Hónap: 2017 augusztus

Vargabéles matematika

Egyszer már említettem a vargabélest és anyósom utolérhetetlenül működő ütemérzékét. Ez a két dolog úgy függ össze, hogy anyósom csodálatosan tudja kiszámítani azt, hogy mikor ér oda hozzájuk a lánya, az unokái, az unokái kutyája és végül, de nem utolsó sorban a kedvenc veje, vagyis én. (Nem olyan nagy kunszt kedvencnek lenni, hogy a feleségemen kívül még két fia van anyósomnak, így a vej címet egyedül én viselem büszkén.) Ez a számítási képesség azért nagyra becsülendő, mert azzal jár, hogy amire odaérünk pont addigra lesz a vargabéles langymeleg, vagyis éppen alkalmas a gátlástalan és semmilyen etikettet, udvariasságot figyelembe nem vevő habzsolásra. A helyzet az ugyanis, hogy anyósom vargabélesével nagyon mást tenni nemi is lehet, mint két pofára tömni befelé és miután 6-8 darab lecsúszott, utána köszönni és megkérdezni, hogy úgy egyébként hogy tetszenek lenni. (És levenni a sílécet, ahogy abban a szakállas viccben. Ha valaki nem ismeri, szóljon, elmondom…) Nem lehet vele mást tenni, mert – komoly szakértőként mondhatom – hogy az a legjobbak közül való. Ezt arra a tényre és gyakorlatra alapozom, hogy amennyiben egy étteremben van az étlapon vargabéles, akkor abból mindig rendelek, mert ahogy egy hajszál DNS-éből meg lehet határozni az egész emberi génállományt, betegségeket, jó és rossz tulajdonságokat, úgy egy falat vargabélesből is igen messzemenő tapasztalatokra lehet szert tenni a szóban forgó konyha működését és minőségét illetően. Van úgy például, hogy az adag egyszerűen száraz, mert kispórolták belőle a megfelelő mennyiségű tejfölt, vagy nem lazították fel eléggé a felvert tojáshabbal a túrós masszát. Itt a vendéglős valószínűleg más ételek hozzávalóit is képes manipulálni. Az is előfordul, hogy túlságosan vastag a két vékony tésztaréteg között a lényeget adó keverék, így át sem sül rendesen –  ebben az esetben a szakács hajlamos a dolgok nyegle összecsapására és egyáltalán nem körültekintő. Előfordul még, hogy az alsó-felső tésztát leheletvékony réteslap helyett valami vastag, rágós förmedvénnyel váltják ki, elrontva az egészet, de a leggyanúsabb mégis az, ha a tányéron nyakon öntik valami szósszal, hogy elfedjenek valami végletes hibát. A jó vargabéles olyan, hogy a benne lévő cérnametéltnek minden egyes szálát külön érzed a nyelveden és a szájpadlásodon, de az egész mégis egyetlen egységes egészt alkot. A túró-tejföl-tojáshab háromszöge pedig olyan egyetértésben és megfelelő arányban áll együtt az édes tejben kifőzött cérnametélttel, hogy az előtt még Leonardo da Vinci is vigyázzmenetben vonulna el, magasba emelve a méltán híres aranymetszést ábrázoló alkotását. Én azt gondolom – gondoltam – hogy egyáltalán nem bonyolult és ördöngős dolog jó vargabélest készíteni. A részletes recepttel nem untatnék itt senkit, rengeteg helyen megtalálható. Nagy vonalakban elmondva, anyósom kábé úgy csinálja, hogy vesz egy nagyjából fél kiló cérnametéltet, egy kiló túrót (látszik, hogy nem akármilyen fogyasztásra számít – és nem alaptalanul!), egy jó nagy tejfölt, – a mazsolát kihagyja, mert a gyerekeim utálják -, pár tojás. Tészta kifőz, kihűl. Túró-tejföl, cukor, titkos dolgok összekeverve, bele a tészta, óvatosan a tojáshabbal összeforgatva, tepsi, réteslap alul-felül, kis tojáskenet a tetejére, mehet a sütőbe. Mindezt nem ám centizve meg méregetve, hanem – ő úgy mondja: gondolomformán – csak úgy laza csuklóval.  Csak hogy a fiatalok (lásd még: random geek-ek) is értsék: anyósom a vargabéles applikációt már rég letöltötte és a háttérben futtatja – ja, és nem upgrade-eli sosem. Egy óra alatt kész az egész.

Egyszer próbáltam csak meg utánozni. Kicsit elbíztam magam és kisebb-nagyobb konyhai sikereim után azt gondoltam, hogy megértem arra, hogy nekiálljak. Minden hozzávaló volt otthon, túró, tejföl por- és vaníliás cukor, tojás, cérnametélt ugyan nem, de előhívtam a kreativitásomat, amely azt mondatta velem, hogy cérnametélt ugyan nincs, de van spagetti tészta, amely ugyanolyan anyagból van, csak egy kicsit vastagabb. Kifőztem, kihűtöttem, összekevertem (kicsit fura volt, mintha karnyi kígyók tekeregtek volna a hóban, cuki kis kukacok helyett), de ekkor még bíztam a végeredményben és főleg magamban. Réteslap, közé a massza, kisüt. Kivesz, hagy hűlni. Megkóstol. Kidob. (Legalábbis ezt tettem volna legszívesebben, mert az eredmény egy száraz, ehetetlen, leginkább a harmadnapos menzai túróstésztához hasonlító valami lett, amit minimum borsodóba kellett volna mártogatni, hogy valahogy lecsússzon, illetve, hogy az abban lévő maradék alkohol tompítsa a bánatomat valamelyest.

A fiaskó után elemezni kezdtem – a maradék bor mellett – a hibámat. Ehhez a matematikát hívtam segítségül és rövidesen meg is találtam az okokat. A helyzet ugyanis a következő: a cérnametélt átmérője kb. 0,5 , a spagettié kb. 2 mm száraz állapotban. Kifőve ennek nagyjából a duplája 1 illetve 4. Látszólag ez nem sokat számít, de ha kiszámoljuk a kétféle tészta keresztmetszetét, akkor mintegy 16-szoros különbséget találunk. Amint az közismert a vargabéles élvezeti értékét az határozza meg, hogy egy négyzetmilliméternyi tésztával mennyi túró-tejföl-satöbbi keverék kerül egy falatra a szánkba. Ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ugyanannyi spagettihez 16-szor annyi (16 kiló) túró kellene, ami természetesen nonszensz, arról nem is beszélve, hogy ugyanilyen arányban nagyobb száj is kell, ami pedig már csak antropológiai-anatómiai szempontból is kivitelezhetetlen.

Erre jutottam. A végkövetkeztetés pedig az, hogy soha ne használj cérnametélt helyett spagettit, hiába néz ki ugyanúgy messziről, de a legjobb megoldás az, ha kedvenc anyósodra bízod az ehhez hasonló dolgokat, ő biztos nem hibázik ekkorát. Soha többet nem próbáltam vargabélest csinálni, pedig többször volt már olyan pillanat, amikor minden hozzávaló egyszerre rendelkezésre állt. De nem álltam neki, mert amikor elkezdtem volna, mindig megjelent a lelki szemeim és ízlelőbimbóim előtt anyósom verziója és nem tehettem mást, mint vártam a következő alkalmat és bíztam a laza csuklójában, a háttérben futó szoftverben és persze az ütemérzékében.

Ha dödölle van, minden van

Minden nyáron van egy hétvége, amikor mi hatan unokatestvérek (és feleségeink, gyerekeink, üzletfeleink és barátaink) összejövünk egy találkozóra. Ez a hagyomány már sok-sok éve tart és nem unjuk meg, mindannyian úgy gondoljuk, hogy ha van az életben fontos valami, nahát akkor ez az. Ezeket a találkozókat mindig máshol tartjuk, kiszemelünk egy-egy ritkán látott helyet, hogy a kellemes találkozást országismereti továbbképzéssel is összekössük. Voltunk már a Nyírségben, a Hajdúságban, a Dunakanyarban, megnéztük a somogyi dombokat, idén pedig az Őrség került sorra. Általában a találkozók nagy egyetértésben és örömben zajlanak le, mert a ritka viszontlátás minden problémát elhomályosít és esetleges ellentétet elsimít. A sors persze néha próbálkozik, hogy megzavarja ezt az áldásos állapotot, hét éve például azt találta ki, hogy én törjem el a lábamat és a találkozó hétvégéjét töltsem a kórházban és utána még vagy öt hónapig kínlódjak vele. Mondhatom jó vicc volt, de ha lehet mégsem kérnék belőle többet ha nem feltétlenül muszáj. Persze így visszagondolva már nagyon vicces az egész, ekkor született például a mellékelt kép is, amin én nem is látszom, de mégis én vagyok a főszereplő, ugyanis pont azt a pillanatot kapta el az önkioldó, amikor a jobb szárkapocscsontom háromba tört. Remekül megfigyelhetőek a képen a különböző  emberi reakciók. Akik közel állnak azok talán a reccsenést is hallják és szörnyülködnek, akik távolabb azok csak az elementáris hanyattesést látják és nem rejtik el arcukról ennek mulatságos mivoltát.

Az idei találkozót előzetesen semmi veszély nem fenyegette. Az persze rossz volt, hogy egyikünk mégsem tudott eljönni munkahelyi kötelezettségei miatt, de hát ez sajnos előfordul.  Az Őrséget mindannyian szeretjük, ki többé, ki kevésbé ismeri is és Ádám – aki közöttünk a legnagyobb Őrség-rajongó – egy remek útitervet is összeállított szombatra, hogy azért lássunk is valamit, ne csak sörözzünk és dumáljunk naphosszat. Tehát az előjelek rendben voltak, szállás lefoglalva – és hetekkel előtte lecsekkolva, hogy azért ne legyen meglepetés. Tapasztaltatok már olyat, hogy van két látszólag egymástól független esemény, aminek nagyon is egyértelmű a kapcsolódása, de mégsem veszitek észre azt, pedig ott van az orrotok előtt? Na valahogy így voltam én is most, mert valahogy nem vettem észre a csütörtökön lecsapó évtizedes vihar és másnap 150 kilométerrel arrébb kezdődő találkozó összefüggését és direkt egymásra hatását. Az évtized vihara ugyanis megérkezett Sopronba csütörtök éjjel 137 km/h-s szélsebességgel, és tövestől kicsavart fákkal a nyomában. Amikor ezeket láttam péntek reggel, még mindig nem gondoltam semmi rosszra, vártam a találkozót, vettem sört is. Hanem amikor megérkeztünk Kondorfára és az odavezető utunkat letarolt erdők, félig elvitt háztetők szegélyezték, akkor aztán belém csapott a felismerés, hogy talán valamit vagy nagyon benéztünk, vagy nagyon szerencsétlenek vagyunk, hiszen még az is lehet, hogy a szállásra kinézett fogadónknak nincs is teteje. Egy picit megkönnyebbültem amikor láttam, hogy az épületben nem esett kár, de ez nem sokáig tartott, amikor megtudtam, hogy nemcsak a fogadóban, de az egész faluban, sőt a környéken sincs áram. (Mondjuk ezt nem lett volna olyan nehéz kideriválni, hiszen egy csomó derékba tört oszlopot, a sárga kobakot hátracsapva tanácstalanul fejét vakaró és az égre, de minimum a villanyfa tetejére néző – és gondolom, szitkokat mormoló – áramszolgáltatós dolgozót láttunk előzőleg.) A tulaj azzal fogadott minket, hogy jó hogy jöttünk, tulajdonképpen már vártak minket, de áram nincs és az a hír járja a faluban, hogy hétvégén biztosan nem is lesz, de lehet hogy öt napig sem és jaj, ki fog olvadni a hús. A jókedvünket megtartva mondtuk, hogy az utolsó pont elkerülése érdekében mi a magunk szerény eszközeivel mindent megteszünk (vagyis megesszük), de valahogy nem volt őszinte az erre kapott mosoly. A helyzet pozitív oldalát nézve azt is elmondhatom, hogy a választás abból a szempontból remek volt, hogy a szobákban NEM volt klímaberendezés, hiszen most mennyire bosszantó lenne, hogy áram hiányában kell mellőznünk ezt a lehetőséget.

A helyzet fölött – B terv hiányában – napirendre tértünk és berendezkedtünk az áram és telefon nélküli hétvégére (hiszen a bázisállomások sem működtek, így el voltunk vágva a külvilágtól). Elmentünk a legközelebbi – villannyal megáldott- városba gyertyáért és zacskós jégért (mert a sötétség az elviselhető és áthidalható, de a meleg sör semmiképpen sem elfogadható). Ezt az utat azért is meg kellett tennünk, mert már kezdtünk aggódni Bandi bátyámért és az általa szállított kis csapatért, mert mi úgy tudtuk, hogy délben indultak Pestről, és délután ötkor még sehol sem voltak. Telefon hiányában már kezdtünk rémeket látni, de amikor felhívhattuk őket végre, akkor megtudtuk, hogy semmi különös nem történt, mindössze annyi, hogy útközben átmentek Szlovákiába minőségi sörért és az ott tapasztalt választék fölött érzett örömükben, sőt eufóriájukban nem figyelték az idő múlását és belefeledkeztek a vásárlásba mint maci a málnásba, vagy vasutas a megrepedt falú, bort szállító vasúti kocsiba. Amire mi visszaértünk, mindenki megérkezett és elfogadta az áramnélküliséget, vagyis nagy baj nem történt, senki nem fordult vissza, hogy na itt aztán ilyen körülmények között egy percig nem marad, ehelyett eltelített bennünket a viszontlátás jóleső öröme.

Így megnyugodva lassan az evésre is kellett gondolni A jelek szerint még mindig nem láttuk az összefüggések minden vetületét, így ártatlanul kértük az étlapot, amit kis mosoly kíséretében meg is kaptunk. A mosoly annak szólt, hogy van ugyan sok minden az étlapon, de azok közül nem sok minden jön szóba, mert sütni nem tudnak. A helyzetet leegyszerűsítve azt a tájékoztatást kaptuk, hogy van vargánya- és húsleves, valamint igazi dödölle sertés-, marha- vagy szarvaspörkölttel. Mi ebben megnyugodtunk, simán tudtunk választani. A pörkölt csodálatos volt, a dödölle meg egyenesen mennyei. Az elismerés totálisan egyöntetű volt és ekkor fogalmazódott meg bennünk az a talán kimondatlan mondat, hogy hiába ha nincs áram, ha nem lehet telefonálni vagy fészbúkot csesztetni, ha barátság és dödölle van, akkor minden van. Valószínűleg ennek a hangulatnak és az egyöntetű pozitív hozzáállásnak, kisugárzásnak és hangulatnak volt köszönhető – bár lehet, hogy ebben volt némi része az áramszolgáltató hősies munkatársainak is – még aznap éjfél előtt visszajött az áram, helyreállítva ezzel a civilizáltság érzését. Soha nem éreztünk még ekkora örömet egy spontán kigyulladó lámpa miatt.

A hétvége tortájára a tejszínhabot a szombati Rétesház látogatás tette fel közvetlenül a szalafői skanzen meglátogatása után és a pankaszi haranglábnál tett villámlátogatás előtt, ahol konkrétan fejest ugrottunk a tökös-mákos, almás, és egyéb sütemények kavalkádjába. Ezt az élményt nagyon nem is tudom mihez hasonlítani, folyton csak arra gondoltunk, hogy még-még akarok belőle és a másikból is kérek bármi áron, mindenféle gátlás nélkül ettük el egymás elől a rövid időre magára hagyott réteseket. Ha össze szeretném foglalni, akkor azt mondanám, hogy a dödölle erősíti, a rétes gyengíti az összetartozás érzését, így mindkettő elemi ösztönöket vált ki az emberből. Talán ez így is van jól…

A gasztroélmények slusszpoénja, – ha úgy tetszik, a tejszínhabon az az émelyítően édes koktélcseresznye – az volt, amikor szombat este – miután immár elérhetővé vált minden tétel az étlapon – Bandival sült csülköt rendeltünk (600 gramm fejenként). Ezt meg is kaptuk kis tepsiben, irtó finom szafttal leöntve, pont a megfelelő puhasággal és finom friss kenyérrel. Kóstolgattuk, áradoztunk róla, hogy ez aztán nagyon finom, hogy milyen spécin van elkészítve és valahogy szert kell tennünk a receptre. Ártatlanul meg is kérdeztük a tulajt, hogy elárulná-e a készítés módját. A válasz több volt mint meglepő. (Egyébként a fogadós a hétvége folyamán mutatott néha ilyen anti-vendéglátós, meglepő viselkedési jegyeket attól kezdve, hogy cigivel a szájában szedte le az asztalokat egészen odáig, hogy mikor egymás mellé húztuk az asztalokat, hogy jobban elférjünk akkor egyrészt azt mondta, hogy „ugye majd vissza is rendezitek?!”, sőt másrészt másnap reggelre ki is írta egy cetlire, hogy nem szabad ilyet csinálni. Végül is ez a hozzáállás is inkább volt szórakoztató mint bosszantó.) Szóval nem azt válaszolta kis mosollyal és kacsintással  a csülök elkészítését firtató kérdésünkre, hogy 1.) ez szakmai titok, vagy hogy 2.) évszázados recept és meg kell őriznie, ha nem teszi megölik, vagy kevesebb humorérzékkel azt is mondhatta volna, hogy 3.) a felesége csinálja és őt nem engedi be a konyhába. Emberünk angyali őszinteséggel közölte, hogy a közeli Ausztriában veszi légmentesen lefóliázva amit úgy ahogy van be kell tenni a mikróba 5 percre és máris tálalható. Ezen egy picit meglepődtünk és azért megkérdeztük, hogy azt a csodálatos dödöllét azt nem ott szerzi be ugye?! Nem, azt nem, nyugtatott meg bennünket. A csülkön ugyan meglepődtünk, de megállapítottuk, hogy az ENNEK ELLENÉRE is csodálatos és máris elhatároztam, hogy felkutatom hol lehet ilyet kapni a labancoknál. Bandi azért vitt haza kettőt az Őrségből, mintegy hasznos vásárfiaként – biztos ami biztos…

A görög All-Inclusive nyaralás esete…

… Tóth Marival – mondhatnám fitogtatva a klasszikus műveltségemet, de hát nem éppen ez volt a terv. A terv ugyanis az volt, hogy először életünkben kipróbáljuk ezt fajta nyaralást is, amiről eddig csak olvastunk és az ismerőseinktől hallottunk. Eddig mindig vagy úgynevezett önellátós, reggelis, legdurvább esetben is félpanziós üdüléseket választottunk. Nem volt ezzel baj, de hát mindig csillagászati mennyiségű pénzt költöttünk el és leginkább kajára. Mindig volt egy olyan étterem, amit még nem próbáltunk ki és ami mellett napközben elmentünk, ahol egy hozzánk hasonló család csodálatra méltó haltálakat evett, összefuttatva a szánkban az összes nyálat. Az elhatározás már körülbelül februárban megérett, így felütöttem hát a booking.com-ot és megnéztem, hogy a kedvenc görög helyünkön (már vagy négyszer voltunk ott, így méltán nevezhetjük a kedvencünknek – pici zsákbamacskának tűnt, hogy utoljára vagy hat éve, de ezen könnyedén átsiklottunk…) van-e all-inclusive ajánlat. Hát volt. Nagyon étvágygerjesztően és csábítóan voltak leírva a következők (kicsit leegyszerűsítve): reggeli, ebéd, vacsora svédasztalról, reggel 10-től este 11-ig kávé, gyümölcslé, víz korlátlanul, délután 1-től sör, bor, helyi alkoholos italok (értsd: ouzo, tsipuro) szintén korlátlanul, délután fagyi, és snack, mindez megspékelve azzal, hogy ezek elérhetősége hol a szobánkhoz közeli pool-, hol a tengerparthoz közeli beach-bárban áll rendelkezésre. (Ez utóbbi kitételnek – mint kiderült – különös jelentősége van, mert amikor első este a szobánk teraszán a szerencsés megérkezés örömére megejtett kártyaparti közben leugranál egy sörért a 10 méterre lévő – és nyitva tartó – pool bárba, akkor ott mosolyogva közlik, hogy este 9 és 11 között az a-i ellátás a beach bárban áll rendelkezésre, fáradjak oda legyek olyan jó – végül is ez sincs messzebb mint 500 méter és 20 méter szintkülönbség, ami éppen elég arra, hogy ha odamegyek egy sörért, mire felérek már mehetek is vissza, ami így egy nagyon veszélyes végtelen ciklust eredményez.) Mindennek a tetejébe heti egyszer görög est és egyszer gyermek animáció. Ez volt az ajánlat. Én ezt – all-inclusive-szűz nyaralóként – a következőképpen képzeltem el: legyek bárhol és legyen ez bármikor, egy hadseregre való kiszolgáló személyzet lesi a kéréseimet és amit a bárban kapni lehet azt megkapom, amikor csak akarom. (Jé, ez rímel, ami nem is baj, mert ilyen kis lírikus hajlamban és hangulatban képzeltem el az egész nyaralást, amikor átadhatom magam a teljes kikapcsolódásnak és csak az újabb és már nem kívánt sörök elhárításával kell foglalkoznom.) A valóság nem egészen ilyen volt. Úgy szeretném összefoglalni a tapasztalataimat, hogy egy másodpercig sem állítom, hogy a booking valótlan infókat adott meg, sőt megkockáztatom, hogy minden szava igaz volt:

  • Reggeli-ebéd-vacsora svédasztalról: itthon ennél a pontnál valódi görög specialitásokat képzeltünk úgy, hogy a souvlaki és a gyros minimum mindennapos és legalábbis kétnaponta olyan kedvencek is terítékre kerülnek, mint a hajszálvékonyra vágott és így kisütött cukkini tzatzikival. Ezzel szemben ami  mindennapos volt, az a zacskósleves és a porból készült krumplipüré, valamint a spagetti paradicsomszósszal. Néha volt kagyló is (kétes eredetű paradicsomszószban) illetve sült hús, ami némely esetben ehetetlen rágósságot mutatott. Mi béketűrő emberek vagyunk, így ezen hamar túltettük magunkat és a tésztát betudtuk annak, hogy több mint 50%-ban kicsi gyerekek vannak a turnusban és tapasztalatból tudom, hogy szinte ez az egyetlen étel, amit üzembiztosan mindig megesznek. A rágós húsnak pedig a kutyánk nagyon örült, az ő öröme pedig a miénk is. Pár nap után azért ráéreztünk arra, hogy van egy (két) óriási előnye a kajának, hogy nem kell érte menni, mert ott van előttünk (és hogy azért összességében nem ehetetlen). Azért az jellemző, hogy egy kirándulás alkalmával (amikor már nem bírtuk a fetrengést a parton), nagy családi egyetértésben és mindenféle ellenérzés nélkül cseréltük le az a-i kajánkat valami valódi görögre.
  • Kávé és üdítő. Ez is igaz volt, ugyanis ki volt téve egy harmadosztályú kávéautomata ami valóban éjjel-nappal működött és ontotta magából a porból készült melegvizet, nem is beszélve a hígított ananászlevet adagoló szerkezettől. Na de nem kávézni meg az ember Görögországba, hanem frappét inni. A frappe – ha valaki nem tudná – (lehetőleg jó minőségű) instant kávé kis vízzel felhabosítva – erre rendszeresített habosító cuccal – majd tejjel, cukorral turbózva és jégkockával átnyújtva a hidegre szomjazó és/vagy bágyadt strandolónak. Látszólag ezzel sem volt baj, csak az volt a lehangoló, amikor a karszalaggal megbillogozott a-i vendég kisebb pohárban, kevesebb szárazanyaggal és odafigyeléssel készült kávét kapott szemben az azonnali fizetővendég csodálatos és íncsiklandozó adagjával.
  • Helyi alkoholos italok: nekem volt már – sok évvel ezelőtt – egy szörnyű balesetem az ouzoval. Ekkor voltam életemben a legközelebb az akut alkoholmérgezéshez, tudniillik amikor először és hirtelen felindulásból elkövetett görög nyaralásunkból szerencsésen hazatérve a szomszédainkkal benyakaltunk belőle több mint egy litert (!). Ez egy rossz élmény, amit nehéz elfelejteni, pláne, hogy a családom néha emlékeztet is rá. A tsipuro egyébként olyan mint az ouzo, csak sokkal erősebb. Na most abból a tételből kiindulva, hogy a potya mivolt erősen emeli a minőséget, gondoltam, kipróbálom mindkettőt. Az ouzo nem hazudott, az én érzéseimet és belső szerveimet felkavarta, de még el tudtam róla képzelni, hogy valaki szereti. Egyszer kértem tsipurot is, ez kevésbé volt ismert a számomra, csak egyszer találkoztam vele, amikor sok évvel ezelőtt egy görög házigazda házi változattal kínált és illetlenség lett volna visszautasítani – a többire momentán nem emlékszem. Akkor gondoltam, hogy valami iszonyat fog következni, amikor az egyébként – nyilván főnöki utasításra – meglehetősen spórolós kiszolgáló leány a tsipurót egyáltalán nem sajnálta, hanem egy vizespoharat félig töltött, ami még akkor is szép teljesítmény, ha volt benne két jégkocka is. Amikor megkaptam, még azt gondoltam, hogy nem lehet olyan ital, ami rajtam kifogna (lásd még: potya). A lányom csak beleszagolt és azt kérte kétségbeesve, hogy ne igyam meg, ha Istent ismerek. Az illata (szaga) valóban a barbon arcszesz, a micellás arcvíz, a petróleum és a tesco value márkájú körömlakk lemosó egyértelmű jegyeit mutatta, amit a egy rövid és óvatos korty után a tengerparti homokba öntöttem, kockáztatva ezzel, hogy kilyukad a föld és mindannyian valahol a déli féltekén találjuk magunkat.
  • Fagyi és délutáni snack: itt akkor éreztük magunkat enyhén lehülyézve, amikor fagyit kérve a már említett pincérlány a mi adagunkat nem a gusztán megrakott, bármely cukrászdának a becsületére váló pultból kanalazta ki, hanem a kizárólag a karszalagosoknak szánt hűtőből adott valami olyasmit, amit értelmesebb volt a színével megkülönböztetni és nem az ízével, mert az íze közel ugyanaz volt mindegyiknek. Nem volt jobb a helyzet a snack-el sem, ez abban merült ki, hogy egy tortabúra alatt pár szomorú toast kenyér szelet között még szomorúbb sajtszelet figyelt és várt a sorsát – mármint, hogy valaki csak-csak megeszi, de mindenkit megnyugtatok, erre egy hét alatt nem került sor.
  • Bor és sör: megkóstoltuk persze ezeket is. A fehér bor olyan volt, mintha a medence vizét gazdagon keverték volna el egy kis orvosi klórral (ha van ilyen), valamint ecetet is adtak volna hozzá – gondolom ezt csak a hatásosabb fogyókúra kedvéért. A vörösbor egészen elviselhető volt, már persze 1/3 – 2/3 arányban kólával keverve, amit nem bántunk, mert ennek kapcsán elmondhattuk azt a gyerekeinknek, hogy na látjátok, ez az az ital, amit mi is nagyon szerettünk megboldogult fiatalkorunkban és amihez egyébként komoly felnőtt ember nem nyúl. A sör rendben volt és ez óriási szerencse, mert ha az is gáz lett volna, akkor valóban rosszul éreztem volna magam, de ez az egyetlen tény kihozta döntetlenre – a matematika nyelvén szólva pozitív nullára – az ellátást.

Összefoglalva azt kell mondanom, hogy legközelebb azért meggondolom ezt az all-inclusive dolgot, mert látszik,  hogy a vendéglátók nagyon szeretik az ilyen csomagra befizető vendégeket, de legeslegjobban azt szeretik, ha inkább nem nagyon fogyasztanak semmit. Kicsit úgy éreztem, mintha azt sugallnák felénk, hogy minden egyes elfogyasztott sör vagy más nekik kimondott ráfizetés lenne és nekem kellene minimum elnézést kérnem de mindenképp szerénységet tanúsítanom. Ez annyira nem esett jól, mi tagadás, de hát én akartam, én dőltem be a reklámnak. Nyugodjon meg a kedves olvasó, azért nem éreztük rosszul magunkat…