten született meg, ahol a trió egyik tagja egy nagybőgős volt, ami egyként a kedvenc hangszerem. Na abban a jókora bőgőben van akkor lélek, mint amekkora a soproni Halsütőben van.

Szürreál

Ki az akinek voltak már olyan élményei, amelyek leginkább a szürreális kategóriába sorolhatók? Könnyen elképzelhető, hogy a tökéletesre fejlesztett és szakadatlan alkohol absztinencia teljes hiányának és ennek az állapotnak az életemben való igen ritka előfordulásának (hagyok időt feldolgozni…) köszönhető, de velem igenis történnek. Ilyenkor az az érzésem van, mintha minimum varázsló lennék, de még inkább, ha akarnám akár repülhetnék is a föld felett legalább 20 centivel. Az viszont érdekes, hogy ezek az élmények még a napi rutinba hajló kismértékű, ám annál rendszeresebb sörös befolyásoltság menetrendszerinti eljövetele ELŐTT kapnak el. Mondom mire is gondolok:

Például ott van a Tesco, történetesen a csepeli. Egyik nap, munka után és a megérdemelt söröm előtt egykedvűen és hideg rutinnal pakolom a szatyorba a megvásárolt dolgokat az önkiszolgáló pénztárnál. Ez a művelet nem igényel túlságosan nagy agyi kapacitást, jut időrés a gondolkodásnak is. Az jut éppen az eszembe, hogy mennyit cseszegetett már a családom, hogy el kellene mennem a fodrászhoz, hiszen már fél éve legalább nem voltam és mosott hajjal Donald Trumphoz (a hajszíntől eltekintve persze) hasonlítok, mosatlannal megy egy a babérkoszorúba beleizzadt görög istenhez, de sajnos egyik sem áll jól egyáltalán. Mondom, pakolom a kenyeret meg a kolbászt a szatyorba és arra jutok, hogy mekkora menő lenne már, ha lenne itt a Tescoban egy fodrászat, ahol eleget tehetek nagyobb részt a családom igényének, kisebb részt a saját szükségletemnek. Cuccok bepakolva, kicsit félrefordított fejjel megyek ki, már el is felejtettem az előző gondolatot, és már csak az esti sör jár az eszemben, amikor a kijárattól balra meglátom, hogy de tényleg van ott egy fodrász. Úristen! mondom magamban, tudok fodrászatot teremteni, mert esküszöm, amikor bejöttem még nem volt itt. Kicsit félve léptem közelebb, félve attól, hogy eltűnik, mint egy délibáb. Az is eszembe jutott, hogy hátha a valóságban még kint ülök a kocsiban a és elaludtam, ahogy az M1-esen egy parkolóban szoktam néha, ha túlvállalom magam a koránkeléssel vagyis ez az egész csak egy álom. Az elkövetkező fél órában onnan tudtam meg, hogy ez nem álom, hogy egyrészt – nem tudom milyen főnöki utasításra – a fodrászlány azzal kezdte a közös programunkat, hogy: „jó estét, Xénia vagyok” és ilyet biztos nem tudnék se kitalálni, se álmodni, másrészt meg, hogy a hajam szemmel láthatóan megrövidült. Igaz nagy zavaromban majdnem elcsesztem, mert véletlenül 1 cm helyett 1 mm-t mondtam a lánynak, még jó, hogy visszakérdezett, hogy akkor tényleg tökkopaszra?

A másik ilyen élményem az volt, amikor egyik este még bent ültem az irodában, volt már vagy hat óra, ha megfeszülök se emlékszem miért voltam bent ebben a merőben szokatlan időpontban. Mindegy is. Ültem a gép előtt és a monitoron egyre gyakrabban jelentek meg sörös dobozok, üvegek, poharak a rémesen fontos táblázatok előtt és mögött. A fejemben már megint elég nagy részt foglalt el az a gondolat, hogy mindjárt megyek és vár a finom esti kakaóm – illetve söröm. Éppen elképzeltem, hogy hazaérek, átveszem a kényelmes rövidgatyámat, kifújom magam és felpisszentek egy sört, miközben elmeséltetem a családommal, hogy mi történt aznap, mi volt ebédre, hogy ilyen és ehhez hasonló fontos dolgokkal kapcsolatban képbe kerüljek. Pont itt jártam a méla ábrándozásban, amikor egyszer csak váratlanul megjelent mellettem egy srác, aki azt kérdezte kicsit fontoskodóan, hogy nem akarok-e sört. A helyzet annyira furcsa és irreális volt, hogy pár másodpercig, csak üveges szemmel bámultam rá, és azt válaszoltam, hogy köszi, de még vezetek. Erre ő elmosolyodott, hogy ja ő nem is úgy gondolta, hogy itt az iroda közepén így ismeretlenül feltesszük a lábunkat az asztalra és elcsevegünk egy jó pofa sör mellett, hanem hogy nem akarok-e venni, mert pont van nála eladó. Hűha mondom, dehogynem válaszoltam szinte megbabonázva és attól félve hogy ha rosszul válaszolok elmúlik az élmény. Erre azt mondta Ádám (mert mint később megtudtam így hívják) hogy van ilyen meg olyan meg amolyan (pontosabban nem emlékszem). Akkor mondom kérek egyet mindegyikből. Hoppá! kaptam észbe hirtelen nincs nálam készpénz egy fillér se, most mi lesz. Ádám nem akadt fenn ezen, szemmel láthatóan fel volt készülve a készpénzmentességet preferáló generációra és csak annyit kért, hogy írjak már neki egy levelet 1-1-1 subjecttel és cserébe visszaküldi az utalandó összeget és a számlaszámot. Hoppá, mondom milyen szemfüles vagy. Ez így pont jó lesz. Aztán arra is rájöttem, hogy miért hoppázok én itt ilyen lelkesen. Na ennek meg nem más az oka, mint hogy amikor megnéztem mit is vettem, akkor realizáltam, hogy ez a sör neve. Mármint a Hoppá. Na ez is szürreál élmény a javából. A sörök egyébként kiválóak, főleg annak aki szereti a kézműves verziókat és még nem öltek ki minden a lelkéből az eurobeerek.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem meg azokat a különleges embertársainkat, akiknek a szürreál élményeikről csodálatos módon rendre bebizonyosodik, hogy nem is szürreálisak. Arra gondolok például, hogy vannak olyanok, akik a reggeli kávézás közben – ahogy annyian mások – nézik a konyhában a csempét és megkeresik a szemükkel a sok év alatt bekövetkezett kis lepattogásokat, csorbulásokat, lemoshatatlan kávéfoltokat és a menthetetlenül összekoszolódott fúgát. A gondolatmenet vége az, hogy pont megérett a cserére nemcsak a csempe, de az egész konyha is úgy ahogy van. Amire persze elindulok otthonról, nemcsak képletesen legyintek ismét – sokadszor – az egészre, mert ha történetesen lenne elég pénzem, hogy kifizessem az utópisztikusan és szemérmetlenül túlárazott konyhát, akkor kivitelezőt úgyse találnék, legalábbis olyat, aki nem ver át. Ebből az egészből két esetben lehetne szürreál élmény. Egyrészt, amire hazajövök ott fogadna az új csempe, az új konyha és az örömtől könnybelábadt szemmel a feleségem, hogy jaj nagyon köszöni, pont ilyet szeretett volna. Másrészt, ha ennyire talán nem is, de azért az is a szürrealitás határát súrolná, ha kedvesen felhívna az a cég, amelyikkel alig több mint egy éve tárgyaltam a konyha felújításáról, de pár telefon után egyoldalúan megszakadt a kapcsolatunk és számomra eltűntek, mint nyolcmillió köbméter föld az útalapban. Nézzük meg, milyen szürreális élményei lehetnek ezzel kapcsolatban pár nagyon – bár eléggé érdemtelenül – szerencsés honfitárunknak. A kiinduló helyzet ugyanaz. Kávé, lepattogott csempe, koszos fúga, lógó konyhaszekrény ajtó. A folytatás egy kicsit más. Őt az a szürreális élmény éri, hogy bemegy az irodájába és kap egy emailt, hogy: Szia, megvettük azt a belsőépítész céget, amit már mondtam a múltkor. Pistáék viszik a papírokat, elég sürgős a dolog, ne fáradj az elolvasásukkal, csak írd alá ha nem gond, ahogy szoktuk. Hősünk erre elégedetten csettint és elgondolkozik a szürreális élményen meg azon, hogy végre nem cseszegeti az asszony majd a régi csempe miatt. Szól is mindjárt valamelyik hülyegyereknek, hogy intézze már el, nyilván a frissen megvett cég főnöke szívesen tesz segítséget az új tulajnak. Sajnos az efféle szürreális élmények nem gyakoriak és ha jobban belegondolok, hát szívesen le is mondok róla. Ha valakinek valahonnan ismerős a fenti helyzet, hát az nem valami szürreál gondolat.

Most ott tartok a szürreális élmények terén, hogy próbálom kordában tartani és a magam javára fordítani ezeket. Azt találtam ki, hogy egyszer lehetne egy olyan gondolatom, hogy mekkora lenne már, ha pont ott és akkor vennék egy lottót és megnyerném az ötöst. Ha ez a gondolat pontosan egy lottózó előtt uralná el az elmémet és borítaná be hézagmentesen a tudatomat, akkor lenne biztos a siker. Ehhez viszont az is kellene, hogy a a lottózó előtt ne gondoljak arra, hogy milyen jó lenne, ha most pont hirtelen ez jutna eszembe. Szóval most ezt gyakorlom és keresem, hogy a középkorban sikerült-e megoldaniuk az alkimistáknak a fő problémát, tudniillik, hogy aranycsinálás közben nem szabad a fehér elefántra gondolni. Eddig úgy tűnik, hogy nem…