A karácsonyi rituális főzésem második felvonása a töltöttkáposzta. (Itt dacolnom kell a beépített helyesírás ellenőrzővel, – ugyanis piros hullámos vonallal aláhúzta a szót, hogy egyem a lelkét – akkor is így marad. Ugyanis a töltöttkáposzta számomra nem csak egyszerűen a káposzta megtöltve valamivel, hanem egy önálló, az alkotórészeit a DNS-ében hordozó étel, ami sokkal több mint egyszerűen összerakva a káposzta hússal.) Azt mindenki elismeri a családban, hogy ebben a műfajban anyám az örökös bajnok, az etalon, az ő általa készítetthez hasonlítja mindenki a magáét és azt próbálja mindenki utánozni. Ő édeskáposzta levélbe töltötte a gerslivel, tojással, fűszerekkel elvegyített darált húst, lerakta egy szép nagy fazékba és savanyú káposztával megágyazva és betakarva különböző füstölt húsokkal rétegezve kezdte el főzni. Babérlevél és egész bors került bele, só nem, mert a káposzta és a füstölt áruk amúgy is azok. Amikor a káposzta megpuhult, berántotta és kész. Ennyi. Egyszerű nem? Ezt bárki meg tudja csinálni. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Sosem értettem, hogy miért vannak például világhírű zongoristák, akikért rajong a közönség, hiszen gyakorlatilag bármilyen zongoradarabot egy harmadéves zeneakadémiai hallgató simán le tud játszani. Mégis ha ugyanazon a zongorán lejátssza egy már világhírű művész és egy még csak az úton elindult növendék, akkor még a laikus is simán érzékeli a különbséget. Pedig a zongorázás az én mérnök fejemnek nem más mint matematikai probléma. Megfelelő sorrendben kell a fekete-fehér billentyűket lenyomni. Ráadásul még csak nem is kell kitalálni ezt a sorrendet, hiszen ott van leírva a kottában. Az persze okoz némi bonyodalmat, hogy sokszor egyszerre több billentyűt is le kell ütni, meg állítólag valami pedálok is vannak, de hát ez nem lehet gond. Azt is megkockáztatom, hogy két emberünk ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a billentyűket nyomja le. Régen azt hittem, hogy a művészet szintje abban ismerszik meg, hogy a nagy művész nagyobbakat hajol derékban előre-hátra-jobbra-balra, valamint a fejével is többet bólogat és többet van csukva a szeme, míg a fiatal kollégája az dallamot szolmizálja magában majdnem. De a különbség mégis megvan és érezzük, sőt halljuk is. Ez megmagyarázhatatlan és leírhatatlan folyamat, emiatt van az, hogy például zongorázó robotokról nem nagyon hallunk. Amíg sakkban azért majdnem egyértelmű, hogy egy kellően kondicionált gép legyőzi az embert, egy zongoraversenyben egyértelmű az ember fölénye. Na körülbelül így állt anyám a töltöttkáposzta főzésben mindenki fölött. Volt benne valami ami miatt mindenkiénél jobb volt. Máig sem tudom mi ez, pedig nagyon szeretném utánozni. Lehet hogy a hányaveti fűszerezés, a főzés közben elfogyasztott fröccsök tették, de az eredmény mindig egyedülálló volt. Valószínűleg a titok a kezében volt, amivel olyan nagy szeretettel formázta a pici töltelékeket meg abban, hogy sok tíz év alatt megvoltak a bevált lelőhelyei a piacon, ahol a hozzávalókat beszerezte. Én bárhogy is próbálom nem sikerül olyat csinálnom. Vagy a megtöltésre szánt levelek nem viselkednek úgy ahogy szeretném, vagy túl savanyú lesz, vagy elfelejtem kiáztatni a füstölt cuccokat és sós lesz az egész. Persze ez olyan azért, ami bölcsességre tanít. Megtanít elengedni a dolgokat és azt sugallja, hogy amit biztos nem tudsz elérni azzal ne próbálkozz mert folyton csak vágyakozni fogsz. Fogadd el és elégedj meg annyival, hogy anyád töltöttkáposztája marad mindig a numeró egy és ezzel a tudattal hozd ki magadból a legtöbbet. Amikor pedig te magad nekiállsz, akkor érezd, hogy anya ott van és fogja a kezed, hogy olyan nagyot ne hibázhass…