Kategória: Gasztronómia

A karácsonyi rituális főzésem második felvonása a töltöttkáposzta. (Itt dacolnom kell a beépített helyesírás ellenőrzővel, – ugyanis piros hullámos vonallal aláhúzta a szót, hogy egyem a lelkét – akkor is így marad. Ugyanis a töltöttkáposzta számomra nem csak egyszerűen a káposzta megtöltve valamivel, hanem egy önálló, az alkotórészeit a DNS-ében hordozó étel, ami sokkal több mint egyszerűen összerakva a káposzta hússal.) Azt mindenki elismeri a családban, hogy ebben a műfajban anyám az örökös bajnok, az etalon, az ő általa készítetthez hasonlítja mindenki a magáét és azt próbálja mindenki utánozni. Ő édeskáposzta levélbe töltötte a gerslivel, tojással, fűszerekkel elvegyített darált húst, lerakta egy szép nagy fazékba és savanyú káposztával megágyazva és betakarva különböző füstölt húsokkal rétegezve kezdte el főzni. Babérlevél és egész bors került bele, só nem, mert a káposzta és a füstölt áruk amúgy is azok. Amikor a káposzta megpuhult, berántotta és kész. Ennyi. Egyszerű nem? Ezt bárki meg tudja csinálni. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Sosem értettem, hogy miért vannak például világhírű zongoristák, akikért rajong a közönség, hiszen gyakorlatilag bármilyen zongoradarabot egy harmadéves zeneakadémiai hallgató simán le tud játszani. Mégis ha ugyanazon a zongorán lejátssza egy már világhírű művész és egy még csak az úton elindult növendék, akkor még a laikus is simán érzékeli a különbséget. Pedig a zongorázás az én mérnök fejemnek nem más mint matematikai probléma. Megfelelő sorrendben kell a fekete-fehér billentyűket lenyomni. Ráadásul még csak nem is kell kitalálni ezt a sorrendet, hiszen ott van leírva a kottában. Az persze okoz némi bonyodalmat, hogy sokszor egyszerre több billentyűt is le kell ütni, meg állítólag valami pedálok is vannak, de hát ez nem lehet gond. Azt is megkockáztatom, hogy két emberünk ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a billentyűket nyomja le. Régen azt hittem, hogy a művészet szintje abban ismerszik meg, hogy a nagy művész nagyobbakat hajol derékban előre-hátra-jobbra-balra, valamint a fejével is többet bólogat és többet van csukva a szeme, míg a fiatal kollégája az dallamot szolmizálja magában majdnem. De a különbség mégis megvan és érezzük, sőt halljuk is. Ez megmagyarázhatatlan és leírhatatlan folyamat, emiatt van az, hogy például zongorázó robotokról nem nagyon hallunk. Amíg sakkban azért majdnem egyértelmű, hogy egy kellően kondicionált gép legyőzi az embert, egy zongoraversenyben egyértelmű az ember fölénye. Na körülbelül így állt anyám a töltöttkáposzta főzésben mindenki fölött. Volt benne valami ami miatt mindenkiénél jobb volt. Máig sem tudom mi ez, pedig nagyon szeretném utánozni. Lehet hogy a hányaveti fűszerezés, a főzés közben elfogyasztott fröccsök tették, de az eredmény mindig egyedülálló volt. Valószínűleg a titok a kezében volt, amivel olyan nagy szeretettel formázta a pici töltelékeket meg abban, hogy sok tíz év alatt megvoltak a bevált lelőhelyei a piacon, ahol a hozzávalókat beszerezte. Én bárhogy is próbálom nem sikerül olyat csinálnom. Vagy a megtöltésre szánt levelek nem viselkednek úgy ahogy szeretném, vagy túl savanyú lesz, vagy elfelejtem kiáztatni a füstölt cuccokat és sós lesz az egész. Persze ez olyan azért, ami bölcsességre tanít. Megtanít elengedni a dolgokat és azt sugallja, hogy amit biztos nem tudsz elérni azzal ne próbálkozz mert folyton csak vágyakozni fogsz. Fogadd el és elégedj meg annyival, hogy anyád töltöttkáposztája marad mindig a numeró egy és ezzel a tudattal hozd ki magadból a legtöbbet. Amikor pedig te magad nekiállsz, akkor érezd, hogy anya ott van és fogja a kezed, hogy olyan nagyot ne hibázhass…

A kocsonyafőzés intellektuális művelet. Sőt nem is művelet, hanem esemény. Ez nem azért van, mert mintha kiterjedt és különösebben éles gondolkodás kellene ahhoz, hogy a szükséges és bőségesen rendelkezésre álló alkatrészeket tetszőleges sorrendben a fellelhető legnagyobb fazékba beletesszük és lassan elkezdjük főzni. Nem is azért, mert a fűszerek megfelelő arányának eltalálásához a szigorú mérés, a laza csukló és a merész kombinációk aranyháromszögét kell megtalálni, ez pedig kimondottan észmunka. Hanem azért mert sokáig tart. Órákig. Ebben meg az a jó, hogy közben rendelkezésünkre áll az idő arra, hogy intellektuális tevékenységgel foglalkozzunk, például írjunk egy közepesnél jobb bejegyzést a blogunkra, történetesen most ide a Bálnára. Tulajdonképpen az is jó ebben, hogy a család is respektálja az igyekezetet. Apa Kocsonyát Főz, mondják – ha nem is suttogva – és békén hagyják az ember fiát, mondván, hogy nehogy már elrontsa, hiszen annak aztán beláthatatlan következményei lesznek. Tavaly óta a karácsonyi kocsonyafőzés nemcsak arról szól, hogy főzzünk valami olyat ami sokáig eláll, és mintegy tartalékot képez az ünnepekre. A fő cél az, hogy az autó csomagtartóját megpakolva vele (hidegen, kis tálakban, nem a nejlonnal kibélelt saroglyába öntve, majd abba beledermesztve – ha valakiben ez a kérdés felmerült volna) körbejárjuk majdnem az egész országot és adunk belőle azoknak akik igazán közel állnak hozzánk.

Ha valaki már-már a fenti sorok vagy a saját hatása alá került volna, annak azért itt egy kép arról, hogy hogyan is indul ez az egész. Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas…

Azt is megmutatom mi lett belőle. Ez azért fontos, mert ismét rámutat arra a megfigyelésre amit a kolbászok kapcsán már megtettem. A magamfajta egyszervolt mérnökembernek az nagyon a kedvére való, sőt bizonyos megnyugtató érzést jelent, ha a sok strukturálatlan, különböző színű, formájú, szagú, állagú, eredetű holmiból ilyen szép, geometrikus formákkal leírható, egységes rendszer lesz mint ez itt:

Nem tudom ki hogy van vele, de vannak olyan dolgok az életben, amit ha meglátunk, azonnal akarjuk, hogy a miénk legyen. Persze azért mégiscsak fegyelmezett emberek vagyunk, ezért aztán ha például meglátunk egy V6-os 3000-es tűzpiros Mustangot, akkor az érzés megvan, hogy a miénk legyen azonnal, de azért mégsem megyünk oda az autóhoz és mondjuk azt a vezetőjének, hogy bocs barátom, így jártál, jobb ha kiszállsz. Ez a lépés több szempontból is veszélyes, már-már kontraproduktív lenne, hiszen lévén a Mustangok általában sötét üveggel vannak ellátva, ennek okán nem tudhatjuk ki ül benne. A szomorú tapasztalat az, hogy az autók feltűnősége és lóerejének szorzata fordítottan arányos az azt vezető IQ-jának és izomtömegének hányadosával. Mindebből pedig az következik, hogy a kérdés utáni harmadik másodpercben vagy az életünkért könyörögnénk, vagy a Mustangot éppenséggel megszereznénk, azzal a szépséghibával, hogy egy vörös és éles szélű embléma formájában a homlokunkon. Mindössze annyit kérhetnénk a sorstól, hogy az embléma valahogy a fonákjával kerüljön a fejünkre, hogy legalább a tükörben nézegethessük a törött orrunkat törölgetve. Ugyanez igaz a másik nemhez tartozó emberekre is. Ha például az utcán egy gyönyörű nyári napon meglátunk egy – identitástól függően – szép és ízléses (egyszóval: gusztusos) hölgyet/urat, csak ezért nem megyünk oda hozzá és nem mondjuk, hogy „kisasszony/fiatalember Ön olyan kedvemre való, hogy – ha nem venné túlságosan rossz néven – azonnal magába harapnék itt és ott. Megkérdezném, bár a válasza nem túlságosan érdekel, hogy Ön mit gondol rólam ebben a tekintetben.” Nem, ez elképzelhetetlen. Egyrészt azért nem történhet meg, mert hát úriember, úrinő mivolt is van a világon, másrészt mert – valljuk be – rettenetesen félünk az aligha elkerülhető visszautasítástól. Persze ha ebbe jobban belegondolok, akkor én ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki a kérdésre – bizonyos határokon belül – meglepően pozitív választ adna, de sajnos még senki sem akarta rajtam kipróbálni ezt az elméletet. Ennek egyébként egyetlen okát látom csak, hogy nagyon keveset gyalogolok az utcán, mert általában autóval járok (nem Mustanggal, nyugi…). Végül azt is meg kell vallanunk, hogy vannak olyan tárgyak, amiket látva azonnal feléled bennünk a birtoklás vágya és fizikai fájdalmat érzünk, ha nem elégíthetjük ki azt. Ilyenek lehetnek például a legújabb mobiltelefonok és egyéb – egyébként nagyobbrészt haszontalan – kütyük, amiket nem az új funkciók miatt akarunk – ha vannak is olyanok -, egyszerűen csak – elnézést a kifejezésért – beszopjuk azt, hogy ez a telefon sokkal több szabadságot/lehetőséget ad neked mint a tavalyi. Amikor engem megkérdeznek arról, hogy nem szeretnék-e nemtudommilyen legújabb telefont magamnak, akkor erre azt szoktam mondani, hogy lehet, hogy sokkal jobb mint a régi, de a fő probléma ezzel is az, hogy ugyanazok a p*****tok hívnak rajta. (Az olvasók, az olvasókkal közös ismerőseim, a főnökeim és a főnökeim főnökei természetesen kivételek ez alól a kitétel alól, ezen csoportok esetében sohasem mondom magamban vagy félhangosan amikor meglátom a nevüket a kijelzőn, hogy „na mit akar ez a p*****t?!). A politikai korrektség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ez a birtoklási vágy a hölgyeknél cipők és táskák esetében jelentkezik. A nem elhanyagolható különbség mindössze annyi, hogy egy új telefon esetében a férfiak legkésőbb a megszerzés utáni harmadik napon bevallják legalább maguknak, hogy ez a vásárlás többé-kevésbé felesleges volt. Egy nő ezzel szemben bármikor megmagyarázza, hogy miért kellett a 17. táska annyira („hát nem veszed észre drágám, hogy van EZ a cipő amihez egyáltalán nem volt táskám?!” vagy fordítva.) Azt a megjegyzést azért szeretném fenntartani mintegy mentőövként, hogy azt mi pontosan sohasem tudhatjuk, hogy mi játszódik le valójában egy nő gondolataiban.

Bármennyire is úgy tűnik Kedves Olvasó, hogy a poszt címének semmi köze a tartalmához, meg kell nyugtatnom mindenkit, hogy közeledünk a célhoz, ha nem is túl gyorsan. A fenti példákat ugyanis csak azért írtam ide, hogy megvilágítsam azt, hogy milyen érzés kerít hatalmába, ha bizonyos ételeket meglátok. Számomra is fura dolog ez egyébként, mert biztos vagyok abban, hogy ha bárkit megkérnék, hogy gondoljon a kedvenc kajájára, akkor az – húsevőknél – a sült kacsa, marhapörkölt, rántott hús aranyháromszögéből kerülne ki, vegetáriánusoknál pedig a öööö, izé, aranygaluska lenne ez a kör. (Elnézést az előbbi szópótlók használatért, ezek itt csak arra adnak bizonyítékot mennyire nem mozgok otthonosan ezen a területen. Persze tudok én vegetáriánus ételeket, például tökfőzelék (marhapörkölttel), vagy grillezett brokkoli (sült oldalassal) illetve a francia rakott burgonya szójatejjel és tofuval (és gyulai kolbásszal). Na ugye!) Egy szó mint száz, hogy nálam ez a tarhonya (a tarhonyás hús) és a grízes tészta (ez aztán a kakukktojás és nem várt fordulat). Egyébként erre a jelenségre, amit én AAB reflexnek neveztem el (Azonnal Akarok Belőle), a céges kajáldában figyeltem fel. A céges ebéd ugyanis nem egyszerű és nagyon hosszadalmas műfaj. A rituálé nagyjából 11 óra felé kezdődik azzal, hogy mintegy mellékesen megnyitom az intraneten található étlapot. Ebben az időpontban még dolgozik bennem az egészséges étkezés iránti, konkrétan meg nem fogalmazott belső igény, így megnézem, hogy van-e az étlapon grill zöldség és natúr csirkemell zsír nélkül. (Egyébként mindig van, ezt tudom is, de azért megnézem, ezzel is megy az idő). A következő fél órában még dolgozom, csillog a szemem, megoldok problémákat, és fogadom a hívásokat a tavalyi mobilon. Sajnos legtöbbször nem az olvasóim, az olvasóim ismerősei, a főnökeim és azok főnökei hívnak, hanem mások (lásd a reakciót erre feljebb) így aztán egyre idegesebb leszek. Újra megnyitom az étlapot és megnézem van-e rántott hús zsírban sült krumplival és csokis palacsinta tejszínhabbal. Van. Ezért megállapítom, hogy ennyi p*****t után muszáj megjutalmaznom magam ezekkel, és ezzel a lendülettel le is hajtom a gépem tetejét és elindulok az étterembe. És itt jön a meglepő fordulat. Az íróasztalomnál az étlapot tanulmányozva történt bármilyen elhatározás semmivé foszlik, ha meglátom az üveg mögött a tarhonyás húst és/vagy a grízes tésztát (amihez azt a jó híg baracklekvárnak csak igazán nagy jóindulattal nevezhető valamit és porcukrot mérnek). És bár a szám az agyam utasítására már formálja a „csirkemellet kérek grillezett (mi több: párolt) zöldséggel” szavakat, de a kiszolgáló lányhoz ez már úgy jut el, hogy „tarhonyás húst kérek és egy grízes tésztát, de ne sajnáld, – ha kérhetem – se a lekvárt se a cukrot”. Ez egy meghökkentő jelenség, lehet hogy a wifit menedzselő kollégáim kevertek már megint valamit a levegőben, hogy ilyen torzítást szenved a hangom azon az egy méteren amíg a számtól a lány füléig ér. A fura az, hogy pont erre a kétféle ételre történik meg ez az anomália, például paradicsomos káposztára vagy brokkolis zöldborsófőzelékre sohasem. Ha mélyebben belegondolok, még szerencsém is van egyébként, mert az mennyivel rosszabb lenne, hogy az éterbeli változás úgy jelenne meg a vevőoldalon, hogy „Ön olyan kedvemre való, hogy – ha nem venné túlságosan rossz néven – azonnal magába harapnék itt és ott”. (De nem ez elképzelhetetlen, lásd még: úriember mivolt.) Ez egyébként az egyszeri emberrel történt a vasútállomáson a jegypénztárban, hogy ő azt mondta, hogy „kérek egy teljesárút a Keletibe retúr”, de ez úgy hangzott hogy „ej de szép nagy melle van magának”. Ez az ember ezért egy nagy frászt kapott a pénztáros hölgytől (egyébként teljesen jogosan, hiszen miért nem vesz magának az ilyen neten jegyet, azzal elkerülhetné az ilyen légköri anomáliákat). Én legfeljebb a tarhonyás húst kaphatnám az ingemre, arra amit normál körülmények között ehhez képest csak pár perccel később fogok leenni.

Na akkor itt is a folytatás. A másik lehetőség Miskolcról Győrbe eljutni vasárnap az az „éjféli” vonat volt. Aránylag normális időben, késő délután elegendő volt elindulni egy gyorsvonattal a Keletibe ahonnan aztán metróval kellett átbumlizni a Délibe. Hát ez eléggé utálatos volt, nincs is mit részletezni rajta, elég elmondani annyit hozzá, hogy ha eljutottunk végre a pályaudvarra, akkor kábé úgy éreztük magunkat, hogy na most pont eléggé elcsigázottak vagyunk ahhoz hogy akár vége is lehessen a hétnek, forduljunk vissza a francba. Persze ilyet azért soha nem csináltunk.

(Sok évvel később, amikor már régen dolgoztam, volt egy olyan időszak amikor a cégünk épülete Pesten egy sűrűn lakott paneldzsungel közepén volt, nagyon kevés számú saját parkolóhellyel, amiből (akkor még) nekem nem jutott. Ezen a területen a parkolás megoldása nagyon fejlesztette az ember leleményességét és olyan kérdéseket vetett fel például, hogy ha pont a megállás tilalmát jelző, a járda szélére felfestett sárga vonal után állsz meg egy hangyányit el is takarva azt, akkor a kocsi melyik része számít. Ha az autó hátulja belelóg, akkor már megbüntetnek? Vagy ha a kocsi fele nincs rajta, akkor még nem? Elárulom a titkot: a tengely számít, vagyis ha az autó (képzeletbeli) hátsó (első) tengelye nem lóg rá a csíkra, akkor még nincs büntetés. Legalábbis ott a 13. kerületben ez látszott megoldásnak, de természetesen felelősséget nem vállalok ezért az információért. Ezzel együtt sokszor nem volt elég a nagyvárosi lelemény. Bepróbálkoztunk az autónknál csak picit kisebb helyekre (nem sikerült). Felálltunk a kikopott füves területekre (büntetés). Felálltunk fél kerékkel a járdára (büntetés). Volt olyan eset, amikor semmi nem működött csak a kitartás, a hiéna szellem és a pofátlanság. Néhány ilyen alkalommal amikor egyébként is a kelleténél többet morfondíroztam a Sopron-Budapest távolság mintegy 2,5 órájában az ügyfeleinkkel és a kollégáimmal kapcsolatos nem kimondottan pozitív dolgokról, majd tovább idegesítve magam a bedugult város lehetetlenségén, illetve amikor ezt tetézte meg a parkolási mizéria, mintegy fél órás keringés és próbálkozás után azt mondtam magamban – vagy félhangosan -, hogy na akkor úgy csesszétek meg az egész parkolótokat ti nagyon hülyék. Egy gyors – ámde reális elhatározással – kiszállás, kávé és biológiai szükségletek kielégítése nélkül hazamentem Sopronba, közben telefonáltam a főnökömnek, hogy akkor ma távmunkáznék, ugye nem baj. Felhívom a figyelmet, hogy ezek az esetek már több mint 5 éve történtek, így a jelenbeli foglalkoztatási körülményeimre és feltételeimre nem lehetnek hatással. Remélem ezt Ti is így gondoljátok kedves múltbeli és jelenlegi főnökeim.)

Megérkeztünk tehát a Délibe a hátunkon cipelve az egész heti/kétheti tiszta ruhánkat és hazai kaja ellátmányunkat. Felszálltunk a vonatra, elhelyezkedtünk és dumáltunk. Megbeszéltük, hogy mi történt a hétvégén (semmi), ki milyen buliban volt (semmilyen vagy nagyon rossz), de ezek a témák általában még az álló vonaton elfogytak (lévén, hogy az igazán érdekes dolgok Győrben történtek, amiről mindannyian tudtunk úgyis). Általában már a messze Kelenföldön jártunk, amikor valahogy mindig megéheztünk és előkerültek az otthonról hozott (ismétlem: egész hétre csomagolt) kaják. És ami ezután történt abban megmutatkoztak a kollégisták tipikus jellemvonásai:

1. A táska aljáról előveszi a sütisdobozt és ahelyett, hogy kitenné mondjuk elém, hogy fogyasszak belőle amennyit szeretnék, fogja és körbekínálja a társai között az almás pitét, hangsúlyozva, hogy ezt a nagymamája csak neki csinálta a saját könnyeit is tésztába sütve de hát persze kóstold meg ha van hozzá lelked, ott van egy véletlenül kisebbre vágott darab. Két megjegyzés ehhez: először is ez a fajta magatartás nem akadályozott minket abban, hogy csakazértis két kézzel nyúljunk a dobozba kiválasztva a legnagyobb itemeket, másrészt épp ezek a kollégák azok akik egy hét után hazafelé tartva eszik meg az utolsó darabot ugyanabból a dobozból.
2. Előveszi a szokásosnál nagyobb dobozt telerakva rántott csirkével és Kelenföldtől Tatáig meg is eszi az utolsó morzsáig. Ezek után Győrig úgy búslakodik mint a juhász aki megeszi a kutyáját és szomorúan ingatja a fejét, hogy ej Bodri-Bodri hogy örülnél ezeknek a csontoknak. Ez a típus az aki, kedden már nem azért megy a szomszéd kollégiumi szobába, hogy mérési jegyzőkönyvet kunyeráljon, hanem hogy tapintatosan megnézze kinek van még valami hazai kajája.
3. Nem hoz semmit, hanem arra számít, hogy ahol egynek (kettőnek, háromnak) jut, ott jut a másodiknak (harmadiknak, negyediknek) is. A helyzet az, hogy ebben nem is csalódik.
4. Végül van az a típus, aki kifejleszti azt a megoldást, hogy ne legyen kedved megkóstolni amit hozott. Néhány példa erre: a hazafelé úton mintegy mellékesen megmutatja, hogy abban a dobozban amiben vasárnap a pogácsát hozta, abban pénteken a használt zoknijait viszi, mert hát egy csővázas hátizsák ugyan nagy, de azért mégsem akkora, hogy egy doboznyi levegő beleférne, elvéve ezzel a helyet a hasznos tehertől. A másik módszer az amikor előveszi az egyben, mind kinézetre, mind illatra kifogástalanul megsütött kacsát megszagolja és azt mondja, hogy biztos jó ez még, bár sem ő sem a szülei nem tudják mitől pusztult el az a szegény állat egy hete. Na de hát ők nem állnak olyan jól hogy kidobják és különben is Győrben sokkal jobb az orvosi ellátás mint a falujukban, például gyomormosást is sokkal gördülékenyebben csinálnak.

Az éjféli vonatozás addig tartott amíg Zsolti kollégánk szert nem tett egy Zsigulira és Hatvanban leszállva a vonatról vele mentünk tovább. Az út nem lett rövidebb, mert meg kellett állnunk a Józsefvárosi pályaudvaron felvenni egy társunkat. Az sem volt rossz, mert ameddig vártunk a sötétben, addig az ingázó munkásokat szórakoztattuk azzal, hogy beszéltünk az autó külső hangszórójába (azóta sem tudom mire számítva volt a kocsiba ilyen beszerelve) például, hogy Jó estét! Itt az autó beszél. Kívánok Önnek hasznos munkavégzést a következő hétre. Figyeltük az emberek arcán az elég vicces reakciókat. Zsolti kocsijában nem lehetett enni sem e helyszűke sem a pedáns rend miatt. („Ne csöpögtess Tiborkám ne csöpögtess!” – akinek nem lenne ismerős, nézze meg ezt:

Így aztán meg kellett állnunk az autópálya mellett, vacsorázni mert hát megéhezni ugyanúgy megéheztünk. Ezzel ugyan a hazai megmaradt, de a pénzünk meg elfogyott. Ami azért nem kisebb baj…

Van Sopronban a Prinyő borozó, ahol egyáltalán nem vagyok törzsvendég. Egy kicsit sem. Igazából sehol nem vagyok az, bár néha elfog a vágyakozás hogy legyen egy igazi törzshelyem. Olyan ahová mindig bemehetek akár „jobb híján” is és mindig otthon érzem magam. Ahol nem kell mondanom semmit és hozzák a szokásosat, vagy ami a bármilyen célú találkozóim színhelye lehetne. Oda invitálhatnám például a városba látogató kollégáimat ugyanúgy mint a már-már baráti ügyfeleimet is. Ezen a helyen elnéznék azt is, ha egész nap Bálnáznék és nem rendelnék szinte semmit vagy mert elfelejtem, vagy mert úgy le vagyok égve, hogy még az ingyenwifit se tudom kifizetni. Persze az ideális az volna, ha olyan közel lenne a hely, hogy papucsban bármikor oda tudjak menni. Egyszer amikor épp ránk jött a néhány évente pontos menetrend szerint érkező „költözzünk-Győrbe-mert-onnan-mégiscsak-egy-órával-közelebb-van-Pest-és-különben-is-majdnem-minden-rokonunk-ott-van-a-környéken” nevű hisztéria akkor igen komoly súllyal szerepelt az előnyök között, hogy a kiszemelt ház földszintjén ott volt egy presszó/kávézó ahová a lépcsőházból be lehetett lépni. Persze a hátrányok még erősebbek voltak, például, hogy egy komplett maffia társaság építette a házat vagy hogy olyan mértékben volt túlárazott, aminek csak a pénzmosás lehetett az oka. Szóval a Prinyő sem ilyen, sőt ha jobban belegondolok kb. 15 éve nem voltam ott, pedig abban az időben – körülbelül a néggyel ezelőtti munkahelyemen – minden búcsú/születésnap/névnap eseményt ott ünnepeltünk a magunk és a Jóisten dicsőségére valamint a tulajdonosok nem kis örömére és megelégedésére. (Ne gondolja senki, hogy én amolyan vándormadár lennék, hogy 20 év alatt 5 munkahelyet fogyasztottam el, hiszen én soha nem váltottam munkahelyet, hanem a cég változott körülöttem.) Na de éppen ez az érdekes ebben a történetben. Az elmúlt 15 évben bármikor, ébren és álmomban simán fel tudtam idézni a Prinyőben kapott főtt csülök ízét, alakját és állagát is. Az állag szó itt nem véletlenül szerepel, mert nem tudom, hogy ismeritek-e a „remegős” csülök fogalmát. Na ez olyan. Minden hasonlóban ezt kerestem, de igazából soha nem találtam. Párszor megpróbáltunk ilyet saját magunk csinálni, de mindig valahogy másmilyen lett. vagy túl sós, vagy sótlan, vagy túlfőztük, vagy keményre sikerült. Aztán tegnap, 15 év után megint éreztem ugyanazt az élményt, mert megint ott jártam a Prinyőben. És ez olyan jó. Jó, hogy van ami nem változik és amikor például ebbe a csülökbe belekóstolsz akkor úgy érzed megállt az idő. Ebben az érzésben az is segít, hogy véleményem szerint a berendezés is ugyanaz és a közönség sem cserélődött száz százalékban. (Minderre nem esküszöm meg, mert hát memória is van a világon és mint ilyen csalhat. Abban biztos, vagyok hogy az árak változtak, de hát azok állandóságát még a legmeghatóbb nosztalgia mellett sem várhatjuk el.) Azért az ördög itt is a részletekben rejlik. A csülökhöz például valódi házi tormát szolgálnak fel, nem azt a bolti lefojtott valamit ami rossz nyelvek szerint egy rész türkmén tormából egy rész feröeri fehér répából, egy rész fehérorosz fehér drótszigetelésből áll. (Ez utóbbit valószínűleg nemcsak rossz hanem rosszindulatú nyelvek terjesztik, mert minek csinálnák ezt, amikor a torma meglehetősen olcsó. De hát olyan jó egy kicsit rémhíreket terjeszteni…) Egy régen volt kollégám azt mondta, hogy Ő azt szereti, hogy ha a kés hegyét beleteszi a tormába, akkor annak erősségétől a fémhegy egy hangos pisszenéssel egyszerűen elpárolog, mintha amikor tömény sósavba teszik bele a lopott autók rendszámtábláját. Én erre született pragmatikusként mindig azt mondtam, hogy ha a torma így elbánna egy acél kés hegyével, akkor mit tenne a csülökkel, feltételezésem szerint minimum rontana az élvezeti értékén. Na de vissza a lényeghez. Azért az mennyire fura – gondolkodtam magamban könnyekkel a szememben (már nem a nosztalgikus csülök látványától, hanem a letüdőzött tormagőztől) -, hogy amikor tegnap kihozták a csülköt és a tormát akkor jutott eszembe ismét ez a történet. Lehet, hogy öregszem? Egy szó mint száz, köszönöm az élményt a tegnapi szervezőknek és ha csülköt kell enni bárki bármikor számíthat rám az utolsó könnycseppemig és leheletemig.

Van a világon egy csomó megmagyarázhatatlan dolog. Komoly emberek által iszonyú pénz felhasználásával készült komplett filmsorozatok szólnak erről. Például hogyan lehet az, hogy mindannyian tudjuk mi az az ufó, de mégse látott még sosem olyat senki, vagy hogy én például amikor hazaérve kiszállok az autóból azonnal megérzem ha nincs otthon sör és egyrészt egy jeges kéz érintését érzem a tarkómon, másrészt pedig olyan csalódás fog el, mint amikor az orrom előtt viszik el a hentesnél a már kinézett marhalábszár darabot amellyel az üzletbe való belépéstől eltelt mindössze néhány percben bensőséges, már-már gyengéd érzelmi kapcsolat alakult ki a minket elválasztó üvegtábla ellenére. Számomra az egyik ilyen leginkább megmagyarázhatatlan dolog az, hogy egy disznóba mintegy önmagába visszacsomagolt, összevágott és némileg megfűszerezett különböző testrészekből származó hús, amelyet a csomagolás után különböző minőségű és mennyiségű hőhatásoknak teszünk ki a füstöléstől a főzésen át a zsírban sütésig mitől olyan szemérmetlenül és semmihez nem hasonlíthatóan finom. Ha nem lenne világos, a kolbászról beszélek. Sőt nem csak a kolbászról, hanem a szalámiról is szó van, de mindenképpen a valódiról, amely minimum kisipari, de még inkább házi.

A kolbásszal sokunknak mondhatni bensőséges a kapcsolata. A tapasztalatom szerint a műszakiféle embereknek kiváltképpen. Ennek az okára akkor döbbentem rá, amikor egy baráti kolbásztöltés közben a hús fűszerezésének folyamata alatt, amikor éppen könyékig voltam a darált húsban és volt időm elgondolkodni ilyen emelkedett dolgokról. Mert ha belegondolunk mi is történik ekkor. A sok strukturálatlan, sokszínű, sokak számára undorító, zsíros masszából egy geometriailag is értelmezhető, SI mértékegységekkel is bátran leírható rendszerezett végterméket kapunk, amely tulajdonképpen minden mérnöki munka eredménye. Például egy építőmérnök is azt szereti látni, hogy a strukturálatlan, ömlesztett cement és homok halmokból hogyan lesz egy derék és egyéb szögekkel leírható házfal, amelyben az eredeti anyag talán már fel sem ismerhető. Mindig csodáltam az üvegfúvókat is. Egy forró, furcsán folyó sűrű anyagból egyszerű szerszámok segítségével olyan eszközt állítanak elő, amelyből például inni lehet. Például sört, amely még inkább emeli a csodálatunk szintjét.

A következőkben felsorolom milyen kolbászt nem szeretek:

A fenti felsorolás rövidségéből kitűnik, hogy nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyik kedvenc ételemről van szó. Szeretem a bajor világos színűt, de szeretem azt a fajtát is amelyiket csak valódi könnyek között lehet megenni olyan csípős (ennek a kolbásznak van még egy titkos fegyvere de azt csak az elfogyasztás másnapján veti be, de akkor annál kegyetlenebb módon). Szeretem azt, amely nem is sertésből készül, hanem mondjuk szarvasból, de mind közül az a legjobb amelyiknek a készítésében én is benne vagyok.

… hogy egész München egy ilyen sörgőzös, csülökillatú nagy barátságban lebeg ég és föld között. Az emberek – mivel ők is Münchenben vannak – a föld felett lebegnek pár méterrel és barátságosan néznek az emberekre. Mindenki barát, mindenkivel összecsapjuk a korsónkat, hogy proszit és mindenkivel nagyon előzékenyek vagyunk. Nagyobb tülekedés nincs, mindenki kisebb-nagyobb mértékben elhomályosodott tekintettel néz a másikra. Még az se baj ha esik az eső. Csak növeli a sörgőz hatását. Sőt, mintha az égből is sör hullana apró szemekben. A fentiek alól kivétel az a törökök lakta utca, ahol történetesen három napig a szállásunk volt és nem meglepően muszlim vallásúak lakták. A hazai agymosásnak hála, rájuk nem úgy néztünk, mint a többi emberre, hanem meglehetősen tartva tőlük, mintha legalábbis a következő percben ránk dobnának egy csőre töltött vizipipát. Ha már itt tartunk, valószínűleg egy-két éve fel sem merült volna bennem, hogy milyen fura is egy láthatóan török származású, de bizonyára második generációs valódi német bőrgatyában és stüszi kalappal a fején (ezt írom, bár fogalmam sincs milyen az a stüszi kalap, vagy egyáltalán mi az a stüszi, úgy rémlik valami svájci, de hát ennyi szabadságom hadd legyen már…). Most viszont felmerült bennem és ez szomorú, hiszen ő sem akart más mint lebegni és sört inni vadul. Igazából mi is ezt akartuk. Mi a törökökre egyáltalán nem haragudtunk csak egyszer, de akkor nagyon, amikor első nap gondoltuk, hogy hazafelé még veszünk egy-két sört az útba eső számtalan török haver tulajdonolta süpermarket valamelyikében, mert az igencsak szükséges a nap lezárásához és a fontos és sok éve elmulasztott dolgok megbeszéléséhez. A sárga földig csalódottan konstatáltuk, hogy nincs alkohol a boltban, pedig a sör nem is alkohol mint az közismert (ahogy a medve sem játék). Bár ha jobban belegondolok, erre számíthattunk volna.

Az is jó az Oktoberfestben, hogy a nagyszabású sörgőzben lebegést néha meg lehet szakítani evéssel. Ettünk kolbászt a Marienplatzon savanyú káposztával, ettünk másik fajta kolbászt krumplisalátával és húskenyérrel a piacon. Ettünk csülköt egy sörözőben és ettünk sajtos nokedlit a HofBrauhausban. Ha ezen valaki meglepődne, akkor elmondom, hogy ez úgy történt, hogy valamiért rossz volt a gyomrom. Egész biztosan nem a délben elfogyasztott sörtől és a kolbásztól, sokkal inkább a nassolásként megevett kesudiótól. Szóval mert nem voltam valami jól, gondoltam, hogy eszek valami könnyűt. Néztem a német nyelvű étlapot és láttam rajta, hogy kaseplatte. Ó mondom ez király, kímélő meg minden. A pincér az mondott valamit, hogy az nem platte, hanem spaetzle, de mondom ne szőrözz már te nagyon precíz német, valami sajt-izé nem? Erre tett egy olyan mozdulatot, hogy többé-kevésbé, de ezt úgy is lehetett érteni, hogy ennyi sör után már valóban mindegy. Akkor jó lesz – egyezek bele gyorsan -, de még kérek egy-két sört a literesből, mert annál jobb orvosság nincs is. Erre hozta ki a sajtos nokedlit, amit jóízűen megettem, bár a vége felé már erősen kacsingattam Bandi Wiener Schnitzel-ére, de erős voltam…

Ezen kívül is van még sok minden jó az Oktoberfestben, amiről majd legközelebb…

Amikor nekiindultam a Bálnával karöltve ennek a várhatóan hosszú és eredményes útnak elhatároztam, hogy itt aztán nem lesz politika. (Szeretném felhívni a figyelmet az előző mondatban megtalálható finom és már-már bravúros képzavarra, hiszen a Bálnának se karja nincs amit ölteni lehetne, se lába, amivel egy úton el tudna indulni. Azt azért mégsem írhattam, hogy „amikor a Bálnával egymás uszonyába kapaszkodva nekivágtunk a végtelen tengernek…” mert az meg milyen giccses lenne már, pláne ha még hozzátenném, hogy „a horizonton lebukó nap fényében elmerülve…” brrrr Na de ennyit a stílusról.) Szóval itt nincs politika, mert komolyan és őszintén hiszem, hogy sokkal jobb arról olvasni, hogy mit ettem a napokban és arról mi jutott eszembe. Ettem például itt a munkahelyem épületében lévő étteremben olyan igazi menzai halat. Azért menzai, mert a legolcsóbb pangáziuszból van, amit állítólag szeméttel etetnek és egyáltalán nem fair-trade módon termesztenek, akarom mondani tenyésztenek. Az íze az a kétnapos tejbegríz és aközött van, amilyet az érez, aki először életében beleharap a tofuba. Merthogy a tofuról tudjuk, hogy az egyáltalán semmilyen, ami persze nem baj, ha számítunk rá. Ha nem számítunk rá, akkor meg belevillan az eszünkbe, hogy hát igen, mondták hogy nincs íze, vagy ha van akkor nagyon rossz, de hát éljünk egészségesen basszameg. (Egészségesen? A tofu az szójából van, ne mondja már senki, hogy GMO mentes.) Szóval a menzán ilyen a hal. És most jön az érdekesség. Mégpedig az, hogy mindezek ellenére, ha van hal akkor azt veszek. Keresem én is az okát, de csak homályos sejtéseim vannak. Lehet például, hogy a megszokások rabja vagyok. Olvastam valahol, hogy mennyire tud ragaszkodni az ember a rutinhoz. Például ha egy futószalag üzemben, ahol tojásokat válogatnak és ki kell kapkodni a barnákat a fehérek közül, akkor mennyire nehéz rávenni az ott dolgozókat, hogy mostantól a fehéreket válasszák ki a barnák közül, mondjuk mert a tyúkok másfajtákat kezdtek tojni a drágák. De az is lehet, hogy mazochista vagyok. Pár hete elkezdett fájni a fogam. (Nyugi, már elmúlt, ennyire nem vagyok önkínzó…). Az volt a jelenség, hogy ha összeszorítottam a fogaimat, akkor fájt. Ezért aztán kábé percenként össze kellett harapnom a számat, hogy tudjam fáj-e még. Ha nem teszem, honnan tudtam volna hogy elmúlt. Hát nem? Ez kívülről nézve nem más, mint nettó mazochizmus, hiszen magamnak okoztam fájdalmat. (Persze amilyen szerencsém van a fájdalom pont egy reggelre szűnt meg, miközben aludtam, így nem haraptam rá percenként így lehet, hogy már tök régen nem is fájt, amikor én még azt hittem hogy igen. Remélem még lehet követni.) De leginkább két tényező egymásra hatásának köszönhető, hogy ha csak lehet halat eszem a menzán. Az egyik az, hogy kezdenek rám hatni a házi dietetikusom tanácsai és rosszalló tekintete, a másik meg az hogy rohadt lusta vagyok és se gondolkodni azon, hogy mit egyek nem, se messzebb menni kajálni nem akaródzik. Egy szó mint száz rengeteg jobb téma és gondolkodnivaló van a migránsozásnál, mindenkinek javaslom, hogy inkább járjon az esze a kajáláson. Sokkal jobban fogja érezni magát, de legalábbis éhesebben az biztos.