Kategória: Gasztronómia

Amióta se anyám, se apám nem él már, nem igazán szeretem a karácsonyt. Valójában azért nem, mert hiába van saját családom, akikre igazán semmilyen téren, semmi de semmi panaszom nem lehet, akikkel nagyon sok szép és vidám karácsonyi élményünk volt, főleg amíg a gyerekeim is kicsik voltak és nem egyértelműen felnőttek, mint ma. Biztos az öregedéssel jár, de valahogy az évnek ezen a részén mindig azok a régi gyerekkori ünnepek járnak a fejemben. Délután négykor felszálltunk a huszonnégyes buszra és elmentünk nagyanyámhoz, hiszen először mindig nála jött a Jézuska. Nem maradtunk sokáig, épp csak megettük az almás pitét, és már mentünk is haza, mert az igazi, nagyon vágyott ajándékokat mindig otthon kaptuk. Nem mehettünk be a nagyszobába, hanem a konyhában kellett megvárnunk a csengetést. Amikor végre meghallottuk és berohantunk, akkor nem nyúlhattunk még semmihez, hiszen ugye először énekelni kell. Az is az ünnephez tartozott, hogy egy évben egyetlenegyszer, ilyenkor a fa alatt láttam anyámat sírni, igaz erről próbáltam nem tudomást venni, de ma is hallom ahogy mellettem áll, és próbálja elfojtani a könnyeit. Istenem, de szeretném tudni, hogy mi jutott akkor eszébe. Vajon ő is a régi karácsonyokra gondolt? Amikor a háború még egészen élénken ott élt az ő szülei emlékezetében, és egészen mást jelentett arra gondolni, talán ki is mondani, hogy végre eltelt ez az év is, itt vagyunk épségben, volt egy csomó gond, baj, bosszúság, idegesség, betegség, de szerencsére itt vagyunk, megvagyunk, jól vagyunk. (Amikor így karácsony előtt elmegyek a anyám-apám sírjához, mindig ez jut eszembe ott is. Hogy nézzétek meg, itt vagyunk, jól vagyunk, vigyázunk egymásra. Megnyugodhattok ott fenn. Apu amikor akár telefonon beszéltünk, akár személyesen találkoztunk, sose azzal köszönt el, hogy „vigyázz magadra”, hanem azzal, hogy „vigyázzatok egymásra”. Ő akkor már tudta, hogy ez sokkal fontosabb, én ezt most kezdem úgy igazán megérteni. Amikor már nagyon messze költöztünk Miskolctól, és Apu eljött hozzánk látogatóba az annyiból állt, hogy dél körül leszállt a vonatról, látta hogy rendben vagyunk, hogy vigyázunk egymásra, talán csak a béke kedvéért velünk ebédelt, majd két-három óra múlva felszállt az ellenkező irányba tartó vonatra és hazament. Talán ekkor még egy kicsit haragudtunk is rá ezért, hogy miért nem marad többet az unokáival, hogy miért nem üldögél egy kicsit még nálunk, végül is Unicum itt is van. Ma már azt hiszem értem ezt is. Azt, hogy rendben vagyunk-e, hogy vigyázunk-e egymásra azt a találkozás első mozdulatából, az első arckifejezésből, az első szavakból el lehet dönteni. Nem kellenek hozzá napok, de még órák sem. Amikor leszállt a vonatról, a legfontosabbat amiért jött azonnal megtudta, akár mehetett is haza a megszokott környezetébe.

Olyan sokan megkérdezik tőlem, hogy nem fárasztó-e ez a karácsonyi kocsonyatúra és hogy egyáltalán miért is csinálom. Azzal szoktam elütni a választ, hogy egyrészt nem is én csinálom, hanem a Bálna, illetve a Bennem Lakó Bálna, meg, hogy tudjátok, olyan vagyok mind Don Corleone, hogy fontos nekem a barátság, és ezt hajlandó vagyok elsőként is kimutatni. (Azt már persze nem teszem hozzá amit a Don, hogy „és majd egy napon, – ami talán nem jön el soha -, kérek én is valamit és Isten ne adja, hogy visszautasíts…”) Az igazság az, hogy ugyanazért megyek körbe az országon körülbelül 50 egyforma ételes dobozzal az autó csomagtartójában, amiért apám szállt fel időről-időre hajnalban  a soproni vonatra Miskolcon. Akár barátról, akár rokonról van szó,  fontos látnom és megtapasztalnom, hogy mi így együtt jól vagyunk, hogy megvagyunk, és hogy vigyázunk egymásra. Mondhatná bárki, hogy de hát ember! erről egy telefonnal is meg lehet győződni, ezért még nem kellene kocsonyaillatúvá tenni az egész lakást és a kutya bundáját. Na aki ezt mondja, annak azt ajánlom, csak egyszer próbálja ki, hogy egy tál étellel majdnem váratlanul betoppan valakihez és garantálom, hogy azonnal meg fogja érezni a különbséget, még az sem kizárt, hogy függővé válik mint én, aki már harmadik éve érzek ellenállhatatlan késztetést ezekre a villámlátogatásokra. Igazából az önzetlenség a fontos azt hiszem, bár azt nem mondom, hogy nem esik nagyon jól egy csomag frissen sütött kekszet, saját készítésű szörpöt kapni, nem is beszélve az egyébként nálunk nem kapható lengyel Tátra sörről.

Aki kedvet kapott, annak azért adok pár jótanácsot, mert azért a folyamat, ameddig a gondolattól eljutunk a szállításra kész kocsonyás – és idén bónuszként székelykáposztás – dobozokig, nem ennyire zökkenőmentes. Az egész azzal indul, hogy hetekkel el kell kezdeni megtervezni a pontos menetrendet. Ha ez elmarad, és nem kalkuláljuk bele a bevásárlásra, a főzésre, vagy a dermedésre szánt időt, illetve túl sok helyre szeretnénk ellátogatni egy nap, akkor az egész terv összeomlik és szidhatjuk a Bálnát, vagy ami még rosszabb kiérdemeljük a családunk „na ugye én megmondtam” pillantásait. Javaslom, hogy a hozzávalók beszerzéséhez látogassuk meg a kedvenc hentesünket. Ha ilyen momentán még nem lenne, akkor az új év kezdetével pont itt az ideje, hogy elkezdjük a kapcsolatépítést, hogy jövő karácsonyra a raktárból kapjuk meg a legfrissebb húst vagy a legszebben előkészített lábakat és bőröket.

A kocsonyának idő kell. Én minden húst azonnal bele szoktam tenni a legnagyobb – mintegy 30 literes – fazekamba és lassan, óvatosan épp csak gyöngyözve kezdem főzni. Teszek bele egészborsot, vörös- és fokhagymát, babérlevelet, sót és vegetát (ezért az érzékenyebb olvasóktól először kérek elnézést). Nagyjából 3 óráig rá se nézek, előkészítem a dobozokat, olvasom a Bálnát, keresztrejtvényt fejtek  és ehhez hasonló fontos dolgokat csinálok. 3 óra után megkóstolom és utánfűszerezem. Ha nem érzem elég teltnek az ízét, akkor rakok bele pár leveskockát is (elnézést 2!). A puhulás szempontjából legkritikusabb húst kóstolom meg (idén marhalábszár volt soron) ha az jó, akkor beleteszem az ipari mennyiségű, nem nagyon feldarabolt répát, petrezselyemgyökeret, zellert és ha nem felejtem el, akkor a zöldjét is. Majd még néhány óráig magára hagyom, hadd pücskörésszen (kösz a kifejezésért Matula bácsi!) Ha minden puha, akkor leszűröm. Ezt az előző években egy tiszta konyharuha segítségével tettem, idén véletlenül csináltam magamnak egy erre igazán alkalmas szűrőkanalat. (A novemberi libasütés alkalmával ugyanis az a zseniális gondolatom támadt, hogy áh, már nem túl forró a kisült tepertő ahhoz, hogy a műanyag szűrőn csöpögtessem le. Hát az volt. Ennek eredményeképpen a háló pont olyan méretűvé olvadt össze, hogy leves szűrésére pont alkalmassá vált. Ezt akkor ugyan még ezt nem tudtam, de valamiért nem dobtam ki. És milyen jól tettem…). A szűrés után nagyon fontos, hogy a zsírt lemerjük a lé tetejéről, mert ha az kihűlt a kocsonya tetején dermed meg, akkor egyszerűen szólva undorító lesz. A zöldséget és a húsokat egy-egy fél főtt tojással kiegészítve kiadagolom a dobozokba, majd óvatosan rámerem a levet és ezzel gyakorlatilag kész is. Mehet a teraszra dermedni. Másnap indulhat a roadshow és lehet begyűjteni a jókívánságokat és az elismeréseket. Persze felmerülhet az a kérdés is, hogy miért pont kocsonya, amikor az az egyik legmegosztóbb étel amit ismerek, legalább annyian utálják, mint amennyien szeretik. Azon túl, hogy egyrészt én szeretem, másrészt azért ez mégis egy tradicionális téli étel, azért apám bölcsességei itt is előjönnek. Ő ugyanis azt mondta, hogy az igazi ajándék teljesen felesleges, hiszen ami nem felesleges azt úgyis megvesszük, vagyis nem ajándék. (Remélem érthető…) Kis gondolkodással eljuthatunk bátran odáig, hogy a kocsonya annak igazi ajándék, aki nem szereti, a többieknek sima élvezet. Legalábbis remélem…

Régóta szerettem volna írni én is Bálnára. Mert mi csak így hívjuk. A Bálna. Szigorúan nagybetűvel, természetesen. Rögtön elárulok egy kulisszatitkot a hűséges olvasóknak; ha valami különlegesen jót, vagy éppen rosszat eszünk együtt, esetleg csak történik valami, ami érdekes lehet, akkor azonnal valamelyikünk megjegyzi, hogy Apa, ezt is megírhatnád majd! De természetesen Apa makacs, vagy csak nem szeretné magáénak mondani a mi csodás kis ötleteinket, szinte soha, vagy csak ritkán látjuk viszont a legújabb bejegyzésben a tippjeinket. (Lehet én is indítok egy blogot, mondjuk Ami a Grönlandi Bálnáról kimaradt címmel, és akkor nem kell várnom, hogy megírja végre, ami eszembe jutott.)
El is érkeztünk a következő háttér információhoz; még mi, a legszűkebb család, vagyis a leglelkesebb olvasók sem olvashatjuk el a még nem kész Bálnát… Viszont fennmaradhatunk miatta a villamoson, és tövig rághatjuk a körmünket, vagy foghatjuk a hasunkat a nevetéstől, esetleg néha egy-két könnycseppet is elmorzsolhatunk. (De ez titok persze!) Ha az egyszemélyes szerkesztőség rászánja magát a következő cikkre, átkerülünk egy másik világba. Mindenképp máshova, mint ahol ő van a Bálnával. Megjegyzem, ez sajnos többször bekövetkezik, mint ahány bejegyzés megjelent eddig. Egy nyerésre álló, vagy éppen rekordot döntő telefonos pasziánsz-parti vagy egy Életképek/Szomszédok epizód, esetleg akár a villanyszámla befizetése is lehet az ok, hogy ne hallja meg a fontos, vagy kevésbé fontos mondandónkat. De a család részéről sokkal megbocsájtóbb a reakció, ha valaki a laptophoz settenkedik, gyorsan átpillant a válla fölött és jelenti a helyzetet: „Nyugi, csak a Bálnát írja!”
A lelkes olvasók közül talán sokan tudják, hogy a Grönlandi Bálna logójából készült már matrica, a merchandising első darabjaként. Egy ilyen matrica elsők között került ki a csepeli kis lakásunk lépcsőházába, mintegy hirdetve, hogy bizony itt lakik a híres-neves Grönlandi Bálna. Akárhányszor belépek a kapun, mindig odatéved a tekintetem és nekem eszembe jut, hogy ki is van a matrica mögött. Itt kezd érzelgőssé válni a történet, mert nekem mindig Apa jut eszembe, és soha nem az, hogy neki van egy blogja. Egyszerűen jól esik látni, hogy ott egy matrica, és tudni, ami mögötte van. Jó érzés olvasni az olyan sztorikat, amik a legkülönbözőbb baráti, vagy családi társaságokkal történtek meg, és persze legalább ezerszer hallottam már őket különböző hozzáköltésekkel. Persze sok minden új nekem is, azoknak külön örülök, mert nem biztos, hogy otthon szóba kerültek volna. Elég sok dolog kiderül, hogy mik történtek Győrben, amikor még csak gondolat (vagy az sem) voltam, meg milyen bulik voltak a Pozsonyi utcán, vagy hogy sikerültek a közös nyaralások, amikről még nincsenek emlékeim, csak pár bevillanó kép.
Ahogy írom ezt a posztot, eszembe az idei nyár. Talán azért, mert szeptember végén olyannak tűnik a július, mintha sosem lett volna… Pedig csak pár hónapja történt, hogy a Szabócsalád elment Görögországba autóval, a gasztronómiai élményeket, vagy furcsaságokat már olvashatták a követők. De arról még nem volt szó, hogy hogyan kell viselkednünk! Amikor kikanyarodunk az utcából, és Apa rögtön leszögezi, hogy mindenki váltson át „szabadságos üzemmódba” és senki ne kérdezze, hogy mikor érünk oda, főleg, amikor ez csak 18 óra múlva következik be… Ja, és természetesen mindenki azt csinál, amit akar, akkor fagyizik, sörözik, úszik, alszik, amikor akar, és végig békén hagyja a másikat. Ez a lista évekig csak bővült, mostanában már nekünk kell szólni, hogy a hagyományok kedvéért mondja el a szokásos szentbeszédet. Már nincs szükség a szabályok tisztázására, egy hosszabb út alatt mindenki teszi a szokásos begyakorlott mozdulatokat, minden megy a maga útján. Rutinosan adogatjuk egymásnak a szendvicseket, apának a szalámisat paprikával, anyának csirkéset paradicsommal. Kérdés nélkül mindig az az „élelmező”, aki elöl ül, és a szerencsés, mert a lábánál van a müzliszeletes zacskó is. Idén nyáron sokszor ültem az anyósülésen, és én is szolidarítottam a sofőrrel, aki egészen elképesztő módon a fáradtság bármilyen jele nélkül vezetett, mert szinte egész úton szóval tartottam. Mindig is sokat tudtam beszélni, Eszti mama sokszor megkérdezte tőlem, hogy „Rebike, nem fáradt még el a szád?” De többek között szóba került a blog is, természetesen jutott rá bőven idő, miközben a végtelennek tűnő Szerbián mentünk keresztül. A legbiztosabb forrásból tudom, hogy nagyon fontos ez a kis oldal a szerzőnek, remélem nem veszít olvasókat emiatt az írás miatt…
Ez lenne az én Bálnám. Olvassátok sokan, és szeressétek nagyon!

A legutóbbi menzás posztom szeptember 11.-ei. Ennek azért van csak jelentősége, mert akkor ezt a mostanit akartam kitenni, azt meg valamikor később, de akkor meg ez nem lett volna annyira ízléses merthogy szeptember 11 az azért majdnem mindenki számára jelent valamit, legyen az sajnálat, gyász vagy összeesküvés-elmélet sőt bizonyos meggyőződések szerint összeesküvés-gyakorlat is. Teccikérteni na. Szóval akkor nem akartam Amerikáról írni. De a témát nem hagyhatom ki, mert egy kedves ismerősöm aki szintén blogot ír (Ripiszke, akit annak ellenére ajánlok, hogy általam teljesen érthetetlen, értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan úgynevezett vegetáriánus fogásokat mutat meg, de szuper stílusban) éppen Amerikában van és körutazik, így egy csomó emléket juttat eszembe nekem is, ugyanis nekem is volt szerencsém kétszer járni az Újvilágban, ráadásul két nagyon különböző részen, Kanadában, Vancouverben (British Columbia), illetve délen, Kalifornia + Nevada. Mindkét alkalommal egy nagy amerikai cég jóvoltából utazhattam. (Ezt meg kellett hogy jegyezzem, mert azt gondolom, hogy ha nem így lett volna, akkor nem ettem volna olyan helyeken olyanokat amilyeneket.) A kanadai utazás idestova 13 éve volt, így eléggé megkopottak az emlékeim. A leginkább élesen egy reggeli emléke él bennem. A helyszín egy vitorlavászonnal fedett tengerparti csarnok volt, a méreteire jellemző, hogy legalább 3000 ember vett részt a konferencián. Ez a vitorlavászon dolog nagyon klassz egyébként, de azért némi problémát okoz, például, hogy a hangszigetelése gyakorlatilag nulla. És mivel az épület mellett volt a hidroplán benzinkút, körülbelül 20 percenként egy kisgép zaja zavarta meg a mélyen szántó előadásokat. (Persze azt is hozzá kell tennem, hogy ezt hátrányt a rendezvényszervezők a második napra előnnyé formálták úgy, hogy kitettek egy kamerát a partra és közvetítették a szebbnél szebb le- és felszállásokat a nézőközönség nagy örömére.) A reggeli tehát nem lehetett egyszerű mutatvány, bele sem merek gondolni, hogy milyen mennyiségű kaja lehetett felhalmozva a háttérben, de mindegy is, nem volt probléma, mindenkinek jutott minden, a crispy bacon crispy volt, a sunny side up egg (ti. tükörtojás, milyen szép is az angol nyelv) pedig pont elég langyos és a sárgája kellően folyós. A konferencia mottója az volt, hogy Rattle and Hum, ami valami olyasmit jelent, hogy csörgetni, és zümmögni, vagy együtt dúdolni és nem mellesleg egy U2 lemez címe. Az első reggelen tehát megérkezett a tömeg a helyszínre, éhesen és még jet lag-esen. Végeláthatatlan sorokban álltak az asztalok, a terem végében pedig egy nagyon nagy vásznon ott volt a U2, amint újra és újra emlékeztet mindenkit a mottóra. Ettünk, kávéztunk, bámészkodtunk, beszélgettünk, közben megint csak ettünk, amíg el nem érkezett a konferencia megnyitása. Az asztalok eltűntek, helyüket székek foglalták el és amikor már idő szerint pont el kellett kezdődnie az első előadásnak, akkor a vetítővásznat elhúzták és tényleg ott játszott mögötte a U2 élőben. (Na jó, azt hiszem nem az igazi, hanem egy tribute zenekar, de az énekesnek még a napszemüvege is olyan volt, mint Bononak). Fura érzés lehetett neki egy órán keresztül egy vászon előtt játszani, de hát biztos megérte. Mit mondjak… Nekünk Európa szegényebbik feléből érkezetteknek ez olyan volt, mintha csodát láttunk volna, tulajdonképpen nem is hittünk szemünknek.

Vancouverben történt az is, hogy a kis létszámú magyar kontingens egy valódi japán étterembe ült be egyrészt mert olyanban még sosem volt szerencsénk lenni, másrészt meg mert éhesek voltunk. Ez az a típusú hely volt, ahol egy hatalmas és tűzforró vaslap (teppanyaki?) körül foglalnak helyet a vendégek és az eredeti japán szakács nemcsak hogy elkészíti az ételeket (sült húsok, rákok, egyéb hasonlók felhasználásával), de még egy komplett performanszt is előad két késsel a kezében. Az csak a kezdet, hogy dobálja őket miközben felvágja a gyönyörű marha darabokat, de egyszer csak egy hatalmas fehér hagymát kezdett el körülbelül centis szeletekre vágni. Ezeket a szeleteket ügyesen megforgatva csinált belőle egy helyes kis tornyot, amibe valami alkoholszerű folyadékot öntött, amelytől lángolni kezdett a hagymatorony teteje mint egy tűzhányónak, majd ezt elfújta és dőlni kezdett a füst a tetején. A hangulat ekkor már a tetőfokára hágott, de ebben a pillanatban elővarázsolt valami sípfélét, amellyel vonatfüttyöt utánzott mélységes ámulatba taszítva mindannyiunkat. Itt történt az is, hogy a szakács megkérdezte az elején, hogy kérünk-e sakét. Amikor apám járt japánban sok évvel azelőtt, akkor hozott onnan ilyen italt, tudtam, hogy rizspálinka és hogy gyakorlatilag nincs semmi íze, de a japánok szeretik és tisztelik (bizonyára kötődik hozzá ezer és ezer hagyomány és legenda). Természetesen kértünk, mert gondoltuk, hogy a meglepően jó japán sör elé pont megfelel majd. Pici porcelán poharak kerültek elő, amiket a szakács barátunk a vaslap szélére helyezett el, hogy melegedjenek. Mondom én már ismertem ezt az italt, tudtam, hogy melegen isszák akik autentikusak akarnak lenni, egyszer meg is kóstoltuk apámmal úgy. Hát mit mondjak… Hidegen se jó, de melegen… Ezért aztán én azonnal levettem a vaslap széléről és az asztal fa részére tettem. Mikor ezt a vendéglátónk észrevette azonnal visszatette a vaslapra és mondott japánul valami lenézőt. Én elvettem ismét, ő visszatette. Párszor még ezt eljátszottuk, egészen addig, hogy – legalábbis én úgy éreztem – megfenyegetett az egyik késével, hogy jobb lesz ha nem okoskodom, mert ha már ideevett a fene onnan Bukarestből vagy honnan, jobb lesz ha betartom a szabályokat. A végét ki lehet találni: meleg sakét ittam angyali mosollyal az arcomon.

A későbbi kaliforniai és nevadai utunkról gasztronómiai szempontból összefoglalóan elég annyit elmondani, hogy az a rákok, polipok és egyéb tengeri teremtmények elfogyasztása körül forgott, tekintve hogy időnk nagyobb részét San Franciscoban töltöttük. (Egyszer már írtam itteni csodálatos reggeli élményeimről.) Amikor megérkeztünk ide, akkor jó magyar szokáshoz híven azonnal az evésre gondoltunk és a tengerparton – látótávolságra az Alcatraztól – találtunk is egy vicces helyet. Például adtak mindenkinek ajándékba egy rikító sárga műanyag ráknyitogató célszerszámot, amire az volt ráírva nagy betűkkel, hogy „ellopva Freddy étterméből” – vagy valami ilyesmi -, ebből azt gondoltuk, hogy ez a miénk. Azt hiszem azóta is megvan. Az étlapon rengetegféle rákból készült étel volt, de ezt mi nem tudtuk ugyanis olyan fantázianevekkel volt ellátva amiből egy szót sem ismertünk. Próbáltunk ár alapján tájékozódni és olyanokat választani amik elég drágák voltak ahhoz, hogy nagy adagot remélhessünk tőlük. Hát ez hol bejött hol nem. Volt aki egy hatalmas gyönyörű homárt kapott, de azon ugye túl sok ennivaló nincs, nekem például egy kábé félméteres rákdarabokkal megrakott fogás jutott, ami azért elég volt, fogjuk rá. A legfurább azért mégis az volt, hogy egyikünk kapott egy piros zománcos fazekat (minimum 5 literes), ami tele volt a legkülönbözőbb főtt rákokkal, de meglepetésképpen a fazék alján még volt egy kábé 30 centis darab – leginkább az itthoni lecsóba valóra hasonlító – kolbász is. Tulajdonképpen ő járt a legjobban. Az est mindenesetre jól sikerült, olyannyira, hogy be akartunk menni az általunk csak hallomásból ismert Hooters-be, de sajnos amire leküzdöttük a rákokat az már bezárt, így sok évet kellett várnom amire eljutottam egy ilyen egységbe, de az már Budapesten volt (és persze csalódást okozott, de ez már egy másik történet). A San Franciscoi első esténket megkoronázandó azt gondoltuk, hogy veszünk a majdnem éjjel-nappal nyitva tartó boltban egy sört és kiülünk a tengerpartra bámulás, elmélkedés illetve világmegváltás céljából. A gondolatot tett követte, a boltban kértünk is japán sört pintes (!) üvegben (ugye én már ismeretségben voltam velük). A kiszolgáló srác a kiválasztott üveget mielőtt ideadta volna egy barna papírzacskóba tette. Mondtam neki, hogy nem szükséges pazarolni a csomagolást, mert itt mindjárt megisszuk. Ezen ő nagyon megbotránkozott és elmagyarázta, sőt könyörögve kérte, hogy ne vegyük ki a zacskóból a boltban, mert őt véresre büntetik, ha megtesszük. Hogy az utcán mit csinálunk az őt már nem érdekli. (Fura ez az Amerika azért.) Mondtam neki, hogy oké, megértem és nem szeretnék neki rosszat, de ha egy sörnyitója volna és felbontaná, akkor azt megköszönném nagyon. Na erre még inkább kiakadt és azt mondta, hogy ez elképzelhetetlen, de pont van egy dollárért nyitója, vegyem meg és nem ismerjük egymást. Ebben maradtunk.

Végül pedig idekívánkozik az a történet is, amikor a nagy vendéglátó partnerünk jóvoltából megnéztünk egy igazi kaliforniai borászatot is Napa Valley-ben. Minimum 50 fok volt akkor, fújt a sivatagi szél, így kifejezetten jó volt, amikor végre bementünk a jegesre hűtött épületbe. Egy néni fogadott minket, az ajtóban, aki azt mondta, hogy mielőtt továbbmennénk, lépjünk vissza egy kicsit az udvarra, mert szeretne mutatni valami érdekeset. Odakalauzolt bennünket két csenevész szőlőtőkéhez, amin volt pár összeszáradt fürt is. Odamentünk és vártuk, hogy majd előadja, hogy higgyük el, hogy ennek az ükapját még Kolumbusz Kristóf hozta a Santa Maria-n az Óhazából, vagy hogy ez olyan különleges fajta, hogy jól nézzük meg, mert ilyet kerek e világon nem találunk többet. De nem. Mindössze az volt a célja, hogy megmutassa nekünk, hogy milyen is a szőlő úgy általában. Mivel olyan túl nagy érdeklődést nem mutattunk, és mert mondtuk, hogy nálunk otthon tetszik tudni egy bizonyos szint fölött azért nem nő úgy fel ember, hogy be ne rúgna egy iskola által szervezett szüret alkalmával, kicsit meglepődött vendéglátónk, és mondta hogy oda olyanok szoktak jönni általában akik el sem tudják képzelni milyen a szőlő, sőt az végképp nekik, hogy abból van a bor. Na ezen túllendülve megtekintettük a hatalmas csarnokot ahol a rozsdamentes acél tartályok álltak katonás rendben, megnéztük a feldolgozás lépéseit is. Na tök jó. A végén megkérdeztem, hogy megnézhetjük-e a pincéket is? Erre csak nézett, és mondta, hogy hát öööö azok nincsenek, minden a felszín felett van és tizedfok pontossággal állítják be a hőmérsékletet légkondicionálóval. Tudniillik ez sokkal jobb megoldás mint az Európában oly elterjedt és sokkal elmaradottabb pince megoldás, mert nem kell le-föl hordani az anyagot. Anyád! – gondoltuk egyszerűen. Kicsit már elbizonytalanodva mentünk kóstolni egy gyönyörű szobába, ahol sok éves nehéz bútorok álltak finom poharakkal, kis falat ételekkel. A kísérő néni könnybe lábadt szemmel mesélt a borászat tulajdonosainak olasz őseiről, a hagyományokról amiket ápolnak és közben ittuk a pont megfelelően behűtött korrekt borokat. (Korrekt, talán ez a legjobb szó rá…) a beszélgetés során megkérdeztük, hogy egyébként a néni hogyan rokona a telepítő ősöknek. Erre ő teljes természetességgel és minden megingás nélkül azt válaszolta, hogy ja, ő sehogy, itt lakik a közelben és ingatlanügynök, csak néha besegít ilyen alkalmakkor 100 dolláros órabérért. Egyébként soha meg nem inna egy korty bort, lévén megrögzött antialkoholista. Na mondom magamban, lehet hogy a lehetőségek hazája ez az Amerika, de azért abban megegyezhetünk, hogy megérett a pusztulásra.

Jó pár héttel azután, hogy a vállalati irodaházunkban az eddig ott üzemelő menza – sokunk mérsékelt bánatára – átadta magát az örökkévalónak, vagyis látszólag minden közvetlen előzmény nélkül egy kiragasztott papíron közölték, hogy „köszi srácok az eddigieket, de mi bezárunk”, talán nem gyalázatos dolog egy korántsem a teljesség igényével készült élménybeszámolót adni a menzai élményeimről.

Az első amire emlékszem az a Katowice étterem volt. Én nem tudom, miért ez volt a neve az azóta régen kiérdemesült helynek, amely Miskolcon az ottaniak által ikonikusként tisztelt úgynevezett húszemeletes tövében várta a látogatóit. Gyerekkoromban nem is értettem a nevet és mivel apám csak úgy leegyszerűsítve – nyilván mert bizonyos különleges és gyengéd szálak fűzték hozzá – Katónak hívta, azt gondoltam, hogy a Katowice az a Katónak, tehát a Katalinnak valami pusztítóan becézett formája. Sok évnek kellett eltelnie amíg rájöttem, hogy egy lengyel testvérvárosi kapcsolat emlékét őrzi az egység. Azt kell mondjam, hogy a Kató gyerekkoromnak azon szakaszában, amikor még nem döntöttem el, hogy közepesen magasan művelt jógyerek, vagy korai alkoholizmusba züllött, majd fiatalon elhunyt galeritag leszek (mint annyian a lakótelep akkori úgynevezett vagányai (Dzsudu, Mucu, Cini stb.) közül), a fontos helyszínek közé tartozott. Alsó tagozatos koromban azért, mert a pléhvel fedett kocsmai pulton, mindjárt a még ki nem tisztított hamutartók és a kommersz szeszes üvegek mellett krémest árultak, amit a maximum sörcsapolásra és kávéfőzésre kiképzett pincérek és pultosok mértek nem túl nagy lelkesedéssel. Később meg azért, mert a presszó tágas előterében volt egy flipper gép (még ma is hallom a fülemben a lesajnáló „schááááde” géphangját, amikor elbénáztam a golyót), ami mellett akkor a gyerekkorunk nagy részét töltöttük a többi – a jógyerek vs. alkoholista versenyben még szintén döntetlenre álló – fiúval és lánnyal. Itt tanultam meg, hogy a szabályok több rétegben is áthághatóak, hiszen nem feltétlenül kell minden flipper játékhoz új ötforintos, ha van egy darab damilod amire felkötheted az érmét és persze egy kis kézügyességed is, sőt a szórakozóhelyi sörivás sem éppen kor kérdése hiszen a pincérek a jatt kedvéért szívesen bevállalnak egy kis kockázatot.

Volt egy időszak amikor hétvégén és hétköznap esténként a flipper mellett töltöttük az időt, de délben meg ebédelni jártunk oda az iskolából. Azt már nem tudom, miért nem a huszonkettes iskola menzáját használtuk erre a célra, lehet, hogy ebben közrejátszott, hogy anyámnak voltak bennfentes információi, lévén, hogy ő az akkori Köjálnál, – ma talán ÁNTSZ-nél – dolgozott. Olyan nagyon sok mindenre nem emlékszem a Kató menzai szolgáltatásával kapcsolatban, talán csak arra, hogy nekünk, általános iskolásoknak is olyan kiszolgálásban volt részünk, mint bármilyen rendes vendégnek, vagyis fehér kabátos pincérek hozták kis fémcsészében a lobogóan forró levest, amit egy csodálatosan begyakorlott mozdulattal öntöttek az előttünk lévő tányérba. Ilyenkor azért tanácsos volt hátradőlni, mert attól lehetett félni, hogy az a mozdulat mégsem lesz annyira hibátlan és a nagy igyekezetben ránkfröccsen a leves. De nem, ez soha nem fordult elő azt hiszem. Még annyit a Katóról, hogy az iskolai gyereknapok megkoronázása az volt amikor testületileg és szigorúan kettes sorban átvonultunk oda Sarokházat enni. Tegye fel a kezét, aki tudja, mi a Sarokház! Elárulom: csokitorta totálisan beterítve tajszínhabbal, de úgy hogy maga a sütemény ki sem látszik. Magyarul maga a gyerekkorunk csodája. Emiatt voltam lelkes úttörő. A gyerekeim a Dunántúlon születtek, így először ők konkrétan nem hitték el, hogy létezik ilyen, csak akkor amikor egy miskolci cukrászdában meglátták a pultban.

A második menzai élményem az már a középiskolához kötődik. Egészen pontosan a konyha és az étterem nem az iskolában volt, hanem az azzal szomszédos kollégium földszintjén. Oda járt a környék szinte minden gimnáziumának és egyéb iskoláinak szinte minden tanulója. Arra emlékszem, hogy a kaja ehetetlen volt, a felügyelő – és a feladat miatt vérig sértett és/vagy unott – tanárok akut idegbetegség jeleivel próbáltak minket csendben és valami kényszerképzet miatt szabályos sorban tartani, mindezt tetézve még félórákat is kellett várni, hogy bejussunk. Mindezek ellenére semmi esetre sem hagytunk volna ki egy napot sem, hogy megjelenjünk ott. Ennek az egyszerű oka az volt, hogy ez a diákotthon történetesen egy lánykollégium volt, ahol elsősorban egészségügyi szakközépiskolába járó – így az emberi test anatómiája és működése után mintegy hivatalból fokozottan érdeklődő – lányok laktak és ebédeltek. Ők a nyári hónapokban a saját anatómiájukat, illetve korukat sokszor meghazudtolóan fejlett nemi jegyeiket szívesen tették ki közszemlére, így nekünk – a pubertás kellős közepén – ez maga volt a mennyország, maci a málnásban, kukac az almában és így tovább. Egyetlen konkrét ételt sem tudok felidézni abból az időből, de ennél rosszabb, hogy sokszor – amikor a nyár a szokásosnál melegebb, a diáklányok pedig a szokásosnál is bevállalósabbak voltak -, ha megfeszítettek se tudtam otthon elmondani mi volt az ebéd, mert az idegszálaimat és agysejtjeimet valami egészen más kötötte le, mintegy vegetatív automatizmusba taszítva a táplálkozás tevékenységét.

A főiskolai menza már egészen más volt. A hangulatát az adta meg, hogy ott tartották a legendás „keddi bulikat”, így sokszor valami átható lelkiismeret furdalással mentünk szerdán ebédelni. Sok szót a kajára nem érdemes fordítani, semmi emlékezetes nem volt benne. Maga az étterem azért még a rendszeres partikon túl is szürreális élmények tanúja volt. Ott hallottam először váratlanul megszólalni például – táskaméretű és dögnehéz – mobiltelefont, mintegy egycsapásra elhallgattatva és megdöbbentve a több százas ebédelő tömeget. Ott történt az is, hogy a mindenki K. Petikéje, aki egyetlen – télen-nyáron használt – tornacipőjéről és hosszú göndör hajáról volt méltán híres, rendszeresen ebédelt a futószalagról. Az ebédlő rövidebb oldalának teljes hosszában ugyanis egy futószalag futott be a konyhába, amire a használt tálcákat – sokszor jelentős ételmaradékkal – el kellett helyezni. Ezeken valóban jelentékeny húsok és egyebek voltak még, amelyek Petikének ingyenes ebédet, nekünk ez a sajátos újrahasznosítás megbotránkozást és iskolatársunk bátorsága miatt kis irigységet jelentett. Itt a főiskolai menzán volt az az ikonikus konyhai kiszolgáló jóember is, aki munkájának minden részletét és következményét is jól ismerte, így amikor egy valódi pléh vödörben hozta az újabb adag babfőzeléket, hogy beleöntse a tálalóba, akkor egy finom, de félreérthetetlen kézmozdulattal jelezte az ablak előtt sorban állóknak, hogy lépjenek egyet hátrább, mert itt fröcsögés lesz, bármennyire vigyáz is. Persze ez nem kötelező, csak baráti javaslat. Soha nem tévedett.

Máris eljutottunk a – nem is annyira – szép emlékű csíz (na jó: Cheese) étteremhez, amelyhez a közelmúlt élményei kötődnek. Mivel itt felnőtt fejjel kajáltam hetente néhányszor, egészen máshogy néztem rá. Sokszor úgynevezett munkaebédeket tartottunk, ami azt jelentette legtöbbször, hogy lementünk azért hogy megbeszéljünk valami rémesen fontos szakmai/üzleti kérdést, de eldumáltuk az időt annak ecsetelésével, hogy ki mit főzött és hol kirándult a hétvégén, így azzal álltunk fel az asztaltól, hogy jobb lesz ha mégis csak szervezünk egy valódi meetinget, valódi tárgyalóban. Itt ettem csodálatosan fura és elcseszett dolgokat. Nem tudom, hogy az alapanyagot honnan szerezték be, de ilyen tökéletesen íztelen és gyárilag száraz (!) rántott sajtot se előtte, se azóta sehol nem ettem és abban is nagyok voltak, hogy ugyanazt (figyelem! nem ugyanolyan, ugyanaz!) az egyszerű sült csirkecombot hogyan lehet minden nap más néven eladni. Mivel a csíz már megszűnt létezni – és halottakról vagy jót… – azért nem mehetek el amellett, hogy voltak igenis jó tulajdonságai is ennek a menzának. Például a kihűlt rántott camembert mellé sehol sem adtak olyan áfonyalekvárt mint ott, de a leginkább megkérdőjelezhetően pozitív tulajdonsága mégis az volt, hogy miután megkaptad a közepesen rossz kajádat a félig elmosott tálcádra, a fizetésnél mégis egy magas minőségű helyen érezhetted magad, már ami az árszínvonalat illeti. Nem vagyok egy közismert éttermi kekec, soha nem szoktam ételt ehetetlenség címén visszaküldeni, de itt ez is megtörtént egy taplóra száradt rizsfelfújt kapcsán. Igaz ehhez valószínűleg az is kellett, hogy történetesen épp a főnökömmel ebédeljek akkor, vagyis meg kellett mutatnunk egymásnak az üzleti életben is olyannyira fontos meg nem alkuvás, igényesség és a „megkérjük a minőséget a pénzünkért és kiállunk az igazunkért b+” attitűdöt. Azt már nem is beszéltük ki, hogy ennek a visszaküldésnek az eredménye még lehangolóbb volt mint maga a rizsfelfújt, mert annak ellenértékét egy vállalhatatlanul mocskos pólóban a konyhában dolgozó kollegina hozta ki és a ki nem mondott gondolatunk az volt, hogy ha így dolgoznak ott, vajon milyenek lehetnek egyébként a körülmények. Azt, hogy csíz – ha jól számolom – majdnem 5 évig bírta csak annak lehet az eredménye, hogy ez volt ez egyetlen hely, amit az utcára való kilépés nélkül meg lehetett közelíteni, és mint tudjuk az éhség nagy úr, annál csak egy nagyobb van: a lustaság.

Egyszer már említettem a vargabélest és anyósom utolérhetetlenül működő ütemérzékét. Ez a két dolog úgy függ össze, hogy anyósom csodálatosan tudja kiszámítani azt, hogy mikor ér oda hozzájuk a lánya, az unokái, az unokái kutyája és végül, de nem utolsó sorban a kedvenc veje, vagyis én. (Nem olyan nagy kunszt kedvencnek lenni, hogy a feleségemen kívül még két fia van anyósomnak, így a vej címet egyedül én viselem büszkén.) Ez a számítási képesség azért nagyra becsülendő, mert azzal jár, hogy amire odaérünk pont addigra lesz a vargabéles langymeleg, vagyis éppen alkalmas a gátlástalan és semmilyen etikettet, udvariasságot figyelembe nem vevő habzsolásra. A helyzet az ugyanis, hogy anyósom vargabélesével nagyon mást tenni nemi is lehet, mint két pofára tömni befelé és miután 6-8 darab lecsúszott, utána köszönni és megkérdezni, hogy úgy egyébként hogy tetszenek lenni. (És levenni a sílécet, ahogy abban a szakállas viccben. Ha valaki nem ismeri, szóljon, elmondom…) Nem lehet vele mást tenni, mert – komoly szakértőként mondhatom – hogy az a legjobbak közül való. Ezt arra a tényre és gyakorlatra alapozom, hogy amennyiben egy étteremben van az étlapon vargabéles, akkor abból mindig rendelek, mert ahogy egy hajszál DNS-éből meg lehet határozni az egész emberi génállományt, betegségeket, jó és rossz tulajdonságokat, úgy egy falat vargabélesből is igen messzemenő tapasztalatokra lehet szert tenni a szóban forgó konyha működését és minőségét illetően. Van úgy például, hogy az adag egyszerűen száraz, mert kispórolták belőle a megfelelő mennyiségű tejfölt, vagy nem lazították fel eléggé a felvert tojáshabbal a túrós masszát. Itt a vendéglős valószínűleg más ételek hozzávalóit is képes manipulálni. Az is előfordul, hogy túlságosan vastag a két vékony tésztaréteg között a lényeget adó keverék, így át sem sül rendesen –  ebben az esetben a szakács hajlamos a dolgok nyegle összecsapására és egyáltalán nem körültekintő. Előfordul még, hogy az alsó-felső tésztát leheletvékony réteslap helyett valami vastag, rágós förmedvénnyel váltják ki, elrontva az egészet, de a leggyanúsabb mégis az, ha a tányéron nyakon öntik valami szósszal, hogy elfedjenek valami végletes hibát. A jó vargabéles olyan, hogy a benne lévő cérnametéltnek minden egyes szálát külön érzed a nyelveden és a szájpadlásodon, de az egész mégis egyetlen egységes egészt alkot. A túró-tejföl-tojáshab háromszöge pedig olyan egyetértésben és megfelelő arányban áll együtt az édes tejben kifőzött cérnametélttel, hogy az előtt még Leonardo da Vinci is vigyázzmenetben vonulna el, magasba emelve a méltán híres aranymetszést ábrázoló alkotását. Én azt gondolom – gondoltam – hogy egyáltalán nem bonyolult és ördöngős dolog jó vargabélest készíteni. A részletes recepttel nem untatnék itt senkit, rengeteg helyen megtalálható. Nagy vonalakban elmondva, anyósom kábé úgy csinálja, hogy vesz egy nagyjából fél kiló cérnametéltet, egy kiló túrót (látszik, hogy nem akármilyen fogyasztásra számít – és nem alaptalanul!), egy jó nagy tejfölt, – a mazsolát kihagyja, mert a gyerekeim utálják -, pár tojás. Tészta kifőz, kihűl. Túró-tejföl, cukor, titkos dolgok összekeverve, bele a tészta, óvatosan a tojáshabbal összeforgatva, tepsi, réteslap alul-felül, kis tojáskenet a tetejére, mehet a sütőbe. Mindezt nem ám centizve meg méregetve, hanem – ő úgy mondja: gondolomformán – csak úgy laza csuklóval.  Csak hogy a fiatalok (lásd még: random geek-ek) is értsék: anyósom a vargabéles applikációt már rég letöltötte és a háttérben futtatja – ja, és nem upgrade-eli sosem. Egy óra alatt kész az egész.

Egyszer próbáltam csak meg utánozni. Kicsit elbíztam magam és kisebb-nagyobb konyhai sikereim után azt gondoltam, hogy megértem arra, hogy nekiálljak. Minden hozzávaló volt otthon, túró, tejföl por- és vaníliás cukor, tojás, cérnametélt ugyan nem, de előhívtam a kreativitásomat, amely azt mondatta velem, hogy cérnametélt ugyan nincs, de van spagetti tészta, amely ugyanolyan anyagból van, csak egy kicsit vastagabb. Kifőztem, kihűtöttem, összekevertem (kicsit fura volt, mintha karnyi kígyók tekeregtek volna a hóban, cuki kis kukacok helyett), de ekkor még bíztam a végeredményben és főleg magamban. Réteslap, közé a massza, kisüt. Kivesz, hagy hűlni. Megkóstol. Kidob. (Legalábbis ezt tettem volna legszívesebben, mert az eredmény egy száraz, ehetetlen, leginkább a harmadnapos menzai túróstésztához hasonlító valami lett, amit minimum borsodóba kellett volna mártogatni, hogy valahogy lecsússzon, illetve, hogy az abban lévő maradék alkohol tompítsa a bánatomat valamelyest.

A fiaskó után elemezni kezdtem – a maradék bor mellett – a hibámat. Ehhez a matematikát hívtam segítségül és rövidesen meg is találtam az okokat. A helyzet ugyanis a következő: a cérnametélt átmérője kb. 0,5 , a spagettié kb. 2 mm száraz állapotban. Kifőve ennek nagyjából a duplája 1 illetve 4. Látszólag ez nem sokat számít, de ha kiszámoljuk a kétféle tészta keresztmetszetét, akkor mintegy 16-szoros különbséget találunk. Amint az közismert a vargabéles élvezeti értékét az határozza meg, hogy egy négyzetmilliméternyi tésztával mennyi túró-tejföl-satöbbi keverék kerül egy falatra a szánkba. Ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ugyanannyi spagettihez 16-szor annyi (16 kiló) túró kellene, ami természetesen nonszensz, arról nem is beszélve, hogy ugyanilyen arányban nagyobb száj is kell, ami pedig már csak antropológiai-anatómiai szempontból is kivitelezhetetlen.

Erre jutottam. A végkövetkeztetés pedig az, hogy soha ne használj cérnametélt helyett spagettit, hiába néz ki ugyanúgy messziről, de a legjobb megoldás az, ha kedvenc anyósodra bízod az ehhez hasonló dolgokat, ő biztos nem hibázik ekkorát. Soha többet nem próbáltam vargabélest csinálni, pedig többször volt már olyan pillanat, amikor minden hozzávaló egyszerre rendelkezésre állt. De nem álltam neki, mert amikor elkezdtem volna, mindig megjelent a lelki szemeim és ízlelőbimbóim előtt anyósom verziója és nem tehettem mást, mint vártam a következő alkalmat és bíztam a laza csuklójában, a háttérben futó szoftverben és persze az ütemérzékében.

… Tóth Marival – mondhatnám fitogtatva a klasszikus műveltségemet, de hát nem éppen ez volt a terv. A terv ugyanis az volt, hogy először életünkben kipróbáljuk ezt fajta nyaralást is, amiről eddig csak olvastunk és az ismerőseinktől hallottunk. Eddig mindig vagy úgynevezett önellátós, reggelis, legdurvább esetben is félpanziós üdüléseket választottunk. Nem volt ezzel baj, de hát mindig csillagászati mennyiségű pénzt költöttünk el és leginkább kajára. Mindig volt egy olyan étterem, amit még nem próbáltunk ki és ami mellett napközben elmentünk, ahol egy hozzánk hasonló család csodálatra méltó haltálakat evett, összefuttatva a szánkban az összes nyálat. Az elhatározás már körülbelül februárban megérett, így felütöttem hát a booking.com-ot és megnéztem, hogy a kedvenc görög helyünkön (már vagy négyszer voltunk ott, így méltán nevezhetjük a kedvencünknek – pici zsákbamacskának tűnt, hogy utoljára vagy hat éve, de ezen könnyedén átsiklottunk…) van-e all-inclusive ajánlat. Hát volt. Nagyon étvágygerjesztően és csábítóan voltak leírva a következők (kicsit leegyszerűsítve): reggeli, ebéd, vacsora svédasztalról, reggel 10-től este 11-ig kávé, gyümölcslé, víz korlátlanul, délután 1-től sör, bor, helyi alkoholos italok (értsd: ouzo, tsipuro) szintén korlátlanul, délután fagyi, és snack, mindez megspékelve azzal, hogy ezek elérhetősége hol a szobánkhoz közeli pool-, hol a tengerparthoz közeli beach-bárban áll rendelkezésre. (Ez utóbbi kitételnek – mint kiderült – különös jelentősége van, mert amikor első este a szobánk teraszán a szerencsés megérkezés örömére megejtett kártyaparti közben leugranál egy sörért a 10 méterre lévő – és nyitva tartó – pool bárba, akkor ott mosolyogva közlik, hogy este 9 és 11 között az a-i ellátás a beach bárban áll rendelkezésre, fáradjak oda legyek olyan jó – végül is ez sincs messzebb mint 500 méter és 20 méter szintkülönbség, ami éppen elég arra, hogy ha odamegyek egy sörért, mire felérek már mehetek is vissza, ami így egy nagyon veszélyes végtelen ciklust eredményez.) Mindennek a tetejébe heti egyszer görög est és egyszer gyermek animáció. Ez volt az ajánlat. Én ezt – all-inclusive-szűz nyaralóként – a következőképpen képzeltem el: legyek bárhol és legyen ez bármikor, egy hadseregre való kiszolgáló személyzet lesi a kéréseimet és amit a bárban kapni lehet azt megkapom, amikor csak akarom. (Jé, ez rímel, ami nem is baj, mert ilyen kis lírikus hajlamban és hangulatban képzeltem el az egész nyaralást, amikor átadhatom magam a teljes kikapcsolódásnak és csak az újabb és már nem kívánt sörök elhárításával kell foglalkoznom.) A valóság nem egészen ilyen volt. Úgy szeretném összefoglalni a tapasztalataimat, hogy egy másodpercig sem állítom, hogy a booking valótlan infókat adott meg, sőt megkockáztatom, hogy minden szava igaz volt:

• Reggeli-ebéd-vacsora svédasztalról: itthon ennél a pontnál valódi görög specialitásokat képzeltünk úgy, hogy a souvlaki és a gyros minimum mindennapos és legalábbis kétnaponta olyan kedvencek is terítékre kerülnek, mint a hajszálvékonyra vágott és így kisütött cukkini tzatzikival. Ezzel szemben ami  mindennapos volt, az a zacskósleves és a porból készült krumplipüré, valamint a spagetti paradicsomszósszal. Néha volt kagyló is (kétes eredetű paradicsomszószban) illetve sült hús, ami némely esetben ehetetlen rágósságot mutatott. Mi béketűrő emberek vagyunk, így ezen hamar túltettük magunkat és a tésztát betudtuk annak, hogy több mint 50%-ban kicsi gyerekek vannak a turnusban és tapasztalatból tudom, hogy szinte ez az egyetlen étel, amit üzembiztosan mindig megesznek. A rágós húsnak pedig a kutyánk nagyon örült, az ő öröme pedig a miénk is. Pár nap után azért ráéreztünk arra, hogy van egy (két) óriási előnye a kajának, hogy nem kell érte menni, mert ott van előttünk (és hogy azért összességében nem ehetetlen). Azért az jellemző, hogy egy kirándulás alkalmával (amikor már nem bírtuk a fetrengést a parton), nagy családi egyetértésben és mindenféle ellenérzés nélkül cseréltük le az a-i kajánkat valami valódi görögre.
• Kávé és üdítő. Ez is igaz volt, ugyanis ki volt téve egy harmadosztályú kávéautomata ami valóban éjjel-nappal működött és ontotta magából a porból készült melegvizet, nem is beszélve a hígított ananászlevet adagoló szerkezettől. Na de nem kávézni meg az ember Görögországba, hanem frappét inni. A frappe – ha valaki nem tudná – (lehetőleg jó minőségű) instant kávé kis vízzel felhabosítva – erre rendszeresített habosító cuccal – majd tejjel, cukorral turbózva és jégkockával átnyújtva a hidegre szomjazó és/vagy bágyadt strandolónak. Látszólag ezzel sem volt baj, csak az volt a lehangoló, amikor a karszalaggal megbillogozott a-i vendég kisebb pohárban, kevesebb szárazanyaggal és odafigyeléssel készült kávét kapott szemben az azonnali fizetővendég csodálatos és íncsiklandozó adagjával.
• Helyi alkoholos italok: nekem volt már – sok évvel ezelőtt – egy szörnyű balesetem az ouzoval. Ekkor voltam életemben a legközelebb az akut alkoholmérgezéshez, tudniillik amikor először és hirtelen felindulásból elkövetett görög nyaralásunkból szerencsésen hazatérve a szomszédainkkal benyakaltunk belőle több mint egy litert (!). Ez egy rossz élmény, amit nehéz elfelejteni, pláne, hogy a családom néha emlékeztet is rá. A tsipuro egyébként olyan mint az ouzo, csak sokkal erősebb. Na most abból a tételből kiindulva, hogy a potya mivolt erősen emeli a minőséget, gondoltam, kipróbálom mindkettőt. Az ouzo nem hazudott, az én érzéseimet és belső szerveimet felkavarta, de még el tudtam róla képzelni, hogy valaki szereti. Egyszer kértem tsipurot is, ez kevésbé volt ismert a számomra, csak egyszer találkoztam vele, amikor sok évvel ezelőtt egy görög házigazda házi változattal kínált és illetlenség lett volna visszautasítani – a többire momentán nem emlékszem. Akkor gondoltam, hogy valami iszonyat fog következni, amikor az egyébként – nyilván főnöki utasításra – meglehetősen spórolós kiszolgáló leány a tsipurót egyáltalán nem sajnálta, hanem egy vizespoharat félig töltött, ami még akkor is szép teljesítmény, ha volt benne két jégkocka is. Amikor megkaptam, még azt gondoltam, hogy nem lehet olyan ital, ami rajtam kifogna (lásd még: potya). A lányom csak beleszagolt és azt kérte kétségbeesve, hogy ne igyam meg, ha Istent ismerek. Az illata (szaga) valóban a barbon arcszesz, a micellás arcvíz, a petróleum és a tesco value márkájú körömlakk lemosó egyértelmű jegyeit mutatta, amit a egy rövid és óvatos korty után a tengerparti homokba öntöttem, kockáztatva ezzel, hogy kilyukad a föld és mindannyian valahol a déli féltekén találjuk magunkat.
• Fagyi és délutáni snack: itt akkor éreztük magunkat enyhén lehülyézve, amikor fagyit kérve a már említett pincérlány a mi adagunkat nem a gusztán megrakott, bármely cukrászdának a becsületére váló pultból kanalazta ki, hanem a kizárólag a karszalagosoknak szánt hűtőből adott valami olyasmit, amit értelmesebb volt a színével megkülönböztetni és nem az ízével, mert az íze közel ugyanaz volt mindegyiknek. Nem volt jobb a helyzet a snack-el sem, ez abban merült ki, hogy egy tortabúra alatt pár szomorú toast kenyér szelet között még szomorúbb sajtszelet figyelt és várt a sorsát – mármint, hogy valaki csak-csak megeszi, de mindenkit megnyugtatok, erre egy hét alatt nem került sor.
• Bor és sör: megkóstoltuk persze ezeket is. A fehér bor olyan volt, mintha a medence vizét gazdagon keverték volna el egy kis orvosi klórral (ha van ilyen), valamint ecetet is adtak volna hozzá – gondolom ezt csak a hatásosabb fogyókúra kedvéért. A vörösbor egészen elviselhető volt, már persze 1/3 – 2/3 arányban kólával keverve, amit nem bántunk, mert ennek kapcsán elmondhattuk azt a gyerekeinknek, hogy na látjátok, ez az az ital, amit mi is nagyon szerettünk megboldogult fiatalkorunkban és amihez egyébként komoly felnőtt ember nem nyúl. A sör rendben volt és ez óriási szerencse, mert ha az is gáz lett volna, akkor valóban rosszul éreztem volna magam, de ez az egyetlen tény kihozta döntetlenre – a matematika nyelvén szólva pozitív nullára – az ellátást.

Összefoglalva azt kell mondanom, hogy legközelebb azért meggondolom ezt az all-inclusive dolgot, mert látszik,  hogy a vendéglátók nagyon szeretik az ilyen csomagra befizető vendégeket, de legeslegjobban azt szeretik, ha inkább nem nagyon fogyasztanak semmit. Kicsit úgy éreztem, mintha azt sugallnák felénk, hogy minden egyes elfogyasztott sör vagy más nekik kimondott ráfizetés lenne és nekem kellene minimum elnézést kérnem de mindenképp szerénységet tanúsítanom. Ez annyira nem esett jól, mi tagadás, de hát én akartam, én dőltem be a reklámnak. Nyugodjon meg a kedves olvasó, azért nem éreztük rosszul magunkat…

Itt ülök a budapesti repülőtér egy nagy kártyakibocsátó cég által szponzorált és szolíd, megnyugtató fénnyel bevilágított úgynevezett lounge-jában és Heineken sört iszom. A helyzet az, hogy ha van az az úgynevezett „eurobeer”, hát akkor ez az. Mivel a világon mindenhol kapható, ezért gondosan ki van belőle pusztítva mind jellegzetesség, karakter, vagyis ahogy a Földteke bármely szegletében ugyanolyan a piros-sárga hamburger úgy ez a sör is ugyanolyan rossz bárhol is legyünk – de legalább nincsenek meglepetések. Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire csapnivaló, akkor vajon miért is büntetem magam vele. A válasz egyszerű. Az itt található sör minőségét csodálatos módon emeli meg az, hogy – ahogy a Megint tanú című örökbecsű opuszban Pelikánnak mondták a kacér escortlányok a pezsgőfürdőben, miután nagy nehezen leráncigálták a gumicsizmát a lábáról: „magának ma minden grátisz”, vagyis a nem olcsó hitelkártyámnak köszönhetően ingyen ihatok nemcsak sört, de ehetek (ehetnék) például sajtos rolót is. Ahogy például Londonban is meg tud keseredni a szánkban a legfinomabb London Pride is, ha az átszámítás és a hány-korsó-rizmajert-vehetnék-ezért-csepelen gondolatsorok örvényébe csavarodunk (nem ajánlom senkinek, ha kell használjunk agykontrollt ahhoz, hogy elkerüljük a negatív érzéseket), úgy lesz a középszertől messze lejjebb lévő Heinekenből élvezetes csodasör pillanatok alatt már ha az potya. Hiába no, a lét határozza meg a tudatot, ahogy azt tudományos szocializmusból annak idején megtanultuk, – de legalábbis hallottuk – olyan szavak kíséretében mint az „empiriokriticizmus”, vagy a „duma bojkottja”, ha már a Tanúnál tartottunk.

Ha úgy alakult, hogy itt kell várnom, akkor arra szeretném kihasználni az időt, hogy pár repülős élményemet megosszam, természetesen az ételekkel, italokkal kapcsolatosan.

Ha felületesen nézzük a légikísérők munkáját, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy egy McDonalds-os kiszolgálóval helyezzük őket egy polcra. Mert hát mit is látunk. Beszállás, szép mosolygás, utána rövid pantomim, szigorú tekintettel megnézik bekapcsoltam-e az övet és felhajtottam-e az asztalt is, majd felszállás után kis titkos előkészület után végigtolják a zsúrkocsikat és választhatsz, hogy sós, vagy édes, sonkás vagy sajtos, netán csirke vagy tészta. Ez az előítélet akkor változott meg bennem, amikor egyik alkalommal olyan turbulenciába keveredett a gépünk valahol Bécs és Bonn között, hogy még bennem is – aki gyakorlott utazónak gondolom magam – eszembe jutott, hogy még szerencse, hogy nem ültem máshová, mint ahová a jegyem szól, mert így könnyebb lesz azonosítani a lezuhanás után. Tíz ujjal szorítottam az előttem lévő ülés támláját és komolyan féltem. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor tejföl ködben egy hetedrangú úton mennék százötvennel ott, ahol bármelyik pillanatban elém  ugorhat egy vemhes dámszarvas. Már pont kétségbe estem volna, amikor a szemem az egyik légikísérőre tévedt. Ő a rázkódás miatt befékezte a zsúrkocsiját és körülbelül úgy állt ott türelmetlenül – minden idegesség, félelem és riadtság nélkül – mintha azt mondta volna, hogy na jól van srácok elég volt a viccből, nem látjátok, hogy nem humoros?! Esküszöm még a lábával is dobolt, mint amikor türelmetlenül várunk a buszra, akkor, amikor a megállóban elhelyezett kijelző szerint már két perce ott kellene lennie. Ja kérem – mondtam magamban – ha ő nem ideges, akkor nekem sem kell annak lennem. És ebben a pillanatban csodálatos módon a vészesen minden eresztékében recsegő (bár ezt lehet hogy csak képzeltem) és le-föl ugráló repülő koporsóból hirtelen szuperizgalmas hullámvasút lett, amit csodák-csodája még élveztem is. (Lehet, hogy mégis a tudat határozza meg a létet? Na majd utána nézek Marx apánknál…) Amikor a menetnek vége lett (megszűnt a rázkódás), akkor a hölgy körömcipős lábának egyetlen picike mozdulatával kibiztosította a zsúrkocsija kerekét és rezzenéstelen arccal, érdeklődést színlelve folytatta útját az ülések között, hogy „sweet or salty for you?”. Sweet please – mondtam erre, mert kellett egy kis külső boldogsághormon pótlás is a tudati mellett, erre pedig a Manner nápolyi igazán megfelelő.

A következő fokozat az a sonka vagy sajt szendvics, amire olyan sok szót nem érdemes vesztegetni, ha csak annyit nem, hogy számomra óriási felismerés, hogy – a jelek szerint – tényleg lehet fűrészporból kenyeret csinálni. Érdemes azt is megemlíteni azért, hogy akár sós vagy édes, illetve sonka vagy sajt, a felkínált italok terén is vannak buktatók. Úgy vagyok ezekkel, mint Józsi barátom, aki megboldogult főiskolás korunkban amikor meglátogattunk valami vendéglátóipari egységet, akkor az odavezető úton azt ismételgette magában, hogy „nem eszem rántott sajtot! nem eszem rántott sajtot!”. Ugyanis mindig azt evett. Amikor megérkeztünk az étterembe és elékerült az étlap és már éppen kitalálta volna hogy mit fogyaszt aznap, a pincér – szerinte legalábbis – mindig olyan hirtelen módon, már-már ijesztően kérdezte meg, hogy mit parancsol?! Ebben a helyzetben a riadtság hatására automatikusan, mintegy a tudatalattija előre türemkedésével csak arra futotta tőle, hogy: rántott sajtot. Majd arcát a kezébe temetve ismerte be, hogy megint hibázott, de vállalta a következményeket ás sokadszorra is megette becsületesen. Szóval így vagyok ezzel a repülőn én is. Figyelem az előttem ülőket, hogy mit kérnek, paradicsomlevet sóval, borssal, vörösbort kis cuki üvegben, de amire hozzám ér a kisasszony és rámkiált, hogy something to drink? csak azt tudom kinyögni, hogy apple juice please. Ennek bizonyára valami pszichés oka lehet, egy lélekbúvár mind a tíz ujját megnyalná szerintem ha kianalizálhatná.

Ahogy a repülésben is, úgy az ott felszolgált ételek tekintetében is teljesen más kategória a tengerentúli járatok világa. Reggeli, ebéd vacsora, snack, nem mondhatja senki hogy spórolnak rajta. A baj az, hogy ezek az ételek általában olyanok, – legalábbis rám úgy hatnak, – hogy – finoman szólva – nagy szeleket gerjesztenek. Az egészen világos, hogy például egy Bécs-Denver járat önmagában is félúton van a középkori kalodák kínzása és a hajnali távolsági buszok zsúfoltsága között (legalábbis, ha kimaradt egy járat és két csuklósnyi embernek egyetlen szimplára kell felférnie). Egy szó mint száz, ülök a gépen, a lábam nem fér el az előttem lévő üléstől, amilyen szerencsém van egy ötös sor közepén vagyok, jobbra-balra ukrán látszat-milliomosok (a nem látszat-milliomosok minimum business classon, ha nem magángépen utaznak), én megettem a currys csirkét és nagyon feszít az öv. Lassan meg kell oldanom a helyzetet valahogy. Először nézek jobbra-balra, mindkét ukrán alszik mint a bunda, ráadásul a jobb oldali egy nő, aki olyan hangosan és szigorúan horkol, hogy remeg tőle az entertainment rendszer az egész sorban. Ezt az információt elraktározom, mert azért ebben a fázisban még az A terv az, hogy kimegyek valahogy a mosdóba. Próbálok jelentőségteljesen pakolászni, beleteszem a zsebbe a könyvemet, eközben aligha véletlenül belerúgok a bal oldali ukránba. Kikapcsolom az övet, felemelkedek egy kicsit, sokatmondóan köhögök. Ennek az eredménye mindössze annyi, hogy egy pillanatra abbahagyja a horkolást utastársam, de aztán rögtön újult erővel újrakezdi. Rádöbbenek, hogy ez nem megy. Ott helyben kell megoldanom a kérdést de még azelőtt, hogy felmerül az a veszély hogy a szelek nem önmagukban érkeznek, hanem némi hordalékot is sodornak magukkal. Nincs mese, csak magamra számíthatok. Itt fontos dolog az, hogy hogyan fordítsuk a hátrányokat előnyökké. A horkolás ugyanis – normál esetben – több mint idegesítő. Igazából annál sokkal rosszabbat, hogy egy 100+-os ukrán, acélfogú amazon ül melletted és horkol egy több mint 10 óráig tartó repülőúton – el sem lehet igazán képzelni. (Itt közbevetem, hogy kedvenc szórakozásom a repülőutakon az, hogy ha lehet utoljára szállok be. Ahogy elmegyek a széksorok között figyelem az embereket és jókat mosolygok az arcukra kiülő jeges rémületen amikor meglátnak, hogy Úristen! Csak nehogy ideüljön…) Na de vissza az ukránjainkhoz és a szelekhez, amik bennem dolgoznak. A végső megoldás az, hogy megpróbálok együtt élni a helyzettel. Szerencsére az éktelen horkolás eléggé kiismerhető ritmusú. Behunyom a szemem és pár másodperc múlva együtt lélegzek a horkolóval. Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés. A belégzésnél van a hanghatás, vagyis amikor ő horkolva szívja a levegőt, akkor van action. Elhatározom, hogy a harmadik belégzésnél lesz az én időm. 3-2-1 és a megoldás működött, a fenti hanghatás elnyomja az alul keletkezőt. Miután a kérdés megoldódott, mintha az öv sem szorítana annyira már, azonnal alvást színlelek és csak résnyire nyitott szemmel nézem, hogy a bal ukrán kisvártatva felébred és próbálja megtalálni a hirtelen valahonnan begyűrűző szagok forrását. Erre kinyitom a szemem teljesen és mintegy együttérzően és rosszallóan bökök a fejemmel a horkoló nőre, és azt lehet leolvasni az arcomról, hogy nahát, nem elég ez az éktelen horkolás…