Egész nap itt van velem ez az érzés, mégis olyan nehéz megfogalmazni. Igazából a főzésről, önmagáról szeretnék valamit mondani. De nem csak úgy, hogy jaj mennyire szeretem, meg mennyire jó dolog újdonságokat kipróbálni vagy milyen jó – természetesen – a végeredmény, vagy hogy lehet-e szebbet elképzelni annál, amikor egy önmagában, nyersen is szép (bár ezt sokan megkérdőjelezik, tudom) csülök , hogyan alakul át például olyan csülökpörköltté, amiről egyszerűen elég az elmondani, hogy: békét teremt. Hanem a főzésről mint tevékenységről, vasárnap délelőtti elfoglaltságról és ennek a hatásairól szeretnék írni.
Ahhoz, hogy megértsük, mit is gondolok erről, érdemes áttekinteni egy átlagos hetet, nem feltétlenül annak a történéseit, hanem a bennem felmerülő érzéseket. Az egész ott kezdődik, hogy vasárnap éjjel nem tudok aludni. Valahogy az egész előttem álló hét bennem van már, akármilyen szuper autogén tréningre jártam is, érzem magamon, hogy stressz van, nem is kicsi, egy csomó feladat kavarog a fejemben. Vasárnap korán lefekszem persze, az óra 4.45-kor fog zizegni a csuklómon (egyébként ajánlom mindenkinek ezt a módszert, lévén a leginkább családbarát ébresztési forma, senki nem hallja, csak én érzem egyedül…). Ez általában este 10 órát jelent, alszom is körülbelül 1-ig, majd arra ébredek, hogy értelmes, de főleg értelmetlen munkahelyi dolgokról szóló gondolatok cikáznak a fejemben. Erre aztán úgy felidegesítem magam, hogy legszívesebben a fejem verném a falba, mármint, hogy lehetek ilyen hülye hogy nem alszom, amikor nem egész 3 óra múlva kelni kell. Ez a viselkedés persze rettenetesen kontraproduktív, mert csak addig-addig mondogatom magamban, amíg még inkább behergelem magam, így a hétfő kialvatlanul, idegesen és úgy kezdődik, hogy lehetne már inkább péntek. Azért persze felkelek időben, a reggeli teendők után, beülök a hideg autóba a sötétben és ekkor fordul meg a fejemben először, hogy „hát kell ez nekem?!”. Aztán persze jó katona módjára elindulok Pestre és csak akkor nyugszom meg egy picit, amikor látom az úton, hogy az ellenkező sávban összefüggő kocsisor megy Ausztria felé így hat óra körül. Csaknem jókedvűen konstatálom, hogy nekik sem jobb, sőt talán rosszabb is, mint nekem – teszem túl magam ezzel a saját bajomon, a jó magyar relativitás elmélet szerint (ha a saját bajom a máséhoz képest jó, akkor az számomra már tulajdonképpen örömteli – lásd még: dögöljön meg a szomszéd tehene is.). Amire Pestre érek, körülbelül azt érzem, hogy na most már pont vége lehetne ennek az elcseszett napnak, mehetnék-e aludni végre. Sajnos a nap még csak most kezdődik. Életemben egyszer voltam olyan bátor (pontosabban: csesztem fel magam annyira), hogy egy ilyen alkalommal – amikor három kört mentem a munkahelyemet is magában foglaló angyalföldi háztömb körül, benézve minden kis utcába, leellenőrizve minden kocsival is elérhető illegális zöldterületet – egyszerűen nem tudtam leparkolni – egy amolyan igazán jóleső és hangos „na akkor úgy csessze meg mindenki!” felkiáltással fogtam magam és egy ülésben hazavezettem Sopronba anélkül, hogy bármi hasznosat csináltam volna aznap. Mi úgy mondtuk akkoriban, hogy aznap egyáltalán nem löktem a szekéren egy kicsit se, sőt még másoknak is kezére ütöttem – persze csak jelképesen. (A főnökeimnek üzenem, hogy ez már sok éve volt, vagyis munkajogi jelentősége aligha lehet ma már. Amióta a belépőkártyám jó a mélygarázsba, azóta sose fordul elő ilyen, már ami az azonnali visszafordulást illeti.) A munkanapok tevékenységével kapcsolatban semmiféle különleges részletet nem szeretnék most megosztani – mert nem igazán érdemes. Általános jellemzésükre, csak annyit írnék ide, amit még műszerésztanuló koromban nagyra becsült Virág Bandi bácsi mondott (aki már rég az égből nézi, hogyan tanulnak meg forrasztani a mai fiatalok, már ha egyáltalán van még ilyen a tantervben), hogy „a jó műszerész időegység alatt több hibát hárít el, mint amennyit okoz!”. A mai modern és a csapatmunkába felé annyira elkötelezett világunkra lefordítva ezt úgy mondhatnánk, hogy a jó meeting olyan, hogy nem jövünk ki több problémával, mint amennyivel bementünk, hanem legfeljebb ugyanannyival. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez ritkán sikerül, pedig talán nem olyan eszeveszett nagy az elvárás. (Persze van pár kollégám, aki kínosan ügyel arra, hogy ez az esemény még véletlenül se következzen be – vagyis a problémák (akarom mondani politikailag korrekten: megoldandó szép feladatok illetve kihívások) száma ne csökkenjen, mondván, hogy ha egyszer majd mindent megoldunk, akkor miért tartanak majd minket?! Na ugye!)
Amire a napnak vége, addigra már semmi másra nem vágyom mint egy-két sörre, meg egy-két jó szóra, legfeljebb egy kistányérnyira a tegnapi pörköltből. Hazafelé autózva (ami 20 percig, vagy 2 óra 20 percig tart az aznapi forgatókönyvtől függően) azon jár az agyam, hogy mi az amit ma elfelejtettem, mi marad holnapra és mire hazaérek ez pont ki is ül az arcomra. Akármennyire is szeretném, sokszor nem sikerül a munkahelyemen de legalábbis a kocsiban hagynom a gondokat, hanem hazaviszem magammal, hogy este is, éjjel is ismét csak ezen járjon az agyam. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi van 1.) sátoros ünnepekkor 2.) szabadság esetén. Ezzel kapcsolatban a saját megfigyelésem az, hogy kell körülbelül három nap, amire elviselhetővé válok saját magam és a családom számára is. Ez alatt a kritikus időszak alatt szabadságos caffardban szenvedek („Lotharon a caffard jelei kezdtek mutatkozni. A caffard a titokzatos, ismeretlen téboly, amely a sivatagban és az őserdőben százával pusztítja a légionistákat. Melankóliával kezdődik, ami napokig, esetleg hetekig tart, azután ámokfutásban tör ki, hogy társai kénytelenek agyonverni a szerencsétlent.” (Rejtő Jenő: Menni vagy meghalni) Az ördögi ebben az, hogy a szabadság vagy az ünnepek vége előtt három nappal ismét kitör a caffard, de ez már a visszatérés miatt. Aztán másnap minden kezdődik elölről, koránkelés, „kinek jó ez”, autó, meeting, autó, sör, alvás, idegbetegség.
Na de miért is írtam le mindezt? Valóban ennyire szélsőséges a helyzet? Nincs semmi ami kibillentene ebből a hintából? Minden nap így telik el? Szerencsére nem így van. Eljön ugyanis a hétvége, amiből a szombat általában a hét közben elmaradt logisztikai, családi és egyéb feladatokkal és , kiadós délutáni alvással telik el – végre. De aztán ott a vasárnap, amikor már reggel beveszem magam a konyhába, hogy 12.00-ra komplett ebédet rittyentsek a családomnak. Ebben aztán nem az a jó, hogy mi lesz a végeredmény (bár azért túlzott szerénység lenne azt mondanom, hogy hát igen, gyakran vallok szégyent, mert nem…), nem is az, hogy az itt elkészülő ételek alapozzák meg újabban a gyerekeim egész heti táplálását is, hanem maga a művelet, hogy mindenről és mindenkiről elfeledkezve csinálhatom az ételt, aminek még aztán – ideális esetben – örülnek is a többiek. Na ez igazán nagyon jó érzés és ekkor aztán tényleg elfelejtem a gondjaimat meg azt, hogy holnap (illetve már vasárnap éjjel) kezdődik minden elölről. Ha jobban belegondolok ez a túléléshez kell…