Az egyik barátom mesélte el (legalábbis mindannyian jobban járunk, ha ezt mondjuk) az első találkozását a fia barátnőjével. Ezt a barátomat én úgy ismertem meg, mint a legtoleránsabb, legnyitottabb embert kerek-e világon. Soha senkiről nem ítélt elsőre, de talán másodikra sem, és főleg nem ránézésre. Ő képes tejfelszőke germán típusúként a párizsi méltán kétes hírű Gare de l’Est-en odamenni a minimum kétméteres afroamerikai férfiakból álló csoporthoz, akik szemmel láthatóan azzal voltak elfoglalva, hogy elosszák egymás között a legutóbbi a drogkörútból szerzett napi betevőt és ebben a tevékenységükben nem igazán illik megzavarni – legalábbis a francia etikett ez kifejezetten tiltja. De ezzel ő nem foglalkozik, sőt valószínűleg fel sem méri tettének lehetséges következményeit, odamegy és oroszul (!) megkérdezi a talán legrosszabb arcú egyént -akit gyakorlatlan szem valószínűleg nem is tudna megkülönböztetni a társaitól -, hogy bocsánat, nem jártunk mi együtt a leningrádi egyetemre járványügyet tanulni? Mi ezt pár lépés távolságról néztük és tüntetően jeleztük, hogy nem együtt vagyunk, sőt tulajdonképpen úgy igazán ott sem vagyunk, csak éppen álldogálunk egy picit, mielőtt meginnánk egy kapuccsínót az automatából. És ebben megmondjam mi a legviccesebb? Hogy de. Hogy tényleg együtt jártak egyetemre a Szovjetunióban és mi többiek szájtátva figyeltük, hogy ott, Párizs talán leghírhedtebb környékén felhőtlenül cseveg és nevetgél a rövidnadrágos, farmeranyagból házilag varrt és egy csinos patenttel ellátott, gondosan nyakbaakasztva hordható útlevéltartót viselő (ugye emlékszünk erre a Kelet-Európai jellegzetességre) magyar egy égimeszelő, feketebőrű, talptól sapkáig fukszozott emberrel – oroszul. Ettől a történettől eltekintve is amikor jóízűen elkezdett kombinálni a társaság és már majdnem elfajult a dolog abba az irányba, hogy igazságtalanul, sőt ismeretlenül csúnyákat mondjunk vagy csak gondoljunk valakiről – mindig Ő az, aki leállítja a többieket azzal, hogy de srácok, miért mondjátok ezeket? Hát nem is ismerjük, nem is találkoztunk vele! – amire kicsit el is szégyelljük magunkat mi többiek.
Ahogy mondtam ennek a barátomnak van egy fia. Egyetlen gyerek, ennek megfelelően eléggé el is kényeztetett, ráadásul – ilyen családokban nem szokásosan – az apjával van nagyon bizalmas kapcsolatban. Az apjának pedig Ő a szeme fénye, mindent megbeszéltek egymással, rossz jegyeket, titkos-véletlen berúgásokat, komolynak tűnő, de valójában komolytalan első szerelmeket. Aztán elérkezett az a nap, amikor a fia bejelentette otthon – természetesen először az apjának – hogy már egy ideje együtt jár egy lánnyal, akit elhozna bemutatni egyik este, mondjuk vacsorára. Az én barátom ekkor nagyon meglepődött. Na nem azon, hogy a fia elhozná a csaját, hanem a saját soha nem tapasztalt érzésein. Ő, aki ahogy mondtam végtelenül toleráns és soha semmilyen előítéletnek nem engedett teret, most azt érezte, hogy hát ő ezt a lányt ki nem állhatja. Mert hát hogy jön ő ahhoz, hogy a kicsi fiának, akit sokszor a legbizalmasabb barátjának érzett, csak úgy elcsavarja a fejét és betolakodjon a szépen berendezett szívébe, nagymértékben csökkentve az apja által kitöltött teret? Hát mit képzel ez a kis… Idáig jutott a gondolkodásban amikor olyan lelkiismeret furdalást érzett mint talán még soha. Hát ő, pont ő gondol ilyet akitől ez ennyire távol áll? Na nem ez nem lehet. Próbált őszinte mosolyt erőltetni magára és mondta, hogy persze, nagyon nagy örömmel várjuk, de hol ismerkedtetek meg – kérdezi a fiát. A fiú erre elmeséli, hogy tavaly amikor kint volt egy hónapot Malmőben önkénteskedni akkor ismerkedtek össze. Szóval svéd? Ja, nem, nem svéd. (Huhh, akkor magyar, legalább ez rendben van gondolta a barátom, talán nem viszi el a gyereket a hideg Svédországba.) Indiai. Egy csoportban voltak a menekültszállón, ahol dolgoztak. Ebben a pillanatban a barátom nem tudott gátat szabni a gondolatainak. Na idejön ez a cigány a világ végéről – nyilván egy szemét migráns – és arra utazik, hogy kifogjon egy ilyen jólelkű, naív gyereket, felcsináltassa magát aztán hazaviszi én meg talán sose látom többé, szegény meg élhet ott a vonatok tetején. Valószínűleg valami kiülhetett az arcára, mert a gyerek folytatta azzal, hogy a lánynak nincsenek szülei, alkalmazott matematikát tanul a stockholmi egyetemen és már majdnem megkapta az állampolgárságot, csak a svéd nyelvvizsga hiányzik. Erre egy kicsit az apa megnyugodott, de továbbra is azt érezte, hogy utálja a lányt, mert tutira csak kihasználja a fiút és majd jól elhagyja, ha talál jobbat. Ja és biztos hindu és leginkább bogarakat eszik. Eh. A legfurább az volt az egészben, hogy a barátom, mintha kívülről nézte volna magát meglehetős undorral, hogy nem, ez nem lehet ő. Ő nem ilyen. Ő nem gondol ilyeneket. Persze nem mondott semmit, lassan lenyugodott és csak annyit mondott, hogy persze, jöjjön csak bármikor! Oké, akkor hívom skype-on, mindjárt hazaér a miséről. (Hm. Miséről? Szóval keresztény?) Persze a gondolatok cikáztak a fejében továbbra is. Mi az hogy vacsorára? Egy vacsorára jön el Malmőből? Ez elég fura. És hogy lesz – kérdezte – egy estére jön csak ide? Nem, itt lesz három napig, foglaltam neki egy kollégiumi szobát az egyetemen. Na erről szó sem lehet – kerekedett felül a jófejség a barátomban – de azért a fogát szorosan összeszorítva mondta, hogy: idejön aludni és kész. A találkozóig még hátra volt egy hét, de már ezzel kelt, ezzel feküdt. A legjobb amiben önmagával és a lelkiismeretével maradhatott az az, hogy ha a fiának jó, akkor neki is jó. Azért érezte, hogy ez elég sovány magyarázat önmagának. A kérdéses estén a barátom ment ki a vasútállomásra a fia és a barátnője elé. Amíg várta őket a kocsi oldalának dőlve folyamatosan azt mondogatta magában – mintegy nyugtatóként, hogy nyitott vagyok, nincs előítéletem, ha neki jó, nekem is jó… Amikor megjelentek az állomás ajtajában a szeme azt látta, hogy egy nagyon vékony, félénk, okos szemű lány jön a fia mellett aki mosolyogva nézi a távolból. A barátom ösztöne ilyeneket kérdezett: hát hogy jön ez? Csámpás? Miért szorongatja úgy a gyerek kezét? 3 napra egy akkora bőröndöt hoz mint egy ház? Szegény fiú alig bírja el… Természetesen elfojtotta magában ezeket az érzéseket, mert a fia kedvét a negatív ösztöneivel semmiképp sem akarta elrontani, inkább lenyelte a keserűségét. Az első találkozás rendben lezajlott, a lány személyisége szinte azonnal levette a lábáról a barátomat és a feleségét is.
Most már elárulhatom, hogy ez egy régi történet, a barátom fia boldogan él három gyerekkel és az indiai származású feleségével, aki kiválóan megtanult magyarul és a svéd mellé már a magyar állampolgárságot is megszerezte.
Ezt a hosszú bevezetést csak azért meséltem el, mert pár hete én is a negatív ösztöneim csapdájába estem. Az történt ugyanis, hogy hosszú évek óta nem én főztem a társaságnak a kaját a menetrend szerinti Didergő hétvégén. Ezek a bulik úgy zajlanak, hogy pénteken megérkezünk a tanyára – ami egy gyönyörű és végtelenül nyugodt helyen van a Bükk keleti oldalánál – örülünk a viszontlátásnak amit számottevő mennyiségű alkoholos itallal segítünk. Szombaton a gyógysörök után főzni kezdünk valami jót. Na ezt rendszerint én celebrálom a többiek hathatós segítségével. Idén az egyik barátunk meglepett minket egy komolyabb vaddisznóhús darabbal, ami bizony pörköltért kiáltott. Ezt meg is beszéltük már hetekkel előre, én rákerestem pár receptre és készültem a főzésre. De minden máshogy alakult. Amíg én a boltban voltam, addig a barátom orvul nekilátott a főzésnek, és amire visszaértem már szépen főtt a pörkölt. Na és ekkor. Ekkor éreztem, hogy előjön belőlem az irigység, a lekicsinylés, a kishitűség, a féltékenység és az összes hasonló negatív tulajdonság. Hát elrontja. Hát azt most mért teszi bele? Jézusom, hát leégeti. Ilyenek jártak a fejemben, de nem mondhattam ki, így kénytelen voltam Csabi barátom pálinkájával belsőleg nyugtatni magam. És a végeredmény? Na az zseniális lett. Semmi baj nem volt vele, főleg azután, hogy azért a pontot az i-re én tehettem ki azzal, hogy amikor az alkalmi szakácsnak felcsapott és húsdealer barátom azt mondta a főzés vége felé, hogy már majdnem kész, csak egy kis áfonyalekvár kéne bele, de elfelejtette. Ekkor megdicsőülve, mintegy leereszkedve mondhattam azt, hogy nyugi kisfiam, én természetesen hoztam…