Kíváncsi vagyok, hogy a címben szereplő két fogalomról mi jut eszébe. (Nem lennék meglepve, ha bizonyos közelebbi rokonaimnak és ismerőseimnek pont az ami nekem. Hogy ez mi, azt majd csak az írás végén szeretném elárulni, addig kis türelmet!) Ha felületesen gondolkodunk, akkor akár arra is juthatunk, hogy ez két hasonló jelentésű dolog, és egyébként is hogy jön ez a Bálnához, a jól megszokott témáihoz és főleg annak a szellemiségéhez, már ha van neki olyan egyáltalán. Pedig a figyelmesség és az óvatosság nagyon fontos még az ételek, azok elkészítése és elfogyasztása terén is.
Van néhány alkalom, amikor egyszerűen elromlik itthon a hangulat. Vagy egy rosszul sikerült elszólás, egy észre nem vett sértés, esetleg valami eszeveszett figyelmetlenség miatt. Be kell ismernem, hogy ennek szinte mindig én vagyok az okozója. Van hogy elvtelenül és megrögzötten ragaszkodom az akár saját magam által gyártott elméletekhez, néha légből kapott igazságokhoz és ezzel rossz érzéseket okozok a többiekben. Ebben az a legrosszabb, hogy ott és akkor fel sem ismerem mit csináltam, mibe lovaltam bele magamat, csak utólag verném a fejemet a falba, hogy ezt most miért kellett. Amikor végre kitisztul a fejem, akkor persze már szeretném jóvá tenni, ugyanolyan elánnal vágyom a megbocsátásra és a megtörténtek elfelejtésére, mint amilyen erősen védtem a magam igazát pár perccel előtte. Verem a fejem a falba, hogy miért nem voltam óvatosabb és/vagy figyelmesebb, miért kellett nekem ilyen hülyének lennem. (Persze a feleségem jó esetben ezt elintézi azzal, hogy „nyakas refcsi”, lévén ő katolikus én meg református…) Ezeknek a megnyilvánulásaimnak gyakran külső okai vannak, például bizonyos munkahelyi megfelelési kényszerek olyan viselkedést váltanak ki belőlem otthon, amit nem tudok sem megmagyarázni, sem megbocsátani magamnak. (Megvan az a jelenet A fal -ból (Pink Floyd), amikor a naftalinszagúan elegáns idős tanárbácsi a gyerekeken veréssel vezeti le azt a feszültséget, amit az okozott, hogy akarata és gusztusa ellenére meg kellett ennie előző nap a mócsingot? Na valami ilyesmire gondolok, csak nekem még nem sokára az is eszembe jut, hogy de hát …sszameg, ez nem én vagyok, miért csinálom ezt?!) Hál’Istennek én ezen egyébként már túl vagyok, vagyis mindez múlt időben mondhatom. Ne gondolja senki, hogy olyan egyszerű ezt a viselkedést felismerni saját magunkon, nekem például külső segítség is kellett hozzá igénybe vennem és itt nem a pálinkára gondolok. Csak javasolni tudom, hogy ha valaki valami hasonló miatt nincs jóban önmagával, akkor forduljon szakemberhez, remek pszichológusok vannak az országban.
Egyik ilyen alkalommal, amikor rádöbbentem, hogy milyen bunkó és kiállhatatlan voltam a családommal, azt gondoltam, hogy az éppen soros Pénteki Családi Vacsora alkalmával (egyszer régen már volt szó ezek fontosságáról és jelentőségéről itt…) valami igazán kimagasló és különleges gasztronómiai élményben részesítem a többieket. Egy csomó produktív és improduktív munkaórát töltöttem azzal, hogy kitaláljam mi is legyen ez. A választásom a valóban nem mindennapi – és bennem egyébként jó, hovatovább nosztalgikus élményeket előidéző – tatárbifsztekre esett. Megvettem a legjobb marhahúst amit csak a piroskékben találtam (akkor még nem ismertem az azóta engem is jótékonyan elnyelt hentes-univerzumot), ellenőriztem, hogy megvan-e minden más hozzávaló. Nem feledkeztem meg a pirítósról sem, sőt még egy üveg jó vörösbort is bekészítettem. Az elkészítés remekül sikerült, talán sohasem ettem sem előtte, sem azóta még olyen jót. Lelkemet ünneplőbe felöltöztetve (jajj!) és a bocsánatkérésre előkészítve vártam haza a családot, főleg a feleségemet. Meg voltam róla győződve, hogy a különleges ötletem, az étel remekbe szabott elkészítése, az ezzel járó nem kis munka és nem utolsó sorban a részletekre való odafigyelésem majd véget vet a vitathatatlanul az én viselkedésem miatt pár napja már tartó mosolyszünetnek, ami folyamatosan mérgezte a hangulatot, mint ahogy egy icipici hajszálrepedés áztatja el szép lassan az egész fürdőszoba falát még akkor is ha az láthatatlan a csempe miatt. (Hú, azért ez egy kicsit sok volt nem?!)
Izgatottan vártam, hogy hazaérjenek, a konyhában is eltakarítottam a nyomokat és a romokat, mert olyan a lakásunk, hogy az ember belépve először a konyhai állapotokat veheti szemügyre és ha ott káosz van, az nem igazán segít a kellemes érzések előhozásában. A tatárbifsztek az asztalon, a pirítós langymeleg és a feleségem is már az ajtóban megérezte, hogy itt valami bocsánatkérés-féle lesz, látszott rajta, hogy hajlandó elfogadni azt, de azért nem adja magát olyan könnyen, mert az én hibám nagyobb volt, mint amit csak úgy el lehetne oszlatni, bár egy jó vacsi kétségtelenül segíthet ebben, de legalábbis elindít a béke felé vezető úton és mint tudjuk ez már gyakorlatilag fél siker. A bizakodó hangulat kétségtelen volt, a feszültség a levegőben szinte hallhatóan – de mindenképp érezhetően – kezdett felengedni. Ez a kezdeti siker aztán úgy illant el, ahogy azt csak rémregényekben olvashatjuk, – amikor egy véres és jéghideg kéz kinyúl az asztal alól és kitépi az addig főhősnek hitt szereplő szívét -, és esett vissza az eddigi mélypont alá 50 méterrel. Ahogy említettem feljebb, a feleségem katolikus, ráadásul ez nagyon fontos is neki, így őt péntek(!) este egy kupac nyers hússal kínálni, számára sokkal inkább eszeveszett figyelmetlenség, mint a békítő akarat megnyilvánulása. Az eredmény az lett, hogy a mosolyszünet folytatódott még egy darabig, de az már a feleségem bölcsességét dicsérte, hogy – valószínűleg azért megérezte és értékelte az igyekezetemet – kisvártatva elfelejtettük az egész haragszomrádot. A tatárbifszteket végül én ettem meg nem túl jó étvággyal, de hősiesen. Már csak nem dobom ki azt a drága húst…
Mindenkinek azt javaslom, hogy fordítson több figyelmet arra, hogy egy bármilyen jó, sőt briliáns hirtelen ötlet is jut az eszébe, akkor is vizsgálja meg azt a lehető legtöbb szemszögből, főleg próbálja végiggondolni, hogyan fog az hatni a közvetlen környezetére, ezzel elkerülheti az ehhez hasonló fiaskókat.
Összefoglalásul és végkövetkeztetésül hadd idézzem ide apám nagybecsű és igen fontos, többszörös jelentéssel bíró elméletét az óvatosságról és a figyelmességről. (Igazából csak azért írtam le a fenti szöveget, hogy ezt is elmondhassam…). Szóval apámban akkor fogalmazódott meg a következő gondolat, amikor egyszer – miután babfőzelék volt ebédre a gyári menzán – nagyon szenvedett a távolsági és gyorsjáratú buszon, mert nagyon szerette volna már elengedni azt ami miatt a nadrágszíj egyre jobban és jobban szorította, de nem tehette amíg le nem száll. Ekkor tanultam tőle azt, hogy az a különbség az óvatos és a figyelmes között mindössze annyi, hogy az óvatos körülnéz mielőtt elengedi a gázokat, – felmérve, hogy ki az aki hallhatja és érezheti -, míg a figyelmes csak az akció után teszi ezt.