A szarvas

Ez a történet három egymástól független szálon indul el, és természetesen mint egy valamirevaló igaz meséhez illik is, egyszercsak találkoznak és összeolvadnak, hogy kiteljesedjenek a maguk valójában, dícsérvén a leírás bravúrosságát és meglepetésének erejét. Ezt csak azért szerettem volna előrebocsátani, hogy lássa a kedves olvasó, nincs itt semmi túlhajtott szenzációkeresés vagy mesterséges titokzatoskodás én már látom mi lesz a vége. Azért remélem örömet okozok vele. (Egyébként ez a dolog – már tudnillik a leíró jólértesültsége – azóta jár a fejemben, amióta a történetesen bölcsészhallgató lányom mesélt arról, hogy az író az mindenekfelett áll értesültségben, hiszen ő mindent tud, csak legfeljebb nem mondja el az elején ki a gyilkos. Ha picit továbbmegyek, ez ugyanaz a probléma mint amikor teszem azt a terminátor épp le akarja vadászni a valamikori jövőben majd olyan fontos szerepet betöltő, jelenleg nem túl izgalmas hősnőt, aki látszólag mit sem sejtve nyit ajtót az ember-gép szörnyetegnek. Hát komolyan nem fogott gyanút amikor egy egész filmes stáb sminkmesterestől, lámpástól, szélgépestől, ráadásul a nagyon híres rendező – ordibátorral a kezében – egy olyan idétlen székben ott ül a háza előtt és utasításokat osztogat egy hadseregnyi további embernek? Azt gondolta, hogy majd nem hozzá fog becsengetni Schwarzenegger? Lásd még: Bear Grills, aki közismerten túlél mindent, tudja melyik pondrót lehet megenni az éhenhalás előtti utolsó percben és tud tüzet gyújtani egy faággal meg némi hónaljszőrrel. Mármint azért illik ő ide, mert sose kérdezi meg azt aki kamerázza őt a vadon mélyén, hogy figyelj már nincs gyufád, vagy nem maradt esetleg egy kis sonkás szendó a kamerás táskád aljában? Olyan unalmas már ez a sok tücsök.) Szóval kedves olvasó én tudom mi lesz a vége, de olyan jó újra és újra végiggondolni és nemkülönben elmondani. (Csak hogy igazságosak legyünk, van olyan történet, (mit történet, sorozat!) ahol nem így működik a dolog hanem pont hogy elmondják az elején ki a gyilkos. A legismertebb példa erre a megoldásra a Columbo. Mondjuk az Ő esetében meg nettó szemétség, hogy a kamerás direkt nem mutatja meg a filmet a rendőrségnek az elkövetésről, mennyi felesleges munkától menthetné meg a hadnagyot…)

Nnna akkor nézzük a történeteinket.

Vastag szürkület volt az erdőben. A Hold még nem jött fel, így valóban az orráig se lát az ember. Persze ha az ember történetesen nem ember, hanem szarvas, akkor lát, legalábbis szagol, érez, hall. Az egy éves ünő ácsorgott a fák között és egyáltalán nem arra gondolt, ami pár perc múlva történni fog. Az járhatott a fejében, hogy végre nyár van, van kaja bőven, nem kell nélkülözni. A fák ágai már zöldek, nem kell nagyon nyújtózkodni sem, minden csodás.

A vadászok már napok óta egyre idegesebbek voltak. Az egyik társuk nagyon szeretett volna egy szarvast elejteni, mert valami haverjairól beszélt, akik így a karantén után végre össze tudnak jönni egy hétvégére bulizni, beszélgetni, énekelni. Az elmúlt jó pár napban ez a vadász minden éjjel kint volt, de valahogy nem sikerült. Egyszer belelőtt a bozótba, mert azt hitte megvan, de hát nem volt „lik iránt”, ahogyan Matula bácsi összefoglalta a vadászat sikerének lényegét zseniálisan. Látni vélt árnyakat, hallott zörgést, amit a vadak okoztak, de valójában látni nem látott semmit. Illetve látott ő egy csomó vaddisznót, de azt ilyenkor nem lő az ember mert a kan az büdös, a kocának meg malacai vannak és ilyenkor nem lőjük meg. Sem sportszerű, sem normális dolog nem lenne. Kínjában és végső elkeseredésében megkérte az összes többi épkézláb vadászt, ha tudnak lőni egy valamirevaló szarvast, azt adják neki, mert szégyenben marad a barátai előtt.

Biztos a majdnem három hónapos karantén okozta, de a baráti társaságunk minden tagja rettenetesen vágyott már arra hogy kimozdulhasson végre. A szervezés a szokásosnál sokkal egyszerűbb volt ezúttal, érdekes módon mindenkinek első szóra jó volt az időpont, hamar el is értük a teltházat a sokat látott Didergő tanyán. A helyről érdemes annyit elmondani, hogy bent van az erdő kellős közepén, közel Vadnához és Nagybarcához, amerre Csakazértis borok teremtődnek meg csodálatos emberek keze munkája nyomán. Valami olyan mértékű nyugalom sugárzik ki itt a földből, a ház falából, a tulajdonos magatartásából, hogy rossz szónak, feszültségnek nyoma sincs bárki is van ott és bárkivel van együtt. Ez olyan közös pont, ahová a társaság bármelyik tagja bármikor eljön – lakjon Miskolcon vagy Bécsben – és ez az a hely, ahol bár nem voltunk már együtt egy-két éve, mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk legutóbb. Van valami csoda a helyben és ezek közé tartozik az is, hogy nekem a szombat reggel mindig fejfájással indul egyrészt bizonyára a jólevegő miatt, másrészt nyomaszt a gond, hogy mit főzzünk estére, de semmiképpen sem a viszontlátás örömére pénteken nagy sebességgel és mennyiségben elfogyasztott büszkepálinkák hatása miatt. (Igen, jól emlékszik a kedves olvasó, Borsodban az egrest vagy a köszmétét vagy a piszkét büszkének is hívják, de a pálinka nem ebből készül, hanem azért nevezik így mert büszkék vagyunk arra, hogy milyen jót csináltunk, de még gyakrabban milyen jót szereztünk az ismerőseinktől, rokonainktól.) A „mit főzzünk?”-re a válasz általában egyértelmű: pörköltet. Persze vannak kilengések és remek ötletek, mint például az emlékezetes mics, ami köztudottan nagyon egyszerű, el kell menni a henteshez és venni micshúst, azt meg kell sütni és kész. (A Didergő tanyához a méltán híres Szelet-Elek székelyudvarhelyi micshúsárus hentes légvonalban mintegy 400, közúton 567, időben majdnem 8 óra távolságra van, így okozott némi fejtörést a beszerzés lebonyolítása.) De nem, ez alkalommal szóba sem került más, csak és kizárólag a pörkölt. A pörköltöt egyébként mindenki szereti főzni is, enni is, mellé lőni nehéz. Mi egészen szombat reggelig vártunk a vadász barátunk jelzésére, hogy van-e vadhús, lesz-e vadpöci de hát úgy látszott hogy nincs, nem lesz. El is mentünk annak rendje-módja szerint a Tescoba beszerezni a szükséges mennyiséget.

Pár órával ezelőtt a pillanat előtt a már említett szarvasunk talán megrészegülten a jó levegőtől a kelleténél vakmerőbben lépegetett az erdő széle felé. Nem gondolta, hogy bármi baj lehet. Olyannyira nem számított semmi rosszra, hogy szinte észre sem vette amikor az a bizonyos golyó eltalálta. A lövés jól sikerült, nem szenvedett. A puska másik oldalán helyet foglaló vadász elégedetten csettintett egyet és megdicsérte magát a lövés miatt. Ebben a pillanatban a mi vadász barátunk még nem tudta, hogy meg van mentve a becsület, mégiscsak meg tudja örvendeztetni a társaságot a semmihez sem hasonlítható minőségű pörkölt alapanyaggal.

Reggel viszont megérkezett a várva várt sms, a várva várt információval: lehet jönni a húsért.

Amikor az sms megérkezett a vadász barátunk telefonjára, abban a pillanatban én éppen latba vetettem minden rábeszélő képességemet a kazincbarcikai Tesco áruház hentespultjánál, hogy rávegyem a kiszolgáló kollégát, hogy kutassa fel az ö s s z e s marhahúst ami egy ilyen szombat delelőtti órán fellelhető az egységben. Mindegy nekem, hogy lábszár, comb, tarja, hozza mindet, legyen legalább 10 kiló, ha Istent ismer, különben pácban maradunk és ehetünk pizzát szégyenszemre mind a harmincegynéhányan. Olyannyira megértette a helyzetet a hentesfiú, hogy valóban kihozott mindent a kedvemért, még a nejlon csomagolásból is kivette, hogy ne nyomjon annyit a mérlegen. Valószínűleg megérezte, hogy profikkal van dolga, nem lacafacázhat.

Nekem egy óriási kő esett le a szívemről, a legfőbb hozzávaló megvan, már csak az volt a feladat, hogy megvegyük még ami elengedhetetlen egy remekbeszabott marhapöcihez. És ekkor kedves olvasóim, ekkor beütött a ménkű, be**szott a szentkuti bucsú, vagy tetszés szerint használhatunk egyéb nagyonnagy bajra és várható blamára utaló jelzőket. Történt ugyanis, hogy éppen azon tanakodtunk Lacos barátommal, hogy a szarvacska, a kagyló, netán az előkelő fusilli-e a legmegfelelőbb választás az ételhez, amikor ő mintegy véletlenül észrevette, hogy egy csomó nem fogadott hívása van a baráti társaságunk különböző tagjaitól. Ekkor én is rásandítottam a saját, gondosan lenémított telefonomra és azon is ugyanezt láttam. Én ekkor már éreztem, hogy baj van, és nem csalódtam. Ugyanis mikor Lacos visszahívta a feleségét, Ő elmondta neki, hogy nemsokára érkezik egy éjjel elejtett egyéves ünő, akinek jobb híján leghőbb vágya, hogy pörköltté lényegüljön át ha már nem élvezheti tovább a nyári napsugarat. Mi ekkor Lacossal valószínűleg bokáig lesápadva néztünk egymásra a Tesco tésztagondolái mellett, majd fordítottuk egyszerre a fejünket afelé a 10 kiló marhahús felé, aminek egyetlen perccel azelőtt még annyira örültünk, sőt aminek a megszerzésére olyan büszkék is voltunk – majdnem mint egy vadász a szarvas elejtése után, de most már csak egy totálisan feleslegesen a kosarunkban lévő tömeggé silányult, aminek a kezelése kb. akkora gondot okoz, mint a kifáradt nukleáris üzemanyag egy harmadosztályú atomerőműben.

Gyorsan számba vettük a lehetőségeket: 1.) felhívjuk a barátunkat és megmondjuk, hogy ha eddig nem hozta, hát már nem is kell a szarvasa, egye meg maga. (ezt gyorsan elvetettük reális és racionális okok miatt.) 2.) gondosan bedugjuk a tészták mögé a 10 kiló húst, majd határozottan, lehetőleg feltűnés nélkül eloldalgunk a helyszínről. 3.) Ugyanezt tesszük, de a zoknik közé dugjuk el, hiszen ott úgysem jár senki. 4.) Fapofával visszavisszük a hentespulthoz az árut és megmondjuk, hogy van valami rossz szaga, különben is láttuk a cimkéjén, hogy lengyel a cucc és mi nem fogyasztunk kizárólag Magyarországról származó marhát már bocsánat, de abból is csak azt amin van egy turultetoválás. (Amikor idáig juottunk előttem felsejlett a hentes alakja, aki a jóindulatú, segítőkész kiszolgálóból erre a kérésemre valószínűleg – az agyában lezajló bonyolult kémiai folyamatok miatt – hirtelen átváltozna egy nyersvegán zombivá és levágná a kezemet a késével. (Illetve nem, ezt nem tenné, hiszen kötelező távolságtartás miatt nem jöhetne 2 méternél közelebb, sokkal inkább hozzám vágná a húsdarálót a pulton keresztül). A vége az lett, hogy Lacos felvette a fapofát és azzal a zseniális szöveggel vitte vissza húst, hogy képzelje el, most telefonált a felesége, hogy megvette máshol a húst, így aztán nem vinné el of course. Most mondja meg – tette hozzá – ezt tette vele, a teremtés koronájával, a ház urával, a családfővel az asszony, most gondoljon bele, legyen megértő. Gond nélkül vissza is vették, még megértően mosolyogtak is. Itt meg kell jegyeznem, hogy Lacos érdemeiből nem von le egy fikarcnyit sem, hogy az engem kiszolgáló hentes épp valószínűleg cigiszüneten volt, így a tranzakciót mással bonyolította le.

A dolog innentől kezdve nem túl érdekes. Összetalálkozott az egyéves ünő, a vadász barátunk és a baráti társaságunk, a pörköltet becsülettel megfőztük, és ha már nekiálltunk tele is lett egy 25 literes bogrács. A felét megettük aznap, a másik felét széthordtuk szerte az országban kis dobozokba csomagolva, hirdetve ezzel a barátság, az összetartozás és a közös kalandok mindenek felett álló erejét.

Táborozók és egyéb állatfajták

Amióta az eszemet tudom, problémáim vannak a kötelező dolgokkal. Konkrétan elszívják belőlem az összes kreativitást, tenni akarást, szorgalmat, mindent. Ilyen például a főzés. Imádok főzni, és megalkotni mindenféle ételt, még jobban szeretek számomra kedves embereket vendégül látni, és nekik valami nagyon jót főzni, de onnantól, hogy ez a napi rutin részévé válik, és kötelesség lesz belőle, nincs ember a földön, aki nálam jobban tud szenvedni a „mit főzzek már megint?” kérdéskörtől. Ez egyébként 3 gyerek mellett eléggé kínos.

Gyerekkoromban ez a rettegett kötelező dolog az olvasás volt. A kötelező olvasmányok minden egyes soráért indokolatlanul megszenvedtem. Nagyon sokáig gondoltam azt, hogy olvasni nem jó dolog, de muszáj csinálni, mert ha nem, az bizony pirosegyes, kétszer aláhúzva. Aztán jött a tesóm, akiben már akkor is ott csörgedezett a pedagógusvér, kiszedte a kezemből az aktuális szenvedésem tárgyát, hogy ezt majd együtt megbeszéljük, hagyjam, és odaadott egy Durrell könyvet, hátha az érdekel. És érdekelt. Kiderült, hogy titkon egy igazi amatőr természetbúvár veszett el bennem, és ha egy könyv jó, de legfőképp nem kötelező elolvasni, akkor dacára zsenge koromnak, ki tudom végezni 1-2 nap alatt, nem kellenek hozzá hetek, továbbá vér és verejték, és nincs is velem semmi gond. Így lettem ezekben az években a Durrell könyvek megszállottja. Mindet olvastam, méghozzá nem is egyszer, hanem nagyon sokszor, idővel már nem csak magyarul, hanem angolul is. Az is kiderült, hogy olvasni szórakoztató, és jó időtöltés, és iskolás éveim hátralévő részeire is levontam a legfontosabb tanulságot: ha egy könyv nem érdekel az első 10 oldal után, akkor hagyom, valahol majd olvasok róla egy összefoglalót, de ha érdekes, elolvasom. És a gyerekeimnél is ezt a módszertant követem: én szívesen elmondom, miről szól az Aranyember, majd elolvassa később, ha szembejön vele, nem lesz kötelező, és érdekli. Csak egy dolgot szeretnék látni, hogy az olvasás a szabadidőtöltés része. És ez szerencsére működik, ha megtaláljuk a megfelelő könyveket. Egyébként is, van olyan könyv, amire egyszerűen meg kell érni – és persze van olyan, amire nem lehet úgysem (én például Homérosz Odüsszeiájára sosem fogok).

A Durrell könyvek másik legfontosabb hozadéka az volt, hogy örökre, és végérvényesen beleszerettem Görögországba. A „neked mi a hobbid?” kérdésre, már amennyiben valaki még képes ilyesmit kérdezni az én koromban, szemrebbenés nélkül azt felelem, hogy „Görögország”. Nem nagyon tudok felidézni olyan nyarat, amikor ne töltöttem volna el ott legalább egy hetet, de inkább többet, tizenéves korom óta. Keresztbe-kasul bejártam már, szereztem görög barátokat, félkézzel elkészítek bármilyen görög ételt, és nagyra értékelem a karakán görög humort. Ha kellett, suli után felszolgáltam, vagy sört csapoltam hólyagos ujjakkal a Balatonon hetekig, a szomjas német úriembereknek, hogy megkeressem a rávalót, később az ösztöndíjam is erre ment rá, és mióta felnőtt vagyok sincs ez másképp, van egy havonta félrerakott „Görögország” keret, és értelemszerűen a gyerekeimet is cipelem oda, születésük óta. (Ahogy azt a régi gyerekorvosunk megjegyezte, mikor halálra aggódtam magam a legkisebb lányom refluxa miatt: „Itt pánikol egy kis gyomorsav miatt, közben meg cipeli a 2 hónapos gyerekeit a világvégére alig pár oltással. Nekem ettől áll égnek a hajam, nem egy félresikerült büfitől!” )

Úgy 17 éves lehettem, amikor egyszer eljutottam egy tengerbiológus táborba egy kis faluba, Észak-Görögországba. Az egész tényleg úgy indult, hogy itt majd tudományos munka folyik, csupa lelkes hobbi-biológus, a felszereléseinkkel teli volt egy busz csomagtartója, és egy egész apartmanházat berendeztünk mikroszkópokkal, búvárfelszereléssel, hálókkal, medencékkel, és szakirodalommal. Azt terveztük, hogy még cápát is fogunk látni! Nem tudom, hol csúszott félre a dolog, mert bár életem egyik legemlékezetesebb hetét töltöttem el itt, ebben a tengerbiológiának igen kicsi szerepe volt.

Az eleje rendben volt egyébként. A tündéri házigazdáink mindenben segítettek, és akkor is elrendezték a gondjainkat, ha azok igazából nem is léteztek. Megfűzték az egyik helyi halászt (Szókratészt – tényleg így hívták, és nem ám Jannisnak, vagy Babisnak, vagy Spirosnak, ahogy a többi görögöt), hogy minden nap kétszer kivigyen minket a tengerre: egyszer hajnalban, mikor beszedi a hálót, és egyszer este, mikor ismét kirakja. Ebből a hajnali volt az érdekesebb, mert akkor lehetett tanulmányozni a mindenféle állatokat, akik hálóba akadtak. Volt ott elektromos rája, aminek a hasa megrázott, ha hozzáértél, vagy skorpióhal, aminek a fején lévő tüskéjében halálos méreg van, (és ezért a bácsi akkurátusan leharapta előttünk a még élő hal fejét, majd visszaköpte a tengerbe, és – hát nem teljesen átgondolt félelmének is hangot adva – a lelkünkre kötötte, hogy ezt ne csináljuk utána). És persze volt még ott mindenféle dühös tarisznyarák, színes kagylók és csigák, meg nyilván az ehető dolgok. Én mindig erre a hajnali eseményre mentem, amivel egyetlen baj volt: hajnali 5-re volt ott értünk a halász. Illetve volt még egy baj vele: a felesége rendkívül szívélyesen, és lelkesen, minden reggelire csomagolt személyre szabottan egy óriási adag házi halvát, ami annyira édes volt, hogy az is küzdött a rókákkal a csónakban, aki nem volt amúgy hajlamos a tengeribetegségre. Már jócskán tizenegy-dél körül járt az idő, mire hazaértünk a zsákmányolt állatokkal, hogy tanulmányozhassuk őket, illetve az ehető egyedeket elkészítsük ebédre. Ezután jellemzően snorkelezni mentünk, ahol újabb példányokat gyűjtöttünk be (cápát nem), majd délután újabb kör a halásszal, azután vacsora, utána pedig nyilván a görög éjszakai élet, ami hajnali három-négyig tartott, majd kezdődött az egész előröl ötkor.

Tulajdonképpen egy hétig nem aludtunk, csak aprócska adagokat, és ennek köszönhetően úgy három nap után elkezdtünk borzalmas hülyeségeket csinálni. A lista nem teljes, de én például átszaladtam egy üvegajtón, amit készült a huzat becsapni. Arra gondoltam elkapom, mert azt képzeltem, hogy gyorsabban tudok futni, mint a huzat, illetve dacára a sebességemnek, időben meg tudok majd állni. De az agyam a sok éjszakázás miatt, a nem túl gyors testemhez képest is le volt maradva másodpercekkel, szóval az ajtó becsapódott, az üveg kitört, én meg tovább szaladtam.
Nettó figyelmetlenségből felgyújtottuk az egyik apartmant, az alvásmegvonás ugyanis mindenkiből a legrosszabbat hozta ki: én ügyetlenebb voltam, mint valaha, az egyik lány pedig hisztisebb, mint valaha, és ezért a főzés alatt ügyetlenül összedzsuvált konyharuháját óriási dráma és veszekedés közepette feldobta a rezsóra kifőzni, majd ebben megnyugodva, teljes egyetértésben elmentünk búvárkodni. A konyharuhát szenesre főztük ezzel a módszerrel, majd ugyanígy a konyhát is. Szerencsére volt valaki a közelben poroltóval, mikor kritikussá vált a helyzet.
De láttam még korán reggel hazafelé caplatva egyszer, saját szememmel, a Meteorákra induló busz után rohanni az egyik társunkat fürdőruhában, búvárszemüvegben, pipával a kézben, hátára kötve egy pár békatalppal. Meg sem mertem kérdezni, hogy mi történt vele, illetve hogyan boldogult ezzel a felszereléssel a kolostorok között.

Rémlik továbbá, hogy egyszer voltunk egy ortodox temetésen is, ahova valaki, valamikor, valamiért meghívott minket, de az ortodox események végtelenül hosszúak, amúgy pedig nagyon meleg volt, így én hazamentem még az elején.

Köszönhetően az itt folytatott életmódnak, a visszafele útra senki sem emlékszik, mindenki végigaludta, mint egy csecsemő. Évekig összejártunk még utána görögös bulikat csapni, nosztalgiázni, a vendéglátóink pedig, bár meggyőződésünk volt, hogy csapra verték a legnemesebb ouzojukat, amint a buszunk kigördült az utcából, valójában hasonlóan legendásnak élték meg ezt az egy hetet, és velük is még sokáig leveleztünk. Írtak, mikor pár évvel később meghalt Szókratész, majd nem sokkal később a vendéglátónk maga is. Azóta csak egyszer voltam ott pár napra, de mindig jó szívvel gondolok rájuk.

Görögországot muszáj megismerni. Nem csak azt az arcát, amit nyáron a turistáknak mutat, hanem úgy tényleg, és igazán.
Idén nem tudom hogy lesz. A gyerekeket már rég megfertőztem ezzel az őrülettel, így ők azt képzelik, hogy nem létezik nyár a görög tenger nélkül, és én egyelőre a coviddal vegyített „tilos” és „kötelező” szavak fogságában sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom az idei nyár terveit. Még nem adtam fel. Repülőjegyünk van, január óta, mint általában.