Kedves Olvasóim! Van egy egészen friss élményem, amely alapján szeretnék egy szerintem fontos gondolatot megosztani. Kicsit szokatlan ez a részemről, mert általában a Bálnaság az úgy működik, hogy először elkezd valami motoszkálni a fejemben, – elsősorban vezetés közben -, mert az a tevékenység megengedi, hogy máson is járjon az eszem és eddig még komolyabb balesetet sem okozott. Aztán amikor már eleget morfondíroztam azon a valamin, pár hét elteltével egyszer csak leülök a gépem elé és kiömlik amit addig forraltam magamaban és már kellően kihűlt ahhoz, hogy le is írhassam. Ahogy mondtam ez a folyamat most meglehetősen gyorsan lezajlott, hiszen ma hétfő van az élmény pedig az elmúlt hétvégén született meg. Ahogy mondtam ez rekordgyorsaság, mert az autós morfondírozás időtartama azért normál esetben több hét is lehet. A magyarázat valójában az lehet, hogy ez a téma mindig is velem volt, csak valahol a háttérben futott és építette magát az agyamban. Na, ha így van akkor köszi agy, szép munka volt!
Valamikor középiskolás koromban az egyik osztálytársammal elhatároztuk, hogy úgy dacolunk a kötelező oroszoktatással, hogy egyrészt nem tanuljuk, csak annyit amennyi ahhoz kell, hogy ne bukjunk meg feltétlenül, plusz minden dolgozat után sokat tettünk azért, hogy ne hagyjon bennünk mély nyomot az a sekély tudás amit a fenti cél érdekében megtettünk. A felejtés műveletéhez általában sört használtunk segédanyagként, csak különösen átfogó témazárók után folyamodtunk komolyabb fegyverekhez mint a kevert, netán a rum önmagában. Másrészt viszont azt is elhatároztuk, hogy oroszbarátság ide, kapitalista imperializmus oda, komszomol és KISZ amoda mi csakazértis angolt fogunk tanulni. Ez a döntésünk természetesen nem abból fakadt, hogy tudtuk, hogy a mi szakmánk anyanyelve az angol lesz, sőt ha belegondolok minden szakmáé ez, hanem csakis és vegytisztán a dacból meg abból az okból, hogy mi igenis nem passzívan állunk ellen, hanem aktívan. Én el is mentem Zsófi nénihez, aki a családhoz tartozott – sajnos már jó pár éve nincs köztünk – angolt és franciát tanított magánalapon. Bejelentettem ezt az elképzelésemet, ő pedig nem mondott nemet, járhattunk hozzá az osztálytársammal hetente kétszer. Apám ezt az akciónkat utólag tudta meg és csak annyit mondott, hogy: szeretem ha valaki akar valamit. Fura, hogy ezt a mondatot így több mint harminc év távlatából is itt hallom a fülemben.
Aztán vége lett a középiskolának, nem jártam már Zsófi néninhez angolt tanulni, sőt orosz szaknyelvből kellett záróvizsgáznom a főiskolán. A tétel amit húztam az a tranzisztor volt, aminek a működését kellett volna részletesen elmagyaráznom oroszul úgy, hogy tulajdonképpen még magyarul is bele lehetett volna zavarni simán, még csak nagyon erőlködni sem kellett volna hozzá. A szerencse az volt, hogy egyrészt a tanár még messze annyira sem volt képben a tranzisztor fizikájával mint én – lévén echte bölcsész volt az Éva néni -, másrészt Józsi barátomnak majdnem sikerült felgyújtani a kollégiumot, amikor a vizsgára várva rágyújtott a szobában és a még égő gyufát beledobta a szemetesbe egy laza mozdulattal. Az erről szóló, icipicit kiszínezett, ám részletes és drámai beszámoló elvitte a vizsga idejének a felét és a kvázi-tűzeset miatti felfokozott lelkiállapotunk bizonyára felfelé kerekítette a jegyet.
Na de ez talán nem is fontos. Mindez arról jutott eszembe, hogy a hétvégén megint összejöttünk azzal a társasággal akikkel együtt jártunk erre a bizonyos főiskolára. Jövőre lesz 30 éve, hogy végeztünk és azóta minden évben néhányszor összejövünk, főzünk, énekelünk, táncolunk, gitározunk (na jó ez azért már picit túlzás, ugyanis egyedül Barnabás az aki gitározik, mi ordítunk a dallamra, de főleg a dallam mellé). Ezeket az összejöveteleket akkor kezdtük, amikor még csak mi, az évfolyamtársak ismertük egymást, de aztán jöttek a barátnők később a feleségek, még később a kisgyerekek, most meg azon vesszük észre magunkat, hogy komoly, felnőtt emberek ülnek mellettünk a társaságban, akiknek már nem kell szörpökről meg almalevekről gondoskodni, mert ugyanúgy fröccsöznek meg söröznek mint mi. Sőt a kórusban is egyre jobban kihallani a hangjukat, amit mi öregek egyáltalán nem bánunk, hanem megértettük, hogy ez így van rendjén és titkon abban bízunk, hogy ha mi már nem leszünk, akkor továbbviszik ezt a hagyományt. (Mondom, öregszünk, így amikor eddig a gondolatig eljutunk akkor szépen könnybe is lábad a szemünk, de ezt azért még a füstre meg a hagymára fogjuk.) Történhet bármi, betegség, gyerekszületés, koronavírus, mi – most hétvégén – több mint harmincan (persze gyerekekkel együtt) – csakazértis összejövünk egy-egy hétvégére és valóban ott folytatjuk a megkezdett mondatot ahol pár hónapja abbahagytuk. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon ez még azokkal is így van, akik csakazértis anti-facebookosok és nem élnek együtt a többiekkel a virtuális térben egyáltalán.
Ezek a gondolatok meg arról jutottak eszembe – ahogy írtam sohasem látott gyorsasággal -, hogy az elmúlt hétvégre úgy is fogunk emlékezni, hogy ez volt az az alkalom, amikor megismerkedtünk a vadnai borásszal. Vadna – ha valaki nem tudná – Miskolctól kb. 30 kilométerre északra fekszik, gyönyörű hegyes-völgyes vidék, csak hát bor szempontból nincs valami szerencsés helyen, hiszen balra Eger, jobbra Tokaj, mit lehet itt a kettő között kezdeni gondolhatnánk már-már jogosan. Ez a bizonyos borász nem egyezett ki a helyzet kínálta döntetlenben és megvalósította azt az álmát, hogy Vadna környékén fog bort készíteni és ha már elkezdi akkor nem valami harmadosztályút, hanem valódi világszínvonalat. A hétvégén volt szerencsénk megkóstolni a termékét és egyöntetű véleményként jutottunk arra, hogy a terv megvalósítása a legjobb úton halad és ha rengeteg is a hátráltató tényező, de Ők ott Vadna környékén biztos nem fogják feladni és megcsinálják, ráadásul úgy, hogy az akarat mellett a derű is megmarad. Jó hogy van valaki, akire – ha az elszántság és az elkötelezettség példaképe kell -, gondolhatunk és akire apám megint csak azt mondaná, hogy szeretem ha valaki akar valamit. Aki véletlenül azon a környéken járna mindenképpen keresse meg őket, még akkor is ha nem igazán szereti a bort, mert itt a helyi értékekért való feltétel néküli rajongás legalább olyan fontos.
És hogy hogyan találjátok meg? Kérdezzetek meg bárkit és csak annyit mondjatok: Csakazértis. Ez ugyanis a borászatuk neve, aminél jobbat és találóbbat el sem tudok képzelni. A magam részéről köszönöm az élményt!