2016. július 29. Ami azt illeti a menzák úgy általában nem az étel minőségéről híresek. Sőt talán egyáltalán nem híresek, esetleg csak akkor, ha valamilyen tömeges mérgezés történik, ami azért nagy néha előfordul. Engem sok érdekes emlék köt mégis a menzákhoz, főleg ahhoz, amit a főiskolás éveimben látogattam. Például érdekes módon ott voltam először tanúja a mobiltelefonok megjelenésének. Az történt ugyanis, hogy az egyik egy évvel előttünk végzett kolléga, aki az akkor induló magyar mobilcégnél kezdett dolgozni, eljött valami látogatóba és ebből az alkalomból lejött kajálni a menzára. Letette maga mellé a földre a dögnehéz és aktatáska méretű telefont, amely természetesen és annak rendje-módja szerint meg is szólalt. Mondhatom ebben a pillanatban még Rejtő Jenő is megnyalta volna mind a tíz ujját – megintcsak nem az étel minősége miatt – hanem valóban átéltük, hogy megállt a kés a levegőben. Ráadásul nem is egy hanem száznál is több példányban, lévén, hogy pont rántott hús volt a kaja és azt még mi is késsel-villával ettük, valamint a vegetarianizmus sem volt akkora divat mint ma. Kések megálltak, a hangok elhaltak és minden szem úgy szegeződött a kollégára ahogy a zombiké Brad Pittre amikor rálépett egy üvegcserépre. Egyébként ő nem zavartatta magát, hanem a pillanatnak megfelelő hangerővel és különlegessége teljes tudatában felvette a telefont és mi hallhattuk, hogy Igen, Szervusz, Persze, Nem még itt vagyok, Oké majd hívlak, Szervusz. Szeretném megjegyezni, hogy ez az esemény még a „bunkofon” előtti korszakban volt, amikor egy ilyen mutatvány még valódi különlegességnek számított és nem a feltűnési viszketegség megnyilvánulásának. Azt mondtam, hogy menza csak akkor érdekes, ha valami mérgezés történik. Hát velem történt. Nem kívánom senkinek. Igaz ehhez a menzának, a szakácsoknak vajmi kevés közük volt, hiszen arról, hogy egy a menza összes termeiben szervezett nőnapi bulin én csak úgy kaptam egy fél csokor hóvirágot, ha a másik felét megeszem igazán nem tehettek. Ettől aztán olyan rosszul lettem, hogy majdnem elfelejtettem minek is kellett a fél csokrocska. (De aztán mégsem felejtettem el, oda is adtam az ügyeletes szerelmemnek. Ő persze észrevette, hogy nem vagyok valami jól, de mivel az előzményeket nem ismerte azt hihette – teljesen alaptalanul és valami nyegle nemtörődömségből – hogy holmi alkoholtartalmú italok miatt nézek ki úgy, ahogy kinézek. Azért a virágot elfogadta, de aztán közölte, hogy se táncolni se beszélni, se egyébként semmit nem akar velem csinálni. Én meg úriember voltam és ittam tovább az évfolyamtársaimmal, talán egy picit szomorúbban mint előtte.)
A menzát nem feltétlenül az ilyen történetek miatt szerettem, hanem az ott felbukkanó különleges és sehol máshol meg nem található emberek voltak az érdekesek. Ott volt például az az oktató, aki híresen zsugori volt, az utcai lámpa fényénél olvasott otthon és a zsebrádiója akkumulátorait is az irodában töltötte. Na ő volt az aki elhíresztelte magáról, hogy köszvénye van. Ha nem értené a kedves olvasó, akkor elmondom, hogy a köszvény nagyon kellemetlen betegség a húgysav okozza, ami meg a húsféléktől termelődik (elnézést, ha nem szakszerű ez a megfogalmazás). Szóval ez a kolléga aki egy kacsintás kíséretében nagy hangon mondta az ablaknál, hogy mindenki hallja, hogy jajj csak egy kis szaftot tessék szíves lenni a tökfőzelékre tenni a pörköltből, mert hát ugye a köszvény miatt nem ehetek húst. A konyhás néni be volt avatva, visszakacsintott és a húsdarabokat bedugta a tök alá. A pénztárnál ugyanezt eljátszotta, hogy ó ez csak egy kis szaft, tetszik tudni a köszvény miatt és a pénztáros csak legyintett, hogy ó hát természetes, a szaft ingyen van. Miután kifizette az üres tökfőzeléket, diadalittasan ült le az asztalhoz, ahol aztán fel volt háborodva azon, hogy talált egy zsírosabb darabot a húsok között. A legérdekesebb mégsem ő volt, hanem az a konyhás, akinek valószínűleg arisztokrata rokonai voltak. Mondjuk ez nem látszott rajta mert nagydarab, kerek fejű volt és izzadt mint a fene (amit azért egy ilyen ipari konyhán megérthetünk). Arisztokrata ősei akkor jöttek elő, amikor egy amolyan békebeli zománcos vödörben hozta a babfőzeléket előre a tálalóablakhoz, hogy beleöntse a tálaló medencébe vagy mibe. Jött tehát a főzelékkel és már jó néhány lépés távolságról tett egy olyan mozdulatot ami valóban főúri volt és a grófok, bárók, akkor csinálhattak így, amikor a nekik éppen megalázkodni készülő szolgákat elküldték maguktól, hogy ne zavarjanak már. Szó nélkül, csípőmagasságban lefelé fordított tenyérrel, csak az ujjaival intett nekünk, akik kint álltunk az ablak előtt, hogy azt javasolja lépjünk egyet hátra. Azért volt ajánlatos hallgatni rá, mert amikor beöntötte a főzeléket a helyére, az olyan fröcsögést csapott, hogy ha valaki nem volt óvatos, már azelőtt leette magát, hogy hozzájutott volna az ebédjéhez. Egyelőre ennyit, biztos vagyok benne, hogy lesz még szó menzáról a későbbiekben.