Kategória: Indokolatlan elérzékenyülések

Azt nem mondhatom, hogy ennek a szövegírási hóbortnak, aminek most Te is Kedves Olvasó tanúja vagy, ne lettek volna előzményei. Legalább 25 évvel ezelőtt, amikor még éppen a kedvenc főiskolánk kövét koptattuk, az ottani lapban jelent már meg egyszer-kétszer cikkecske, ami alá az én nevem volt írva. Különösebb botrányt nem okoztam ezekkel az írásokkal, valószínűleg a hallgatók nagy része el sem olvasta. Az újság egyébként az akkor egyedül elképzelhető, a Közért Dolgozó, Pedagógusok lapja, Távközlési szemle sorba tökéletesen beleilleszkedő, fantáziadús és kifejező Jövő Üzemmérnöke címet viselte, amely az iskolai szlengben a JÜM rövidítéssel volt használatos. (Azóta ha minden igaz átkeresztelték és most – ha egyáltalán létezik még nyomtatott formában – Stúdium címmel jelenik meg, amiről beláthatjuk, hogy a trendeknek jobban megfelel, de hát a lényeget a JÜM mégis jobban kifejezi. Legalábbis az biztos, hogy mindannyiunk vágya benne volt, hiszen mi valamennyien a jövő üzemmérnökei szerettünk volna lenni (naná, majd a múlté…), általában ez sikerült is, bár ez a várva-várt jövő kinek hosszabb, kinek rövidebb idő múlva érkezett el.) Én ebben az időszakban kezdtem vadul érdeklődni egyébként a kortárs irodalom iránt, de ezt – be kell valljam őszintén, azt hiszem az akkori bűnök már elévültek legalább kétszer – meglehetősen sznob módon tettem. A sznobizmus egyik megnyilvánulás az volt, hogy kitapétáztam a falat az ágyam mellett kortárs, akkor (és többnyire most is) ismeretlen költők köteteinek külső borítójával, sőt akkoriban legtöbbször azokon a verseken aludtam el esténként, ami azért az irodalmi érdeklődés, sőt odaadás csalhatatlan jele. Igaz ami igaz, ha megfeszülök se tudnék nemhogy egy verset, de egy könyvcímet sem idézni ezek közül. Azt hiszem az volt inkább a fontos, hogy magamban fenntartsam a humán érdeklődést egy kimondottan műszaki környezetben, ahol még az épületek között is egy fedett folyosóként szolgáló vasúti kocsin lehetett – és lehet ma is – átmenni. A másik jel az volt, hogy akkoriban kezdtem el az ÉS-t olvasni. Úgy látszik nagy hagyománya van a rövidítéseknek a mi házunk táján, mert az ÉS – gondolom ez majdnem mindenki számára ismert – az Élet és irodalom című folyóiratot takarja. Az évfolyamtársaim nagy része ebben az időben ha olvasott bármilyen folyóiratot, az vagy az Autó-motor, vagy a Híradástechnika, de legjellemzőbb módon az Ifjúsági Magazin, a Tollasbál és az ÖKM voltak. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ebben az időben – legalábbis mifelénk – nem volt még internet, úgyhogy az ellenkező nemmel kapcsolatos kíváncsiságunkra csak a nyomtatott sajtóból kaphattunk sokszor túlságosan is direkt válaszokat.) Egyszer amikor Tibor barátom és szobatársam egy szombati napon hajnali kilenckor közölte, hogy ő most megy a boltba és kérdezte, hogy hozzon-e valamit. Én még az ágyban feküdtem – feltételezhetően nem hajnalig történő tanulás, hanem egy komolyabb buliból kifolyólag – és így megkértem, hozzon nekem egy ÉS-t az újságostól. Nemsokára megérkezett, hozott is, de egy kis félmosollyal és némi szégyenkezéssel adta oda. Arra a kérdésre, hogy minek köszönhető ez a dolog, azt mondta, hogy volt egy kis félreértés az újságárusnál. Ugyanis ő a kérésemnek megfelelően kért egy RÉS-t (hiszen a barátom reális és következetes műszaki gondolkodásába nem fért bele, hogy egy lapot egy kötőszóról nevezzenek el), amire az eladó felhúzott szemöldökkel kérdezte, hogy az vajon mi lehet. Tibor erre csak azt tudta válaszolni a rá jellemző kioktató és kicsit ellenszenves (ma úgy mondanánk: kö**ög) módon – nem ismervén a nevezett sajtóterméket -, hogy: „Gondolom folyóirat”. Erre emberünk szerencsére észbe kapott és kitalálta miről is lehet szó. (Még jó, hogy nem azt válaszolta, hogy nem, az nem RÉS, hanem ERŐS BÁSTYA, ahogy azt az ötvenes években divatos, de – legalábbis a mi korosztályunk által máig sem elfelejtett jelszó állította a Hazánkról, hiszen ezzel valószínűleg még jobban összezavarta volna Tibort.)

Tehát a JÜM-ben megjelent első cikkem címe, ha jól emlékszem „Vonaton” volt. Arról írtam, hogy hazafelé a vonat folyosóján találkoztam egy bácsival, aki arról mesélt nekem, hogy a háborúban ő milyen szenvedéseket élt át, milyen borzalmas körülmények voltak és hogy mennyit éheztek. (Egyébként nem sok kitaláció volt a cikkben, valóban megtörtént ez a beszélgetés.) Az éhezés témájánál az öreg felsóhajtott és azt mondta nekem, hogy „jajj, fiam, ne tudja meg mi az az éhség”. Én ezt a történetet leírtam, lett belőle majdnem egy teljes hasáb a lapban, szerintem nem volt rossz, legalábbis nem mutogattak rám ujjal az emberek a folyosón meg a büfében, hogy nézd már, ez az aki azt a hülyeséget írta. Persze lehet, hogy ez annak volt betudható, hogy nem ismert személyesen mind az 1600 hallgató. Azért a közvetlen környezetemben volt egy pár olyan megjegyzés, hogy tök jó ez a cikk meg minden, csak hát van itt egy icipici hitelességi probléma, mert azért az fura, hogy épp én írok az éhezésről, mert hát lássuk be, hogy aki engem ismer annak nem pont ez a fogalom jut eszébe. Nem álltam le magyarázkodni irodalmi elvonatkoztatásról, meg arról, hogy tudjátok gyermekeim az úgy van, hogy azért mert valaki krimit ír még nem biztos hogy neki magának gyilkosnak kell lennie, hanem ezt azért elismerésnek vettem… Lehet, hogy nem kellett volna…

Ahogy a hajnali napfény ablakon beeső első sugarai szinte lángot vetettek a kissé felhúzott szoknya alól kilátszó combjain, a ház úrnője beleborzongott a látványba, amibe önmagát feledve belemerült miközben a résnyire nyitott ajtón belesett a hálószobába. A hatalmas ágyon a fiatal és tudatlan, ám testi adottságaiban meglehetősen gazdagon megáldott szobalány és a napokban felvett nem kevésbé szerencsés alkatú lovászfiú egymást kényeztetve feküdtek az egész világról elfeledkezve. Arcukon semmiféle bűntudat nem látszott, hiszen mindketten azt hitték, hogy a ház ura és úrnője a hétvégére elutazott a távoli birtokukra. Azt hitték az övék a teljes hétvége és végre zavartalanul kiélhetik a napokkal ezelőtt fellobbant feltartózhatatlan és egy vulkán erejével kitörni készülő vágyaikat, amelyek eddig csak a lépcsőfordulók homályában megélt rövid, de annál szenvedélyesebb csókok formájában teljesedtek ki…

Na tegye fel a kezét aki komolyan azt gondolta, hogy na kész, vége, fújt a Vasgyár, a Bálnán ezentúl giccspornó lesz, mehet a francba! Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem így van. Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a cím alapján milyen gondolataink is támadhatnak a témát illetően, pedig a vágy és beteljesülés kérdésköre és problematikája sokkal hamarabb és szélesebb körben érzékelhető az életünkben, minthogy az első bekezdés ugyan mondana bármit is a számunkra.

Az én első ilyen emlékem még az óvodából származik. Nem, nem lányokkal kapcsolatos. Arra vágytam nagyon, hogy végre a polc mellé kerülhessek. A délutáni alvásidő során ugyanis, amikor az óvónénik széthajtogatták a kiságyakat, a gyerekek pedig elfoglalták, akkor egy külső szemekkel láthatatlan versenyfutás indult meg azokért a fekhelyekért, amik a játékos polc mellett voltak. Valamennyi gyerkőc azzal a feltételezéssel hajtott ezekre az ágyakra, hogy ott alvás közben biztos lehet egy picit játszani a fröccsöntött buszokkal és villamosokkal. Ebben a versenyben mindenki részt vett, de mivel én egyrészt a végletekig udvarias, másrészt bölcsen és előrelátóan konfliktuskerülő (értsd: mulya) voltam abban az időben, általában hamar kiszálltam belőle és csak figyeltem ahogy a hangadók és a menők elfoglalják az áhított helyeket. Sokat nem bánkódtam rajta, lefeküdtem egy másik ágyra és bár nagyon tiltakoztam ellene, de egyből elaludtam. (Ha van valami ami miatt szeretnék megint ovis lenni, az a mindennapi és kötelező alvás intézménye, amit felnőtten és egy komoly munkahelyen dolgozva – sokunk őszinte sajnálatára – nem elképzelhető. Bár, ha jobban belegondolok ismerek olyat aki ennek lehetetlensége ellenére sem veszi fel a telefont 13 és 15 óra között.) Már nem emlékszem, hogy hogyan történt, de egyszer nekem is sikerült a polc melletti ágyat megkapnom. Lehet, hogy a menők kevésbé voltak éberek, vagy egyszerű vakszerencse volt, de beteljesült a vágyam. Ott voltam a piros-sárga buszoktól, villamosoktól és pótkocsis (!) teherautóktól karnyújtásnyira, csak én voltam mellettük és lefekvés után pont elértem őket. Aztán jött az igazi csalódás. A játékokat körülbelül 5-5 centit lehetett előre hátra tologatni, ami szinte azonnal unalmassá válik, ráadásul az óvónénik rögtön rám szóltak ha csak hozzájuk értem. Ott és akkor éreztem először hogy olyanra vágytam vadul és szenvedélyesen ami tulajdonképpen semmit sem ér.

A tarhonyával és a grízes tésztával kapcsolatos vágyaimról és azok beteljesüléséről már írtam egyszer és talán azt is említettem már, hogy egy új sőt legújabb okostelefon birtoklásának vágyával kapcsolatban mit gondolok. (Tudniilik, hogy a legeslegújabb iPhone vagy Samsung vagy mittudomén milyen eszközökön is ugyanazok a parasztok hívnak – kivéve az olvasók, az olvasók ismerősei és a főnökeim és az ő főnökeik. Vagyis itt a vágy beteljesülése egyben csalódás is.) Tegyük fel újabb példaként, hogy nyit egy új – teszem azt – burgeres hely. A vágy persze hajt, félig kíváncsiságból, félig az éhség okán el is megyek oda és megkóstolom a burgert. Ha minden tökéletes, a hús pont elég szaftos, a saláta friss, a házi buci is kifogástalan és a szósz pedig olyan erős hogy nemcsak a szád hanem az egész arcod lángol tőle (mit tegyünk, ha szeretem a csípős ételeket) és azt gondolnánk, hogy a vágyat itt egy perfekt beteljesülés követi, akkor igazunk is lehet. Egészen másnapig, amikor vár rád egy kemény és tűzben fogant csata a lakásod legkisebb helyiségében, ahol ha meg nem is bánod az előző napi beteljesülést, mindenesetre megfogadod, hogy ezeket a vágyakat a jövőben próbálod elnyomni magadban.

Hát valóban nincs olyan vágy, aminek a beteljesülése nem okoz fájdalmat? Mindenkit meg kell nyugtatnom, hogy ez így nem igaz. A férfi-nő kapcsolatokkal övezett vágyakra és azok kiteljesedésére nem szeretnék kitérni félek hogy megint visszatérnék az első bekezdés színvonalára, és abból bőven elég volt annyi. Van egy terület, ahol a vágytól izzad, se ülni se állni nem bír az ember, bizonyos határokon túl már az összes gondolatát kitölti. Aki ránéz az efféle vágytól szenvedő emberre az azonnal látja, hogy valami nincs rendben, sokszor kicsit ijesztő is, mert az alanyunk semmi másra nem tud gondolni, mint a vágyának beteljesülésére bárhol, szinte bármilyen formában.

Igen kedves – elsősorban férfi – olvasóim egy kiadós sörözés utáni hazaúton ránk törő vizelési ingerről volna itt szó. Ha kellően hosszú az út, akkor annak vége felé már a teljes tudatunkat egy eszményi wc-csésze tölti ki. Nincs annál tökéletesebb kielégülés és beteljesülés mint amikor végre – és bárminemű baleset elszenvedése nélkül – hazaérünk és ott – az olykori tüzes csaták helyszíneként is szolgáló – legkisebb helységben végre egy hosszú és felszabadító, bármilyen gasztro és egyéb élményeken túltevő megkönnyebbülésben van részünk. Talán nem véletlen az sem – apám mesélte egyszer -, hogy egy egyetemi gépészprofesszor, amikor valamilyen alkalomból felköszöntötték „Sok boldogságot” kívánva, helyretette a nagybecsű hallgatóságot, hogy a sörözés után megadatott zavartalan pisilés, na az az igazi boldogság. Főleg így 50 felé…

 

Azt már egyszer leírtam itt, hogy honnan jött a Grönlandi Bálna címe. Be kell valljam, akkor amikor elkezdtem ez alatt posztokat közölni azt gondoltam, hogy megmarad ezen a laza  kapcsolati szinten a cím és a tartalom. A Bálnák tulajdonképpen csirkék voltak, a csirke meg kaja, és majdnem minden posztban elől vagy hátul fent vagy lent megjelenik valami étel és/vagy ital, legyen elég ennyi. A helyzet azonban az, hogy ha az ember sokat gondolkodik valamin, akkor megtalálja az eleinte rejtőzködő összefüggéseket is. Én pedig sokat gondolkodom a Bálnán, szeretnék a jövőbe látni lesz-e valamilyen utóélete vagy egyszer a jövőben egy digitális szemétdombon végzi, amin virtuális csirkék kapirgálnak. (Ez se olyan nagy baj, egy gyémánt félkrajcár még mindig kijöhet belőle.) Ez a sok morfondírozás arra is jó, hogy végre rájöjjek arra, hogy valójában mi az összefüggés a grönlandi bálna és a Grönlandi Bálna között amúgy közvetlenül, nem úgy mint a rég meghalt Józsi és a kövér csirkéi és a jelen szövegek között.

A közvetlen összefüggésre természetesen a hetente négyszer-ötször megtett 2 és fél órás autóút egyike alatt jöttem rá. Azt hiszem már írtam arról, hogy milyen hasznos és káros következményei vannak ennek a sok utazásnak. A legfontosabb – ami néha káros, többször hasznos – az az, hogy egyedül vagy a gondolataiddal és szabadon fűzheted, csűrheted csavarhatod őket, megnézheted jobbról, balról, kiselejtezheted, vagy iktathatod a megfelelő polcra az agyadban. Ha iktatod, akkor bármikor előveheted és újrafelhasználhatod ami igazán fontos muníciót és bizonyos biztonságérzetet ad. Egyik hajnalban amikor elindultam Pestre, már mikor kiléptem a ház ajtaján éreztem valami furát. Lehet hogy ez mindössze annyi volt, hogy akkor váratlanul megéreztem a levegőben a tavasz illatát. A dolog nagyon oda nem illő volt, lévén hogy novembert írtunk. Mégis egyértelmű volt, hogy itt kérem tavasz lesz, legalábbis ma délelőtt. Persze ebben semmi különleges nem volt, ha belegondolok, hiszen ehhez elég egy jól irányzott melegfront és amilyen idétlen és nyegle magatartást mutat mostanában az időjárás nem érdemes semmin meglepődni. De nemcsak az illat volt tavaszi, hanem mintha még valami zsongás is lett volna a levegőben. Nem tudom megmagyarázni, csak az a fajta hangulat kapott el, hogy ez a mai valahogyan különleges nap lesz. (Mindenkitől elnézést kérek, nem akarok túlzottan és indokolatlanul szentimentális lenni, biztosan öregszem, azért jönnek ki ezek a gondolatok most…)

Persze a nap nem lett különleges, ugyanazt a hol lelkesedést, hol letargiát éreztem szeszélyes váltakozásban a munkahelyemen mint rendesen, a céges kantin ugyanolyan rossz és drága volt mint a máskor és pontosan ugyanúgy szomorkodtam a nap késői kelésén és korai nyugvásán. Illetve ez így nem igaz.

Nem igaz, mert történt valami nagyon fontos, aminek valamennyire a mai napig is hatása alatt vagyok. Rájöttem, hogy a Bálna nem játék és sokkal fontosabb nekem mint amennyire gondoltam. Nemcsak arról van szó, hogy néha nekiülök és ideírok valamit ami jár a fejemben, hanem történelmi jelentősége van. (Mármint az én személyes történelmem szempontjából persze.) Azért van akkora jelentősége, mert napi gondok-pénzkeresés-undok és arrogáns emberek-munkahelyi problémák–őrült politikusok-felháborító cinikus nyilatkozatok-lábfájás és egyéb egészségügyi panaszok magamutogató vagy éppen alattomos jéghegyeit sikerül a hátán elkerülni, végeredményben embernek és normálisnak maradni. (Persze a normálisságommal kapcsolatban lehetnek ellenkező vélemények, azokat a kommentekben várom…) Az „érezni hogy még emberek vagyunk” című témában egyébként vannak még javaslataim. Például ezt váltja ki ha a barátaiddal elénekled Cseh Tamás és Bereményi Géza örökbecsűjét, ami úgy kezdődik, hogy „Éltek-e még régi lányok, vagy alusztok már?”

Miután ezen a felismerésen túl voltam, akkor és ott, körülbelül 140-nel haladva az autópályán eszembe jutott az elmélet: a grönlandi bálna északi rohadt hideg és jeges tengerekben él. Emlős, így testhőmérséklete egyrészt állandó, másrészt olyan 36-37 fok körül lehet, de ha kevesebb is akkor is jóval melegebb mint a körülötte lévő veszélyes, hideg és barátságtalan víz. A grönlandi bálnán kívül tehát a hideg víz, a grönlandi bálnán belül meg a finom meleg 36 fok. A kettő között 15-20 centi zsír. Ráadásul a bálna nem nagyon figyel oda a körülötte lévő környezetre, hogy ne mondjam pont leszarja azt. Követi az ösztöneit, eszi a krilleket és remekül elvan a saját maga melegében. Na azt szeretném ha ilyen lenne a Grönlandi Bálna is. Rajta kívül az interneten a gyalázkodás a felháborító történetek, idegesítő megosztások, az undorító politika, meg minden amit nem szeretünk. A Grönlandi Bálnán belül meg azt szeretném ha csak a jó és simogató érzések lennének különösebb hátsó és tengermély gondolatok nélkül. Csak kis történetek amiket jó olvasni, se több, se kevesebb.

Az utóbbi években több-kevesebb rendszerességgel szoktam vért adni. Az egyik alkalommal az egyik lányom megkérdezte, hogy mi a jó ebben. Természetesen azt feleltem akkor neki, hogy tudod kicsilányom a véradás nagyon fontos, egy csomó embernek szüksége van rá, mert bármilyen fejlett is az orvostudomány a valódi emberi vért,-  amire egy műtétnél szükség lehet – szintetikus előállítással vagy egyéb módon pótolni nem lehet. Már ennél a válasznál is éreztem, hogy ez így túl elvont, mivel nincs meg a személyes érintettség benne, majdnem olyan általános válasz, minthogy kapcsold le a villanyt, mert akkor nem nő úgy az ózonlyuk, vagy hogy ne egyél marhahúsból készült hamburgert mert azon túl, hogy ez is növeli az üvegházhatást, még az esőerdők is eltűnnek miatta, ami pedig a savas esők térnyerését növeli meg. (Aki szerint túl távoli az összefüggés a hamburgerzabálás és a savas esők között, annak jelzem, hogy meglepődne mennyire nem így van. Egyszer szívesen elmagyarázom…) Másfél évvel ezelőtt aztán igazán közel kerültünk a vérproblémához. Nem szeretném részletezni, de a lényeg az, hogy egy a családban szükséges nagy műtéthez úgynevezett irányított véradásra volt szükség. (A műtét egyébként remekül sikerült, azóta is gyakorlatilag minden rendben.) Ez persze olyan válasz ami már jobb, de ez már túlságosan is konkrét. Olyan mintha arra kérnél valakit, hogy hozzon vizet mert menten szomjan halsz. Ez nem is igazán jócselekedet, hanem az alapvető emberiesség megnyilvánulása. (Elnézést biztos a kárácsony teszi, ezért vagyok ilyen határtalanul bölcs.) Mivel eddig nem találtuk meg a jó választ, érdemes elemezni a folyamatot. Megismétlem: a kérdés az, hogy mi a jó a véradásban? Először is megszúrják az ujjad. Ez nem jó. Főleg akkor, ha még le is teremtenek, mert nem ittál eleget véradás előtt, pedig az kötelező. Aztán stand-up a doktornéninél: Jól van? Jól. – mondom. – Ejnye de magas a vérnyomása! -mondja a doki, miután levette az XXXXL-es mandzsettát a karomról. – Ó, mondom, csak ilyenkor, tetszik tudni a fehérköpeny szindróma. – Persze, persze – hagyja rám -, végül is a magasabb vérnyomás nem zár ki a véradásból. – Bécsben járt az elmúlt két hétben? Teszi fel a látszólag oda nem illő kérdést. ÉÉÉÉn? Miért? Mert van ott egy vírus, ami kizárja a véradást – válaszolja. – Schützen (am Gebirge) számít? Ugyanis ott szoktam sört venni… kérdezek vissza. Látom, hogy ezzel betaláltam, rám emeli a tekintetét és homályos szemmel szemmel, azt válaszolja, hogy az nem, csak Bécs. (Ezen túl vagyunk, pedig nem is oda szoktam menni, hanem Donnerskirchenbe hahaha.) Összességében elmondhatjuk, hogy ami a véradást megelőzi az sem jó, ráadásul ha még sorba is kell állni. Aztán jön maga az aktus. – Bal vagy jobb? kérdezi az aki majd később meg akar szúrni. Na ez megint égés, mert nem emlékszem. – Asszem a jobb. – Oké, feküdjön le. Szorítás, csapkodás, tanácstalan tekintet. – Gizi néni! Kiált fel a fiatal versenyző, amire odajön tapasztaltabb társa. Ő is csapkod, nyomkod, – aha, nem egyszerű, mondja Gizi néni. Én közben elszégyellem magam, hogy ilyen sok gondot okozok. – Biztos a jobb? Mondom hogy, több mint valószínű. Gizi néni elküldi a másik ágyhoz a kollegináját, vagy azért hogy az esetleges bénázását, vagy azért hogy a titkos szakmai fortélyt ne lássa. De már nincs baj. Gizi néni spriccel egy kis fertőtlenítőt, szúr és győz. Pár perc pumpálás után kész is vagyunk. Szorítsa legalább öt percig. Jól van ugye? Jól.

Na eddig a véradásban sok jó nem volt. Az első furán jóleső érzés este jön el, amikor este már egy sör után olyan mintha legalább négyet ittál volna és a vérveszteségtől bambán nézed a világot, de ezúttal a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül. Ráadásul olyan jól alszol éjszaka, mint már nagyon régen. Na ez tényleg jó, de azért azt nem mondhatom a kislányomnak az életre nevelés kellős közepén, hogy azért jó a véradás, mert aznap este olcsón tudsz berúgni. Nem, ez nem elképzelhető. Az ami igazán jó és valóban könny szökik a szemedbe a saját jófejséged és önzetlenséged miatt, az lehet hogy csak néhány hét után jön el. Akkor ugyanis a legváratlanabb pillanatban kapsz egy SMS-t, hogy a véredet felhasználták. Na ez az igazán jó.

Ezt az egészet csak azért írtam le, mert amikor a karácsonyi kocsonyafőzésre készültem és elővettem a legnagyobb piros fazekamat, akkor láttam a családom tekintetében az eleven és villogó kérdőjelet, hogy mi a jó a kocsonyafőzésben. Nézzük meg ezt is sorjában. Először is idegeskedsz ha a kedvenc hentesed cserbenhagy és a se fület, se lábat se bőrt nem tud adni. Ezek nélkül pedig nincs kocsonyafőzés. – Vigyen csülköt! mondja kétségbeesve az egyik eladó, mert tudja hogy a szívembe döfött tőr túl mélyre szaladt azzal, hogy nincs amit szeretnék. – Áh, köszönöm akkor inkább nem – hárítom el nem leplezett sértődöttséggel, mert nem alkuszom. Már kész a fejemben a terv, hogy holnap úgyis mennem kell Pestre, majd ott a nagyvásárcsarnokban lesz minden (és úgy is lett). Aztán nekiállsz a főzésnek. A kocsonyaalkatrészek nyersen eléggé undorítóak főleg mert például a lábhoz akarva-akaratlanul hozzáképzeled ahogy a trágyában dagonyázott, a bőrhöz meg ahogy ugyanabban hempergett lehetőleg nem is olyan régen. De ezen túlteszed magad és nekilátsz a legalább 6-7 órán át tartó főzésnek. Az első óra után az egész lakásban masszív húslevesillat van, ami egyre vastagabb és vastagabb lesz és beleveszi magát a legkisebb zugba is. A harmadik órától ez már nagyon unalmas, a hatodikban már-már elviselhetetlen. Amikor kész, a fűszerek is belekerültek az íze is jó, akkor jön a kis tálkákba való kimerés. Itt nagyon vigyázol, hogy ne fröcsköljön ki, de a tizedik tál után a kredencet és a konyhakövet vékony, de összefüggő zseléréteg borítja. Ha szerencséd van, a feleséged most az iskolában van karácsonyi ünnepségen és mire annak vége valamennyire tudod konszolidálni a helyzetet. Mindegy, a kocsonya kész és finom, mehet a teraszra hűlni. A konyhában legalábbis látszatrend. Ez jó. De nem ez a legjobb.

A legjobb az, amikor bepakolod a kocsonyás tálakat az autóba és a Sopron-Pápa-Győr-Budapest-Salgótarján-Eger-Miskolc-Bécs-Sopron útvonalon haladva és összességében mintegy 1300 km-t megtéve végiglátogatod a rokonaidat és a barátaidat köztük olyanokkal akikkel legutóbb a tavalyi kocsonya projekt alkalmával találkoztál vagy akkor sem. Mindenki kap a kocsonyából aki szereti az is és aki nem az is. Akihez pedig végül nem jutsz el, annak is hagysz a közelben egy dobozzal, mert gondolsz rá.

Na ez a jó a kocsonyafőzésben és ez a jó a karácsonyban. Mindenkinek boldog ünnepet kívánok a következő képpel:

Nahát ez aztán két összetartozó fogalom. Azok kedvéért, akiknek a címben szereplő szavak valamelyike nem lenne ismerős azoknak elmondom, hogy a vonat, az ilyen hosszú izé, bele lehet ülni, megy, vasból van, vonzza a mágnes, ellenben normál esetben nincs benne mazsola, kivéve, ha éppen nem kuglófot visz a nagyi az unokáinak, de még akkor sem biztos. Ezzel szemben a walkman az rövid, nem lehet beleülni, viszont kazettát kell bele tenni, amiben magnószalag van, ami meg nagyon hosszú, de és ebben nem hasonlít a vonathoz, abban viszont igen, hogy ebben sincs mazsola. A fiatalabb olvasók kedvéért azért komolyra fordítva leírom, hogy a walkman volt az első olyan eszköz, amellyel menet közben is lehetett zenét hallgatni mások zavarása nélkül. Igen-igen ez régen nem volt annyira mindennapos mint ma, hogy bármilyen közlekedési eszközre felszállva gyakorlatilag csak bedugott fülű fiatalokat látni (és nem kedves idősebb olvasóim, nem nőtt meg ennyire a hallássérültek száma). Én az első walkmanomat a főiskolai évek alatt kaphattam. Apám hozta valahonnan külföldről (nyugatról). Nyakba kellett akasztani és egy narancssárga szivaccsal ellátott fejhallgató volt hozzá. Rendes magnókazettát kellett beletenni, ami 60 vagy 90 perces volt, ami ugye nagyjából 12-40 darab zeneszámot jelentett. Képzeljétek el, kedves fiatalok, hogy a magnó az egy ilyen analóg cucc. Van egy műanyagszalag, amire felvisznek valami mágnesezhető szmötyit, amit a magnó feje felvételkor eligazgat a zenének megfelelő alakra, lejátszáskor meg megpróbálja kisilabizálni ugyanezt több-kevesebb sikerrel. Semmi bit meg bájt meg kódolás, meg mintavétel meg ilyen modern dolgok. Ahogy mondtam, az enyém nyakba akasztós volt és így meglehetősen ciki, nagyon vágytam egy nadrágszíjra erősíthető változatra, mert az sokkal vagányabb. Persze nyakbanhordás ide vagy oda, fejhallgatóval a fején az ember meglehetősen menő volt akkoriban az utcán. Aztán jött a discman. Ez kinézetre nem sokban különbözött a walkmantől, csak ebbe CD-t kellett tenni. Sajnos mindkettőre jellemző volt, hogy az ember ha nem akarta ugyanazt a – rossz esetben – 12 db számot hallgatni az úton, akkor komolyan fel kellett szerelkeznie kazettákkal/cédékkel. A discman rövid életű volt, mert nemsokára megjelentek a digitális eszközök, az mp3/4/5 lejátszók, aminek az igazi megoldását az Apple adta meg az ipoddal. Ma már persze ezek is eltűntek illetve beleintegrálódtak a telefonokba.

Ezt az egész tudománytörténeti értekezést azért írtam csak ide, hogy megemlékezzek a legextrémebb zenehallgatásról, amivel életemben találkoztam és történetesen ez is egy Győr-Miskolc úthoz kötődik. Az egyik nyári péntek délután felszálltunk a vonatra és egy fülkébe kerültünk egy idősebb tanárunkkal. Minket nem tanított Sanyi bácsi, de hát őt mindenki ismerte, amolyan intézmény volt. Leültünk a műbőr ülésekre, éppen csak kiraktuk a szendvicseinket a szabadon maradt helyekre és vártunk az indulásra, amikor máris előkerültek a walkmanek. Ki-ki a saját habitusának megfelelő zenét hallgatta a Neoton Famíliától az atmoszférikus pszichedelikus death metálig (na jó ezt a kifejezést csak később tanultam meg, de hát hatásvadászat is van a világon…). Néztük a folyosón elvonuló miniszoknyás lányokat, gesztusainkkal és arckifejezésünkkel jelezve hogy ebben a fülkében van még hely, – vagy ha nincs, akkor csinálunk -, de nagyon ritkán értették meg ezt a kifinomult kommunikációt (vagy éppenhogy megértették, de erre gondolni sem merek).

A vonat elindult, ablak lehúzva, olvadoztunk a hőségben, bámultunk kifelé vagy magunk elé (ha a fenti kommunikáció mégis megértésre talált…), hallgattuk a walkmant, Sanyi bácsi pedig dobolt az ujjaival az ölébe helyezett aktatáskán. Már elhagytuk Győrt, amikor felnyitotta azt és matatni kezdett benne. Arra gondoltunk, hogy megéhezett és kivesz egy szendvicset vagy elkezd javítani egy köteg zh-t, amit ha mellettünk tesz, akkor izgalmas bennfentes infókat tudhatunk meg. Abban az időben még divat volt napilapokat olvasni – képzeljétek kedves fiatalok – akkor még az internet maga csak egy távoli jövőben elképzelhető utópia volt, nem olyan valami, ami nélkül ma jóformán még a nagydolgunk elvégzése is már-már elképzelhetetlen. Szóval a táska felnyitásakor azt is gondolhattuk, hogy egy újság kerül elő, netalán egy szakkönyv vagy hasonló. (Sőt, ha történetesen egy újságba csomagolt szendvics lett volna, az igazán hatékony gondolkodásról tett volna tanúbizonyságot.)

De nem kedves olvasók, ezek közül egyik sem igaz. A táskából Johann Sebastian Bach egyik jelentős műve került elő kotta formájában (és papíron, nem egy tablet képernyőjén). Sanyi bácsi becsukta a táskáját és két könyökét arra fektetve komótosan lapozni kezdte a kottát. Mi lapos pillantásokkal és gúnyos mosollyal néztünk egymásra és azt gondoltuk, hogy nnna Sanyi bácsi végleg bekattant, biztos elgurult a reggeli gyógyszere. Ő erről nem vett tudomást, hanem változó arckifejezéssel, hol mosolyogva, hol a homlokát ráncolva, hol láthatóan szomorúan lapozott változó sebességgel. Bizonyos részeknél a lábával dobogott a vonat padlóján, sőt néha még a feje is valamilyen ütemre kezdett mozogni. Körülbelül fél óra után – Tatabányánál járhattunk -, miután végiglapozta a kottát és végzett az utolsó oldallal is, összecsukta, letette maga elé, sóhajtott egyet és megelégedetten így szólt mintegy magának, biztosan nem nekünk szánva: „Ez szép volt!”

Sanyi bácsi az analógnál is analógabb walkmant használta, a saját agyát, amiben a kotta hatására megjelent a zene, amit csak ő hallott. Ennek a módszernek számos előnye van. Garantáltan nem zavar senkit, még ha nagyon nagy hangerővel szól is a fejedben. Minden bizonnyal a legtisztább hangzást biztosítja, hiszen sem analóg sem digitális eszközök nem torzítják. Az a csöpp probléma van vele, hogy ehhez bizony hallás kell, ami azért lássuk be, nem triviális. Erről meg ez jutott eszembe:

https://youtu.be/TjX6TEcE7dk?t=59m23s

Sajnos vagy nem sajnos, de mostanában nagyon keveset utazom vonattal. Nem volt ez mindig így, mert még az autó előtti időkben – mármint nem 1908, a mindenki által elérhető autózás kezdete vagyis a Ford T-Modell piacra dobása előtt, hanem az előtt hogy elkezdtem volna mindenhová autóval járni na! – volt néhány időszak az életemben amikor kifejezetten gyakran jártam vonattal. Persze ezt már régen elfelejtettem, de pont az Oktoberfestre való utazás eszembe juttatott pár dolgot.

A leghosszabb és legintenzívebb időszak az a három év volt amíg Miskolcról jártam Győrbe hetente, kéthetente, havonta pontos csatlakozással a főiskolai ígéretes hétvégi bulik, valamint az ügyeletes szerelmeim menetrendjeihez. Miskolcról Győrbe vonattal eljutni gyakorlatilag két lehetőség volt, a „közvetlen” és az „éjféli”. A közvetlennel nevét meg nem hazudtolva átszállás nélkül lehetett Győrbe utazni, cserébe viszont le kellett mondani a vasárnapi ebédről, lévén, hogy – ha jól emlékszem – fél 11-kor indult. Eleinte ez nem zavart bennünket, mert korán délután Győrbe érkezvén még pont meg lehetett csinálni a másnapi mérésre a jegyzőkönyvet, illetve belefért egy-két sör is. (A iskola elvégzéshez közeledve egyébként már akkor is tudtunk mérési jegyzőkönyvet csinálni, ha teszem azt nem vettünk azon részt és így nem használhattuk fel a csupasz ámde zord és embertelen – így visszataszító – tényeket, de így ezek nem is homályosíthatták el a tisztánlátásunkat. És itt senki ne gondoljon arra, hogy netán a kollégáinktól vasárnap este elkértük a kész jegyzőkönyveket és a nyegle, kispolgári, stréber módon valóban megmért adatokat +- 10%-ban megváltoztatva kitöltöttük a saját táblázatainkat. Nem, nem erről volt szó természetesen, hanem a Zsolti kollégánk által nem kis energia befektetéssel kifejlesztett FVM-et alkalmaztunk. Az FVM a Fejben Való Mérés rövidítése és úgy zajlik, hogy az ember hanyatt fekszik, behunyja a szemét és fejben összerakja a vizsgálni kívánt áramkört, kapcsolást, majd ugyanígy fejben a bemenetekre rákapcsolja az elméleti tápegységet, a kimenetekre pedig a megfelelő méréshatárra beállított elméleti műszereket és azok elméleti kijelzőjét fejben leolvassa. Különösen bonyolult méréseknél asztalnál ülés és sör kortyolása javallott. Ha készen vagyunk, a méréssel, akkor – miután letöröltük az alvás mérés – közben kicsorduló nyálcseppeket – elegendő egy-két pillantást vetni a kollégánk kész jegyzőkönyvére – mintegy ellenőrizve az ő eredményeit – és feljegyezni a sajátunkba a a megfelelő adatokat.)

Azért a közvetlennek volt még egy előnye, mégpedig az, hogy azzal gyakorlatilag csak győri kollégisták utaztak, így szinte mindenkivel lehetett találkozni. Emlékszem, egyszer Kál-Kápolnán szállt fel egy hajós kolléga. Itt meg kell magyaráznom, hogy miért ilyen fontos hangsúlyozni, hogy ő hajós volt. A két legvagányabb csapat a kollégiumban a TAI-s és a Hajós volt. (A TAI a Távközlési és Automatizálási Intézetet jelentette akkoriban és ha eddig nem derült volna ki, én oda jártam.) Az említett vagányság nemcsak abban mutatkozott meg, hogy mi bírtuk legtovább a keddi/szerdai stb. bulikat mind ébrenléttel mind italfogyasztással, hanem ennek a kicsúcsosodása a Dili-nek nevezett félévente megrendezésre kerülő kollégiumi vetélkedőn való szereplés volt. Rendszeresen a TAI és a Hajós csapat volt a két favorit és valóban sok mindent megtettünk a győzelemért. Ha az volt a feladat, hogy rendezzünk fehérnemű divatbemutatót, akkor mi ugyan – amellett hogy pár srác is beállt a vicc és a tömeg kedvéért -, megkértük az évfolyamunkba járó három lányt, hogy hát ugye lesznek szívesek a köz érdekében és hát a csapatszellem sem smafu, de fel sem vehettük a versenyt a hajósokkal, hiszen ők felsorakoztatták nemcsak a postás lányok, de a nálunk lakó tanítóképzős hölgyek válogatottját akik cseppet sem szégyenlősen tettek meg mindent ami tőlük telt. Persze amikor a feladat az volt, hogy ki tud egy villanyrezsón tovább ülni úgy, hogy közben cigarettázik, ott meg mi fölényeskedtünk köszönhetően elektrotechnikai tudásunknak. A Dilit általában mi nyertük, de ennek nem az lett a vége, hogy a hajósok felbátorodva, teszem azt veréssel próbáltak elégtételt venni rajtunk, ahogy azt ma néhány futballmeccs/pártrendezvény/glamour akció után és közben látjuk, amint a vesztes vagy vesztésre álló fél erőszakkal kompenzál. A vereségüket kénytelenek voltak ugyan beismerni, de az efölött érzett bánatukat nem ököllel, hanem pár láda sörrel próbálták ellensúlyozni, amivel az általunk rendezett, de már nagy egyetértésben zajló afterpartink fényét emelték. Persze ez a nagyvonalúság és veszteni tudás nem véletlenül volt jellemző rájuk, hanem valószínűleg annak köszönhető, hogy még az iskola megkezdése előtt valamennyien szolgáltak már legalább egy évet hajón ki matrózként, ki gépészként, ki folyamon, ki tengeren – sok sok élettapasztalatot szerezve. (Meg kell jegyeznem és ennyi év után be kell ismernem, hogy ez azért sportszerűtlen és behozhatatlan előnyt jelentett a kollégium hölgyközössége körében, ami azt jelenti, hogy még mi TAI-sok is csak a cipőfűzőjüket köthettük meg csajozás terén.)

Ezt az egészet csak azért meséltem el, hogy megemlékezzek egy legendás hajós kollégáról Unimukkról. A nevében benne volt a kedvenc itala és amikor egyszer egy heves buli közben kiesett az ablakon akkor sem az volt az első mondata a hogyléte felől érdeklődő társai felé, hogy jajj eltört a lábam!, vagy úristen a fejem!, hanem, hogy hol a söröm?. Szóval Unimukk felszállt a közvetlenre egy szép és forró nyári napon Kál-Kápolnán és pont mellettem tudott megállni. (Ja, azt nem mondtam, hogy akkoriban a vonat még a nevelés eszköze volt, növelte az állóképességet, hiszen általában ülőhely nem volt már Miskolcon sem.) Beszédbe elegyedtünk és a szokásos témákat érintettük, hogy ez a kurva vasút, meg hogy milyen rohadt meleg van. Pár perc múlva Unimukk benyúlt a táskájába, és kérdezte, hogy meginnék-e egy sört. Mondtam persze, de ennek a válasznak több oka is volt. Egyrészt egy hajóst nem utasítunk vissza, főleg ha sörrel kínál, mert még rossz fényt vetnénk a TAI-ra, másrészt meg igen jól esett abban a nagy melegben. Megittuk, kurva vasút, rohadt meleg, de jó csajok, majd Unimukk újra kérdezte, hogy meginnék-e még egyet. Mondtam persze, sőt vissza is hívnálak a büfékocsiban, de ennek egy hatalmas akadálya van, hogy ilyen nincs a szerelvényen, de ha lenne se tudnánk odamenni a tömeg miatt. Erre ő tett egy olyan kézmozdulatot, hogy ugyan már, ne egyem magam emiatt, ma én, holnap te. Majd megittuk a második sört (rohadt vasút, kurva meleg, de jó csajok, de jó barátok vagyunk ugyebár) és kisvártatva azt mondta már-már szégyenkezve, hogy az a helyzet, hogy nem gondolta, hogy többen leszünk, ezért csak 5 (öt) sört hozott az útra, így ha nem érzem dehonesztálónak ugyan húzzam már meg az utolsó üveget, mielőtt annak is a végére jár. Természetesen megtettem. Itt jegyezném meg, hogy Kál-kápolnától Győr körülbelül három órányira volt akkoriban vonattal így természetesen megérthető, ha valaki öt sört hoz az útra magának. A történet végén vonjunk le néhány mélyen gyökerező tanulságot: 1. minden a szívünkben lapuló ellentét feloldható sörben. 2. Párosan szebb és egyszerűbb az élet.

Az éjféliről majd legközelebb…

Úgy izgulok. Hétvégén megyünk az Oktoberfestre Bandival. Persze nem amiatt vagyok izgatott, hogy mi lesz Münchenben. Bizonyára lesz sör. Lesz kolbász meg csülök. (Megjegyzem engem ez utóbbi kettő egyáltalán nem érdekel, hiszen még tart a bálnamentesítés, így aztán valószínűleg a HofBrauhaus-ban is salátát fogok kérni grillezett csirkemellel, abból is csak kis adagot. Azért ha erre a rendelésre reagálva a pincér arcán átsuhanni vélek majd valami lekicsinylő, már-már gúnyos árnyalatot, amelyből azt érzem, hogy ki kell állnom a magyarok becsületéért és meg kell mutatnom kivel is van dolga, akkor lehet hogy majd módosítom a rendelésemet úgy, hogy ja igen és ezt lesz szíves becsomagolni a kanárimnak és én pedig kérek egy akkora csülköt amekkora csak van a házban és az se baj ha dob mellé még 18-20 bajor kolbászt is. Ettől még komplikáltabb csak akkor lehet a kérdés, ha azt válaszolja, hogy „Ja Fräulein”. Ebben az esetben nem csak magyarságbeli becsületemet, hanem férfiúi és egyéb önérzetemet is megsértené, így a fenti reakciómat úgy korrigálnám, hogy „add a kanáridnak ezt a szart te bőrgatyás buta beszari bu..” nekem meg hozz valami rendeset, ha nem akarod hogy mindkét füledből egy csülökcsont álljon ki perceken belül, amire ráakaszthatom a söröskorsómat, hogy el ne felejts hozni még egyet. Persze erre még gyúrnom kell. Mármint nyelvileg. Az előzőekből is látszik milyen veszélyeknek lehetek kitéve, ha nem eszek rendesen, aminek a következményeit a családom viselné. Így aztán pusztán lelkiismeretességből nem is vállalom be, hanem azt tervezem, hogy eszem majd rendesen, legfeljebb viszek magammal Mezim Fortét.) Szóval nem a sör az érdekes, hanem az, hogy akárhogy is számolom és próbálok visszaemlékezni, de ez az első eset, hogy Bandival ketten elmegyünk valahová, pedig Ő most volt 50 éves (ezúton is Isten éltesse). Félreértések elkerülése érdekében jelzem, hogy Bandi a bátyám. Szóval ez az első alkalom, hogy csak mi ketten elutazunk és 3 napig együtt fogunk lakni. Persze olyan volt – körülbelül 35 éve, amikor Ő megkapta a motorját -, én pedig azt kértem a születésnapomra, hogy vigyen el Debrecenbe. Erre semmiképp nem tudott nemet mondani (bár ha jól emlékszem szeretett volna elhajtani az ötletemmel együtt, de biztos belegondolt, hogy milyen olcsón megússza és mivel imád motorozni, összekötheti a kellemeset a kellemetlennel). Meg is történt a dolog ami azért nem volt egyszerű, mert amikor felültünk a motorra, közölte, hogy „na aztán arról szó sem lehet, hogy én bele kapaszkodjak például a derekába”, ott van a hátam mögött egy fogantyú azt használhatom, de jegyezzem meg, ha ő egyszer azt érzi, hogy például megijedek és reflexből kanyarodásnál nem arra dőlök amerre a motor, akkor azonnal lerugdos és otthagy a francba. Erre persze nem történt sor, mert nagyon rutinos voltam. Szóval volt ez az eset és lesz most a következő hétvége. Vonattal megyünk, belekóstolunk a bajor sörbe mint kutya a Nílusba és remélem megbeszélünk mindent amit elmulasztottunk az elmúlt 50 évben. Van mit bepótolni, érzem. Nekem ez lesz az Oktoberfest…

2011. november 15. Miért napimenü? Mert minden nap szoktam enni is meg inni is. Egy Imre nevű kollégám, amikor belépett a Céghez vagy 15 éve és az első napját töltötte nálunk, a legelső kérdése az volt, hogy hová és mikor mentek ebédelni, ott jól főznek-e és hogy milyen az árszínvonal. Tehát nem az, hogy ki lehet-e a főnökkel jönni, vagy lehet-e intim kapcsolatot kezdeményezni azzal a kontrollingos kiscsajjal abban az észveszejtő miniszoknyában, ami alá pont benézhetsz, ha jó ütemben indulsz lefelé a lépcsőn, vagy elmegyünk-e este sörözni, hanem az a látszólag jelentéktelen probléma, hogy mit eszünk ebédre. Azóta persze én is rájöttem, hogy a munkaidőt leginkább két részre ebéd előtti és ebéd utáni részre lehet bontani, és ezen a zsanéron fordul és telik el a nap mint a Jézus temetésén a Hiszekegy.