1989 forró nyarát nagyrészt Moszkvában töltöttem. Nem tudom írtam-e már erről, ha igen akkor elnézést, ha megismétlek pár dolgot.
Ez az időszak sok szempontból különleges volt. Akkor utaztam például először – és azóta is utoljára – hálókocsiban. Ez csodálatos volt. Mivel kilencen voltunk a főiskolás csoportban és a fülkék négy személyesek voltak, valakinek egyedül kellett lennie. Már nem tudom miért – a rámtörő antiszociális érzések, vagy a magányra vágyó, akkor korai zsengéket is magából kiizzadó lánglelkem miatt-e de én voltam az aki bevállalta az egyedüllétet. Valahol, – talán Kijevben – felszállt egy orosz család (apuka, anyuka, kislány és egy macska) akik két ok miatt emlékezetesek még ma is. Az egyik az, hogy a férfi megkérdezte, hogy honnan jöttem, és amikor mondtam hogy Magyarországról, akkor csak legyintett, hogy na, ott sem lesz már kommunizmus! (Ahogy említettem, 1989-et írtunk, amikor ez a kérdés még nem dőlt el végérvényesen). A másik különleges szereplő a macska volt, aki amíg a kislány aludt jóízűen a felső ágyon addig ő (a macska) vagy leesett, vagy a gyermek rúgta le, mindenesetre én arra lettem figyelmes, hogy a pórázával a nyakán lóg lefelé és néz rám, mintha egy vérfagyasztó skandináv krimiből lépett volna elő. Mintegy reflexből megmentettem az életét és visszatettem az ágyra, csak utána gondolkodtam el, hogy ha családfő útitársam, vagy a felesége, – akiről elég csak annyit mondanom, hogy neki nem kellett létra a felső ágyra mászáshoz, mert úgy nyomta ki magát, az enyémhez képest dupla széles vállaival mint a pinty – észreveszi a mozdulatomat, akkor azt értelmezheti úgy is, hogy én vagyok az aki kinyírni készülök a házikedvencüket. Ebben az esetben ma nem lenne Bálna, de ha lenne is, biztos nem én írnám…
Aztán Moszkvában – a gorbacsovi éra, értsd: a szesztilalom alatt – a legenyhébb kifejezéssel élve is – szürreális élményeink voltak. Voltunk egy diszkóban ahol egyrészt a legerősebb ital a citromos kávé volt, másrészt a lányok pedig olyan elegánsan és korszerűen voltak öltözve, mintha egy divatlapból léptek volna ki, amit akkor tudtunk igazán értékelni, amikor kiderült, hogy minden darabot az így-úgy becsempészett divatlapok alapján saját kezűleg varrták – otthon. Nem beszélek arról a kifőzdéről, ahol háromféle ételt lehetett kapni: virslit, főtt hajdinát és virslit főtt hajdinával. Eltelt azóta idestova 32 év, de a hajdina szagáról még mindig Moszkva jut eszembe. Az sem érdemel szót, hogy az egyik diszkóban azt kérdezték, amikor szörpöt kértünk, hogy milyen színű legyen, mert az íze mindegyiknek a poloskáéra hasonlított (ez egy ilyen túlzás vagy mi, mert nem, még sosem kóstoltam poloskát…). Az meg végképp nem érdekes, hogy amikor már nagyon ittunk volna valamit és ráadásul utolsó nap is volt a Szovjetunióban, akkor egy grúz étteremben szedtük össze a bátorságunkat és megkérdeztük, hogy esetleg egy kis vodka nem volna-e. Erre a pincér elővett egy tekintélyes kulcscsomót és egy azon található icipici kulccsal kinyitott egy lakatot egy szekrényen, ahonnan elővett egy sztolicsnaja üveget és megtöltötte a gyűszűnyi poharakat. Na én nem vagyok egy vodkás, de akkor az igazán jól esett. Az már kevésbé, hogy a 4 icipici vodkáért mintegy 60 rubelt fizettünk a végén, ami abban a kontextusban érdekes, hogy az átlagfizetés akkortájt Moszkvában nem több, mint ennek háromszorosa volt.
Ami miatt most ezt elkezdtem leírni az az, hogy az ételekkel kapcsolatos legfontosabb élményem az volt, amikor valami parkban észrevettem, hogy egy ember egyszál magában húst sütöget faszénen. Odamentem hozzá és mondtam (na az túlzás, hogy mondtam, közelebb áll az igazsághoz, hogy ráutaló magatartást tanúsítottam), hogy kérek belőle. Ezt az elhatározásomat egy bankjeggyel (talán egy ötrubelessel) hadonászva adtam nyomatékosan tudtára. Rakott pár darabot a papírtálcára és kérdezett valamit, amit én úgy értelmeztem, hogy ennyi elég-e. Integettem az ötrubelessel, hogy persze, még sok is. Itt történt egy kis félreértés, mert ő meg ezt úgy vette, hogy még tegyen rá, vagyis adjon öt rubelért, ami belefér. Na nem mondok sokat, de egy komolyabb fél kiló faszénen sült, gyönyörű hússal távoztam a tetthelyről, amit aztán el is fogyasztottam. Enni már akkor is bírtam, de azt el kell mondanom, hogy a vége már – hogy is mondjam – fujtós volt egy cseppet mint Etwas barátom pogácsája. Meg is fordult a fejemben, hogy úristen mi lesz, ha itt fulladok bele az orosz ételbe, ki hiszi el a mennyországban, ha elmesélem, hogy az volt az oka az egésznek, hogy nem volt kisebb pénzem, mint egy ötrubeles. Mindegy, túléltem, rövid másfél órás sorbanállás után sikerült egy sörhöz jutnom, amivel leöblítettem az élményt.
Amiért mindez eszembe jutott az az, hogy talán lehetett volna ennek a történetnek egy másik lehetséges kimenetele. Tegyük fel, hogy a húsárusnál a sorban mögöttem ott áll egy fiatal, alig harmincegynéhány éves KGB tiszt, aki éppen hazalátogatott az NDK-ból, hogy szabadságát töltse. Ő is megveszi a húst – még egy kicsit többet is mint én, mert nem akar alulmaradni egy előtte álló külföldivel – románnal, csehszlovákkal vagy magyarral, ki tudja – szemben. Egy nagyobb darab úgy a torkán akad, hogy ott helyben megfullad, a mentő nem ér ki időben a csúcsforgalomban. Dísztemetés, életjáradék a családjának, aztán gyors felejtés. Pedig mi lehetett volna belőle… sóhajtozik a bábuska, majd lassan-lassan kikopnak a mindennapi beszélgetésből a Vlagyimirről szóló emlékek. Tegyük fel, hogy a történetben szereplő Vlagyimirünk családi neve Putyin. Mennyivel jobb lenne ma a világ…