Hónap: 2017 szeptember

Régóta szerettem volna írni én is Bálnára. Mert mi csak így hívjuk. A Bálna. Szigorúan nagybetűvel, természetesen. Rögtön elárulok egy kulisszatitkot a hűséges olvasóknak; ha valami különlegesen jót, vagy éppen rosszat eszünk együtt, esetleg csak történik valami, ami érdekes lehet, akkor azonnal valamelyikünk megjegyzi, hogy Apa, ezt is megírhatnád majd! De természetesen Apa makacs, vagy csak nem szeretné magáénak mondani a mi csodás kis ötleteinket, szinte soha, vagy csak ritkán látjuk viszont a legújabb bejegyzésben a tippjeinket. (Lehet én is indítok egy blogot, mondjuk Ami a Grönlandi Bálnáról kimaradt címmel, és akkor nem kell várnom, hogy megírja végre, ami eszembe jutott.)
El is érkeztünk a következő háttér információhoz; még mi, a legszűkebb család, vagyis a leglelkesebb olvasók sem olvashatjuk el a még nem kész Bálnát… Viszont fennmaradhatunk miatta a villamoson, és tövig rághatjuk a körmünket, vagy foghatjuk a hasunkat a nevetéstől, esetleg néha egy-két könnycseppet is elmorzsolhatunk. (De ez titok persze!) Ha az egyszemélyes szerkesztőség rászánja magát a következő cikkre, átkerülünk egy másik világba. Mindenképp máshova, mint ahol ő van a Bálnával. Megjegyzem, ez sajnos többször bekövetkezik, mint ahány bejegyzés megjelent eddig. Egy nyerésre álló, vagy éppen rekordot döntő telefonos pasziánsz-parti vagy egy Életképek/Szomszédok epizód, esetleg akár a villanyszámla befizetése is lehet az ok, hogy ne hallja meg a fontos, vagy kevésbé fontos mondandónkat. De a család részéről sokkal megbocsájtóbb a reakció, ha valaki a laptophoz settenkedik, gyorsan átpillant a válla fölött és jelenti a helyzetet: „Nyugi, csak a Bálnát írja!”
A lelkes olvasók közül talán sokan tudják, hogy a Grönlandi Bálna logójából készült már matrica, a merchandising első darabjaként. Egy ilyen matrica elsők között került ki a csepeli kis lakásunk lépcsőházába, mintegy hirdetve, hogy bizony itt lakik a híres-neves Grönlandi Bálna. Akárhányszor belépek a kapun, mindig odatéved a tekintetem és nekem eszembe jut, hogy ki is van a matrica mögött. Itt kezd érzelgőssé válni a történet, mert nekem mindig Apa jut eszembe, és soha nem az, hogy neki van egy blogja. Egyszerűen jól esik látni, hogy ott egy matrica, és tudni, ami mögötte van. Jó érzés olvasni az olyan sztorikat, amik a legkülönbözőbb baráti, vagy családi társaságokkal történtek meg, és persze legalább ezerszer hallottam már őket különböző hozzáköltésekkel. Persze sok minden új nekem is, azoknak külön örülök, mert nem biztos, hogy otthon szóba kerültek volna. Elég sok dolog kiderül, hogy mik történtek Győrben, amikor még csak gondolat (vagy az sem) voltam, meg milyen bulik voltak a Pozsonyi utcán, vagy hogy sikerültek a közös nyaralások, amikről még nincsenek emlékeim, csak pár bevillanó kép.
Ahogy írom ezt a posztot, eszembe az idei nyár. Talán azért, mert szeptember végén olyannak tűnik a július, mintha sosem lett volna… Pedig csak pár hónapja történt, hogy a Szabócsalád elment Görögországba autóval, a gasztronómiai élményeket, vagy furcsaságokat már olvashatták a követők. De arról még nem volt szó, hogy hogyan kell viselkednünk! Amikor kikanyarodunk az utcából, és Apa rögtön leszögezi, hogy mindenki váltson át „szabadságos üzemmódba” és senki ne kérdezze, hogy mikor érünk oda, főleg, amikor ez csak 18 óra múlva következik be… Ja, és természetesen mindenki azt csinál, amit akar, akkor fagyizik, sörözik, úszik, alszik, amikor akar, és végig békén hagyja a másikat. Ez a lista évekig csak bővült, mostanában már nekünk kell szólni, hogy a hagyományok kedvéért mondja el a szokásos szentbeszédet. Már nincs szükség a szabályok tisztázására, egy hosszabb út alatt mindenki teszi a szokásos begyakorlott mozdulatokat, minden megy a maga útján. Rutinosan adogatjuk egymásnak a szendvicseket, apának a szalámisat paprikával, anyának csirkéset paradicsommal. Kérdés nélkül mindig az az „élelmező”, aki elöl ül, és a szerencsés, mert a lábánál van a müzliszeletes zacskó is. Idén nyáron sokszor ültem az anyósülésen, és én is szolidarítottam a sofőrrel, aki egészen elképesztő módon a fáradtság bármilyen jele nélkül vezetett, mert szinte egész úton szóval tartottam. Mindig is sokat tudtam beszélni, Eszti mama sokszor megkérdezte tőlem, hogy „Rebike, nem fáradt még el a szád?” De többek között szóba került a blog is, természetesen jutott rá bőven idő, miközben a végtelennek tűnő Szerbián mentünk keresztül. A legbiztosabb forrásból tudom, hogy nagyon fontos ez a kis oldal a szerzőnek, remélem nem veszít olvasókat emiatt az írás miatt…
Ez lenne az én Bálnám. Olvassátok sokan, és szeressétek nagyon!

A legutóbbi menzás posztom szeptember 11.-ei. Ennek azért van csak jelentősége, mert akkor ezt a mostanit akartam kitenni, azt meg valamikor később, de akkor meg ez nem lett volna annyira ízléses merthogy szeptember 11 az azért majdnem mindenki számára jelent valamit, legyen az sajnálat, gyász vagy összeesküvés-elmélet sőt bizonyos meggyőződések szerint összeesküvés-gyakorlat is. Teccikérteni na. Szóval akkor nem akartam Amerikáról írni. De a témát nem hagyhatom ki, mert egy kedves ismerősöm aki szintén blogot ír (Ripiszke, akit annak ellenére ajánlok, hogy általam teljesen érthetetlen, értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan úgynevezett vegetáriánus fogásokat mutat meg, de szuper stílusban) éppen Amerikában van és körutazik, így egy csomó emléket juttat eszembe nekem is, ugyanis nekem is volt szerencsém kétszer járni az Újvilágban, ráadásul két nagyon különböző részen, Kanadában, Vancouverben (British Columbia), illetve délen, Kalifornia + Nevada. Mindkét alkalommal egy nagy amerikai cég jóvoltából utazhattam. (Ezt meg kellett hogy jegyezzem, mert azt gondolom, hogy ha nem így lett volna, akkor nem ettem volna olyan helyeken olyanokat amilyeneket.) A kanadai utazás idestova 13 éve volt, így eléggé megkopottak az emlékeim. A leginkább élesen egy reggeli emléke él bennem. A helyszín egy vitorlavászonnal fedett tengerparti csarnok volt, a méreteire jellemző, hogy legalább 3000 ember vett részt a konferencián. Ez a vitorlavászon dolog nagyon klassz egyébként, de azért némi problémát okoz, például, hogy a hangszigetelése gyakorlatilag nulla. És mivel az épület mellett volt a hidroplán benzinkút, körülbelül 20 percenként egy kisgép zaja zavarta meg a mélyen szántó előadásokat. (Persze azt is hozzá kell tennem, hogy ezt hátrányt a rendezvényszervezők a második napra előnnyé formálták úgy, hogy kitettek egy kamerát a partra és közvetítették a szebbnél szebb le- és felszállásokat a nézőközönség nagy örömére.) A reggeli tehát nem lehetett egyszerű mutatvány, bele sem merek gondolni, hogy milyen mennyiségű kaja lehetett felhalmozva a háttérben, de mindegy is, nem volt probléma, mindenkinek jutott minden, a crispy bacon crispy volt, a sunny side up egg (ti. tükörtojás, milyen szép is az angol nyelv) pedig pont elég langyos és a sárgája kellően folyós. A konferencia mottója az volt, hogy Rattle and Hum, ami valami olyasmit jelent, hogy csörgetni, és zümmögni, vagy együtt dúdolni és nem mellesleg egy U2 lemez címe. Az első reggelen tehát megérkezett a tömeg a helyszínre, éhesen és még jet lag-esen. Végeláthatatlan sorokban álltak az asztalok, a terem végében pedig egy nagyon nagy vásznon ott volt a U2, amint újra és újra emlékeztet mindenkit a mottóra. Ettünk, kávéztunk, bámészkodtunk, beszélgettünk, közben megint csak ettünk, amíg el nem érkezett a konferencia megnyitása. Az asztalok eltűntek, helyüket székek foglalták el és amikor már idő szerint pont el kellett kezdődnie az első előadásnak, akkor a vetítővásznat elhúzták és tényleg ott játszott mögötte a U2 élőben. (Na jó, azt hiszem nem az igazi, hanem egy tribute zenekar, de az énekesnek még a napszemüvege is olyan volt, mint Bononak). Fura érzés lehetett neki egy órán keresztül egy vászon előtt játszani, de hát biztos megérte. Mit mondjak… Nekünk Európa szegényebbik feléből érkezetteknek ez olyan volt, mintha csodát láttunk volna, tulajdonképpen nem is hittünk szemünknek.

Vancouverben történt az is, hogy a kis létszámú magyar kontingens egy valódi japán étterembe ült be egyrészt mert olyanban még sosem volt szerencsénk lenni, másrészt meg mert éhesek voltunk. Ez az a típusú hely volt, ahol egy hatalmas és tűzforró vaslap (teppanyaki?) körül foglalnak helyet a vendégek és az eredeti japán szakács nemcsak hogy elkészíti az ételeket (sült húsok, rákok, egyéb hasonlók felhasználásával), de még egy komplett performanszt is előad két késsel a kezében. Az csak a kezdet, hogy dobálja őket miközben felvágja a gyönyörű marha darabokat, de egyszer csak egy hatalmas fehér hagymát kezdett el körülbelül centis szeletekre vágni. Ezeket a szeleteket ügyesen megforgatva csinált belőle egy helyes kis tornyot, amibe valami alkoholszerű folyadékot öntött, amelytől lángolni kezdett a hagymatorony teteje mint egy tűzhányónak, majd ezt elfújta és dőlni kezdett a füst a tetején. A hangulat ekkor már a tetőfokára hágott, de ebben a pillanatban elővarázsolt valami sípfélét, amellyel vonatfüttyöt utánzott mélységes ámulatba taszítva mindannyiunkat. Itt történt az is, hogy a szakács megkérdezte az elején, hogy kérünk-e sakét. Amikor apám járt japánban sok évvel azelőtt, akkor hozott onnan ilyen italt, tudtam, hogy rizspálinka és hogy gyakorlatilag nincs semmi íze, de a japánok szeretik és tisztelik (bizonyára kötődik hozzá ezer és ezer hagyomány és legenda). Természetesen kértünk, mert gondoltuk, hogy a meglepően jó japán sör elé pont megfelel majd. Pici porcelán poharak kerültek elő, amiket a szakács barátunk a vaslap szélére helyezett el, hogy melegedjenek. Mondom én már ismertem ezt az italt, tudtam, hogy melegen isszák akik autentikusak akarnak lenni, egyszer meg is kóstoltuk apámmal úgy. Hát mit mondjak… Hidegen se jó, de melegen… Ezért aztán én azonnal levettem a vaslap széléről és az asztal fa részére tettem. Mikor ezt a vendéglátónk észrevette azonnal visszatette a vaslapra és mondott japánul valami lenézőt. Én elvettem ismét, ő visszatette. Párszor még ezt eljátszottuk, egészen addig, hogy – legalábbis én úgy éreztem – megfenyegetett az egyik késével, hogy jobb lesz ha nem okoskodom, mert ha már ideevett a fene onnan Bukarestből vagy honnan, jobb lesz ha betartom a szabályokat. A végét ki lehet találni: meleg sakét ittam angyali mosollyal az arcomon.

A későbbi kaliforniai és nevadai utunkról gasztronómiai szempontból összefoglalóan elég annyit elmondani, hogy az a rákok, polipok és egyéb tengeri teremtmények elfogyasztása körül forgott, tekintve hogy időnk nagyobb részét San Franciscoban töltöttük. (Egyszer már írtam itteni csodálatos reggeli élményeimről.) Amikor megérkeztünk ide, akkor jó magyar szokáshoz híven azonnal az evésre gondoltunk és a tengerparton – látótávolságra az Alcatraztól – találtunk is egy vicces helyet. Például adtak mindenkinek ajándékba egy rikító sárga műanyag ráknyitogató célszerszámot, amire az volt ráírva nagy betűkkel, hogy „ellopva Freddy étterméből” – vagy valami ilyesmi -, ebből azt gondoltuk, hogy ez a miénk. Azt hiszem azóta is megvan. Az étlapon rengetegféle rákból készült étel volt, de ezt mi nem tudtuk ugyanis olyan fantázianevekkel volt ellátva amiből egy szót sem ismertünk. Próbáltunk ár alapján tájékozódni és olyanokat választani amik elég drágák voltak ahhoz, hogy nagy adagot remélhessünk tőlük. Hát ez hol bejött hol nem. Volt aki egy hatalmas gyönyörű homárt kapott, de azon ugye túl sok ennivaló nincs, nekem például egy kábé félméteres rákdarabokkal megrakott fogás jutott, ami azért elég volt, fogjuk rá. A legfurább azért mégis az volt, hogy egyikünk kapott egy piros zománcos fazekat (minimum 5 literes), ami tele volt a legkülönbözőbb főtt rákokkal, de meglepetésképpen a fazék alján még volt egy kábé 30 centis darab – leginkább az itthoni lecsóba valóra hasonlító – kolbász is. Tulajdonképpen ő járt a legjobban. Az est mindenesetre jól sikerült, olyannyira, hogy be akartunk menni az általunk csak hallomásból ismert Hooters-be, de sajnos amire leküzdöttük a rákokat az már bezárt, így sok évet kellett várnom amire eljutottam egy ilyen egységbe, de az már Budapesten volt (és persze csalódást okozott, de ez már egy másik történet). A San Franciscoi első esténket megkoronázandó azt gondoltuk, hogy veszünk a majdnem éjjel-nappal nyitva tartó boltban egy sört és kiülünk a tengerpartra bámulás, elmélkedés illetve világmegváltás céljából. A gondolatot tett követte, a boltban kértünk is japán sört pintes (!) üvegben (ugye én már ismeretségben voltam velük). A kiszolgáló srác a kiválasztott üveget mielőtt ideadta volna egy barna papírzacskóba tette. Mondtam neki, hogy nem szükséges pazarolni a csomagolást, mert itt mindjárt megisszuk. Ezen ő nagyon megbotránkozott és elmagyarázta, sőt könyörögve kérte, hogy ne vegyük ki a zacskóból a boltban, mert őt véresre büntetik, ha megtesszük. Hogy az utcán mit csinálunk az őt már nem érdekli. (Fura ez az Amerika azért.) Mondtam neki, hogy oké, megértem és nem szeretnék neki rosszat, de ha egy sörnyitója volna és felbontaná, akkor azt megköszönném nagyon. Na erre még inkább kiakadt és azt mondta, hogy ez elképzelhetetlen, de pont van egy dollárért nyitója, vegyem meg és nem ismerjük egymást. Ebben maradtunk.

Végül pedig idekívánkozik az a történet is, amikor a nagy vendéglátó partnerünk jóvoltából megnéztünk egy igazi kaliforniai borászatot is Napa Valley-ben. Minimum 50 fok volt akkor, fújt a sivatagi szél, így kifejezetten jó volt, amikor végre bementünk a jegesre hűtött épületbe. Egy néni fogadott minket, az ajtóban, aki azt mondta, hogy mielőtt továbbmennénk, lépjünk vissza egy kicsit az udvarra, mert szeretne mutatni valami érdekeset. Odakalauzolt bennünket két csenevész szőlőtőkéhez, amin volt pár összeszáradt fürt is. Odamentünk és vártuk, hogy majd előadja, hogy higgyük el, hogy ennek az ükapját még Kolumbusz Kristóf hozta a Santa Maria-n az Óhazából, vagy hogy ez olyan különleges fajta, hogy jól nézzük meg, mert ilyet kerek e világon nem találunk többet. De nem. Mindössze az volt a célja, hogy megmutassa nekünk, hogy milyen is a szőlő úgy általában. Mivel olyan túl nagy érdeklődést nem mutattunk, és mert mondtuk, hogy nálunk otthon tetszik tudni egy bizonyos szint fölött azért nem nő úgy fel ember, hogy be ne rúgna egy iskola által szervezett szüret alkalmával, kicsit meglepődött vendéglátónk, és mondta hogy oda olyanok szoktak jönni általában akik el sem tudják képzelni milyen a szőlő, sőt az végképp nekik, hogy abból van a bor. Na ezen túllendülve megtekintettük a hatalmas csarnokot ahol a rozsdamentes acél tartályok álltak katonás rendben, megnéztük a feldolgozás lépéseit is. Na tök jó. A végén megkérdeztem, hogy megnézhetjük-e a pincéket is? Erre csak nézett, és mondta, hogy hát öööö azok nincsenek, minden a felszín felett van és tizedfok pontossággal állítják be a hőmérsékletet légkondicionálóval. Tudniillik ez sokkal jobb megoldás mint az Európában oly elterjedt és sokkal elmaradottabb pince megoldás, mert nem kell le-föl hordani az anyagot. Anyád! – gondoltuk egyszerűen. Kicsit már elbizonytalanodva mentünk kóstolni egy gyönyörű szobába, ahol sok éves nehéz bútorok álltak finom poharakkal, kis falat ételekkel. A kísérő néni könnybe lábadt szemmel mesélt a borászat tulajdonosainak olasz őseiről, a hagyományokról amiket ápolnak és közben ittuk a pont megfelelően behűtött korrekt borokat. (Korrekt, talán ez a legjobb szó rá…) a beszélgetés során megkérdeztük, hogy egyébként a néni hogyan rokona a telepítő ősöknek. Erre ő teljes természetességgel és minden megingás nélkül azt válaszolta, hogy ja, ő sehogy, itt lakik a közelben és ingatlanügynök, csak néha besegít ilyen alkalmakkor 100 dolláros órabérért. Egyébként soha meg nem inna egy korty bort, lévén megrögzött antialkoholista. Na mondom magamban, lehet hogy a lehetőségek hazája ez az Amerika, de azért abban megegyezhetünk, hogy megérett a pusztulásra.

Jó pár héttel azután, hogy a vállalati irodaházunkban az eddig ott üzemelő menza – sokunk mérsékelt bánatára – átadta magát az örökkévalónak, vagyis látszólag minden közvetlen előzmény nélkül egy kiragasztott papíron közölték, hogy „köszi srácok az eddigieket, de mi bezárunk”, talán nem gyalázatos dolog egy korántsem a teljesség igényével készült élménybeszámolót adni a menzai élményeimről.

Az első amire emlékszem az a Katowice étterem volt. Én nem tudom, miért ez volt a neve az azóta régen kiérdemesült helynek, amely Miskolcon az ottaniak által ikonikusként tisztelt úgynevezett húszemeletes tövében várta a látogatóit. Gyerekkoromban nem is értettem a nevet és mivel apám csak úgy leegyszerűsítve – nyilván mert bizonyos különleges és gyengéd szálak fűzték hozzá – Katónak hívta, azt gondoltam, hogy a Katowice az a Katónak, tehát a Katalinnak valami pusztítóan becézett formája. Sok évnek kellett eltelnie amíg rájöttem, hogy egy lengyel testvérvárosi kapcsolat emlékét őrzi az egység. Azt kell mondjam, hogy a Kató gyerekkoromnak azon szakaszában, amikor még nem döntöttem el, hogy közepesen magasan művelt jógyerek, vagy korai alkoholizmusba züllött, majd fiatalon elhunyt galeritag leszek (mint annyian a lakótelep akkori úgynevezett vagányai (Dzsudu, Mucu, Cini stb.) közül), a fontos helyszínek közé tartozott. Alsó tagozatos koromban azért, mert a pléhvel fedett kocsmai pulton, mindjárt a még ki nem tisztított hamutartók és a kommersz szeszes üvegek mellett krémest árultak, amit a maximum sörcsapolásra és kávéfőzésre kiképzett pincérek és pultosok mértek nem túl nagy lelkesedéssel. Később meg azért, mert a presszó tágas előterében volt egy flipper gép (még ma is hallom a fülemben a lesajnáló „schááááde” géphangját, amikor elbénáztam a golyót), ami mellett akkor a gyerekkorunk nagy részét töltöttük a többi – a jógyerek vs. alkoholista versenyben még szintén döntetlenre álló – fiúval és lánnyal. Itt tanultam meg, hogy a szabályok több rétegben is áthághatóak, hiszen nem feltétlenül kell minden flipper játékhoz új ötforintos, ha van egy darab damilod amire felkötheted az érmét és persze egy kis kézügyességed is, sőt a szórakozóhelyi sörivás sem éppen kor kérdése hiszen a pincérek a jatt kedvéért szívesen bevállalnak egy kis kockázatot.

Volt egy időszak amikor hétvégén és hétköznap esténként a flipper mellett töltöttük az időt, de délben meg ebédelni jártunk oda az iskolából. Azt már nem tudom, miért nem a huszonkettes iskola menzáját használtuk erre a célra, lehet, hogy ebben közrejátszott, hogy anyámnak voltak bennfentes információi, lévén, hogy ő az akkori Köjálnál, – ma talán ÁNTSZ-nél – dolgozott. Olyan nagyon sok mindenre nem emlékszem a Kató menzai szolgáltatásával kapcsolatban, talán csak arra, hogy nekünk, általános iskolásoknak is olyan kiszolgálásban volt részünk, mint bármilyen rendes vendégnek, vagyis fehér kabátos pincérek hozták kis fémcsészében a lobogóan forró levest, amit egy csodálatosan begyakorlott mozdulattal öntöttek az előttünk lévő tányérba. Ilyenkor azért tanácsos volt hátradőlni, mert attól lehetett félni, hogy az a mozdulat mégsem lesz annyira hibátlan és a nagy igyekezetben ránkfröccsen a leves. De nem, ez soha nem fordult elő azt hiszem. Még annyit a Katóról, hogy az iskolai gyereknapok megkoronázása az volt amikor testületileg és szigorúan kettes sorban átvonultunk oda Sarokházat enni. Tegye fel a kezét, aki tudja, mi a Sarokház! Elárulom: csokitorta totálisan beterítve tajszínhabbal, de úgy hogy maga a sütemény ki sem látszik. Magyarul maga a gyerekkorunk csodája. Emiatt voltam lelkes úttörő. A gyerekeim a Dunántúlon születtek, így először ők konkrétan nem hitték el, hogy létezik ilyen, csak akkor amikor egy miskolci cukrászdában meglátták a pultban.

A második menzai élményem az már a középiskolához kötődik. Egészen pontosan a konyha és az étterem nem az iskolában volt, hanem az azzal szomszédos kollégium földszintjén. Oda járt a környék szinte minden gimnáziumának és egyéb iskoláinak szinte minden tanulója. Arra emlékszem, hogy a kaja ehetetlen volt, a felügyelő – és a feladat miatt vérig sértett és/vagy unott – tanárok akut idegbetegség jeleivel próbáltak minket csendben és valami kényszerképzet miatt szabályos sorban tartani, mindezt tetézve még félórákat is kellett várni, hogy bejussunk. Mindezek ellenére semmi esetre sem hagytunk volna ki egy napot sem, hogy megjelenjünk ott. Ennek az egyszerű oka az volt, hogy ez a diákotthon történetesen egy lánykollégium volt, ahol elsősorban egészségügyi szakközépiskolába járó – így az emberi test anatómiája és működése után mintegy hivatalból fokozottan érdeklődő – lányok laktak és ebédeltek. Ők a nyári hónapokban a saját anatómiájukat, illetve korukat sokszor meghazudtolóan fejlett nemi jegyeiket szívesen tették ki közszemlére, így nekünk – a pubertás kellős közepén – ez maga volt a mennyország, maci a málnásban, kukac az almában és így tovább. Egyetlen konkrét ételt sem tudok felidézni abból az időből, de ennél rosszabb, hogy sokszor – amikor a nyár a szokásosnál melegebb, a diáklányok pedig a szokásosnál is bevállalósabbak voltak -, ha megfeszítettek se tudtam otthon elmondani mi volt az ebéd, mert az idegszálaimat és agysejtjeimet valami egészen más kötötte le, mintegy vegetatív automatizmusba taszítva a táplálkozás tevékenységét.

A főiskolai menza már egészen más volt. A hangulatát az adta meg, hogy ott tartották a legendás „keddi bulikat”, így sokszor valami átható lelkiismeret furdalással mentünk szerdán ebédelni. Sok szót a kajára nem érdemes fordítani, semmi emlékezetes nem volt benne. Maga az étterem azért még a rendszeres partikon túl is szürreális élmények tanúja volt. Ott hallottam először váratlanul megszólalni például – táskaméretű és dögnehéz – mobiltelefont, mintegy egycsapásra elhallgattatva és megdöbbentve a több százas ebédelő tömeget. Ott történt az is, hogy a mindenki K. Petikéje, aki egyetlen – télen-nyáron használt – tornacipőjéről és hosszú göndör hajáról volt méltán híres, rendszeresen ebédelt a futószalagról. Az ebédlő rövidebb oldalának teljes hosszában ugyanis egy futószalag futott be a konyhába, amire a használt tálcákat – sokszor jelentős ételmaradékkal – el kellett helyezni. Ezeken valóban jelentékeny húsok és egyebek voltak még, amelyek Petikének ingyenes ebédet, nekünk ez a sajátos újrahasznosítás megbotránkozást és iskolatársunk bátorsága miatt kis irigységet jelentett. Itt a főiskolai menzán volt az az ikonikus konyhai kiszolgáló jóember is, aki munkájának minden részletét és következményét is jól ismerte, így amikor egy valódi pléh vödörben hozta az újabb adag babfőzeléket, hogy beleöntse a tálalóba, akkor egy finom, de félreérthetetlen kézmozdulattal jelezte az ablak előtt sorban állóknak, hogy lépjenek egyet hátrább, mert itt fröcsögés lesz, bármennyire vigyáz is. Persze ez nem kötelező, csak baráti javaslat. Soha nem tévedett.

Máris eljutottunk a – nem is annyira – szép emlékű csíz (na jó: Cheese) étteremhez, amelyhez a közelmúlt élményei kötődnek. Mivel itt felnőtt fejjel kajáltam hetente néhányszor, egészen máshogy néztem rá. Sokszor úgynevezett munkaebédeket tartottunk, ami azt jelentette legtöbbször, hogy lementünk azért hogy megbeszéljünk valami rémesen fontos szakmai/üzleti kérdést, de eldumáltuk az időt annak ecsetelésével, hogy ki mit főzött és hol kirándult a hétvégén, így azzal álltunk fel az asztaltól, hogy jobb lesz ha mégis csak szervezünk egy valódi meetinget, valódi tárgyalóban. Itt ettem csodálatosan fura és elcseszett dolgokat. Nem tudom, hogy az alapanyagot honnan szerezték be, de ilyen tökéletesen íztelen és gyárilag száraz (!) rántott sajtot se előtte, se azóta sehol nem ettem és abban is nagyok voltak, hogy ugyanazt (figyelem! nem ugyanolyan, ugyanaz!) az egyszerű sült csirkecombot hogyan lehet minden nap más néven eladni. Mivel a csíz már megszűnt létezni – és halottakról vagy jót… – azért nem mehetek el amellett, hogy voltak igenis jó tulajdonságai is ennek a menzának. Például a kihűlt rántott camembert mellé sehol sem adtak olyan áfonyalekvárt mint ott, de a leginkább megkérdőjelezhetően pozitív tulajdonsága mégis az volt, hogy miután megkaptad a közepesen rossz kajádat a félig elmosott tálcádra, a fizetésnél mégis egy magas minőségű helyen érezhetted magad, már ami az árszínvonalat illeti. Nem vagyok egy közismert éttermi kekec, soha nem szoktam ételt ehetetlenség címén visszaküldeni, de itt ez is megtörtént egy taplóra száradt rizsfelfújt kapcsán. Igaz ehhez valószínűleg az is kellett, hogy történetesen épp a főnökömmel ebédeljek akkor, vagyis meg kellett mutatnunk egymásnak az üzleti életben is olyannyira fontos meg nem alkuvás, igényesség és a „megkérjük a minőséget a pénzünkért és kiállunk az igazunkért b+” attitűdöt. Azt már nem is beszéltük ki, hogy ennek a visszaküldésnek az eredménye még lehangolóbb volt mint maga a rizsfelfújt, mert annak ellenértékét egy vállalhatatlanul mocskos pólóban a konyhában dolgozó kollegina hozta ki és a ki nem mondott gondolatunk az volt, hogy ha így dolgoznak ott, vajon milyenek lehetnek egyébként a körülmények. Azt, hogy csíz – ha jól számolom – majdnem 5 évig bírta csak annak lehet az eredménye, hogy ez volt ez egyetlen hely, amit az utcára való kilépés nélkül meg lehetett közelíteni, és mint tudjuk az éhség nagy úr, annál csak egy nagyobb van: a lustaság.