Amióta se anyám, se apám nem él már, nem igazán szeretem a karácsonyt. Valójában azért nem, mert hiába van saját családom, akikre igazán semmilyen téren, semmi de semmi panaszom nem lehet, akikkel nagyon sok szép és vidám karácsonyi élményünk volt, főleg amíg a gyerekeim is kicsik voltak és nem egyértelműen felnőttek, mint ma. Biztos az öregedéssel jár, de valahogy az évnek ezen a részén mindig azok a régi gyerekkori ünnepek járnak a fejemben. Délután négykor felszálltunk a huszonnégyes buszra és elmentünk nagyanyámhoz, hiszen először mindig nála jött a Jézuska. Nem maradtunk sokáig, épp csak megettük az almás pitét, és már mentünk is haza, mert az igazi, nagyon vágyott ajándékokat mindig otthon kaptuk. Nem mehettünk be a nagyszobába, hanem a konyhában kellett megvárnunk a csengetést. Amikor végre meghallottuk és berohantunk, akkor nem nyúlhattunk még semmihez, hiszen ugye először énekelni kell. Az is az ünnephez tartozott, hogy egy évben egyetlenegyszer, ilyenkor a fa alatt láttam anyámat sírni, igaz erről próbáltam nem tudomást venni, de ma is hallom ahogy mellettem áll, és próbálja elfojtani a könnyeit. Istenem, de szeretném tudni, hogy mi jutott akkor eszébe. Vajon ő is a régi karácsonyokra gondolt? Amikor a háború még egészen élénken ott élt az ő szülei emlékezetében, és egészen mást jelentett arra gondolni, talán ki is mondani, hogy végre eltelt ez az év is, itt vagyunk épségben, volt egy csomó gond, baj, bosszúság, idegesség, betegség, de szerencsére itt vagyunk, megvagyunk, jól vagyunk. (Amikor így karácsony előtt elmegyek a anyám-apám sírjához, mindig ez jut eszembe ott is. Hogy nézzétek meg, itt vagyunk, jól vagyunk, vigyázunk egymásra. Megnyugodhattok ott fenn. Apu amikor akár telefonon beszéltünk, akár személyesen találkoztunk, sose azzal köszönt el, hogy „vigyázz magadra”, hanem azzal, hogy „vigyázzatok egymásra”. Ő akkor már tudta, hogy ez sokkal fontosabb, én ezt most kezdem úgy igazán megérteni. Amikor már nagyon messze költöztünk Miskolctól, és Apu eljött hozzánk látogatóba az annyiból állt, hogy dél körül leszállt a vonatról, látta hogy rendben vagyunk, hogy vigyázunk egymásra, talán csak a béke kedvéért velünk ebédelt, majd két-három óra múlva felszállt az ellenkező irányba tartó vonatra és hazament. Talán ekkor még egy kicsit haragudtunk is rá ezért, hogy miért nem marad többet az unokáival, hogy miért nem üldögél egy kicsit még nálunk, végül is Unicum itt is van. Ma már azt hiszem értem ezt is. Azt, hogy rendben vagyunk-e, hogy vigyázunk-e egymásra azt a találkozás első mozdulatából, az első arckifejezésből, az első szavakból el lehet dönteni. Nem kellenek hozzá napok, de még órák sem. Amikor leszállt a vonatról, a legfontosabbat amiért jött azonnal megtudta, akár mehetett is haza a megszokott környezetébe.
Olyan sokan megkérdezik tőlem, hogy nem fárasztó-e ez a karácsonyi kocsonyatúra és hogy egyáltalán miért is csinálom. Azzal szoktam elütni a választ, hogy egyrészt nem is én csinálom, hanem a Bálna, illetve a Bennem Lakó Bálna, meg, hogy tudjátok, olyan vagyok mind Don Corleone, hogy fontos nekem a barátság, és ezt hajlandó vagyok elsőként is kimutatni. (Azt már persze nem teszem hozzá amit a Don, hogy „és majd egy napon, – ami talán nem jön el soha -, kérek én is valamit és Isten ne adja, hogy visszautasíts…”) Az igazság az, hogy ugyanazért megyek körbe az országon körülbelül 50 egyforma ételes dobozzal az autó csomagtartójában, amiért apám szállt fel időről-időre hajnalban a soproni vonatra Miskolcon. Akár barátról, akár rokonról van szó, fontos látnom és megtapasztalnom, hogy mi így együtt jól vagyunk, hogy megvagyunk, és hogy vigyázunk egymásra. Mondhatná bárki, hogy de hát ember! erről egy telefonnal is meg lehet győződni, ezért még nem kellene kocsonyaillatúvá tenni az egész lakást és a kutya bundáját. Na aki ezt mondja, annak azt ajánlom, csak egyszer próbálja ki, hogy egy tál étellel majdnem váratlanul betoppan valakihez és garantálom, hogy azonnal meg fogja érezni a különbséget, még az sem kizárt, hogy függővé válik mint én, aki már harmadik éve érzek ellenállhatatlan késztetést ezekre a villámlátogatásokra. Igazából az önzetlenség a fontos azt hiszem, bár azt nem mondom, hogy nem esik nagyon jól egy csomag frissen sütött kekszet, saját készítésű szörpöt kapni, nem is beszélve az egyébként nálunk nem kapható lengyel Tátra sörről.
Aki kedvet kapott, annak azért adok pár jótanácsot, mert azért a folyamat, ameddig a gondolattól eljutunk a szállításra kész kocsonyás – és idén bónuszként székelykáposztás – dobozokig, nem ennyire zökkenőmentes. Az egész azzal indul, hogy hetekkel el kell kezdeni megtervezni a pontos menetrendet. Ha ez elmarad, és nem kalkuláljuk bele a bevásárlásra, a főzésre, vagy a dermedésre szánt időt, illetve túl sok helyre szeretnénk ellátogatni egy nap, akkor az egész terv összeomlik és szidhatjuk a Bálnát, vagy ami még rosszabb kiérdemeljük a családunk „na ugye én megmondtam” pillantásait. Javaslom, hogy a hozzávalók beszerzéséhez látogassuk meg a kedvenc hentesünket. Ha ilyen momentán még nem lenne, akkor az új év kezdetével pont itt az ideje, hogy elkezdjük a kapcsolatépítést, hogy jövő karácsonyra a raktárból kapjuk meg a legfrissebb húst vagy a legszebben előkészített lábakat és bőröket.
A kocsonyának idő kell. Én minden húst azonnal bele szoktam tenni a legnagyobb – mintegy 30 literes – fazekamba és lassan, óvatosan épp csak gyöngyözve kezdem főzni. Teszek bele egészborsot, vörös- és fokhagymát, babérlevelet, sót és vegetát (ezért az érzékenyebb olvasóktól először kérek elnézést). Nagyjából 3 óráig rá se nézek, előkészítem a dobozokat, olvasom a Bálnát, keresztrejtvényt fejtek és ehhez hasonló fontos dolgokat csinálok. 3 óra után megkóstolom és utánfűszerezem. Ha nem érzem elég teltnek az ízét, akkor rakok bele pár leveskockát is (elnézést 2!). A puhulás szempontjából legkritikusabb húst kóstolom meg (idén marhalábszár volt soron) ha az jó, akkor beleteszem az ipari mennyiségű, nem nagyon feldarabolt répát, petrezselyemgyökeret, zellert és ha nem felejtem el, akkor a zöldjét is. Majd még néhány óráig magára hagyom, hadd pücskörésszen (kösz a kifejezésért Matula bácsi!) Ha minden puha, akkor leszűröm. Ezt az előző években egy tiszta konyharuha segítségével tettem, idén véletlenül csináltam magamnak egy erre igazán alkalmas szűrőkanalat. (A novemberi libasütés alkalmával ugyanis az a zseniális gondolatom támadt, hogy áh, már nem túl forró a kisült tepertő ahhoz, hogy a műanyag szűrőn csöpögtessem le. Hát az volt. Ennek eredményeképpen a háló pont olyan méretűvé olvadt össze, hogy leves szűrésére pont alkalmassá vált. Ezt akkor ugyan még ezt nem tudtam, de valamiért nem dobtam ki. És milyen jól tettem…). A szűrés után nagyon fontos, hogy a zsírt lemerjük a lé tetejéről, mert ha az kihűlt a kocsonya tetején dermed meg, akkor egyszerűen szólva undorító lesz. A zöldséget és a húsokat egy-egy fél főtt tojással kiegészítve kiadagolom a dobozokba, majd óvatosan rámerem a levet és ezzel gyakorlatilag kész is. Mehet a teraszra dermedni. Másnap indulhat a roadshow és lehet begyűjteni a jókívánságokat és az elismeréseket. Persze felmerülhet az a kérdés is, hogy miért pont kocsonya, amikor az az egyik legmegosztóbb étel amit ismerek, legalább annyian utálják, mint amennyien szeretik. Azon túl, hogy egyrészt én szeretem, másrészt azért ez mégis egy tradicionális téli étel, azért apám bölcsességei itt is előjönnek. Ő ugyanis azt mondta, hogy az igazi ajándék teljesen felesleges, hiszen ami nem felesleges azt úgyis megvesszük, vagyis nem ajándék. (Remélem érthető…) Kis gondolkodással eljuthatunk bátran odáig, hogy a kocsonya annak igazi ajándék, aki nem szereti, a többieknek sima élvezet. Legalábbis remélem…