Nagyjából két évvel ezelőtt történt, hogy a születésnapomra vettem magamnak egy nomális grillsütőt. Faszeneset persze, mert bár nem vagyok egy túlságosan kifinomult grillsznob, de azért azt gondoltam, hogy a gázos, pláne az elektromos változatok a nagyon gyengék fegyverei, bár megvannak a szépségei. Az elektromosé például az, hogy azt tényleg bármikor és bárhol lehet használni, még a terasz alatt, a sátor előtt, sőt a szobában is, már ha van áram. A gázos meg egy kicsit olyan mintha a rántott húsból pont a húst hagynád ki, ahogy ezt pár kellően eltévedt divatvegán meg is teszi, saját nagyságát, találékonyságát és meghasonlottságát kiemelendő és hangsúlyozandó komolyan összeráncolt homlokkal. (Mert ugye, ha valakinek éppen rántotthúst enni támad kedve, akkor miért nem eszik azt, miért helyettesíti valami pótlékkal. Lásd még: menjünk be a házba, ott Allah nem látja, hogy alkoholt iszunk, illetve „véresen vega” vagyok, de azért az üzemi kosztot megeszem, mert hát ki van fizetve ugye…).
A lényeg az, hogy szert tettem életem eddigi első és egyetlen normális és kellően profinak mondható kerti apparátomra. Hamar barátokká váltunk a kedvessel, bár mielőtt egymáséi lettünk nagyon sokáig szemeztem egy zöld tojás kinézetű kamadóval (tudjátok, ez az a sokezer év alatt kitapasztalt technológiát alkalmazó, talán japán múlttal rendelkező kerámia cucc, ami bizonyos szempontból a műfaj non-plus-ultrája, hovatovábbja és csimborasszója.) De nem, a kamadó olyan mértékben borította volna fel a családi költségvetést, hogy nem mertem megkockáztatni, így – valljuk be őszintén – ló helyett szamárral is beértem, így lett Weber mester az én kedvencem a zöld tojás helyett.
Természetesen W.e. (Weber előtt) én az igazi nyílt tüzű grillezéshez szoktam, amit tulajdonképpen az örökbecsű még-nem-jó-még-nem-jó-már-nem-jó kifejezéssel lehet leírni, ami nem jelent mást, mint hogy az idő előrehaladtával egyre rövidebb idő alatt tudom szénné égetni a húsokat – lévén, hogy a faszén töltet szinte teljes felülete korlátlanul érintkezik a levegővel, így az oxigénnel is, amiől a folyamat úgymond szépen elgaloppozza magát, mint Csernobilban a nukleáris láncreakció azon a bizonyos szörnyű áprilisi éjszakán. W.u. is ugyanígy csináltam a vacsorát a családnak, csak már tudtam, hogy egyre jobban résen kell lenni (értsd: kevesebb sört és több whiskyt kell inni az anyagcsere folyamatok lassítása érdekében, illetve ahogy apám is egyszer előadta gyerekkoromban tudniillik, hogy a whisky az az ital amitől észbelileg egyre élesebb, mi több: józanabb leszel! – Na jó, ezt már gyerekként sem hittem el, később pedig magam is bizonyítottam több ízben az ellenkezőjét). Tehát egyre gyorsabb és pontosabb mozdulatok szükségeltetnek, illetve ha kellő figyelemmel tudom csinálni a dolgomat, akkor az elismerés sem marad el. Szóval Weber urammal jóbarátok lettünk, olvasgattam az idevonatkozó blogokat és facebook csoportokat és továbbra sem értettem ezt a barbecue dolgot, hogy hogyan lehet hajnali háromkor felkelni és estig készíteni a húsokat bevetve mindenféle vezetékes és vezetéknélküli hőmérőket és vitatkozni azon, hogy most 87 fokos maghő az még pont jó vagy már pont elcseszted.
Azért persze a hangya ott motoszkált bennem, hogy csak ki kellene próbálni ezt a lassú barbecue dolgot, tavasszal a karantén alatt el is jutottam odáig, hogy rendeltem Alitól én is hőmérőt, egy kétcsatornásat – ez azt jelenti, hogy két ilyen húsba szúrható tűje van, így egyszerre két helyen lehet mérni a hőmérsékletét. Amint azt Alitól vártam és megszokhattam egyébként a hőmérő egyszer sem működött rendesen, de mint ki fog derülni ez nem is baj, mert nincs is rá szükség…
Szóval gondolkoztam, méregettem a barátomat, hogy mi ketten együtt megbirkózunk-e a feladattal és amikor pár sör után tisztán úgy láttam, mintha kacsintott volna azzal a szép kerek, fedélbe épített hőmérőjével, tudtam, hogy belevághatunk, ő majd megteszi amit kell, nyugodjak meg… Amikor idáig eljutottam természetesen elméletben már tökéletesen tudatában voltam a barbecue-zás lényegének és fejben már le tudtam modellezni a Weberemben zajló légáramlásokat az alsó és a felső szellőző nyitottságának függvényében, de ez kábé olyan tudás volt, mint ahogy elméletben például egy 10 pontos gerendagyakorlatot is végre tudok hajtani még olyan kis tornadresszben is, mint a tornászlányok az Olimpián.
Az továbbra sem értettem, hogy hogyan lehet 5-7-9 óráig készíteni valamit – bármit! – de majd rájövök ennek is a szépségére egyszer. El is mentem a hentesemhez, és azt gondoltam, hogy a kedvenc húsommal kezdek, ami nem más, mint a csülök. Azt tudtam, hogy a berbecuehoz kell egy darab hús, ami szép és be kell dörzsölni fűszerekkel, ami jó illatú. Sóval csínján kell bánni, mert az ki tudja szorítani a nedvességet és fokozza a végeredmény keménységét. Adalékként megnéztem még egy videót a Tecsőn, ahol az úgynevezett snake-methodot mutatta be egy jóember, ami nem tesz mást, minthogy az apparátban a faszenet/brikettet szépen elrakosgatod aránylag vékony félkörben a sütő fala körül és csak az egyik végére raksz majd egy kis izzó anyagot, ami így szépen lassan fokozatosan ég el és órákig tartja a hőt. A fennmaradó helyre egy vizes edényt kell rakni – amibe rakhatunk még fűszereket, sört, konyakot, gyümölcsecetet, szinte bármit, amit a fantáziánk megenged. A húst az edény fölé kell tenni, mert ha valaki ezt nem tudná, a barbecue-nak az indirekt hőátadás a lényege, vagyis, hogy az izzó faszén hője ne érje közvetlenül készülő ételünket.
Első barbecue indul, snake method megértve, csülök a rácson. Izgalommal teli gyakori nyitogatás (1. nagy hiba), türelmetlenség (2. nagy hiba), maghőmérő aggodalmas figyelése (3. nagy hiba) és 3 óra után a várakozás okozta érzékcsalódás (puha ez már szerintem, csak nem elég hegyes a villám (!) – 4. nagy hiba) után csülök le a rácsról és annak konstatálása hogy a hús kemény nem elég fűszeres és különben is nem erről volt szó. A konyhai sütőben döntetlenre való mentés után azért elfogyott a csülök, megnyugtatok mindenkit. Tudtam, hogy át kell gondolnom a kérdést, de feladás nem jutott eszembe, valahol éreztem, hogy fog ez nekem menni.
Ezután először is kivágtam a francba a maghőmérőt. Engem ne stresszeljen itten a hülye kis számaival. Másodszor tarját vettem, mert az lazább mint a csülök, jobban lehet vele boldogulni. Harmadszor bátrabban használtam a sót, mert azt gondoltam, hogy azért az mégsem árthat. Negyedszer pedig erős esküvéssel megfogadtam, hogy legalább három, de inkább négy óráig nem nyitom ki a Webert, még ha ehhez kényszerzubbonyt kell magamra erőltetnem akkor sem, csak a már említett fedélbe épített hőmérő mutatóját tartom 110 és 130 fok között a szellőző nyílások szabályzásával. És hát kérem szépen az eredmény nem maradt el. Négy óránál éreztem az illatokon, hogy itt valami nagy dolog készül és megéri a türelmet. Vártam még körülbelül hármat és kedves olvasóim nem tagadom le, hogy az én szemem is úgy lábadt könnybe a látványtól, az illattól és az érzéstől, amikor beleszúrtam a villámat a húsba, mint ahogy barátom hőmérője bepárásodik, amikor először megcsapja szén melege a kinti hidegben. Az eredmény tökéletes lett, a család unisono azt kérte, hogy ezentúl csak így csináljam a húst, ha lehetne.
Na de hogy jön ide a karantén? Hát úgy, hogy azért nem lettem sokkal türelmesebb az idők során, így továbbra is elég nagy stresszt okozott nekem az, hogy elkezdek valamit reggel nyolckor, ami csak teszem azt délután ötre lesz kész. (Természetesen bizonyos szempontból ez nem rossz, mert bármilyen felmerülő takarítási, javítási és egyéb házimunkát kiválóan lehet azzal hárítani, hogy nem érek rá, mert sütök, nem hagyhatom itt egy percre sem az apparátot, mert elszállhat a hő, ha nem figyelem folyamatosan – ezt ezért megértheted Drágám! Na de én természetesen nem vagyok olyan aki ezt megteszi – már hogy nem vagyok olyan bátor na!)
A járvány második hullámára viszont rájöttem a kézenfekvő megoldásra. Arról van szó ugyanis, hogy a barbecue és a home-office remekül összeegyeztethető, ha úgy tetszik egymásnak vannak kitalálva. Az ember reggel hétkor elmegy a henteséhez, kiválogatja a megfelelő és alkalmas húsokat, majd miután megrakta a Weberét, begyújtja az izzítókéményben az egyharmadnyi brikettet. Ennek kell kb. 20 perc, ez pont elég a szárazpác (sznoboknak: rub) elkészítésére. Ez után a helyére kerül minden és indulhat a hosszú utazás a tökéletesen elkészült húsig. Ekkor még mindig nincs később, mint fél kilenc, vagyis kilencre az ember bőven ott ülhet a gépe előtt és optimizmust sugárzó, kisimult arccal nézhet bele a kamerába a munkanap első meetingjén. Hála a profi eszközöknek az ember ki tudja kapcsolni a képet és a hangot is, vagyis semmi sem akadályozza meg, hogy az értekezlet közben észrevétlenül ki tudjon szaladni a hőmérsékletet ellenőrizni. Persze erről a műveletről nem szól senkinek sem, bár biztos benne, hogy a megbeszélésen virtuálisan jelen lévő közül senki vagy szinte senki nem rosszallana emiatt. Természetesen ehhez azért az is kell, hogy kapjunk ajándékba egy olyan fejhallgatót, ami az egész házban, sőt a kert végében is működik vezeték nélkül. Nekem hálistennek van egy ilyen, ami egyenesen a Golden-gate tövéből származik, javasolni is fogom a marketingben felhasználni a „homeoffice & barbecue – friendly” kifejezés használatát.
Amire a fárasztó munkanap letelik, minden rémesen fontos problémát megoldottál, minden iszonyúan fontos anyagot megcsináltál és minden rettentően okos és releváns kifejezést a kellő helyen és időben megtettél kollégáid épülésére és gazdagodására, a hús is elkészül szinte magától. Nincs más dolgod mint elégedetten hátradőlni, felbontani egy sört és azon elmélkedni, hogy milyen szép is ha egy nap ilyen termékenyen és eredményesen telik el, nem beszélve a húsról, ami szaftos, omlós egyszóval csodálatos,