Hónap: 2022 február

1989 forró nyarát nagyrészt Moszkvában töltöttem. Nem tudom írtam-e már erről, ha igen akkor elnézést, ha megismétlek pár dolgot.

Ez az időszak sok szempontból különleges volt. Akkor utaztam például először – és azóta is utoljára – hálókocsiban. Ez csodálatos volt. Mivel kilencen voltunk a főiskolás csoportban és a fülkék négy személyesek voltak, valakinek egyedül kellett lennie. Már nem tudom miért – a rámtörő antiszociális érzések, vagy a magányra vágyó, akkor korai zsengéket is magából kiizzadó lánglelkem miatt-e de én voltam az aki bevállalta az egyedüllétet. Valahol, – talán Kijevben – felszállt egy orosz család (apuka, anyuka, kislány és egy macska) akik két ok miatt emlékezetesek még ma is. Az egyik az, hogy a férfi megkérdezte, hogy honnan jöttem, és amikor mondtam hogy Magyarországról, akkor csak legyintett, hogy na, ott sem lesz már kommunizmus! (Ahogy említettem, 1989-et írtunk, amikor ez a kérdés még nem dőlt el végérvényesen). A másik különleges szereplő a macska volt, aki amíg a kislány aludt jóízűen a felső ágyon addig ő (a macska) vagy leesett, vagy a gyermek rúgta le, mindenesetre én arra lettem figyelmes, hogy a pórázával a nyakán lóg lefelé és néz rám, mintha egy vérfagyasztó skandináv krimiből lépett volna elő. Mintegy reflexből megmentettem az életét és visszatettem az ágyra, csak utána gondolkodtam el, hogy ha családfő útitársam, vagy a felesége, – akiről elég csak annyit mondanom, hogy neki nem kellett létra a felső ágyra mászáshoz, mert úgy nyomta ki magát, az enyémhez képest dupla széles vállaival mint a pinty – észreveszi a mozdulatomat, akkor azt értelmezheti úgy is, hogy én vagyok az aki kinyírni készülök a házikedvencüket. Ebben az esetben ma nem lenne Bálna, de ha lenne is, biztos nem én írnám…

Aztán Moszkvában – a gorbacsovi éra, értsd: a szesztilalom alatt – a legenyhébb kifejezéssel élve is – szürreális élményeink voltak. Voltunk egy diszkóban ahol egyrészt a legerősebb ital a citromos kávé volt, másrészt a lányok pedig olyan elegánsan és korszerűen voltak öltözve, mintha egy divatlapból léptek volna ki, amit akkor tudtunk igazán értékelni, amikor kiderült, hogy minden darabot az így-úgy becsempészett divatlapok alapján saját kezűleg varrták – otthon. Nem beszélek arról a kifőzdéről, ahol háromféle ételt lehetett kapni: virslit, főtt hajdinát és virslit főtt hajdinával. Eltelt azóta idestova 32 év, de a hajdina szagáról még mindig Moszkva jut eszembe. Az sem érdemel szót, hogy az egyik diszkóban azt kérdezték, amikor szörpöt kértünk, hogy milyen színű legyen, mert az íze mindegyiknek a poloskáéra hasonlított (ez egy ilyen túlzás vagy mi, mert nem, még sosem kóstoltam poloskát…). Az meg végképp nem érdekes, hogy amikor már nagyon ittunk volna valamit és ráadásul utolsó nap is volt a Szovjetunióban, akkor egy grúz étteremben szedtük össze a bátorságunkat és megkérdeztük, hogy esetleg egy kis vodka nem volna-e. Erre a pincér elővett egy tekintélyes kulcscsomót és egy azon található icipici kulccsal kinyitott egy lakatot egy szekrényen, ahonnan elővett egy sztolicsnaja üveget és megtöltötte a gyűszűnyi poharakat. Na én nem vagyok egy vodkás, de akkor az igazán jól esett. Az már kevésbé, hogy a 4 icipici vodkáért mintegy 60 rubelt fizettünk a végén, ami abban a kontextusban érdekes, hogy az átlagfizetés akkortájt Moszkvában nem több, mint ennek háromszorosa volt.

Ami miatt most ezt elkezdtem leírni az az, hogy az ételekkel kapcsolatos legfontosabb élményem az volt, amikor valami parkban észrevettem, hogy egy ember egyszál magában húst sütöget faszénen. Odamentem hozzá és mondtam (na az túlzás, hogy mondtam, közelebb áll az igazsághoz, hogy ráutaló magatartást tanúsítottam), hogy kérek belőle. Ezt az elhatározásomat egy bankjeggyel (talán egy ötrubelessel) hadonászva adtam nyomatékosan tudtára. Rakott pár darabot a papírtálcára és kérdezett valamit, amit én úgy értelmeztem, hogy ennyi elég-e. Integettem az ötrubelessel, hogy persze, még sok is. Itt történt egy kis félreértés, mert ő meg ezt úgy vette, hogy még tegyen rá, vagyis adjon öt rubelért, ami belefér. Na nem mondok sokat, de egy komolyabb fél kiló faszénen sült, gyönyörű hússal távoztam a tetthelyről, amit aztán el is fogyasztottam. Enni már akkor is bírtam, de azt el kell mondanom, hogy a vége már – hogy is mondjam – fujtós volt egy cseppet mint Etwas barátom pogácsája. Meg is fordult a fejemben, hogy úristen mi lesz, ha itt fulladok bele az orosz ételbe, ki hiszi el a mennyországban, ha elmesélem, hogy az volt az oka az egésznek, hogy nem volt kisebb pénzem, mint egy ötrubeles. Mindegy, túléltem, rövid másfél órás sorbanállás után sikerült egy sörhöz jutnom, amivel leöblítettem az élményt.

Amiért mindez eszembe jutott az az, hogy talán lehetett volna ennek a történetnek egy másik lehetséges kimenetele. Tegyük fel, hogy a húsárusnál a sorban mögöttem ott áll egy fiatal, alig harmincegynéhány éves KGB tiszt, aki éppen hazalátogatott az NDK-ból, hogy szabadságát töltse. Ő is megveszi a húst – még egy kicsit többet is mint én, mert nem akar alulmaradni egy előtte álló külföldivel – románnal, csehszlovákkal vagy magyarral, ki tudja – szemben. Egy nagyobb darab úgy a torkán akad, hogy ott helyben megfullad, a mentő nem ér ki időben a csúcsforgalomban. Dísztemetés, életjáradék a családjának, aztán gyors felejtés. Pedig mi lehetett volna belőle… sóhajtozik a bábuska, majd lassan-lassan kikopnak a mindennapi beszélgetésből a Vlagyimirről szóló emlékek. Tegyük fel, hogy a történetben szereplő Vlagyimirünk családi neve Putyin. Mennyivel jobb lenne ma a világ…

Valamikor 2020 őszén írtam utoljára. Akkor néha azt hittem, hogy kész, végleg itt a vége, szia Bálna, ússzál csak szabadon, elengedlek, helló. Ha valami emlékeztet még néhány évig rád az az lesz, hogy rendszeresen kapok egy meglehetősen egyszerű, már-már túlságosan pragmatikus és sajnos csak a lényegre szorítkozó levelet arról, hogy fizessem ki a következő évre a gronlandibalna.hu fenntartásának díját, mert ha nem teszem akkor vége a dalnak, eltűnik mintha sosem lett volna, puszi. Semmi cicomázás meg igaz, vagy megjátszott kedvesség, például hogy kedves Bálna tudod mi minden nap úgy kelünk fel itt a szolgáltatónál, hogy na vajon volt-e valami aktivitás az oldaladon, vagy még mindig csak a semmi a zéró, a nihil, az üres logok, a vakítóan tartalomnélküli képernyők. De nem ezt írják. Csak fizessek, mert ha nem teszed, akkor búcsúzz el a kedves oldaladtól, tulajdonképpen mi csak örülünk, egy gonddal kevesebb, nem belőled élünk, lássuk be.

Na de azért az utóbbi időben történt pár dolog. Egyrészt volt ugye ez a pandémiának nevezett őrület. Megismertünk egy csomó új dolgot, ezek közül az egyik legfontosabb, hogy ugye nem kell az iroda a munkához, sőt lehet hogy egyáltalán nem kell iroda, jó az otthon is, de legalábbis nem olyan nagyon rossz. Talán jobban megismertük magunkat is egy kicsit. Én például arra jöttem rá, hogy ha egész nap ülök a gép előtt és valamivel jól felcseszem magam (magyarázatként elmondom, hogy a „felcseszem” a „felidegesítem” és a „felb**zom” között kifeszített képzeletbeli egyenes kellős közepén foglal helyet értelmezését tekintve, vagyis azt jelenti, hogy már szépen megemelkedett a vérnyomásom, de még nem érzem, hogy azonnal pálinkát kell innom mert megőrülök). Szóval ha felcseszem magam, akkor a vérnyomás visszaállításnak legjobb módszere, ha nekiállok valamit főzni vagy sütni. Hogy mit, az majdnem mindegy, az a lényeg, hogy legyen flow, áradjon a csí, meg mittudomén. Az már csak majdnem hogy mellékes eredmény, hogy azért rendszeresen kivívom az ilyen körülmények között készülő termékekkel a környezetem elismerését, Anyósom szokta is kérdezni, hogy ma nem idegesítettek-e fel véletlenül, mert ha igen akkor tudja, hogy lesz valami kóstoló.

Ami még ennél is fontosabb, hogy a Bálnátlanságban eltelt időszakban nagyapa lettem. Ez egyrészt azt okozta, hogy a felcseszett állapotban készült ételekből a várandós leányom is rendszeresen részesült (meg persze mindenki más is, csak ő kiemelt figyelmet kapott, hiszen neki meg volt engedve, hogy kettő helyett egyen, ellentétben velem), másrészt meg azt, hogy soha nem tapasztalt érzésekkel ismerkedtem meg. Nem hinném, hogy van eszközöm ennek a leírásához, ezért meg sem próbálom, de az biztos, hogy – szégyen, nem szégyen – azon a bizonyos januári éjjelen amikor megszületett a legkisebb, idegesebb voltam mint amikor az anyukája született körülbelül 25 és fél éve.

Azt viszont el kell mondanom, hogy a Bálnába való új élet lehelése folyamatosan ott volt a napirendemen, de valahogy sosem jutottam hozzá. Hol dolgoznom kellett sokat, hol ugye unoka kérdések foglalkoztattak, hol meg egyáltalán csak olyan ingerszegénynek éreztem ezt az egész nyomorult vírusos helyzetet, hogy nem írni, de élni se volt olyan nagyon sok kedvem.

Aztán megtanultunk együtt élni ezzel is. A pandémia elején napi 40 fertőzöttnél még világvégét jósoltunk, kimenekítettük a határzár előtt pár perccel a lányunkat Lengyelországból, ma meg 10000-nél is csak legyintünk jóformán. Közben persze lett oltás, beadattuk vagy nem adattuk be, de azért ezzel együtt – lélekben mindenképpen – konszolidálódott a helyzet. Én például nem félek egyáltalán.

Szóval ott tartottam, hogy azt gondoltam kész vége, fújt a Kohászat agyő Bálna, úgy látszik, ha így abba tudom hagyni, akkor talán nem is volt olyan fontos nekem ez az egész. (Na jó. Ez, ha meg is fordult a fejemben, nem gondoltam komolyan azt hiszem.) Aztán történt valami. Mint rendesen, autóztam valahová és éppen az egyik kedvenc beszélgetős podcastomat hallgattam. A méltán népszerű fiatal riporter egyik vendége a híres és ismert író volt. Ő beszélt az életéről többek közt. Na ez az író elmesélte, hogy egyszer öt kerek évre abbahagyta az írást, mert azt gondolta, hogy nem megy ez neki, hiszen nincs siker, csillogás semmi, pedig hát ő ugye amikor elkezdte, akkor azért tette, hogy ismerjék el mint jelentős művészt de inkább gyorsan mint lassan. Ezen agyalt öt évig és amikor végre sikerült elengednie ezt az elvárást önmagával szemben, na akkor jött el minden amiért előtte görcsölt.

Isten őrizz, hogy magamat ilyen írólegendákhoz hasonlítsam, de be kell vallanom nekem is voltak ilyen gondolataim. Azt hittem, hogy szépen, kevés helyesírási hibával és többé-kevésbé egész – már-már túlságosan is összetett – mondatokban leírom majd amit gondolok, és pici pénzt facebook hirdetésre költve iszonyú nagy rajongótáborom alakul ki, előbb-utóbb még óriásplakátra is kerülök, már persze ha még elfér rajta az arcom. Aztán persze nem így lett. Természetesen nagyon hálás vagyok azoknak akik szerették az írásokat, zavar is, hogy kábé másfél éve nem tettem fel semmit ide és magam icipici módján cserbenhagytam őket. Nem, a Grönlandi Bálna nem érte el a 100.000-es, de a 10.000-es, sőt az 1000-es tábort sem. Új kedvelő már régen csatlakozott és akik megmaradtak sem dobtak féltéglát az ablakomba folytatást követelve.

Szóval most az van, hogy elengedem a magam által támasztott megfelelési kényszert, újrakezdem és leírom ami a fejemben jár – igyekszem ugyanazzal a hangvétellel tenni ezt, mint eddig. Ha valakinek netalán tetszik annak nagyon örülök és hálás vagyok érte, ha megosztja, megköszönöm, de nem fogom minden reggel azzal kezdeni a napot, hogy megnézzem hány új kedvelő lett. Azt hiszem, hogy ennél fontosabb cél, hogy legyen valami, amit a kisunoká(i)m olvashatnak ha felnőnek.