Hónap: 2017 december

Karácsonyi kocsonyajárat avagy a hangulat változásai

Amióta se anyám, se apám nem él már, nem igazán szeretem a karácsonyt. Valójában azért nem, mert hiába van saját családom, akikre igazán semmilyen téren, semmi de semmi panaszom nem lehet, akikkel nagyon sok szép és vidám karácsonyi élményünk volt, főleg amíg a gyerekeim is kicsik voltak és nem egyértelműen felnőttek, mint ma. Biztos az öregedéssel jár, de valahogy az évnek ezen a részén mindig azok a régi gyerekkori ünnepek járnak a fejemben. Délután négykor felszálltunk a huszonnégyes buszra és elmentünk nagyanyámhoz, hiszen először mindig nála jött a Jézuska. Nem maradtunk sokáig, épp csak megettük az almás pitét, és már mentünk is haza, mert az igazi, nagyon vágyott ajándékokat mindig otthon kaptuk. Nem mehettünk be a nagyszobába, hanem a konyhában kellett megvárnunk a csengetést. Amikor végre meghallottuk és berohantunk, akkor nem nyúlhattunk még semmihez, hiszen ugye először énekelni kell. Az is az ünnephez tartozott, hogy egy évben egyetlenegyszer, ilyenkor a fa alatt láttam anyámat sírni, igaz erről próbáltam nem tudomást venni, de ma is hallom ahogy mellettem áll, és próbálja elfojtani a könnyeit. Istenem, de szeretném tudni, hogy mi jutott akkor eszébe. Vajon ő is a régi karácsonyokra gondolt? Amikor a háború még egészen élénken ott élt az ő szülei emlékezetében, és egészen mást jelentett arra gondolni, talán ki is mondani, hogy végre eltelt ez az év is, itt vagyunk épségben, volt egy csomó gond, baj, bosszúság, idegesség, betegség, de szerencsére itt vagyunk, megvagyunk, jól vagyunk. (Amikor így karácsony előtt elmegyek a anyám-apám sírjához, mindig ez jut eszembe ott is. Hogy nézzétek meg, itt vagyunk, jól vagyunk, vigyázunk egymásra. Megnyugodhattok ott fenn. Apu amikor akár telefonon beszéltünk, akár személyesen találkoztunk, sose azzal köszönt el, hogy „vigyázz magadra”, hanem azzal, hogy „vigyázzatok egymásra”. Ő akkor már tudta, hogy ez sokkal fontosabb, én ezt most kezdem úgy igazán megérteni. Amikor már nagyon messze költöztünk Miskolctól, és Apu eljött hozzánk látogatóba az annyiból állt, hogy dél körül leszállt a vonatról, látta hogy rendben vagyunk, hogy vigyázunk egymásra, talán csak a béke kedvéért velünk ebédelt, majd két-három óra múlva felszállt az ellenkező irányba tartó vonatra és hazament. Talán ekkor még egy kicsit haragudtunk is rá ezért, hogy miért nem marad többet az unokáival, hogy miért nem üldögél egy kicsit még nálunk, végül is Unicum itt is van. Ma már azt hiszem értem ezt is. Azt, hogy rendben vagyunk-e, hogy vigyázunk-e egymásra azt a találkozás első mozdulatából, az első arckifejezésből, az első szavakból el lehet dönteni. Nem kellenek hozzá napok, de még órák sem. Amikor leszállt a vonatról, a legfontosabbat amiért jött azonnal megtudta, akár mehetett is haza a megszokott környezetébe.

Olyan sokan megkérdezik tőlem, hogy nem fárasztó-e ez a karácsonyi kocsonyatúra és hogy egyáltalán miért is csinálom. Azzal szoktam elütni a választ, hogy egyrészt nem is én csinálom, hanem a Bálna, illetve a Bennem Lakó Bálna, meg, hogy tudjátok, olyan vagyok mind Don Corleone, hogy fontos nekem a barátság, és ezt hajlandó vagyok elsőként is kimutatni. (Azt már persze nem teszem hozzá amit a Don, hogy „és majd egy napon, – ami talán nem jön el soha -, kérek én is valamit és Isten ne adja, hogy visszautasíts…”) Az igazság az, hogy ugyanazért megyek körbe az országon körülbelül 50 egyforma ételes dobozzal az autó csomagtartójában, amiért apám szállt fel időről-időre hajnalban  a soproni vonatra Miskolcon. Akár barátról, akár rokonról van szó,  fontos látnom és megtapasztalnom, hogy mi így együtt jól vagyunk, hogy megvagyunk, és hogy vigyázunk egymásra. Mondhatná bárki, hogy de hát ember! erről egy telefonnal is meg lehet győződni, ezért még nem kellene kocsonyaillatúvá tenni az egész lakást és a kutya bundáját. Na aki ezt mondja, annak azt ajánlom, csak egyszer próbálja ki, hogy egy tál étellel majdnem váratlanul betoppan valakihez és garantálom, hogy azonnal meg fogja érezni a különbséget, még az sem kizárt, hogy függővé válik mint én, aki már harmadik éve érzek ellenállhatatlan késztetést ezekre a villámlátogatásokra. Igazából az önzetlenség a fontos azt hiszem, bár azt nem mondom, hogy nem esik nagyon jól egy csomag frissen sütött kekszet, saját készítésű szörpöt kapni, nem is beszélve az egyébként nálunk nem kapható lengyel Tátra sörről.

Aki kedvet kapott, annak azért adok pár jótanácsot, mert azért a folyamat, ameddig a gondolattól eljutunk a szállításra kész kocsonyás – és idén bónuszként székelykáposztás – dobozokig, nem ennyire zökkenőmentes. Az egész azzal indul, hogy hetekkel el kell kezdeni megtervezni a pontos menetrendet. Ha ez elmarad, és nem kalkuláljuk bele a bevásárlásra, a főzésre, vagy a dermedésre szánt időt, illetve túl sok helyre szeretnénk ellátogatni egy nap, akkor az egész terv összeomlik és szidhatjuk a Bálnát, vagy ami még rosszabb kiérdemeljük a családunk „na ugye én megmondtam” pillantásait. Javaslom, hogy a hozzávalók beszerzéséhez látogassuk meg a kedvenc hentesünket. Ha ilyen momentán még nem lenne, akkor az új év kezdetével pont itt az ideje, hogy elkezdjük a kapcsolatépítést, hogy jövő karácsonyra a raktárból kapjuk meg a legfrissebb húst vagy a legszebben előkészített lábakat és bőröket.

A kocsonyának idő kell. Én minden húst azonnal bele szoktam tenni a legnagyobb – mintegy 30 literes – fazekamba és lassan, óvatosan épp csak gyöngyözve kezdem főzni. Teszek bele egészborsot, vörös- és fokhagymát, babérlevelet, sót és vegetát (ezért az érzékenyebb olvasóktól először kérek elnézést). Nagyjából 3 óráig rá se nézek, előkészítem a dobozokat, olvasom a Bálnát, keresztrejtvényt fejtek  és ehhez hasonló fontos dolgokat csinálok. 3 óra után megkóstolom és utánfűszerezem. Ha nem érzem elég teltnek az ízét, akkor rakok bele pár leveskockát is (elnézést 2!). A puhulás szempontjából legkritikusabb húst kóstolom meg (idén marhalábszár volt soron) ha az jó, akkor beleteszem az ipari mennyiségű, nem nagyon feldarabolt répát, petrezselyemgyökeret, zellert és ha nem felejtem el, akkor a zöldjét is. Majd még néhány óráig magára hagyom, hadd pücskörésszen (kösz a kifejezésért Matula bácsi!) Ha minden puha, akkor leszűröm. Ezt az előző években egy tiszta konyharuha segítségével tettem, idén véletlenül csináltam magamnak egy erre igazán alkalmas szűrőkanalat. (A novemberi libasütés alkalmával ugyanis az a zseniális gondolatom támadt, hogy áh, már nem túl forró a kisült tepertő ahhoz, hogy a műanyag szűrőn csöpögtessem le. Hát az volt. Ennek eredményeképpen a háló pont olyan méretűvé olvadt össze, hogy leves szűrésére pont alkalmassá vált. Ezt akkor ugyan még ezt nem tudtam, de valamiért nem dobtam ki. És milyen jól tettem…). A szűrés után nagyon fontos, hogy a zsírt lemerjük a lé tetejéről, mert ha az kihűlt a kocsonya tetején dermed meg, akkor egyszerűen szólva undorító lesz. A zöldséget és a húsokat egy-egy fél főtt tojással kiegészítve kiadagolom a dobozokba, majd óvatosan rámerem a levet és ezzel gyakorlatilag kész is. Mehet a teraszra dermedni. Másnap indulhat a roadshow és lehet begyűjteni a jókívánságokat és az elismeréseket. Persze felmerülhet az a kérdés is, hogy miért pont kocsonya, amikor az az egyik legmegosztóbb étel amit ismerek, legalább annyian utálják, mint amennyien szeretik. Azon túl, hogy egyrészt én szeretem, másrészt azért ez mégis egy tradicionális téli étel, azért apám bölcsességei itt is előjönnek. Ő ugyanis azt mondta, hogy az igazi ajándék teljesen felesleges, hiszen ami nem felesleges azt úgyis megvesszük, vagyis nem ajándék. (Remélem érthető…) Kis gondolkodással eljuthatunk bátran odáig, hogy a kocsonya annak igazi ajándék, aki nem szereti, a többieknek sima élvezet. Legalábbis remélem…

Vasárnapi ebéd

Egész nap itt van velem ez az érzés, mégis olyan nehéz megfogalmazni. Igazából a főzésről, önmagáról szeretnék valamit mondani. De nem csak úgy, hogy jaj mennyire szeretem, meg mennyire jó dolog újdonságokat kipróbálni vagy milyen jó – természetesen – a végeredmény, vagy hogy lehet-e szebbet elképzelni annál, amikor egy önmagában, nyersen is szép (bár ezt sokan megkérdőjelezik, tudom) csülök , hogyan alakul át például olyan csülökpörköltté, amiről egyszerűen elég az elmondani, hogy: békét teremt. Hanem a főzésről mint tevékenységről, vasárnap délelőtti elfoglaltságról és ennek a hatásairól szeretnék írni.

Ahhoz, hogy megértsük, mit is gondolok erről, érdemes áttekinteni egy átlagos hetet, nem feltétlenül annak a történéseit, hanem a bennem felmerülő érzéseket. Az egész ott kezdődik, hogy vasárnap éjjel nem tudok aludni. Valahogy az egész előttem álló hét bennem van már, akármilyen szuper autogén tréningre jártam is, érzem magamon, hogy stressz van, nem is kicsi, egy csomó feladat kavarog a fejemben. Vasárnap korán lefekszem persze, az óra 4.45-kor fog zizegni a csuklómon (egyébként ajánlom mindenkinek ezt a módszert, lévén a leginkább családbarát ébresztési forma, senki nem hallja, csak én érzem egyedül…). Ez általában este 10 órát jelent, alszom is körülbelül 1-ig, majd arra ébredek, hogy értelmes, de főleg értelmetlen munkahelyi dolgokról szóló gondolatok cikáznak a fejemben. Erre aztán úgy felidegesítem magam, hogy legszívesebben a fejem verném a falba, mármint, hogy lehetek ilyen hülye hogy nem alszom, amikor nem egész 3 óra múlva kelni kell. Ez a viselkedés persze rettenetesen kontraproduktív, mert csak addig-addig mondogatom magamban, amíg még inkább behergelem magam, így a hétfő kialvatlanul, idegesen és úgy kezdődik, hogy lehetne már inkább péntek. Azért persze felkelek időben, a reggeli teendők után, beülök a hideg autóba a sötétben és ekkor fordul meg a fejemben először, hogy „hát kell ez nekem?!”. Aztán persze jó katona módjára elindulok Pestre és csak akkor nyugszom meg egy picit, amikor látom az úton, hogy az ellenkező sávban összefüggő kocsisor megy Ausztria felé így hat óra körül. Csaknem jókedvűen konstatálom, hogy nekik sem jobb, sőt talán rosszabb is, mint nekem – teszem túl magam ezzel a saját bajomon, a jó magyar relativitás elmélet szerint (ha a saját bajom a máséhoz képest jó, akkor az számomra már tulajdonképpen örömteli – lásd még: dögöljön meg a szomszéd tehene is.). Amire Pestre érek, körülbelül azt érzem, hogy na most már pont vége lehetne ennek az elcseszett napnak, mehetnék-e aludni végre. Sajnos a nap még csak most kezdődik. Életemben egyszer voltam olyan bátor (pontosabban: csesztem fel magam annyira), hogy egy ilyen alkalommal – amikor három kört mentem a munkahelyemet is magában foglaló angyalföldi háztömb körül, benézve minden kis utcába, leellenőrizve minden kocsival is elérhető illegális zöldterületet – egyszerűen nem tudtam leparkolni – egy amolyan igazán jóleső és hangos „na akkor úgy csessze meg mindenki!” felkiáltással fogtam magam és egy ülésben hazavezettem Sopronba anélkül, hogy bármi hasznosat csináltam volna aznap. Mi úgy mondtuk akkoriban, hogy aznap egyáltalán nem löktem a szekéren egy kicsit se, sőt még másoknak is kezére ütöttem – persze csak jelképesen. (A főnökeimnek üzenem, hogy ez már sok éve volt, vagyis munkajogi jelentősége aligha lehet ma már. Amióta a belépőkártyám jó a mélygarázsba, azóta sose fordul elő ilyen, már ami az azonnali visszafordulást illeti.) A munkanapok tevékenységével kapcsolatban semmiféle különleges részletet nem szeretnék most megosztani – mert nem igazán érdemes. Általános jellemzésükre, csak annyit írnék ide, amit még műszerésztanuló koromban nagyra becsült Virág Bandi bácsi mondott (aki már rég az égből nézi, hogyan tanulnak meg forrasztani a mai fiatalok, már ha egyáltalán van még ilyen a tantervben), hogy „a jó műszerész időegység alatt több hibát hárít el, mint amennyit okoz!”. A mai modern és a csapatmunkába felé annyira elkötelezett világunkra lefordítva ezt úgy mondhatnánk, hogy a jó meeting olyan, hogy nem jövünk ki több problémával, mint amennyivel bementünk, hanem legfeljebb ugyanannyival. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez ritkán sikerül, pedig talán nem olyan eszeveszett nagy az elvárás. (Persze van pár kollégám, aki kínosan ügyel arra, hogy ez az esemény még véletlenül se következzen be – vagyis a problémák (akarom mondani politikailag korrekten: megoldandó szép feladatok illetve kihívások) száma ne csökkenjen, mondván, hogy ha egyszer majd mindent megoldunk, akkor miért tartanak majd minket?! Na ugye!)

Amire a napnak vége, addigra már semmi másra nem vágyom mint egy-két sörre, meg egy-két jó szóra, legfeljebb egy kistányérnyira a tegnapi pörköltből. Hazafelé autózva (ami 20 percig, vagy 2 óra 20 percig tart az aznapi forgatókönyvtől függően) azon jár az agyam, hogy mi az amit ma elfelejtettem, mi marad holnapra és mire hazaérek ez pont ki is ül az arcomra. Akármennyire is szeretném, sokszor nem sikerül a munkahelyemen de legalábbis a kocsiban hagynom a gondokat, hanem hazaviszem magammal, hogy este is, éjjel is ismét csak ezen járjon az agyam. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi van 1.) sátoros ünnepekkor 2.) szabadság esetén. Ezzel kapcsolatban a saját megfigyelésem az, hogy kell körülbelül három nap, amire elviselhetővé válok saját magam és a családom számára is. Ez alatt a kritikus időszak alatt szabadságos caffardban szenvedek („Lotharon a caffard jelei kezdtek mutatkozni. A caffard a titokzatos, ismeretlen téboly, amely a sivatagban és az őserdőben százával pusztítja a légionistákat. Melankóliával kezdődik, ami napokig, esetleg hetekig tart, azután ámokfutásban tör ki, hogy társai kénytelenek agyonverni a szerencsétlent.” (Rejtő Jenő: Menni vagy meghalni) Az ördögi ebben az, hogy a szabadság vagy az ünnepek vége előtt három nappal ismét kitör a caffard, de ez már a visszatérés miatt. Aztán másnap minden kezdődik elölről, koránkelés, „kinek jó ez”, autó, meeting, autó, sör, alvás, idegbetegség.

Na de miért is írtam le mindezt? Valóban ennyire szélsőséges a helyzet? Nincs semmi ami kibillentene ebből a hintából? Minden nap így telik el? Szerencsére nem így van. Eljön ugyanis a hétvége, amiből a szombat általában a hét közben elmaradt logisztikai, családi és egyéb feladatokkal és , kiadós délutáni alvással telik el – végre. De aztán ott a vasárnap, amikor már reggel beveszem magam a konyhába, hogy 12.00-ra komplett ebédet rittyentsek a családomnak. Ebben aztán nem az a jó, hogy mi lesz a végeredmény (bár azért túlzott szerénység lenne azt mondanom, hogy hát igen, gyakran vallok szégyent, mert nem…), nem is az, hogy az itt elkészülő ételek alapozzák meg újabban a gyerekeim egész heti táplálását is, hanem maga a művelet, hogy mindenről és mindenkiről elfeledkezve csinálhatom az ételt, aminek még aztán – ideális esetben – örülnek is a többiek. Na ez igazán nagyon jó érzés és ekkor aztán tényleg elfelejtem a gondjaimat meg azt, hogy holnap (illetve már vasárnap éjjel) kezdődik minden elölről. Ha jobban belegondolok ez a túléléshez kell…

Figyelmesség és óvatosság

Kíváncsi vagyok, hogy a címben szereplő két fogalomról mi jut eszébe. (Nem lennék meglepve, ha bizonyos közelebbi rokonaimnak és ismerőseimnek pont az ami nekem. Hogy ez mi, azt majd csak az írás végén szeretném elárulni, addig kis türelmet!) Ha felületesen gondolkodunk, akkor akár arra is juthatunk, hogy ez két hasonló jelentésű dolog, és egyébként is hogy jön ez a Bálnához, a jól megszokott témáihoz és főleg annak a szellemiségéhez, már ha van neki olyan egyáltalán. Pedig a figyelmesség és az óvatosság nagyon fontos még az ételek, azok elkészítése és elfogyasztása terén is.

Van néhány alkalom, amikor egyszerűen elromlik itthon a hangulat. Vagy egy rosszul sikerült elszólás, egy észre nem vett sértés, esetleg valami eszeveszett figyelmetlenség miatt. Be kell ismernem, hogy ennek szinte mindig én vagyok az okozója. Van hogy elvtelenül és megrögzötten ragaszkodom az akár saját magam által gyártott elméletekhez, néha légből kapott igazságokhoz és ezzel rossz érzéseket okozok a többiekben. Ebben az a legrosszabb, hogy ott és akkor fel sem ismerem mit csináltam, mibe lovaltam bele magamat, csak utólag verném a fejemet a falba, hogy ezt most miért kellett. Amikor végre kitisztul a fejem, akkor persze már szeretném jóvá tenni, ugyanolyan elánnal vágyom a megbocsátásra és a megtörténtek elfelejtésére, mint amilyen erősen védtem a magam igazát pár perccel előtte. Verem a fejem a falba, hogy miért nem voltam óvatosabb és/vagy figyelmesebb, miért kellett nekem ilyen hülyének lennem. (Persze a feleségem jó esetben ezt elintézi azzal, hogy „nyakas refcsi”, lévén ő katolikus én meg református…) Ezeknek a megnyilvánulásaimnak gyakran külső okai vannak, például bizonyos munkahelyi megfelelési kényszerek olyan viselkedést váltanak ki belőlem otthon, amit nem tudok sem megmagyarázni, sem megbocsátani magamnak. (Megvan az a jelenet A fal -ból (Pink Floyd), amikor a naftalinszagúan elegáns idős tanárbácsi a gyerekeken veréssel vezeti le azt a feszültséget, amit az okozott, hogy akarata és gusztusa ellenére meg kellett ennie előző nap a mócsingot? Na valami ilyesmire gondolok, csak nekem még nem sokára az is eszembe jut, hogy de hát …sszameg, ez nem én vagyok, miért csinálom ezt?!) Hál’Istennek én ezen egyébként már túl vagyok, vagyis mindez múlt időben mondhatom. Ne gondolja senki, hogy olyan egyszerű ezt a viselkedést felismerni saját magunkon, nekem például külső segítség is kellett hozzá igénybe vennem és itt nem a pálinkára gondolok. Csak javasolni tudom, hogy ha valaki valami hasonló miatt nincs jóban önmagával, akkor forduljon szakemberhez, remek pszichológusok vannak az országban.

Egyik ilyen alkalommal, amikor rádöbbentem, hogy milyen bunkó és kiállhatatlan voltam a családommal, azt gondoltam, hogy az éppen soros Pénteki Családi Vacsora alkalmával (egyszer régen már volt szó ezek fontosságáról és jelentőségéről itt…) valami igazán kimagasló és különleges gasztronómiai élményben részesítem a többieket. Egy csomó produktív és improduktív munkaórát töltöttem azzal, hogy kitaláljam mi is legyen ez. A választásom a valóban nem mindennapi – és bennem egyébként jó, hovatovább nosztalgikus élményeket előidéző – tatárbifsztekre esett. Megvettem a legjobb marhahúst amit csak a piroskékben találtam (akkor még nem ismertem az azóta engem is jótékonyan elnyelt hentes-univerzumot), ellenőriztem, hogy megvan-e minden más hozzávaló. Nem feledkeztem meg a pirítósról sem, sőt még egy üveg jó vörösbort is bekészítettem. Az elkészítés remekül sikerült, talán sohasem ettem sem előtte, sem azóta még olyen jót. Lelkemet ünneplőbe felöltöztetve (jajj!) és a bocsánatkérésre előkészítve vártam haza a családot, főleg a feleségemet. Meg voltam róla győződve, hogy a különleges ötletem, az étel remekbe szabott elkészítése, az ezzel járó nem kis munka és nem utolsó sorban a részletekre való odafigyelésem majd véget vet a vitathatatlanul az én viselkedésem miatt pár napja már tartó mosolyszünetnek, ami folyamatosan mérgezte a hangulatot, mint ahogy egy icipici hajszálrepedés áztatja el szép lassan az egész fürdőszoba falát még akkor is ha az láthatatlan a csempe miatt. (Hú, azért ez egy kicsit sok volt nem?!)

Izgatottan vártam, hogy hazaérjenek, a konyhában is eltakarítottam a nyomokat és a romokat, mert olyan a lakásunk, hogy az ember belépve először a konyhai állapotokat veheti szemügyre és ha ott káosz van, az nem igazán segít a kellemes érzések előhozásában. A tatárbifsztek az asztalon, a pirítós langymeleg és a feleségem is már az ajtóban megérezte, hogy itt valami bocsánatkérés-féle lesz, látszott rajta, hogy hajlandó elfogadni azt, de azért nem adja magát olyan könnyen, mert az én hibám nagyobb volt, mint amit csak úgy el lehetne oszlatni, bár egy jó vacsi kétségtelenül segíthet ebben, de legalábbis elindít a béke felé vezető úton és mint tudjuk ez már gyakorlatilag fél siker. A bizakodó hangulat kétségtelen volt, a feszültség a levegőben szinte hallhatóan – de mindenképp érezhetően – kezdett felengedni. Ez a kezdeti siker aztán úgy illant el, ahogy azt csak rémregényekben olvashatjuk, – amikor egy véres és jéghideg kéz kinyúl az asztal alól és kitépi az addig főhősnek hitt szereplő szívét -, és esett vissza az eddigi mélypont alá 50 méterrel. Ahogy említettem feljebb, a feleségem katolikus, ráadásul ez nagyon fontos is neki, így őt péntek(!) este egy kupac nyers hússal kínálni, számára sokkal inkább eszeveszett figyelmetlenség, mint a békítő akarat megnyilvánulása. Az eredmény az lett, hogy a mosolyszünet folytatódott még egy darabig, de az már a feleségem bölcsességét dicsérte, hogy – valószínűleg azért megérezte és értékelte az igyekezetemet – kisvártatva elfelejtettük az egész haragszomrádot. A tatárbifszteket végül én ettem meg nem túl jó étvággyal, de hősiesen. Már csak nem dobom ki azt a drága húst…

Mindenkinek azt javaslom, hogy fordítson több figyelmet arra, hogy egy bármilyen jó, sőt briliáns hirtelen ötlet is jut az eszébe, akkor is vizsgálja meg azt a lehető legtöbb szemszögből, főleg próbálja végiggondolni, hogyan fog az hatni a közvetlen környezetére, ezzel elkerülheti az ehhez hasonló fiaskókat.

Összefoglalásul és végkövetkeztetésül hadd idézzem ide apám nagybecsű és igen fontos, többszörös jelentéssel bíró elméletét az óvatosságról és a figyelmességről. (Igazából csak azért írtam le a fenti szöveget, hogy ezt is elmondhassam…). Szóval apámban akkor fogalmazódott meg a következő gondolat, amikor egyszer – miután babfőzelék volt ebédre a gyári menzán – nagyon szenvedett a távolsági és gyorsjáratú buszon, mert nagyon szerette volna már elengedni azt ami miatt a nadrágszíj egyre jobban és jobban szorította, de nem tehette amíg le nem száll. Ekkor tanultam tőle azt, hogy az a különbség az óvatos és a figyelmes között mindössze annyi, hogy az óvatos körülnéz mielőtt elengedi a gázokat, – felmérve, hogy ki az aki hallhatja és érezheti -, míg a figyelmes csak az akció után teszi ezt.

Evezős babgulyás egyedül

Szombat reggel arra ébredtem, hogy babgulyást akarok főzni. Bár voltak tétova ellenvetések, de nem hagytam magam befolyásolni. Ezek a hangok leginkább arról szóltak, hogy a bab önmagában milyen károkat és nem várt hatásokat okoz az ember szervezetében, kivált ha erre különben is érzékeny. Én ezen a ponton végrehajtottam egy gyors lehetőség elemzést. (Amit apám úgy hívott, hogy EVE, vagyis Előzetes VeszélyElemzés, sőt nemcsak így hívta, hanem erre egy komoly elméletet és módszertant is kidolgozott a munkahelyén, igaz ő ott nem a menzai babgulyás és székelykáposzta előzetes veszélyeit, hanem a sokkal félelmetesebb, ám a hétköznapi ember számára sokkal kevésbé fontos sok ezer köbméteres tartályok – lásd még: nyomástartó edények – előzetes veszélyeit elemezte, környezete és kollégái nagy elismerésére, ami később egy ajándékként kapott valódi EVEző formájában csúcsosodott ki, ami sokáig díszítette az irodáját, sőt a mi nagyszobánkat is úgy emlékszem.) Az én EVEzésem végeredménye, hovatovább konklúziója az lett, hogy a várt eredmények messze felülmúlják a bizonyos mértékű valószínűséggel bekövetkező hátrányokat, amelyek közül a legveszélyesebb az, hogy nekem kell megennem az összes babgulyást, de legalábbis a babot belőle – ez pedig bőven vállalható. Ennek megfelelően – miután az EVE elvégzése után fel is keltem az ágyamból – a megvalósítással kezdtem el foglalkozni. Ennek az első lépése az volt, hogy fel kellett keresnem a hentesemet csülökvásárlás céljából. (Mert az ugye magától értetődik, hogy a babgulyásba szükségem volt egy komolyabb csülökre. Így aztán a babgulyás nem is babgulyás lesz, hanem csülkös bableves,  na de ne tessék fennakadni ilyen logikai bukfenceken kérem szépen.) Itt egy majdnem elháríthatatlan problémába ütköztem, tekintve, hogy amire odaértem a csülkök elfogytak. (Hiába, egy alapos EVEzéshez kell az idő nem vitás, főleg ha az ehhez szükséges agyi kapacitás felszabadításához az ember még némi alvást is bevet, ahogy én is tettem.) Egy gyorsan elillanó gondolatként eszembe jutott, hogy elmegyek a nem túl messze lévő piroskék szupermarketbe csülköt venni, de amikor ezen tanakodva megéreztem a számban a gyorspácolásnak köszönhető természetellenesen savanykás ízt és láttam magam előtt a nemkevésbé mesterségesnek ható színt és a főzés közbeni szétesést gyorsan lemondtam erről a tervről és a hagyományos füstölésű, gyönyörű combok felől kezdtem érdeklődni. Kisvártatva meg is vásároltam egy csodás, kicsinek egyáltalán nem nevezhető darabot. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ezen a szombat reggelen már harmadszor változtatom meg reménybeli ételt, mert ezzel a döntéssel nem is babgulyás készül (hiszen abba marhahús kellene), de nem is csülkös bableves (a csülök hiánya miatt ez önmagában paradoxon, mi több parallelepipedon – kösz Karinthy!), hanem maximum hamis babgulyás főhet nemsokára. (Ejnye, miért is kell az ételeket mindenképpen olyan egzakt módon elnevezni, miért van meg bennünk ez a kényszer… Nem értem…) A lényeg, hogy a legfőbb alapanyag a kosárban, még beugrom egy-két alkatrészért a magamban pár perce még megvetéssel emlegetett hipermarketbe, majd kezdődhet a főzés művelete, ami már nem tartogat sok izgalmat. A füstölt comb jó választásnak bizonyult, a konzerv bab nem kevésbé (megspórolhatjuk vele az áztatást és a „…sszameg ez még mindig kemény” gondolatokat, később kétségbeesett felkiáltásokat).

Hát mit mondjak.  Az íz-illat tökéletes végeredményt jelzett előre, a fűszerek is a helyükön voltak, a comb kellő sósságot kölcsönzött az ételnek, a csipetke is jól sikerült (pláne, hogy készen vettem…). Felmerül a kérdés, hogy vajon mit is akarok még itt írni erről a szombatról. Betegség nincs, barátság van, étel-ital van, mi lehet itt ami mégis szóra érdemes?

Hát az – kedves barátaim -, hogy mire a remekbeszabott levesem elkészült, a feleségem már elment otthonról. Na nem, semmi dráma nem történt, ne várjatok megrázóan szaftos részleteket. Nem vesztünk össze a babon – hiszen tudja a drágám, hogy ha én egyszer azzal kelek fel, hogy bab lesz, akkor ott bab lesz, bármi történjen is, szinte lehetetlen lebeszélni engem erről a szándékomról. Nem is törtem el semmit, nem voltam – a szokásosnál nagyobb mértékben – arrogáns és kiállhatatlan (itt kérek egyszer s mindenkorra bocsánatot, ha – feltételezve, de meg nem engedve – így lenne néha-néha). Távozásának az oka mindössze az volt, hogy főiskolai évfolyam-találkozóra volt hivatalos, és részben emiatt az éppen elkészült még tűzforró bablevesből (maradjunk ennél a megnevezésnél) nem is evett – félve a várható, fülre és egyéb érzékszervekre ható következményektől -, ami társaságban nem mondható hasznosnak, sőt. Így történt, hogy otthon maradtam egyedül, ugyanis – tetézve a bajt – mindkét leánygyermekünk Budapesten élte az egyetemisták gondtalannak nem mondható, bár megkérdőjelezhetetlenül szabad életét. Miután kivittem a feleségemet a vasútállomásra és elköszöntem tőle, hazafelé már szinte éreztem a levesemet a számban, ennek remekül megfelelt az, hogy igazán éhes voltam, hiszen az EVEzés, a főzés és az eredményért való aggodalom nem engedte, hogy annak megszületése előtt bármit is egyek.

Hazaértem, leültem az asztalhoz, előttem a gőzölgő leves, de valahogy nem ízlett. Valahogy elment az étvágyam. Ülni az üres lakásban és enni, az nagyon rossz volt – na jó, a kutya ott volt velem, de az ő rajongása ebben a pillanatban a húsnak szólt és nem nekem. Szinte nem is ízlett, pedig ahogy említettem minden benne volt, a főzést sem siettem- és a tejfölt sem felejtettem el.

Ekkor eszembe jutott az, hogy amióta a gyerekek egyetemre járnak, az én munkám pedig nem változott sok éve – vagyis amikor a soproniak és Sopron környékiek hétfő hajnalban, hosszú tömött kocsisorokban elindulnak Ausztria felé, én Budapestre megyek és általában 1-2-3 napig ott is maradok – a feleségem heti két-három este ugyanezt az egyedüllétet érezheti. (Itt most a kedves olvasó, gondolhatná, hogy miféle ember vagyok én, hogy ahhoz, hogy erre a kézenfekvő dologra rádöbbenjek három hónap és egy közepesnél jobb bableves kell. Az igazság az, hogy mindig is tudtam, hogy így van, ez a szituáció csak ahhoz kellett, hogy valóságosan, plasztikusan és nem pedig valahol mélyen elfojtva jelenjen meg.) Pedig este még keservesebb ez az egész. Nem tudom miért van ez, lehet, hogy a sötét, a frontátvonulás, vagy az egész napi fáradtság tette, de azon a szombaton még nyomorultabbul éreztem magam, hiába gyűrtem már le három tányérral a levesből. Nem akarom a szombat esti hangulatomat részletesebben leírni, elég legyen annyi, hogy még a sört sem kívántam, ez pedig igen ritkán fordul elő.

A végeredmény az lett, hogy eszeveszett tempóban – ahogy az pár évente menetrendszerűen rám jön- megint lakáshirdetéseket kezdtem nézni és különböző költözési variációkat kezdtem magamban kidolgozni – Győrtől, Budaörsön át a VIII. kerületig – arra az esetre,  ha úgy alakul, hogy valamelyikünk végzetesen besokallna.

Aztán másnapra helyreállt a dolgok egyensúlya. A feleségem hazaért a találkozóról, Bolyhos – a kutya – is hajlandó volt sétálni velem, a Nap is kisütött végre, az előző napi borzasztóan szürke gondolatok is kifehéredtek egy kicsit. Kettesben leültünk a konyhaasztalhoz bablevest enni, ami valahogy sokkal finomabb lett másnapra, hiába kell idő, hogy összeérjenek az ízek és a fűszerek is jobban elhelyezkedjenek a hűtőben töltött idő alatt. Én azt érzetem, hogy itt most minden rendben van és boldogan megettem a feleségem által kipiszkált babszemeket is a sajátomon kívül. A baj ezzel csak az, hogy másnap – hétfőn – újrakezdődik az egész és ő megint egyedül marad itthon. Ugye időben szólsz, ha már eleged van ebből?