Fiatalabb korom egyik meghatározó film- később könyvélménye a 2001 űrodüsszeia. Nem tudom a kedves olvasók közül ki látta vagy ki olvasta ezt a remekművet, akinek nem ismerős annak kimondottan ajánlom. Sosem késő elkezdeni. Van benne egy emberek által félreprogramozott szuperintelligens számítógép, amely majdnem mindenkit kiirt maga körül, mert ő úgy tudja, hogy az eleinte csak általa ismert bolygóközi küldetés mindennél fontosabb és egyszer csak felismeri, hogy annak végrehajtásában az ember nem más mint zavaró bizonytalansági tényező. Persze a főhős túljár az elszabadult gép eszén, nagy nehezen – és nem kis filozófiai és gyakorlati gondokat okozva magának – kikapcsolja, majd egyedül folytatja. Mint kiderül az út célja egy bazi nagy űrben lebegő hasáb – a Holdon előzőleg megtalált furcsaság nagytestvére – amiről rövid úton kiderül, hogy az nem más, mint egy csillagközi elosztó pályaudvar, amelyen keresztül sok millió galaxis érhető el. Na ez a nagyon bátor főszereplő nem rest, kedve is van és szerencsére ideje is (mit is csinálna mást sok millió kilométerre a Földtől), így dacolva az ismeretlennel belerepül ebbe a micsodába majd egy csomó elképzelhetetlen és elérhetetlen helyet mutat meg neki az ismeretlen hatalom. Ezek közül az egyik egy reneszánsz módon berendezett szállodai szoba, ahol utazónk végre megpihenhet. Az egész olyan mint egy színházi díszlet, hiszen aki készítette emberi dolgokat használt fel mintának – eléggé el nem ítélhető módon főleg tévé adásokra alapozott. Természetesen hősünk – ember lévén – rövidesen megéhezik és körülnéz a konyhában is. Itt nem kis meglepetés éri, hiszen minden dobozban, a hűtőben, a konzervek között, az üvegekben ugyanazt a kocsonyás, kék színű anyagot találja, amely egyébként elsőre nem annyira kellemetlen, az íze elviselhető, és rendkívül laktató. Ránézésre undorító ugyan, de érdekes módon érezni rajta, hogy minden hozzávaló benne van. Mégis ember számára főleg közép-hosszú távon elviselhetetlen, legszívesebben a falhoz vágná az egészet.
Ezt a hosszú bevezetőt csak azért írtam ide, mert amikor Németországban vagyok és nekilátok a soron következő szállodai ebédnek vagy vacsorának, mindig ez a kék kocsonyás anyag jut eszembe valamiért. Nem állítom hogy száz százalékosan és tűpontosan tudom, hogy mi az amit utálok a német konyhában de azért megpróbálom összefoglalni. Az egyik bizonyára a fűszerezés. Vagy sótlan, ízetlen az egész, vagy ugyanazzal a curry-s fűszerrel nyomnak tele mindent és nyomnak el minden más ízt. A második az, hogy minden vagy párolva van, vagy főzve. Mintha a sütés témakörénél hiányoztak volna az iskolában. Vagy lehet, hogy a fog nélkül vagy műfogsorral őrlő zenészek érdekvédelmi koalíciója (magyar rövidítése: FNMFŐZÉK, a köznyelvben: finomfőzelék) benyújtott egy beadványt a főzésügyi kulturális miniszterhelyetteshez, hogy tiltakoznak egy bizonyos harapási erősséget (N/nm) meghaladó ételek felszolgálása és az ehhez szükséges főzési technológiák használata ellen. (Abban az országban, ahol egy rókáról és az általa elfogyasztott libáról szóló gyermekdalt játszó, egyébként kedves köztéri látványosságot nyújtó órát betiltathat a méltán hírhedt vegán maffia képviselője, ez nem lenne meglepő.) Ami számomra a leginkább felháborító és minden Bálna öntudatomat már-már porig alázó tapasztalat az az, hogy minden ételen érezhető, hogy a lehető legjobb minőségű alapanyagokat használták fel hozzá. Kiváló húsok, gyönyörű zöldségek, csodálatos gyümölcsök vannak az ételekben. Ezekből az alapanyagokból rossz ételeket csinálni – na ez az igazi – és számomra mindezidáig megérthetetlen – művészet. Valószínűleg az is a finomfőzelék csoportnak köszönhető, hogy a desszertek között csak kanállal ehető furábbnál furább állagú és ízű krémek vannak. A tegnapi napon egyébként valóban kiverte a biztosítékot nálam a méregdrága szálloda svédasztalán talált ebéd és vacsora. Sajnos a reggeli sem sokkal jobb, ott is jóérzésű emberek számára elképzelhetetlen ételeket is megtalálunk a nemzetközileg megszokott tojás, croissant, vaj és dzsem mellett. Ott van például az az aszpikos felvágott, amiben a hús valószínűleg pulyka az aszpik viszont ecetízű. Még nem voltam annyira gyakorlott ebben a világban amikor először találkoztam ezzel a kreálmánnyal, meg is kérdeztem egy német ismerősömet, hogy egyrészt ez nem romlott-e, ha nem, akkor ilyennek kell-e lennie, ha igen, akkor komolyan gondolják-e mert viccnek elég rossz. Mivel mindegyik kérdésre pozitív választ kaptam, újra megkóstoltam és esküszöm már nem is volt olyan rossz. Úristen! – gondoltam, ilyen gyorsan megy az asszimiláció?! De nem, nem lett a kedvencem, sőt… A német konyha nemcsak az ételek elkészítésében, de az összepárosításában is kétes hírű remekműveket tud alkotni. Ennek a non plus ultrája az volt, amikor paradicsomlevest és bolonyai spagettit kaptunk. Esküdni mernék, hogy ez úgy készült, hogy a spagettiszószt készítő szakács keze kicsit megbillent és elméretezte az adagot. Nincs baj itt semmi, mondhatta a séf és egy kis vízzel felöntötte a fölös mennyiséget, beleúsztatott pár felismerhető zöldségdarabot, még egy kis betűtészta bele és máris készen vagyunk.
Valószínűleg nem lenne ekkora a felháborodásom, ha tegnap este nem hívtak volna meg bennünket a hoteltől alig 10 percnyi járásra található eredeti görög étterembe. Itt kiváló, nyarat idéző valódi görög ételeket ehettünk. A gyomrom és egyéb belső – az emésztésben szerepet vállaló – szerveim (nem beszélve az ízlelésben érintettekről) valósággal ujjongtak örömükben, sőt azon sem lennék meglepődve ha néha örömkönnyekben törtek volna ki, ahogy a valóságos szemem is párszor elhomályosodott párszor bevallom. Amíg nagy élvezettel ettem az ételeket ki is számoltam, hogy júliusig havonta hány eurót kell betennem a titkos széfbe, ha be szeretném fizetni a családot egy all-inclusive görög nyaralásra a kedvenc helyünkön.
Ami általában megmenti a német gasztronómiát és kihozza egy gyenge döntetlenre a mérkőzést az a hal. A halat nem tudják nagyon elrontani és a kifogástalan alapanyag felhasználásnak köszönhetően ezek nagyon jók és érdekes módon jól is vannak elkészítve. Ha összeesküvés elméleteket szeretnék gyártani és meg szeretném jósolni a német konyha végét, akkor azt kell mondanom, hogy halban lehet bízni csak. Legyen az lazac vagy tilápia, ezekkel általában nincs baj.
Szerintem egyébként a finomfőzelék csoport már kitűzte maga elé, hogy ezt a hibát a rendszerben – ti. hogy ehető étel van a svédasztalon – kiküszöböli és gyökerestül kiirtja, körülbelül úgy, ahogy David Bowman tette a számítógéppel a Discovery fedélzetén a fent említett műben. Gondolom már készítik a curryt a legújabb öntetükhöz. Ja, ha eddig nem mondtam volna, a hajó csalafinta és nem kevésbé gonosz számítógépét H.A.L-nak hívják a műben, ami a fentiek alapján korántsem lehet véletlen.
Az elrettentés kedvéért idecsatolok két bizonyító erejű képet a mai ebédről. Csak hogy érezni lehessen, nem a levegőbe beszélek…
Azt nem mondhatom, hogy ennek a szövegírási hóbortnak, aminek most Te is Kedves Olvasó tanúja vagy, ne lettek volna előzményei. Legalább 25 évvel ezelőtt, amikor még éppen a kedvenc főiskolánk kövét koptattuk, az ottani lapban jelent már meg egyszer-kétszer cikkecske, ami alá az én nevem volt írva. Különösebb botrányt nem okoztam ezekkel az írásokkal, valószínűleg a hallgatók nagy része el sem olvasta. Az újság egyébként az akkor egyedül elképzelhető, a Közért Dolgozó, Pedagógusok lapja, Távközlési szemle sorba tökéletesen beleilleszkedő, fantáziadús és kifejező Jövő Üzemmérnöke címet viselte, amely az iskolai szlengben a JÜM rövidítéssel volt használatos. (Azóta ha minden igaz átkeresztelték és most – ha egyáltalán létezik még nyomtatott formában – Stúdium címmel jelenik meg, amiről beláthatjuk, hogy a trendeknek jobban megfelel, de hát a lényeget a JÜM mégis jobban kifejezi. Legalábbis az biztos, hogy mindannyiunk vágya benne volt, hiszen mi valamennyien a jövő üzemmérnökei szerettünk volna lenni (naná, majd a múlté…), általában ez sikerült is, bár ez a várva-várt jövő kinek hosszabb, kinek rövidebb idő múlva érkezett el.) Én ebben az időszakban kezdtem vadul érdeklődni egyébként a kortárs irodalom iránt, de ezt – be kell valljam őszintén, azt hiszem az akkori bűnök már elévültek legalább kétszer – meglehetősen sznob módon tettem. A sznobizmus egyik megnyilvánulás az volt, hogy kitapétáztam a falat az ágyam mellett kortárs, akkor (és többnyire most is) ismeretlen költők köteteinek külső borítójával, sőt akkoriban legtöbbször azokon a verseken aludtam el esténként, ami azért az irodalmi érdeklődés, sőt odaadás csalhatatlan jele. Igaz ami igaz, ha megfeszülök se tudnék nemhogy egy verset, de egy könyvcímet sem idézni ezek közül. Azt hiszem az volt inkább a fontos, hogy magamban fenntartsam a humán érdeklődést egy kimondottan műszaki környezetben, ahol még az épületek között is egy fedett folyosóként szolgáló vasúti kocsin lehetett – és lehet ma is – átmenni. A másik jel az volt, hogy akkoriban kezdtem el az ÉS-t olvasni. Úgy látszik nagy hagyománya van a rövidítéseknek a mi házunk táján, mert az ÉS – gondolom ez majdnem mindenki számára ismert – az Élet és irodalom című folyóiratot takarja. Az évfolyamtársaim nagy része ebben az időben ha olvasott bármilyen folyóiratot, az vagy az Autó-motor, vagy a Híradástechnika, de legjellemzőbb módon az Ifjúsági Magazin, a Tollasbál és az ÖKM voltak. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ebben az időben – legalábbis mifelénk – nem volt még internet, úgyhogy az ellenkező nemmel kapcsolatos kíváncsiságunkra csak a nyomtatott sajtóból kaphattunk sokszor túlságosan is direkt válaszokat.) Egyszer amikor Tibor barátom és szobatársam egy szombati napon hajnali kilenckor közölte, hogy ő most megy a boltba és kérdezte, hogy hozzon-e valamit. Én még az ágyban feküdtem – feltételezhetően nem hajnalig történő tanulás, hanem egy komolyabb buliból kifolyólag – és így megkértem, hozzon nekem egy ÉS-t az újságostól. Nemsokára megérkezett, hozott is, de egy kis félmosollyal és némi szégyenkezéssel adta oda. Arra a kérdésre, hogy minek köszönhető ez a dolog, azt mondta, hogy volt egy kis félreértés az újságárusnál. Ugyanis ő a kérésemnek megfelelően kért egy RÉS-t (hiszen a barátom reális és következetes műszaki gondolkodásába nem fért bele, hogy egy lapot egy kötőszóról nevezzenek el), amire az eladó felhúzott szemöldökkel kérdezte, hogy az vajon mi lehet. Tibor erre csak azt tudta válaszolni a rá jellemző kioktató és kicsit ellenszenves (ma úgy mondanánk: kö**ög) módon – nem ismervén a nevezett sajtóterméket -, hogy: „Gondolom folyóirat”. Erre emberünk szerencsére észbe kapott és kitalálta miről is lehet szó. (Még jó, hogy nem azt válaszolta, hogy nem, az nem RÉS, hanem ERŐS BÁSTYA, ahogy azt az ötvenes években divatos, de – legalábbis a mi korosztályunk által máig sem elfelejtett jelszó állította a Hazánkról, hiszen ezzel valószínűleg még jobban összezavarta volna Tibort.)
nem gyújtanak gyertyát, mert a jeges tengerekben erre igazán nincs semmiféle lehetőség. Igazából azt sem tudják mi az. Ők biztosan valahogy egész másként emlékeznek azokra akiket elveszítettek, legyenek azok a közelben vagy nagyon-nagyon távol. Az majdnem biztos, hogy nem ízlésük szerint való a vicces, vagy kevésbé vicces, ironikus vagy önironikus történetek emlegetése gyász idején.