Egyszer már említettem a vargabélest és anyósom utolérhetetlenül működő ütemérzékét. Ez a két dolog úgy függ össze, hogy anyósom csodálatosan tudja kiszámítani azt, hogy mikor ér oda hozzájuk a lánya, az unokái, az unokái kutyája és végül, de nem utolsó sorban a kedvenc veje, vagyis én. (Nem olyan nagy kunszt kedvencnek lenni, hogy a feleségemen kívül még két fia van anyósomnak, így a vej címet egyedül én viselem büszkén.) Ez a számítási képesség azért nagyra becsülendő, mert azzal jár, hogy amire odaérünk pont addigra lesz a vargabéles langymeleg, vagyis éppen alkalmas a gátlástalan és semmilyen etikettet, udvariasságot figyelembe nem vevő habzsolásra. A helyzet az ugyanis, hogy anyósom vargabélesével nagyon mást tenni nemi is lehet, mint két pofára tömni befelé és miután 6-8 darab lecsúszott, utána köszönni és megkérdezni, hogy úgy egyébként hogy tetszenek lenni. (És levenni a sílécet, ahogy abban a szakállas viccben. Ha valaki nem ismeri, szóljon, elmondom…) Nem lehet vele mást tenni, mert – komoly szakértőként mondhatom – hogy az a legjobbak közül való. Ezt arra a tényre és gyakorlatra alapozom, hogy amennyiben egy étteremben van az étlapon vargabéles, akkor abból mindig rendelek, mert ahogy egy hajszál DNS-éből meg lehet határozni az egész emberi génállományt, betegségeket, jó és rossz tulajdonságokat, úgy egy falat vargabélesből is igen messzemenő tapasztalatokra lehet szert tenni a szóban forgó konyha működését és minőségét illetően. Van úgy például, hogy az adag egyszerűen száraz, mert kispórolták belőle a megfelelő mennyiségű tejfölt, vagy nem lazították fel eléggé a felvert tojáshabbal a túrós masszát. Itt a vendéglős valószínűleg más ételek hozzávalóit is képes manipulálni. Az is előfordul, hogy túlságosan vastag a két vékony tésztaréteg között a lényeget adó keverék, így át sem sül rendesen – ebben az esetben a szakács hajlamos a dolgok nyegle összecsapására és egyáltalán nem körültekintő. Előfordul még, hogy az alsó-felső tésztát leheletvékony réteslap helyett valami vastag, rágós förmedvénnyel váltják ki, elrontva az egészet, de a leggyanúsabb mégis az, ha a tányéron nyakon öntik valami szósszal, hogy elfedjenek valami végletes hibát. A jó vargabéles olyan, hogy a benne lévő cérnametéltnek minden egyes szálát külön érzed a nyelveden és a szájpadlásodon, de az egész mégis egyetlen egységes egészt alkot. A túró-tejföl-tojáshab háromszöge pedig olyan egyetértésben és megfelelő arányban áll együtt az édes tejben kifőzött cérnametélttel, hogy az előtt még Leonardo da Vinci is vigyázzmenetben vonulna el, magasba emelve a méltán híres aranymetszést ábrázoló alkotását. Én azt gondolom – gondoltam – hogy egyáltalán nem bonyolult és ördöngős dolog jó vargabélest készíteni. A részletes recepttel nem untatnék itt senkit, rengeteg helyen megtalálható. Nagy vonalakban elmondva, anyósom kábé úgy csinálja, hogy vesz egy nagyjából fél kiló cérnametéltet, egy kiló túrót (látszik, hogy nem akármilyen fogyasztásra számít – és nem alaptalanul!), egy jó nagy tejfölt, – a mazsolát kihagyja, mert a gyerekeim utálják -, pár tojás. Tészta kifőz, kihűl. Túró-tejföl, cukor, titkos dolgok összekeverve, bele a tészta, óvatosan a tojáshabbal összeforgatva, tepsi, réteslap alul-felül, kis tojáskenet a tetejére, mehet a sütőbe. Mindezt nem ám centizve meg méregetve, hanem – ő úgy mondja: gondolomformán – csak úgy laza csuklóval. Csak hogy a fiatalok (lásd még: random geek-ek) is értsék: anyósom a vargabéles applikációt már rég letöltötte és a háttérben futtatja – ja, és nem upgrade-eli sosem. Egy óra alatt kész az egész.
Egyszer próbáltam csak meg utánozni. Kicsit elbíztam magam és kisebb-nagyobb konyhai sikereim után azt gondoltam, hogy megértem arra, hogy nekiálljak. Minden hozzávaló volt otthon, túró, tejföl por- és vaníliás cukor, tojás, cérnametélt ugyan nem, de előhívtam a kreativitásomat, amely azt mondatta velem, hogy cérnametélt ugyan nincs, de van spagetti tészta, amely ugyanolyan anyagból van, csak egy kicsit vastagabb. Kifőztem, kihűtöttem, összekevertem (kicsit fura volt, mintha karnyi kígyók tekeregtek volna a hóban, cuki kis kukacok helyett), de ekkor még bíztam a végeredményben és főleg magamban. Réteslap, közé a massza, kisüt. Kivesz, hagy hűlni. Megkóstol. Kidob. (Legalábbis ezt tettem volna legszívesebben, mert az eredmény egy száraz, ehetetlen, leginkább a harmadnapos menzai túróstésztához hasonlító valami lett, amit minimum borsodóba kellett volna mártogatni, hogy valahogy lecsússzon, illetve, hogy az abban lévő maradék alkohol tompítsa a bánatomat valamelyest.
A fiaskó után elemezni kezdtem – a maradék bor mellett – a hibámat. Ehhez a matematikát hívtam segítségül és rövidesen meg is találtam az okokat. A helyzet ugyanis a következő: a cérnametélt átmérője kb. 0,5 , a spagettié kb. 2 mm száraz állapotban. Kifőve ennek nagyjából a duplája 1 illetve 4. Látszólag ez nem sokat számít, de ha kiszámoljuk a kétféle tészta keresztmetszetét, akkor mintegy 16-szoros különbséget találunk. Amint az közismert a vargabéles élvezeti értékét az határozza meg, hogy egy négyzetmilliméternyi tésztával mennyi túró-tejföl-satöbbi keverék kerül egy falatra a szánkba. Ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ugyanannyi spagettihez 16-szor annyi (16 kiló) túró kellene, ami természetesen nonszensz, arról nem is beszélve, hogy ugyanilyen arányban nagyobb száj is kell, ami pedig már csak antropológiai-anatómiai szempontból is kivitelezhetetlen.
Erre jutottam. A végkövetkeztetés pedig az, hogy soha ne használj cérnametélt helyett spagettit, hiába néz ki ugyanúgy messziről, de a legjobb megoldás az, ha kedvenc anyósodra bízod az ehhez hasonló dolgokat, ő biztos nem hibázik ekkorát. Soha többet nem próbáltam vargabélest csinálni, pedig többször volt már olyan pillanat, amikor minden hozzávaló egyszerre rendelkezésre állt. De nem álltam neki, mert amikor elkezdtem volna, mindig megjelent a lelki szemeim és ízlelőbimbóim előtt anyósom verziója és nem tehettem mást, mint vártam a következő alkalmat és bíztam a laza csuklójában, a háttérben futó szoftverben és persze az ütemérzékében.