Hónap: 2016 december

A karácsonyi rituális főzésem második felvonása a töltöttkáposzta. (Itt dacolnom kell a beépített helyesírás ellenőrzővel, – ugyanis piros hullámos vonallal aláhúzta a szót, hogy egyem a lelkét – akkor is így marad. Ugyanis a töltöttkáposzta számomra nem csak egyszerűen a káposzta megtöltve valamivel, hanem egy önálló, az alkotórészeit a DNS-ében hordozó étel, ami sokkal több mint egyszerűen összerakva a káposzta hússal.) Azt mindenki elismeri a családban, hogy ebben a műfajban anyám az örökös bajnok, az etalon, az ő általa készítetthez hasonlítja mindenki a magáét és azt próbálja mindenki utánozni. Ő édeskáposzta levélbe töltötte a gerslivel, tojással, fűszerekkel elvegyített darált húst, lerakta egy szép nagy fazékba és savanyú káposztával megágyazva és betakarva különböző füstölt húsokkal rétegezve kezdte el főzni. Babérlevél és egész bors került bele, só nem, mert a káposzta és a füstölt áruk amúgy is azok. Amikor a káposzta megpuhult, berántotta és kész. Ennyi. Egyszerű nem? Ezt bárki meg tudja csinálni. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Sosem értettem, hogy miért vannak például világhírű zongoristák, akikért rajong a közönség, hiszen gyakorlatilag bármilyen zongoradarabot egy harmadéves zeneakadémiai hallgató simán le tud játszani. Mégis ha ugyanazon a zongorán lejátssza egy már világhírű művész és egy még csak az úton elindult növendék, akkor még a laikus is simán érzékeli a különbséget. Pedig a zongorázás az én mérnök fejemnek nem más mint matematikai probléma. Megfelelő sorrendben kell a fekete-fehér billentyűket lenyomni. Ráadásul még csak nem is kell kitalálni ezt a sorrendet, hiszen ott van leírva a kottában. Az persze okoz némi bonyodalmat, hogy sokszor egyszerre több billentyűt is le kell ütni, meg állítólag valami pedálok is vannak, de hát ez nem lehet gond. Azt is megkockáztatom, hogy két emberünk ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a billentyűket nyomja le. Régen azt hittem, hogy a művészet szintje abban ismerszik meg, hogy a nagy művész nagyobbakat hajol derékban előre-hátra-jobbra-balra, valamint a fejével is többet bólogat és többet van csukva a szeme, míg a fiatal kollégája az dallamot szolmizálja magában majdnem. De a különbség mégis megvan és érezzük, sőt halljuk is. Ez megmagyarázhatatlan és leírhatatlan folyamat, emiatt van az, hogy például zongorázó robotokról nem nagyon hallunk. Amíg sakkban azért majdnem egyértelmű, hogy egy kellően kondicionált gép legyőzi az embert, egy zongoraversenyben egyértelmű az ember fölénye. Na körülbelül így állt anyám a töltöttkáposzta főzésben mindenki fölött. Volt benne valami ami miatt mindenkiénél jobb volt. Máig sem tudom mi ez, pedig nagyon szeretném utánozni. Lehet hogy a hányaveti fűszerezés, a főzés közben elfogyasztott fröccsök tették, de az eredmény mindig egyedülálló volt. Valószínűleg a titok a kezében volt, amivel olyan nagy szeretettel formázta a pici töltelékeket meg abban, hogy sok tíz év alatt megvoltak a bevált lelőhelyei a piacon, ahol a hozzávalókat beszerezte. Én bárhogy is próbálom nem sikerül olyat csinálnom. Vagy a megtöltésre szánt levelek nem viselkednek úgy ahogy szeretném, vagy túl savanyú lesz, vagy elfelejtem kiáztatni a füstölt cuccokat és sós lesz az egész. Persze ez olyan azért, ami bölcsességre tanít. Megtanít elengedni a dolgokat és azt sugallja, hogy amit biztos nem tudsz elérni azzal ne próbálkozz mert folyton csak vágyakozni fogsz. Fogadd el és elégedj meg annyival, hogy anyád töltöttkáposztája marad mindig a numeró egy és ezzel a tudattal hozd ki magadból a legtöbbet. Amikor pedig te magad nekiállsz, akkor érezd, hogy anya ott van és fogja a kezed, hogy olyan nagyot ne hibázhass…

A kocsonyafőzés intellektuális művelet. Sőt nem is művelet, hanem esemény. Ez nem azért van, mert mintha kiterjedt és különösebben éles gondolkodás kellene ahhoz, hogy a szükséges és bőségesen rendelkezésre álló alkatrészeket tetszőleges sorrendben a fellelhető legnagyobb fazékba beletesszük és lassan elkezdjük főzni. Nem is azért, mert a fűszerek megfelelő arányának eltalálásához a szigorú mérés, a laza csukló és a merész kombinációk aranyháromszögét kell megtalálni, ez pedig kimondottan észmunka. Hanem azért mert sokáig tart. Órákig. Ebben meg az a jó, hogy közben rendelkezésünkre áll az idő arra, hogy intellektuális tevékenységgel foglalkozzunk, például írjunk egy közepesnél jobb bejegyzést a blogunkra, történetesen most ide a Bálnára. Tulajdonképpen az is jó ebben, hogy a család is respektálja az igyekezetet. Apa Kocsonyát Főz, mondják – ha nem is suttogva – és békén hagyják az ember fiát, mondván, hogy nehogy már elrontsa, hiszen annak aztán beláthatatlan következményei lesznek. Tavaly óta a karácsonyi kocsonyafőzés nemcsak arról szól, hogy főzzünk valami olyat ami sokáig eláll, és mintegy tartalékot képez az ünnepekre. A fő cél az, hogy az autó csomagtartóját megpakolva vele (hidegen, kis tálakban, nem a nejlonnal kibélelt saroglyába öntve, majd abba beledermesztve – ha valakiben ez a kérdés felmerült volna) körbejárjuk majdnem az egész országot és adunk belőle azoknak akik igazán közel állnak hozzánk.

Ha valaki már-már a fenti sorok vagy a saját hatása alá került volna, annak azért itt egy kép arról, hogy hogyan is indul ez az egész. Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas…

Azt is megmutatom mi lett belőle. Ez azért fontos, mert ismét rámutat arra a megfigyelésre amit a kolbászok kapcsán már megtettem. A magamfajta egyszervolt mérnökembernek az nagyon a kedvére való, sőt bizonyos megnyugtató érzést jelent, ha a sok strukturálatlan, különböző színű, formájú, szagú, állagú, eredetű holmiból ilyen szép, geometrikus formákkal leírható, egységes rendszer lesz mint ez itt:

Nem tudom ki hogy van vele, de vannak olyan dolgok az életben, amit ha meglátunk, azonnal akarjuk, hogy a miénk legyen. Persze azért mégiscsak fegyelmezett emberek vagyunk, ezért aztán ha például meglátunk egy V6-os 3000-es tűzpiros Mustangot, akkor az érzés megvan, hogy a miénk legyen azonnal, de azért mégsem megyünk oda az autóhoz és mondjuk azt a vezetőjének, hogy bocs barátom, így jártál, jobb ha kiszállsz. Ez a lépés több szempontból is veszélyes, már-már kontraproduktív lenne, hiszen lévén a Mustangok általában sötét üveggel vannak ellátva, ennek okán nem tudhatjuk ki ül benne. A szomorú tapasztalat az, hogy az autók feltűnősége és lóerejének szorzata fordítottan arányos az azt vezető IQ-jának és izomtömegének hányadosával. Mindebből pedig az következik, hogy a kérdés utáni harmadik másodpercben vagy az életünkért könyörögnénk, vagy a Mustangot éppenséggel megszereznénk, azzal a szépséghibával, hogy egy vörös és éles szélű embléma formájában a homlokunkon. Mindössze annyit kérhetnénk a sorstól, hogy az embléma valahogy a fonákjával kerüljön a fejünkre, hogy legalább a tükörben nézegethessük a törött orrunkat törölgetve. Ugyanez igaz a másik nemhez tartozó emberekre is. Ha például az utcán egy gyönyörű nyári napon meglátunk egy – identitástól függően – szép és ízléses (egyszóval: gusztusos) hölgyet/urat, csak ezért nem megyünk oda hozzá és nem mondjuk, hogy „kisasszony/fiatalember Ön olyan kedvemre való, hogy – ha nem venné túlságosan rossz néven – azonnal magába harapnék itt és ott. Megkérdezném, bár a válasza nem túlságosan érdekel, hogy Ön mit gondol rólam ebben a tekintetben.” Nem, ez elképzelhetetlen. Egyrészt azért nem történhet meg, mert hát úriember, úrinő mivolt is van a világon, másrészt mert – valljuk be – rettenetesen félünk az aligha elkerülhető visszautasítástól. Persze ha ebbe jobban belegondolok, akkor én ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki a kérdésre – bizonyos határokon belül – meglepően pozitív választ adna, de sajnos még senki sem akarta rajtam kipróbálni ezt az elméletet. Ennek egyébként egyetlen okát látom csak, hogy nagyon keveset gyalogolok az utcán, mert általában autóval járok (nem Mustanggal, nyugi…). Végül azt is meg kell vallanunk, hogy vannak olyan tárgyak, amiket látva azonnal feléled bennünk a birtoklás vágya és fizikai fájdalmat érzünk, ha nem elégíthetjük ki azt. Ilyenek lehetnek például a legújabb mobiltelefonok és egyéb – egyébként nagyobbrészt haszontalan – kütyük, amiket nem az új funkciók miatt akarunk – ha vannak is olyanok -, egyszerűen csak – elnézést a kifejezésért – beszopjuk azt, hogy ez a telefon sokkal több szabadságot/lehetőséget ad neked mint a tavalyi. Amikor engem megkérdeznek arról, hogy nem szeretnék-e nemtudommilyen legújabb telefont magamnak, akkor erre azt szoktam mondani, hogy lehet, hogy sokkal jobb mint a régi, de a fő probléma ezzel is az, hogy ugyanazok a p*****tok hívnak rajta. (Az olvasók, az olvasókkal közös ismerőseim, a főnökeim és a főnökeim főnökei természetesen kivételek ez alól a kitétel alól, ezen csoportok esetében sohasem mondom magamban vagy félhangosan amikor meglátom a nevüket a kijelzőn, hogy „na mit akar ez a p*****t?!). A politikai korrektség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ez a birtoklási vágy a hölgyeknél cipők és táskák esetében jelentkezik. A nem elhanyagolható különbség mindössze annyi, hogy egy új telefon esetében a férfiak legkésőbb a megszerzés utáni harmadik napon bevallják legalább maguknak, hogy ez a vásárlás többé-kevésbé felesleges volt. Egy nő ezzel szemben bármikor megmagyarázza, hogy miért kellett a 17. táska annyira („hát nem veszed észre drágám, hogy van EZ a cipő amihez egyáltalán nem volt táskám?!” vagy fordítva.) Azt a megjegyzést azért szeretném fenntartani mintegy mentőövként, hogy azt mi pontosan sohasem tudhatjuk, hogy mi játszódik le valójában egy nő gondolataiban.

Bármennyire is úgy tűnik Kedves Olvasó, hogy a poszt címének semmi köze a tartalmához, meg kell nyugtatnom mindenkit, hogy közeledünk a célhoz, ha nem is túl gyorsan. A fenti példákat ugyanis csak azért írtam ide, hogy megvilágítsam azt, hogy milyen érzés kerít hatalmába, ha bizonyos ételeket meglátok. Számomra is fura dolog ez egyébként, mert biztos vagyok abban, hogy ha bárkit megkérnék, hogy gondoljon a kedvenc kajájára, akkor az – húsevőknél – a sült kacsa, marhapörkölt, rántott hús aranyháromszögéből kerülne ki, vegetáriánusoknál pedig a öööö, izé, aranygaluska lenne ez a kör. (Elnézést az előbbi szópótlók használatért, ezek itt csak arra adnak bizonyítékot mennyire nem mozgok otthonosan ezen a területen. Persze tudok én vegetáriánus ételeket, például tökfőzelék (marhapörkölttel), vagy grillezett brokkoli (sült oldalassal) illetve a francia rakott burgonya szójatejjel és tofuval (és gyulai kolbásszal). Na ugye!) Egy szó mint száz, hogy nálam ez a tarhonya (a tarhonyás hús) és a grízes tészta (ez aztán a kakukktojás és nem várt fordulat). Egyébként erre a jelenségre, amit én AAB reflexnek neveztem el (Azonnal Akarok Belőle), a céges kajáldában figyeltem fel. A céges ebéd ugyanis nem egyszerű és nagyon hosszadalmas műfaj. A rituálé nagyjából 11 óra felé kezdődik azzal, hogy mintegy mellékesen megnyitom az intraneten található étlapot. Ebben az időpontban még dolgozik bennem az egészséges étkezés iránti, konkrétan meg nem fogalmazott belső igény, így megnézem, hogy van-e az étlapon grill zöldség és natúr csirkemell zsír nélkül. (Egyébként mindig van, ezt tudom is, de azért megnézem, ezzel is megy az idő). A következő fél órában még dolgozom, csillog a szemem, megoldok problémákat, és fogadom a hívásokat a tavalyi mobilon. Sajnos legtöbbször nem az olvasóim, az olvasóim ismerősei, a főnökeim és azok főnökei hívnak, hanem mások (lásd a reakciót erre feljebb) így aztán egyre idegesebb leszek. Újra megnyitom az étlapot és megnézem van-e rántott hús zsírban sült krumplival és csokis palacsinta tejszínhabbal. Van. Ezért megállapítom, hogy ennyi p*****t után muszáj megjutalmaznom magam ezekkel, és ezzel a lendülettel le is hajtom a gépem tetejét és elindulok az étterembe. És itt jön a meglepő fordulat. Az íróasztalomnál az étlapot tanulmányozva történt bármilyen elhatározás semmivé foszlik, ha meglátom az üveg mögött a tarhonyás húst és/vagy a grízes tésztát (amihez azt a jó híg baracklekvárnak csak igazán nagy jóindulattal nevezhető valamit és porcukrot mérnek). És bár a szám az agyam utasítására már formálja a „csirkemellet kérek grillezett (mi több: párolt) zöldséggel” szavakat, de a kiszolgáló lányhoz ez már úgy jut el, hogy „tarhonyás húst kérek és egy grízes tésztát, de ne sajnáld, – ha kérhetem – se a lekvárt se a cukrot”. Ez egy meghökkentő jelenség, lehet hogy a wifit menedzselő kollégáim kevertek már megint valamit a levegőben, hogy ilyen torzítást szenved a hangom azon az egy méteren amíg a számtól a lány füléig ér. A fura az, hogy pont erre a kétféle ételre történik meg ez az anomália, például paradicsomos káposztára vagy brokkolis zöldborsófőzelékre sohasem. Ha mélyebben belegondolok, még szerencsém is van egyébként, mert az mennyivel rosszabb lenne, hogy az éterbeli változás úgy jelenne meg a vevőoldalon, hogy „Ön olyan kedvemre való, hogy – ha nem venné túlságosan rossz néven – azonnal magába harapnék itt és ott”. (De nem ez elképzelhetetlen, lásd még: úriember mivolt.) Ez egyébként az egyszeri emberrel történt a vasútállomáson a jegypénztárban, hogy ő azt mondta, hogy „kérek egy teljesárút a Keletibe retúr”, de ez úgy hangzott hogy „ej de szép nagy melle van magának”. Ez az ember ezért egy nagy frászt kapott a pénztáros hölgytől (egyébként teljesen jogosan, hiszen miért nem vesz magának az ilyen neten jegyet, azzal elkerülhetné az ilyen légköri anomáliákat). Én legfeljebb a tarhonyás húst kaphatnám az ingemre, arra amit normál körülmények között ehhez képest csak pár perccel később fogok leenni.