Só, avagy karácsonyi ámokfutás

Az egész megint az elhatározással kezdődött. Elhatároztam ugyanis, hogy az elmúlt évek hagyományának megfelelően ismét főzök egy-két dolgot iparinak tekinthető mennyiségben és körbejárom a rokonaimat és barátaimat a Bécs-Miskolc tengelyen és viszek nekik belőle. Az eddigi alkalmakkor kocsonya és/vagy töltött káposzta volt terítéken, az idei terv is ez volt, de közbejött két dolog. Az első, hogy volt egy próbahal nemrég, ami elég jól sikerült, a másik, hogy a meteorológia későtavaszi-koranyári időjárást jósolt, ami különösen szerethető ilyenkor, de a kocsonyának nem igazán tesz jót. Volt olyan az elmúlt években, hogy hiába volt megfelelően hideg, egy adag kocsonyát – hogy, hogy nem – mégis beleborítottam okosan a kocsi csomagtartójába, amit másfél csomag Szilvia konyhai törlőkendő segítségével távolítottam el az ajkai Spar áruház ünnepekre készülő vásárlóközönségének nem kis örömére, csodálatára és megrökönyödésére. (A megrökönyödés abból származott, hogy messziről nézve a félig megdermedt kocsonya kitakarítása egy autó saroglyájából pont olyan mintha egy a Man In Black titkos ügynöke által véglegesen semlegesített idegen maradványait szedegetném össze gondosan. Ezen gondolkodtam miközben Szilviával keményen dolgoztunk, majd hátrafordulva elővettem a zsebemből az elemlámpás, toll alakú kulcstartómat és magam elé tartva szuggesztíven azt mondtam a bámészkodóknak, hogy most mindenki menjen haza és kívánjon boldog karácsonyt mindenkinek akit szeret).

Szóval idén nem kocsonya, hanem ecetes hal volt terítéken a töltött káposzta mellett.

Kezdjük a káposztával. Ezt az ételt anyámtól tanultam és egyszerűségében van az ereje. Karácsony lévén érdemes a hármas szám bűvöltében érdemes dolgozni. A harminc (!) literes fazekamhoz én három kiló savanyúkáposztát veszek és (még 1-2 fejet is), három kiló darált lapockát a kedvenc hentesemnél, 2×30 deka gerslit és kb 3 kiló füstölt árut, ami lehet csülök, tarja, oldalas tetszés szerint. Az a 3 szál füstölt kolbász már csak ráadás, ahogy a pár szelet jó húsos szalonna is. A gerslit sóval, vegetával előfőzöm, ha kihűlt összekeverem a lapockával amibe teszek még 3 tojást, 3 fej hagymát, – apróra vágva vagy reszelve és előre külön megpirítva egy kis zsíron -, fűszerezem, kóstolgatom amíg jó lesz. A húst beletöltöm a savanyított fej leveleibe (ha sikerül és általában nem sikerül, mert egy kissé béna vagyok ebben) a maradékból gombóc lesz. Anyám édeskáposzta levélbe töltötte a húst, amit én is megpróbáltam párszor, de az eredmény kapitális Waterloo lett. Aztán az összes alkatrészt berakom szépen a fazékba egy a lényeg, hogy alulra-felülre jusson káposzta. Közé rakok babérlevelet, egész borsot, felöntöm vízzel és jön 3 óra lassú főzés. Nem sózom, mert a káposzta elég sós, illetve én az ‘apróképosztát mosd ki egy kicsit, de a leveleket ne’ című iskolát követem. (Ezt csak azért jegyzem meg, mert ezzel kapcsolatban vérre menő vitákat lehet olvasni itt-ott.) Mikor majdnem kész berántom paprikásan, még egy fél óra a tűzön és kész. Ebből az adagból én ki tudok hozni kb. 25 doboz kóstolómennyiségű adagot.

Na de a hal. A próbahal sikerén felbuzdulva, gondoltam nem lesz itt gond semmi se, kedvem van, időm van, önbizalmam van, megoldom. Ugyanígy kb. 25 adagot akartam csinálni, így 5 kiló pontyfilét vettem. Ehhez kell kb. 15 fej extranagy vöröshagyma, amit vékonyan fel kell vágni. Ehhez nagyon jó ha kéznél van anyósod bőven a múlt században készült káposztagyaluja, mert azzal pikkpakk megoldható ez a művelet. Ha közben véletlenül picit bele reszeled a bőrödet is, azt ne sajnáld, mert így belekerül a DNS-ed is, ami lássuk be, külön megtiszteltetés annak akik kapja. A halat hagyományosan be kell panírozni, megsütni és kihűteni. (Ha kedves az életed, a sütést a sütőben csináld és ne bő olajban felül, mert amire végzel elmegy az életkedved, lejár a személyid, vagy egyszerűen csak megmakkansz, ahogy azt Vas megyében mondják, ami egyszerre jelent hőgutát, heveny idegösszeorppanást és akut életuntságot.) Ha kész a hal, hagyma lereszelve, jöhet az összeállítás, amihez tulajdonképpen nem kell más, mint hagyományos ecetes-cukros-sós salátalé. A receptet tudom fejből: 1 liter vízhez 6 evőkanál ecet, 6 evőkanál cukor és 1 evőkanál só. (A próbahal esetében ez nagyon is bevált.)

Na és itt jöttek a problémák. Ha ehhez a fázishoz este nyolc óra uán jutsz el, miközben egész nap paníroztál, tepsikkel zsonglőrködtél és hagymát gyalultál, akkor van pár egyszerű tény, amit hajlamos vagy figyelmen kívül hagyni. Ilyenekre gondolok:

• Ha a tálba amiben a levet kevered 6 mérőpohárnyi víz fér és a mérőpoharad 0,5 literes, akkor 3 liter víz fér a tálba és nem 6.
• 3 liter vízhez nem 6-szor kell a fenti mennyiségű hozzávaló, hanem csak háromszor.
• A késői órán megcsalnak az érzékszerveid és annyira szeretnéd, hogy vége legyen már a napnak, hogy hajlamos vagy azt mondani magadban miközben kóstolod, hogy jó lesz ez, csak kicsit sósabb mint a múltkor. Különben is OBMAKA (ha valaki nem tudja ez mit jelent, annak ajánlom rákeresni arra a kifejezésre aminek fennahngon történő kimondásával minden munkafázis befejezettnek tekinthető, de nem írom le ide, mert nem illeszkedne a Bálnának sem stílusához sem szellemiségéhez.)

Na és mi az eredmény? Az eredmény nagyobbrészt végletesen elsózott étel, amire Te magad csak akkor jössz rá, amikor az első fárasztó rokon- és barátlátogató nap után hazaérkezel és arra gondolsz, hogy eszel egy kis halat így levezetésnek. Ami az első falat után elsőként eszedbe jut az az, hogy úristen megmérgeztem mindenkit, a második – amivel megvígasztalhatod magad -, az apám mondása, tudnillik hogy csak a felesleges ajándék az ajándék, mert ami nem felesleges az szükséglet, tehát nem ajándék. És kevés feleslegesebb dolog van ezen a kerek világon mint a gyakorlatilag ehetetlen étel. Másnap persze végighívod azokat akik már kaptak a méregből és szabadkozol, begyűjtöd a támogató és bátorító szavakat (pl.: ‘ja, hát egy icipicit sós, de fröccsel rendben volt’ vagy: ‘áh semmi baja ennek, bár megsózni tényleg nem kellett’ esetleg: ‘mi ugyan nem bírtuk megenni, de a kutyának ízlett’, netán: ‘na a káposzta az aztán odavert!’).

A lényeg azonban idén is megvolt: egy háromnapos ámokfutással meglátogattam mindenkit aki nekem fontos, kicsit beszélgettünk, nevetgéltünk és közben megcsináltuk a leltárt idén is apám és anyám sírjánál: mindenki megvan, vigyázunk egymásra, jöhet a karácsony!