Figyelmesség és óvatosság

Kíváncsi vagyok, hogy a címben szereplő két fogalomról mi jut eszébe. (Nem lennék meglepve, ha bizonyos közelebbi rokonaimnak és ismerőseimnek pont az ami nekem. Hogy ez mi, azt majd csak az írás végén szeretném elárulni, addig kis türelmet!) Ha felületesen gondolkodunk, akkor akár arra is juthatunk, hogy ez két hasonló jelentésű dolog, és egyébként is hogy jön ez a Bálnához, a jól megszokott témáihoz és főleg annak a szellemiségéhez, már ha van neki olyan egyáltalán. Pedig a figyelmesség és az óvatosság nagyon fontos még az ételek, azok elkészítése és elfogyasztása terén is.

Van néhány alkalom, amikor egyszerűen elromlik itthon a hangulat. Vagy egy rosszul sikerült elszólás, egy észre nem vett sértés, esetleg valami eszeveszett figyelmetlenség miatt. Be kell ismernem, hogy ennek szinte mindig én vagyok az okozója. Van hogy elvtelenül és megrögzötten ragaszkodom az akár saját magam által gyártott elméletekhez, néha légből kapott igazságokhoz és ezzel rossz érzéseket okozok a többiekben. Ebben az a legrosszabb, hogy ott és akkor fel sem ismerem mit csináltam, mibe lovaltam bele magamat, csak utólag verném a fejemet a falba, hogy ezt most miért kellett. Amikor végre kitisztul a fejem, akkor persze már szeretném jóvá tenni, ugyanolyan elánnal vágyom a megbocsátásra és a megtörténtek elfelejtésére, mint amilyen erősen védtem a magam igazát pár perccel előtte. Verem a fejem a falba, hogy miért nem voltam óvatosabb és/vagy figyelmesebb, miért kellett nekem ilyen hülyének lennem. (Persze a feleségem jó esetben ezt elintézi azzal, hogy „nyakas refcsi”, lévén ő katolikus én meg református…) Ezeknek a megnyilvánulásaimnak gyakran külső okai vannak, például bizonyos munkahelyi megfelelési kényszerek olyan viselkedést váltanak ki belőlem otthon, amit nem tudok sem megmagyarázni, sem megbocsátani magamnak. (Megvan az a jelenet A fal -ból (Pink Floyd), amikor a naftalinszagúan elegáns idős tanárbácsi a gyerekeken veréssel vezeti le azt a feszültséget, amit az okozott, hogy akarata és gusztusa ellenére meg kellett ennie előző nap a mócsingot? Na valami ilyesmire gondolok, csak nekem még nem sokára az is eszembe jut, hogy de hát …sszameg, ez nem én vagyok, miért csinálom ezt?!) Hál’Istennek én ezen egyébként már túl vagyok, vagyis mindez múlt időben mondhatom. Ne gondolja senki, hogy olyan egyszerű ezt a viselkedést felismerni saját magunkon, nekem például külső segítség is kellett hozzá igénybe vennem és itt nem a pálinkára gondolok. Csak javasolni tudom, hogy ha valaki valami hasonló miatt nincs jóban önmagával, akkor forduljon szakemberhez, remek pszichológusok vannak az országban.

Egyik ilyen alkalommal, amikor rádöbbentem, hogy milyen bunkó és kiállhatatlan voltam a családommal, azt gondoltam, hogy az éppen soros Pénteki Családi Vacsora alkalmával (egyszer régen már volt szó ezek fontosságáról és jelentőségéről itt…) valami igazán kimagasló és különleges gasztronómiai élményben részesítem a többieket. Egy csomó produktív és improduktív munkaórát töltöttem azzal, hogy kitaláljam mi is legyen ez. A választásom a valóban nem mindennapi – és bennem egyébként jó, hovatovább nosztalgikus élményeket előidéző – tatárbifsztekre esett. Megvettem a legjobb marhahúst amit csak a piroskékben találtam (akkor még nem ismertem az azóta engem is jótékonyan elnyelt hentes-univerzumot), ellenőriztem, hogy megvan-e minden más hozzávaló. Nem feledkeztem meg a pirítósról sem, sőt még egy üveg jó vörösbort is bekészítettem. Az elkészítés remekül sikerült, talán sohasem ettem sem előtte, sem azóta még olyen jót. Lelkemet ünneplőbe felöltöztetve (jajj!) és a bocsánatkérésre előkészítve vártam haza a családot, főleg a feleségemet. Meg voltam róla győződve, hogy a különleges ötletem, az étel remekbe szabott elkészítése, az ezzel járó nem kis munka és nem utolsó sorban a részletekre való odafigyelésem majd véget vet a vitathatatlanul az én viselkedésem miatt pár napja már tartó mosolyszünetnek, ami folyamatosan mérgezte a hangulatot, mint ahogy egy icipici hajszálrepedés áztatja el szép lassan az egész fürdőszoba falát még akkor is ha az láthatatlan a csempe miatt. (Hú, azért ez egy kicsit sok volt nem?!)

Izgatottan vártam, hogy hazaérjenek, a konyhában is eltakarítottam a nyomokat és a romokat, mert olyan a lakásunk, hogy az ember belépve először a konyhai állapotokat veheti szemügyre és ha ott káosz van, az nem igazán segít a kellemes érzések előhozásában. A tatárbifsztek az asztalon, a pirítós langymeleg és a feleségem is már az ajtóban megérezte, hogy itt valami bocsánatkérés-féle lesz, látszott rajta, hogy hajlandó elfogadni azt, de azért nem adja magát olyan könnyen, mert az én hibám nagyobb volt, mint amit csak úgy el lehetne oszlatni, bár egy jó vacsi kétségtelenül segíthet ebben, de legalábbis elindít a béke felé vezető úton és mint tudjuk ez már gyakorlatilag fél siker. A bizakodó hangulat kétségtelen volt, a feszültség a levegőben szinte hallhatóan – de mindenképp érezhetően – kezdett felengedni. Ez a kezdeti siker aztán úgy illant el, ahogy azt csak rémregényekben olvashatjuk, – amikor egy véres és jéghideg kéz kinyúl az asztal alól és kitépi az addig főhősnek hitt szereplő szívét -, és esett vissza az eddigi mélypont alá 50 méterrel. Ahogy említettem feljebb, a feleségem katolikus, ráadásul ez nagyon fontos is neki, így őt péntek(!) este egy kupac nyers hússal kínálni, számára sokkal inkább eszeveszett figyelmetlenség, mint a békítő akarat megnyilvánulása. Az eredmény az lett, hogy a mosolyszünet folytatódott még egy darabig, de az már a feleségem bölcsességét dicsérte, hogy – valószínűleg azért megérezte és értékelte az igyekezetemet – kisvártatva elfelejtettük az egész haragszomrádot. A tatárbifszteket végül én ettem meg nem túl jó étvággyal, de hősiesen. Már csak nem dobom ki azt a drága húst…

Mindenkinek azt javaslom, hogy fordítson több figyelmet arra, hogy egy bármilyen jó, sőt briliáns hirtelen ötlet is jut az eszébe, akkor is vizsgálja meg azt a lehető legtöbb szemszögből, főleg próbálja végiggondolni, hogyan fog az hatni a közvetlen környezetére, ezzel elkerülheti az ehhez hasonló fiaskókat.

Összefoglalásul és végkövetkeztetésül hadd idézzem ide apám nagybecsű és igen fontos, többszörös jelentéssel bíró elméletét az óvatosságról és a figyelmességről. (Igazából csak azért írtam le a fenti szöveget, hogy ezt is elmondhassam…). Szóval apámban akkor fogalmazódott meg a következő gondolat, amikor egyszer – miután babfőzelék volt ebédre a gyári menzán – nagyon szenvedett a távolsági és gyorsjáratú buszon, mert nagyon szerette volna már elengedni azt ami miatt a nadrágszíj egyre jobban és jobban szorította, de nem tehette amíg le nem száll. Ekkor tanultam tőle azt, hogy az a különbség az óvatos és a figyelmes között mindössze annyi, hogy az óvatos körülnéz mielőtt elengedi a gázokat, – felmérve, hogy ki az aki hallhatja és érezheti -, míg a figyelmes csak az akció után teszi ezt.

Evezős babgulyás egyedül

Szombat reggel arra ébredtem, hogy babgulyást akarok főzni. Bár voltak tétova ellenvetések, de nem hagytam magam befolyásolni. Ezek a hangok leginkább arról szóltak, hogy a bab önmagában milyen károkat és nem várt hatásokat okoz az ember szervezetében, kivált ha erre különben is érzékeny. Én ezen a ponton végrehajtottam egy gyors lehetőség elemzést. (Amit apám úgy hívott, hogy EVE, vagyis Előzetes VeszélyElemzés, sőt nemcsak így hívta, hanem erre egy komoly elméletet és módszertant is kidolgozott a munkahelyén, igaz ő ott nem a menzai babgulyás és székelykáposzta előzetes veszélyeit, hanem a sokkal félelmetesebb, ám a hétköznapi ember számára sokkal kevésbé fontos sok ezer köbméteres tartályok – lásd még: nyomástartó edények – előzetes veszélyeit elemezte, környezete és kollégái nagy elismerésére, ami később egy ajándékként kapott valódi EVEző formájában csúcsosodott ki, ami sokáig díszítette az irodáját, sőt a mi nagyszobánkat is úgy emlékszem.) Az én EVEzésem végeredménye, hovatovább konklúziója az lett, hogy a várt eredmények messze felülmúlják a bizonyos mértékű valószínűséggel bekövetkező hátrányokat, amelyek közül a legveszélyesebb az, hogy nekem kell megennem az összes babgulyást, de legalábbis a babot belőle – ez pedig bőven vállalható. Ennek megfelelően – miután az EVE elvégzése után fel is keltem az ágyamból – a megvalósítással kezdtem el foglalkozni. Ennek az első lépése az volt, hogy fel kellett keresnem a hentesemet csülökvásárlás céljából. (Mert az ugye magától értetődik, hogy a babgulyásba szükségem volt egy komolyabb csülökre. Így aztán a babgulyás nem is babgulyás lesz, hanem csülkös bableves,  na de ne tessék fennakadni ilyen logikai bukfenceken kérem szépen.) Itt egy majdnem elháríthatatlan problémába ütköztem, tekintve, hogy amire odaértem a csülkök elfogytak. (Hiába, egy alapos EVEzéshez kell az idő nem vitás, főleg ha az ehhez szükséges agyi kapacitás felszabadításához az ember még némi alvást is bevet, ahogy én is tettem.) Egy gyorsan elillanó gondolatként eszembe jutott, hogy elmegyek a nem túl messze lévő piroskék szupermarketbe csülköt venni, de amikor ezen tanakodva megéreztem a számban a gyorspácolásnak köszönhető természetellenesen savanykás ízt és láttam magam előtt a nemkevésbé mesterségesnek ható színt és a főzés közbeni szétesést gyorsan lemondtam erről a tervről és a hagyományos füstölésű, gyönyörű combok felől kezdtem érdeklődni. Kisvártatva meg is vásároltam egy csodás, kicsinek egyáltalán nem nevezhető darabot. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ezen a szombat reggelen már harmadszor változtatom meg reménybeli ételt, mert ezzel a döntéssel nem is babgulyás készül (hiszen abba marhahús kellene), de nem is csülkös bableves (a csülök hiánya miatt ez önmagában paradoxon, mi több parallelepipedon – kösz Karinthy!), hanem maximum hamis babgulyás főhet nemsokára. (Ejnye, miért is kell az ételeket mindenképpen olyan egzakt módon elnevezni, miért van meg bennünk ez a kényszer… Nem értem…) A lényeg, hogy a legfőbb alapanyag a kosárban, még beugrom egy-két alkatrészért a magamban pár perce még megvetéssel emlegetett hipermarketbe, majd kezdődhet a főzés művelete, ami már nem tartogat sok izgalmat. A füstölt comb jó választásnak bizonyult, a konzerv bab nem kevésbé (megspórolhatjuk vele az áztatást és a „…sszameg ez még mindig kemény” gondolatokat, később kétségbeesett felkiáltásokat).

Hát mit mondjak.  Az íz-illat tökéletes végeredményt jelzett előre, a fűszerek is a helyükön voltak, a comb kellő sósságot kölcsönzött az ételnek, a csipetke is jól sikerült (pláne, hogy készen vettem…). Felmerül a kérdés, hogy vajon mit is akarok még itt írni erről a szombatról. Betegség nincs, barátság van, étel-ital van, mi lehet itt ami mégis szóra érdemes?

Hát az – kedves barátaim -, hogy mire a remekbeszabott levesem elkészült, a feleségem már elment otthonról. Na nem, semmi dráma nem történt, ne várjatok megrázóan szaftos részleteket. Nem vesztünk össze a babon – hiszen tudja a drágám, hogy ha én egyszer azzal kelek fel, hogy bab lesz, akkor ott bab lesz, bármi történjen is, szinte lehetetlen lebeszélni engem erről a szándékomról. Nem is törtem el semmit, nem voltam – a szokásosnál nagyobb mértékben – arrogáns és kiállhatatlan (itt kérek egyszer s mindenkorra bocsánatot, ha – feltételezve, de meg nem engedve – így lenne néha-néha). Távozásának az oka mindössze az volt, hogy főiskolai évfolyam-találkozóra volt hivatalos, és részben emiatt az éppen elkészült még tűzforró bablevesből (maradjunk ennél a megnevezésnél) nem is evett – félve a várható, fülre és egyéb érzékszervekre ható következményektől -, ami társaságban nem mondható hasznosnak, sőt. Így történt, hogy otthon maradtam egyedül, ugyanis – tetézve a bajt – mindkét leánygyermekünk Budapesten élte az egyetemisták gondtalannak nem mondható, bár megkérdőjelezhetetlenül szabad életét. Miután kivittem a feleségemet a vasútállomásra és elköszöntem tőle, hazafelé már szinte éreztem a levesemet a számban, ennek remekül megfelelt az, hogy igazán éhes voltam, hiszen az EVEzés, a főzés és az eredményért való aggodalom nem engedte, hogy annak megszületése előtt bármit is egyek.

Hazaértem, leültem az asztalhoz, előttem a gőzölgő leves, de valahogy nem ízlett. Valahogy elment az étvágyam. Ülni az üres lakásban és enni, az nagyon rossz volt – na jó, a kutya ott volt velem, de az ő rajongása ebben a pillanatban a húsnak szólt és nem nekem. Szinte nem is ízlett, pedig ahogy említettem minden benne volt, a főzést sem siettem- és a tejfölt sem felejtettem el.

Ekkor eszembe jutott az, hogy amióta a gyerekek egyetemre járnak, az én munkám pedig nem változott sok éve – vagyis amikor a soproniak és Sopron környékiek hétfő hajnalban, hosszú tömött kocsisorokban elindulnak Ausztria felé, én Budapestre megyek és általában 1-2-3 napig ott is maradok – a feleségem heti két-három este ugyanezt az egyedüllétet érezheti. (Itt most a kedves olvasó, gondolhatná, hogy miféle ember vagyok én, hogy ahhoz, hogy erre a kézenfekvő dologra rádöbbenjek három hónap és egy közepesnél jobb bableves kell. Az igazság az, hogy mindig is tudtam, hogy így van, ez a szituáció csak ahhoz kellett, hogy valóságosan, plasztikusan és nem pedig valahol mélyen elfojtva jelenjen meg.) Pedig este még keservesebb ez az egész. Nem tudom miért van ez, lehet, hogy a sötét, a frontátvonulás, vagy az egész napi fáradtság tette, de azon a szombaton még nyomorultabbul éreztem magam, hiába gyűrtem már le három tányérral a levesből. Nem akarom a szombat esti hangulatomat részletesebben leírni, elég legyen annyi, hogy még a sört sem kívántam, ez pedig igen ritkán fordul elő.

A végeredmény az lett, hogy eszeveszett tempóban – ahogy az pár évente menetrendszerűen rám jön- megint lakáshirdetéseket kezdtem nézni és különböző költözési variációkat kezdtem magamban kidolgozni – Győrtől, Budaörsön át a VIII. kerületig – arra az esetre,  ha úgy alakul, hogy valamelyikünk végzetesen besokallna.

Aztán másnapra helyreállt a dolgok egyensúlya. A feleségem hazaért a találkozóról, Bolyhos – a kutya – is hajlandó volt sétálni velem, a Nap is kisütött végre, az előző napi borzasztóan szürke gondolatok is kifehéredtek egy kicsit. Kettesben leültünk a konyhaasztalhoz bablevest enni, ami valahogy sokkal finomabb lett másnapra, hiába kell idő, hogy összeérjenek az ízek és a fűszerek is jobban elhelyezkedjenek a hűtőben töltött idő alatt. Én azt érzetem, hogy itt most minden rendben van és boldogan megettem a feleségem által kipiszkált babszemeket is a sajátomon kívül. A baj ezzel csak az, hogy másnap – hétfőn – újrakezdődik az egész és ő megint egyedül marad itthon. Ugye időben szólsz, ha már eleged van ebből?

Kalbász a-val

A kolbász, de főleg a kolbásztöltés eseményének és a barátságnak a kapcsolatáról már írtam egyszer. Ez nem változott azóta sem, komolyan hiszek benne, hogy nincs is jobb csapatépítő mint az alaktalan masszából katonás kinézetű terméket előállítani közösen, egyformán zsíros kézzel, egyformán zsírszagú ruhában és nem természetes módon zsírosodott hajjal. Azért vagyok kénytelen megint elővenni ez a témát, mert a hétvégén végre sorra került amire annyira vártunk. Összejöttünk megint és rutinos mozdulatokkal, a bennfentesség érzésével megérkeztünk a kalbásztöltő versenyre. Azon a vidéken, ahol az eseményt megrendezték, ott igenis kalbásznak hívják a kolbászt  és aki nem így mondja arra úgy néznek, mint rám, amikor Sopronban kicsit felhúzom értetlenség szemöldökét – ó micsoda professzionális fordulat – amikor azt mondja nekem valaki, hogy el kellettem menni a boltba, sőt, hogy leköllöttem húzni a cipőmet. Szóval kalbász, ami mifelénk egyébként husoskolbász, gondolom mert egyébként van nem húsos is, csak én még nem találkoztam vele. (Persze mondják, hogy van akinek a bab is hús, de ez már nagyon messzire vezetne.) Na de elég a stílusnácizásból, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi hatan felvettük a fekete kötényt és sapkát, mintegy jelezve a többi induló csapatnak, hogy bizony gyászos vége lesz a szereplésüknek, már ha velünk akarnának ujjat húzni. (Megjegyzem: nem akartak, és annyira nem is ijedtek meg tőlünk, bár ez lehet, hogy a remek fazonú, ám a mi fejünkön kicsit furán ható szakácskalapoknak volt köszönhető.)

A verseny napja egyébként számunkra is meglepően simán indult. Egy nem túl messze lévő faluban futottunk össze, – annál a fogadónál, ahová majd minden reményünk szerint a megmérettetés után vissza is térünk. Mindannyian külön érkeztünk, a szélrózsa minden irányából. Zotya volt az aki magára vállalta a vezetést és azt, hogy ennek folyományaként nem iszik a nap folyamán semmit, ami miatt itt még szánakozva, estefelé kis irigységgel és olthatatlan csodálattal néztem rá. Az indulás sima mivoltát az biztosította, hogy pont időben befutott Laci is, a BMW-jével, aki pedig arra is képes, hogy még otthon az ágyban fekve mondja azt, hogy: pillanat mindjárt odaérek, igyatok egy kávét. A BMW egyébként a későbbiekben komoly szerepet játszott, mert a nap és a verseny vége felé, amikor már csak a zenekar játszotta a lakodalmast, némi hohhóóó felkiáltások gyakori hallatásával, egyedül Laci tudta mit jelent úriembernek lenni és megtáncoltatta a jelenlévő hölgyek jelentős részét. Mi ezt csak távolról figyeltük és arra lettünk figyelmesek, hogy Lacink tánca valahogy úgy néz ki, hogy látszólag rendesen forgatja a lányokat, majd váratlanul elengedi őket, egy lépést hátralép, széttárja a két karját, hátrahajtja a fejét és mintegy magának lép egy-két ütemet. Mi azt gondoltuk, hogy ez a sör-pálinka kombó nem várt hatása miatt van és indokoltan nagy jókedvében mintegy a világot akarja magához ölelni (Magyarország szeretlek!). Aztán rájöttünk, hogy nem egészen erről van szó, hanem arról, hogy Laci táncol, valamit az éppen aktuális hölgy fülébe súg, hátralép, széttárja a karját és mutatja, hogy eeeeekkora BMW-m van. Amennyire ez érzékelhető volt, Laci ezzel nem ért el semmilyen hatást, de lehet, hogy nem is akart ebből a tényből előnyt kovácsolni (tudniillik, hogy meeeekkora), mindössze egy-két elismerő, bár nem túl meggyőződéses pillantást zsebelt be.

Mindenesetre a kalbászt professzionálisan megtöltöttük, az aranyminősítést megkaptuk, nagy részben köszönhetően annak, hogy idén a pannon-tenger kolbászát készítettük el. A zsűrinek még egy térképen meg is mutattuk mit jelent ez és olyan vehemensen magyaráztuk az elméletünket, hogy ránézésre szegények csak két dolgot gondolhattak: a.) ezek megőrültek és azt hiszik, hogy a ki tud többet Magyarországról című helytörténeti úttörőverseny zsűrije előtt szerepelnek, b.) ezek megittak már egy liter pálinkát meg 1-2 tálca sört, némi fröccsökkel kiegészítve és ez már a delírium, hívni kell Zacher doktort. Ha objektív szeretnék lenni, akkor a mi pillanatnyi valóságérzékelésünk szerint az igazság valahol középen volt, hajszálnyival a b.) változat felé billenve. Már-már hagyományosan a sült kolbász mellé frissen sült tepertőt is kínáltunk. Mivel ennek én voltam a felelőse, kicsit rosszul esett, amikor arra a kérésre, hogy „de hát kedves zsűri, mondjanak már valami építő kritikát is, ne csak – egyébként jogosan – dícsérjenek”, azt említették, hogy egy picit érzik, hogy a tepertő sütésekor, a zsír hőmérséklete elkerülte az ökölszabályként is értelmezhető 130 Celsius fokot. Mi ekkor Imrével egymásra néztünk és azzal a kifejezéssel az arcunkon, hogy lám milyen szemfüles az igen tisztelt értékelő bizottság, szinte egyszerre mondtuk, hogy hát igen, amikor egyszer egy pillanatra nem figyeltünk oda, akkor a gázpalack megfutott egy picit és 2 perc 18 másodpercre 134,5 fokra emelkedett a hő, de ezt azonnal korrigáltuk, bocsánat érte. Biztos az lehetett az oka, hogy a palackban orosz gáz van és nem a pannon-tengerből származó, az autentikus magyar tepertő sütésére az orosznál lényegesen jobban megfelelő pannon(akarom mondani: propán)-bután. A zsűrit ezen a ponton végképp elvesztettük, erről az üveges tekintetük árulkodott.

A töltés, a sütés, a zsűrizés, majd az eredményhirdetés után nem maradt más, mint a késztermékek elfogyasztása, majd részvétel a szürreális lakodalmas rock-bulin. A fogyasztás nagyon fontos volt, mert utólag összerakva a történteket, ennek köszönhető – pontosabban Zsuzsa a pici, kolbászos, egy mustárcsöppel megbolondított úgynevezett katonák készítésében mutatott türelmének és állhatatosságának -, hogy sem aznap, sem másnap nem mutatkozott az amúgy is vártnál nagyobb, még bőven elfogadható mértékű elhajlás, vagy másnaposság. Illetve ez így nem teljesen igaz. Igaz lett volna, ha a tetthelyről azonnal a már említett fogadóba távozunk, ott 1-2 óra alvás után elköltjük a vacsoránkat, majd a a világot halkan megváltva térünk jól megérdemelt éjszakai nyugodalmunkra, hogy nyugtázzuk, megint milyen jók voltunk. Ha így történt volna, akkor Zotya is hazaért volna időben (emlékeztetnék mindenkit, hogy ő vállalta a sofőrséget), Csabinak sem kellett volna a délután 6 és reggel 5 között eltelt időszakot elmesélni a reggelizőasztalnál, illetve Laci sem lepődött volna meg ugyanekkor – a híváslistát tanulmányozva – azon, hogy éjjel felhívta a feleségét, és nem rándult volna görcsbe a gyomra az elfelejtett beszélgetés számára ismeretlen tartalma miatt. De nem így történt.

Általában az ember már az első lépésnél tudja, hogy az ezután következő eseménysorozatot jobb lenne elkerülni. A legjobb az lenne, ha már ezt ez első lépést sem tennénk meg, hanem kiszállnánk amíg nem késő és valahogy más irányba fordítanánk a cselekedeteinket. Az a baj ezekkel az első lépésekkel, hogy utólag nagyon okosak vagyunk és pontosan tudjuk, hogy hol rontottuk el, de ott és akkor sajnos nem vesszük észre. Erre mondjuk, hogy „ott és akkor jó ötletnek tűnt”. Na hát ami a kalbásztöltés után következett az ott és akkor sem tűnt jó ötletnek. Az történt ugyanis, hogy Csabi határozott kérésére bementünk a helyi kocsmába egy pohár sörre. Kérdeztük is tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire ehhez, amelyre csak annyit közölt elég határozottan, hogy szereti az ilyen helyi kocsmákat és meg akarja nézni, ha nem tetszik tegyük ki és hagyjuk ott. Természetesen ez nem volt lehetséges, így minden jobb meggyőződésünk ellenére bementünk a Mókus Kocsma nevű műintézménybe egy és csak egy sörre. (Ilyen nevűvel legutóbb a Bükkben a lillafüredi kisvonat garadnai végállomásán lévő kocsma esetében találkoztam, ahol pont annyira volt idő a vonat beérkezése és visszaindulása között, hogy egy sört – na jó legfeljebb egy Unicumot és egy sört – megigyon a nem túl fáradt túrista, miközben élvezte a bükki levegőt és kipipálja magában a kirándulást. Igaz azt stílusosan Mókus odúnak hívják.) Az ezután bekövetkezett bajt egyébként nem másnak, mint a fesztivál borzalmasan teljesítő lakodalmas zenészeinek köszönhetjük. Ugyanis annyira rossz volt az egész délután hallgatott zene, hogy a kocsmában elhelyezett CD meghajtású zenegép felüdülésként, az igénytelen zene kietlen (Pannon…) tengerén meglátott trópusi pálmafás szigeteként hatott, ahol még a beach bárban lenge ruhás tahiti lányok is kortyolgatják a koktéljukat. Csabi azonnal elkezdte bedobálni a százasokat és válogatni a jobbnál jobb zenéket. Nagyjából 1000 forintnál tartott, amikor felvilágosítottak minket, hogy egy darab 100-asért 3 számot lehet kérni, úgyhogy a még hátralévő lehetőségek számát mutató kijelzőn már körülbelül 30-at láttunk. Mivel alapszabály, hogy pénzt nem hagyunk a gépben, végig kellett hallgatnunk az összes már befizetett lehetőséget, felváltva járultunk a szerkezethez a kedvenc számainkat kiválasztandó. Mivel ez nem egy sör ideje volt újabb és újabb poharakat kértünk, majd megtörve a rutint Becherovkát is ittunk. Itt vált igazán veszélyessé a dolog, de Imre és Zsuzsa lélekjelenlétének köszönhetően elpateroltak minket a szállásunkra. Az kizárólag Csabi balszerencséjének köszönhető, hogy nem fért be az első transzportba (Zotya még a Becehrovka előtt távozott, Zsuzsára maradt a szállítás kedves (?!) kötelessége.). Így amíg mi elfoglaltuk szobáinkat, Csabi a kocsmában maradt és résmentesen beilleszkedve a helyi közösségbe Hubertusozni kezdett valamelyik szaktárssal. A következmény az volt, hogy a sör-fröccs-pálinka-Becherovka-Hubertus olyan elegyet alkotott a szervezetében, hogy az este további részében már mint csak emléket emlegethettük őt, mesélve róla keserédes történeteket.

Másnap reggel fél nyolckor mindannyian frissen és kipihenten érkeztünk a reggelihez és örömmel konstatáltuk, hogy bár öregszünk és bizonyos szempontból csúnyán bánik velünk a sors, de barátságban és kolbásztöltésben verhetetlenek vagyunk. Főleg barátságban.

A láthatatlan szükség

Amíg ott van a kezed ügyében és bármikor hozzájuthatsz, addig észre sem veszed a hiányát. Olyan természetességgel élsz vele, mintha ez lenne a világon a legegyszerűbb és leginkább magától értetődő dolog. Szinte nem is tudatosul, hogy fogyasztod, a hozzá kapcsolódó dolgok automatikusak és készségszintűek, legyen kora reggel vagy késő délután. Ha nincs, akkor nagy baj van. Szinte megfojt és lehangol a hiánya, azt hiszed, hogy nincs tovább, a fejedben mintha agyvíz helyett pillanatragasztó lenne, a tudatod lassan beszűkül, és a világot egy szürke, kiábrándító fátyolon keresztül nézed. Semmi másra nem tudsz gondolni, csak arra, hogy hogyan juthatnál mégis hozzá. A percek, órák múlásával a vágy egyre inkább nő és lassan beéred bármivel ami egy kicsit is hasonlít hozzá. Gondolom már mindenki kitalálta miről is van szó. (Nem, nem a sörről, bár ha jobban belegondolok mindez igaz arra is, legfeljebb a kora reggel nem stimmel annyira.)

Ezek a gondolatok azóta járnak a fejemben, amióta elromlott a kávéfőzőnk. Elromlott, pedig esküszöm olyan gyengéden bántam vele, hogy minél inkább megelőzzem a bajt. Persze lehet, hogy én voltam a hibás, amikor egy szögegyszerű kotyogó helyett a szuperintelligens változattal leptem meg magam az egyik születésnapomra, tudod, amelyik frissen darálja a kávét és extra nagy nyomással préseli át magán a forró vizet, egyenesen bele a csészémbe. Vettem hozzá vízszűrő kancsót, hogy kicsit ellensúlyozzam a szuperkemény soproni víz romboló hatását, rögtön az első szavára vízkőtelenítettem a drágát, de így is csak három évig bírta cérnával. Először csak azt hittem szívat, amikor nem, vagy csak nagyon nehezen csorgatott ki magából pár csepp kávét és én meg ott álltam csalódottan, dühösen és homlokig pillanatragasztóval a fejemben. Korábban, fénykorában nagyon hamar összebarátkoztunk. A kávé amit készített pont jó volt, krémes hab a tetején, bivalyerős, semmi mellékíz, valóban perfekt. A havi tisztítások előtt egy kicsit néha megváltozott és mintha unná már az egészet, éreztem rajta, hogy fáradt és szeretné, ha jobban törődnék vele. Én ezt mindig becsületesen megtettem, de egyszer mindennek vége szakad és komolyabb beavatkozásra van szükség. Most nem volt mese el kellett vinnem a kórházba – akarom mondani a kávégépszervízbe – hogy erősítsék fel egy kicsit, tisztítsák ki jobban mint ahogy én tudom és különben is generálozzák át legyenek olyan jók. Már egy hete ott van és ma szóltak, hogy végre mehetek érte. Már alig várom a viszontlátást. Nagy kő esett le a szívemről, mert rémálmaimban attól féltem, hogy azt fogják mondani a jó szerelők, hogy jobbnak látnák elaltatni örökre. De nem ez történt Istennek hála.

A kávéhoz egyébként mondhatni gyengéd érzelmek kötnek. Azt vallom, hogy bárhol és bármikor van idő és lehetőség meginni egy jó kávét, amitől jóformán az az érzése lesz az embernek, hogy újraindul a nap. Nem lehetünk olyan drága helyen akár külföldön akár belföldön, hogy ne férjen bele, hogy hódoljunk a szenvedélyünknek, legyen az akár a Piazza Navona Rómában, a Place du Casino Monte-Carloban vagy akár a Las Vegasi repülőtér várója – kerül amibe kerül.

Nem lenne Bálna a Bálna, ha nem lennének komoly mellényúlásai. Ott volt például az az eset, amikor megérkeztünk Montenegroba és a kedves szállásadónk (Nataly) egy óvatlan pillanatban megkérdezte, hogy kérünk-e kávét. Persze – vágtam rá rutinból, mert egyrészt kávét nem szoktam visszautasítani, másrészt meg nagyjából 7 óra vezetés volt mögöttem (ebből másfél a szállásunk 500 méteres körzetében, mert sehogy sem akartam megtalálni a házat és többször elmentem előtte a waze útmutatásait követve. Na de spongya rá Pelikán elvtárs!). A kávéfőzés úgy zajlott, hogy egy nyeles kávékiöntőbe feltett forralni vizet Nataly és amikor már lobogott, akkor belekanalazott tetemes mennyiségű őrölt kávét (nem instant változatot – azt még értettem volna). Hagyta egy kicsit főni, majd kiöntötte a csészékbe. Hajjaj, mondtam magamban ez fura lesz. Hát mit mondjak, számomra ihatatlan volt és nemcsak azért mert kicsit olyan érzés volt inni, mint darálatlan mákot enni, de még nekem is túl erős, arról nem is beszélve, hogy mindössze mintegy 92 fokra hűlt le amire inni kezdtem. Megkérdeztem, hogy nincs-e egy kis tej a közelben, amire Nataly kicsit furán nézett rám, mert náluk egyáltalán nem jellemző a kávéhoz a tej. Biztos azt hitte, hogy megőrültem, vagy kárt tett bennem a hosszú út. Mindenesetre a kávéról eltereltem a szót és mikor magunkra maradtunk jóleső érzéssel öntöttem a lefolyóba a maradékot. Szerencsére a part menti bárban lehetett kapni rendes, európai módra, böhöm nagy géppel elkészített kávét is.

Aztán ott vannak a benzinkutak. Szerencsére manapság rájöttek az üzemeltetők, hogy nagyon fontos a jó minőségű kávé a töltőállomásokon. Valóban ebben a témában nincs is probléma, legalábbis az általam látogatott helyeken valóban remek a kínálat. Nem nagyon vagyok oda a különböző kávékölteményekért, mint latte, meg cappuccino és egyéb csúfságok, az én kedvencem az espresso, de főleg a dupla espresso. Ez elég erős és elég nagy mennyiség ahhoz, hogy magammal vihessem, és az autó magányában, vezetés közben iszogassam meg, miközben azon gondolkodhatok milyen szép és kerek a világ. Előfordul azonban, hogy a körülmények szerencsétlen együttállása miatt nem tudok rendes kávét inni ott, ahol megálltam tankolni, például a gép karbantartása miatt. Ilyenkor ráfanyalodok az automata által adagolt kávéra, amiből van elviselhetetlenül rossz és meglepően jó is. Furák ezek az automaták, egyszer láttam, hogy belülről hogy néznek ki. Hát nem egy kávéház. Óriási tartályokban van az az anyag, amiből egy kicsit elkever meleg vízzel miután bedobtam a pénzt. Létezik olyan amelyikre az van írva, hogy frissen őrölt (!) kávéból főzi (!) frissen a kávét, de én ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni. Ezt pedig arra alapozom, hogy minden ilyen italnak egyforma, eltéveszthetetlen kávégépíze van, és a kiadott terméket az egyik ismerősöm találóan nejlonkávénak nevezi. (Mielőtt elfelejtem, elmondom, hogy van egy ötletem a benzinkutakkal kapcsolatban. Azokra a bazi nagy kijelzőkre, amire az üzemanyagok árát kell kiírniuk, kellene tenni egy világító kávéscsésze jelet, ami át van húzva ha éppen nem jó a gép, ezzel megelőzve a komoly csalódást a vásárlóközönség lelkében. Na! Megveszi valaki?)

El is jutottunk az otthoni kávékészítéshez. Az én történetem ebben a témában valamikor ott kezdődött, amikor még otthon a gáztűzhelyre tett alumínium (nem kotyogó) főzővel készítették anyámék a kávét. (Ezt a fajtát mindannyian jól ismerjük, ha máshonnan nem onnan, hogy a Pirx pilóta kalandjai című, remek színészek közreműködésével, de a kicsinél is kisebb költségvetésből forgatott tévésorozatban egy ilyen eszköz játszotta az űrhajót, nagy sikerrel és osztatlan derültségünkre. Aki nem ismeri a sorozatot, javaslom nézzen rá a youtube-on, ott megláthatja hogyan lesz vasalóból ellenség, szovjet oszcilloszkópból űrhajó vezérlőpult vagy üvegcsillárból Kozmikus Kamara.) Ma is az orromban van a gyakran leégett tömítőgumi szaga. A következő változat az már elektromos volt és Szarvasi. Felül víz be, középen kávé be, alul kávé ki. Már ha nem felejtesz el kifolyót tenni alá. Ha igen, akkor kávé alul ki, majd egy szivacs közbeiktatásával bele az egész a mosogatóba és kezdheted elölről az egészet. A következő stáció, az egyszerűnek és higiénikusnak gondolt kávépárnás (kapszulás, tasakos stb.) megoldás, ami remek ötletnek tűnik, egészen addig, amíg rá nem jössz, hogy ugyanúgy elvízkövesedik az egész hóbelevanc, mint bármelyik másik kávéfőző esetében, ráadásul a kávékereskedelem igazi átverése ez, hiszen körülbelül három-ötször többe kerül, mint bármelyik másik megoldás. Máris eljutottunk az otthoni többé-kevésbé intelligens espresso gépekhez, amelyik az én esetemben – mint azt említettem – most pont javítás alatt van, de már csak hármat kell aludni és visszakapom a kis drágámat.

Az biztos viszont ha egyszer ne adj’ Isten megint elromlik én aztán nem javíttatom meg. Még ha megalkuvásnak és visszalépésnek is tűnik, azt hiszem én is  – behódolva a divatnak – a kapszula mellett döntök és George Clooney-val fogok együtt kávézni még ha többet is kell rá költenem.

Pálinka pro és kontra

Szeretem a pálinkát. Persze csak a jót. Felmerül a kérdés nyilván, hogy vajon mitől jó egy pálinka. Lehetne itt felhozni technológiai érveket, hogy hogyan készül, meg mennyire tiszta, meg mennyire illatos, meg hogy mennyire nagy gonddal bánt a költő – akarom mondani a készítő – az alapanyaggal, mennyire nagy gonddal válogatta ki a legfinomabb gyümölcsöket és hogy milyen fondorlatokkal csavarta ki azokat az érett barackra, almára, körtére éhes családtagjai kezéből. A jó pálinka – szerintem – olyan amitől másnap sem fejfájásod, sem lelkiismeret furdalásod nincs. Amitől azt érzed – miközben egymás után fogyasztod a kupicákat -, hogy egyre élesebb az eszed és egyre tisztábban látod magad körül a világot és megoldhatónak a megoldhatatlan problémákat. Hála istennek az utóbbi időben csak ilyenekkel találkoztam és az obligát barack, körte, szilva világból is sikerült egzotikus, sőt szokatlan irányokba kitörni. Ott van például a madárberkenye, ami az egyik legérdekesebb pálinka amit valaha kóstoltam. A készítője szerint marcipán illata és íze van, ami igaz is, csak szerintem azzal a különbséggel és elhanyagolható változtatással, hogy olyan marcipánra emlékeztet, ami a gyerekem mosatlan tornacuccában kallódott egész nyáron és valahogy pont a tornacipőbe keveredett bele, de ezt a tényt csak szeptemberben vesszük észre, amikor újra használni kellene. (Már a tornacipőt persze…) Ezt Csabi barátom sokkal egyszerűbben, mindössze egyetlen szóval szokta kifejezni, amit én itt  nem írhatok le, csak annyit mondhatok, hogy pipaszagú. Ha itt férfitársaim nyelve megbotlana és ezzel valami egészen másra asszociálnának az nem véletlen – na azt szokta rá mondani Csabi. Mindent összevetve a madárberkenye pálinka remek dolog, nemcsak illata, zamata és íze miatt, hanem a fenti tulajdonságával még bizonyos vágyak felélesztésében is lehet szerepe. Vagy ott volt például a kedvenc éttermemben történt pálinka fogyasztás esete. Mikor egy jól megérdemelt és remekül sikerült ebéd záróakkordjaként – miután a feleségem önfeláldozó módon bevállalta a hazavezetést – a pincértől megkérdeztem, hogy milyen pálinkát is ajánlana végezetül. Azt válaszolta, hogy „Szigetköz lelke” márkájú pálinkáik vannak. Az remek, mondom, de milyenek? Hát ott van például az ananász. Nem tudtam eltagadni meglepetésemet és kitörő nevetésemet, elég volt csak a végeláthatatlan ananászmezőkre gondolnom ott a kies Hédervár, Mecsér vagy Ásványráró környékén. Meg kell mondjam, azt hittem viccel a kolléga, de nem. Tényleg van (legalábbis volt akkor még, hiszen ez az eset jó pát éve történt) Szigetköz lelke ananász pálinka. Na mondom ha ez nem vicc, akkor kérek belőle. Kaptam is, és jó volt. Komolyan.

Az én kedvencem egyébként az alma. Tudom, hogy ezt a kifinomult pálinka rajongók lefitymálják és csak legyintenek rá, de mégis. Nem tudom megmagyarázni miért van ez. Egyenesen vadászom a jó almapálinkákat, mert igazán zamatosat és illatosat nehéz találni, de azért nem lehetetlen. Egyszer Kőszegen sikerült is vásárolnom egyet, ami valóban kiemelkedő volt, a márkájára momentán nem emlékszem. Lassan ráfordulva a pálinkás történetek tanulságosabbik és egyben szomorúbb felére a remek almapálinkám sorsa valóban gyászos eset, még most is elfog az indulat ha rágondolok. Az történt ugyanis, hogy éppen a tetőnket javítottuk (cseréltük), ami meglehetősen nagy munkának bizonyult. Ennek természetesen semmi köze a pálinkához. A kedvenc palackom ott volt az asztalon, csak nézegettem, szagolgattam, néha-néha kóstoltam csak meg egy icipicit. Úgy alakult, hogy pár napra ott kellett hagynunk a brigádot, és el kellett utaznunk, amíg ők befejezik a munkát. Amikor hazaértünk és láttuk, hogy minden rendben van, a tető elkészült, nincs vele baj, a szemem automatikusan az almapálinkás üvegre tévedt. Hát én nem vagyok egy rendmániás, de azért észreveszem, ha valami megváltozott – főleg ha pálinkáról van szó. Azonnal megszólalt a vészcsengő a fejemben, mert láttam, hogy az italból legalább három ujjnyi hiányzik. A következő percben bekövetkezett állapotomra, az a kifejezés, hogy felcsesztem magam a plafonig az a legenyhébb változat. Mert nem elég az, hogy a gatyámat kifizetem az új tetőre, még a pálinkámat is megdézsmálják, ez már kifejezetten botrányos. Sajnos ezzel még nem is volt vége. Rosszat sejtve fogtam meg az üveget és töltöttem magamnak egy kupicával. És igen, bebizonyosodott amitől féltem! Nemcsak hogy megitták a pálinkám egy jelentős részét az emberek, de még fel is töltötték vízzel az üveget, hogy ne vegyem észre. Én nem vagyok egy kekec típus, de ez annyira felháborított, hogy az elszámolásnál meg kellett említenem a főnöknek, hogy mi történt. Mondtam neki, hogy ha pálinka kell, akkor én istenbizony veszek az emberének egy üveggel, igya meg ha jól esik, de hogy én arra érjek haza, – amikor a vágyakozás okán már Tatabányától érzem a számban az ízeket és zamatokat -, hogy nemtörődöm, alattomos, hovatovább terroristákra jellemző módon fel van vizezve a pálinkám az egyszerűen tűrhetetlen. Ezzel ő egyetértett, sőt együttérzett és nem kezdett el se hepciáskodni, se magyarázkodni, hanem közölte, hogy azonnal kirúgja az emberét.

A pálinkával kapcsolatos negatív élményeim egyébként egy főiskolai spontán kirándulással kezdődtek. Az történt ugyanis, hogy egyik hétvégén egységesen közfelkiáltottuk, hogy azért mégiscsak szégyen-gyalázat, hogy itt vagyunk összegyűlve az ország minden részéből a kollégiumban, mint kiskanalak a mosogató alján és annyi becsület sincs bennünk, hogy legalább itt a környéken körülnézzünk. Szerencsére Zsolti évfolyamtársunknak volt egy igazán spéci Zsigulija, amire ő olyan gyengéd szeretettel tudott nézni, mint semmi és senki másra. Se addig, se azóta nem látott eszközök voltak benne, mint például egy olyan fedélzeti computer (1989-et írtunk!), ami egy fém zuhany-gégecsövön (vagy legalábbis ehhez nagyon hasonlító valamin) csavarodott a vezető szeme elé, mutatva például a fogyasztást meg hasonlókat. Elég sokat utaztunk ezzel az autóval, mert szokásunkká vált, hogy Miskolcról csak Pestig mentünk vonattal, onnan ezzel a csodával. Szóval ezzel a mindig pipec módon tisztán tartott kocsival mentünk kirándulni azon a késő őszi szombaton. Elmentünk Komárom és Tata felé, amikor Dezső mondta, hogy hát már majdnem ott vagyunk az ő falujánál, nézzünk már be hozzájuk, biztos kapunk enni. Na ez persze nagyon megtetszett, meg is érkeztünk vagy négyen és amolyan falusi vendéglátásban volt részünk. Olyan tojásrántotta került az asztalra, hogy nocsak, nem beszélve a belesütött szalonnáról és kolbászról. Az étel mellé bor is dukált, majd elhangzott a végzetes kérdés, hogy innánk-e egy kis házipálinkát. Természetesen mi nem voltunk restek és azt sem kockáztathattuk, hogy Dezsi szülei és rokonai megharagudjanak ránk a visszautasítás miatt. Előkerültek hát a féldecis poharak és elkezdtük. Kóstoljuk meg az ideit, a tavalyit , a tavalyelőttit, a jövő évit (ja, azt nem…). Addig-addig folytatódott ez  a sorozat, amíg a háziak konstatálták, hogy nem vagyunk kezdők és hogy megérett a helyzet a komolyabb próbatételre is. Dezsi apukája mondta, hogy van itt egy üveg amiben hibás a pálinka. Meg tudom-e mondani, hogy mi a baja? Ide vele! – bátorodtam fel kicsit tiszteletlenül az addig elért sikereimen, bizonyítva, hogy ekkor már korántsem voltam szomjas. A kitöltött adag olyan volt, mintha előtte egy pince falára löttyintették volna és onnan került volna vissza a pohárba. Dohos! mondtam megjátszva a bennfentes szakértőt, amire a háziak kitörő lelkesedéssel helyeseltek és biztosítottak arról, hogy milyen ügyes vagyok. Csak azért, hogy ne maradjon a rossz íz a számban még lenyomtam két felest a jobbikból, plusz egy komolyabb pohár vörösbort, pedig már a dohos előtti is az utolsó utáni kellett volna hogy legyen…

Az ez után következőkre félig csak halványan, félig elmondásból emlékszem. Beültünk a patyolattiszta Zsiguliba, én előre, mert kicsit „hajintott a fejem”, ahogy azt Józsi barátom mondaná. Elindulás után  jobbnak láttam, ha kidugom a fejem a lehúzott ablakon, mert egy kicsit rosszul voltam – nyilván kizárólag a dohos pálinka következményeképpen. Ennek az eredménye az volt, hogy bár nem esett az eső, a mögöttünk jövő autó bekapcsolta az ablaktörlőjét, hogy valamiképpen a rákerülő tojás- és egyéb ételdarabokat letakarítsa. Erősen villogott is, sőt mintha még az öklét is rázta volna, nyilván mert nem igazán értette a jelenséget. Mikor megérkeztünk a kollégiumba, rajtam erőt vett a bűntudat és a parkolóban az addig viselt valódi, eredeti és egyetlen Lacoste pólómmal igyekeztem eltüntetni a Zsigulin látszó az első ablak magasságából induló rózsaszínes árnyalatú V-alakú külsérelmi nyomokat. Aztán valahogy ágyba kerültem és reggel nem emlékeztem a történtekre, ami rendben is lett volna, de kisvártatva megjelent Zsolti és tárgyilagosan közölte velem, hogy 345 forintba került az autómosó (ebből látszik, milyen régi történet is ez), leszek olyan jó és megtérítem neki ezt az összeget. Én nem hepciáskodtam, nem magyarázkodtam, hanem szó nélkül fizettem és ezzel örökre elfelejtettük a történetet, mindössze annyi maradt, hogy a dohos pálinka puszta említésébe is beleborzongok azóta is.

Dobozíz

Amióta a cég épületében lévő Cheese étterem érdemei kétségbe vonása mellett átadta magát az örökkévalóságnak, nekem is meg kellett oldanom a napi kihagyhatatlan ebéd kérdését. Először boldogan, sőt megkönnyebbülve gondoltam arra, hogy végre – jobb és gyorsabb megoldás híján – átadhatom magam a kényszerű bűnözés örömeinek, vagyis az étkezéseimet a McDonald’s-BurgerKing-Subway háromszögében bonyolíthatom le alkalmankénti kitekintéssel a kínai és  a gyrosos irányában. Rövid gondolkodás és annak eredménye után azért azt elmondhatom, hogy még az én étkezési lelkiismeretem sem fejlődött vissza teljesen, így az előző gondolatot gyorsan és már-már undorodva elhessegettem magamtól, bár természetesen ebben azért az is közrejátszott, hogy eszembe jutott, mi lett volna, ha véletlenül kifecsegem otthon ezt a döntést, és mit kaptam volna a házi dietetikusomtól. Nem, ezt semmiképpen sem akartam megkockáztatni, ő ugyanis olyan szigorú, hogy ha tényleg olyan szükség szülte és gyakorlatilag jelentéktelen események jutnak tudomására, mint például: kilences nuggets elfogyasztása hazafelé a jobb első ülésről kis krumplival és majonézzel, képes határozottan és gorombán összevonni a szemöldökét, pedig még a nagy vanília shake-et le is tagadom. Tehát miután a gyorséttermek gyakori látogatásáról szomorúan ám büszkén lemondtam, csatlakoztam a kajarendelők népes táborához. Ez nálunk egy teljesen bejáratott folyamat szerint működik, van egy kizárólag erre a célra rendszeresített szekrény a recepción, ahová a futárok elhelyezhetik a névre szóló csomagocskákat, amiket az éhes dolgozók az esetek túlnyomó részében meg is találnak. (Persze előfordul ebből keveredés és félreértés is, ilyenkor szoktak a kollégák a céges facebook csoportban ironikus és ingerült posztokban jó étvágyat kívánni a kajájukhoz a nem annyira tisztelt, de valószínűleg nagyon éhes eltulajdonítóknak.) Az interneten lehet rendelni, fizetni, valóban nagyon kényelmes az egész, ráadásul egy csomó szállító cégtől rendelhetünk, szinte bármit. Természetesen, – hiszen mint ahogy említettem gyakorlatlan voltam a témában -, a közösségtől kértem javaslatot és választ arra, hogy honnan érdemes rendelni, milyen a minőség és így tovább. Két válasz érkezett a kérdéseimre. Az egyik megnevezett egy nagy és ismert piaci szereplőt, mondván, hogy ha nem vágyom eszement különleges dolgokra (értsd: megelégszem a menzai választékkal és minőséggel) akkor nem csalódom benne, a másik viszont – aki egy olyan kolléga volt, akivel régóta ismerjük egymást személyesen is, sőt hónapokig egy légtérben is dolgoztunk – a javaslatát azzal kezdte, hogy ‘ha vegát akarsz…”. Mivel nem találtam a smile-t a posztban, ezért azt kellett hinnem, hogy ezt komolyan gondolja én meg elgondolkodtam azon, hogy vajon miért is hiszi ezt. Vajon hol rontottam el, hogy vegának néz? Mondjuk nem mondom, hogy nem eszem meg a vega kaját, főleg ha egy jó darab csülök is van hozzá… Megnyugtatok mindenkit, az első javaslat mellett döntöttem.

Jönnek is a dobozok szépen, eddig még nem voltam áldozata semmiféle kajatrollkodásnak, a minőség olyan, amilyen, röviden összefoglalva: simán feledhető, sőt felejtendő, de menza helyett pont jó. Az élvezet akkorra marad, amikor Laci kollégámmal ebéd után elmerengünk azon, hogy majd egyszer együtt elmegyünk a Pléh Gundelbe és megkóstoljuk az Európa szerte méltán híres rántott húst. (Ő már ismeri a helyet, sajnos én csak a hírekből és a véleményekből, mert számomra olyan kieső helyen van, hogy gyakorlatilag elérhetetlen.) Ha majd egyszer a távoli jövőben – ami talán el sem jön – munkahelyet váltok, komoly szempont lesz, hogy közel legyen ehhez az intézményhez, lesz mit bepótolnom.

A dobozos kajákkal természetesen nem ez a mostani az első találkozásom. Volt egy időszak az életemben amikor ilyeneken éltem, de nem csak ebédet hozattam, hanem napi öt étkezésre való ételt, súlyosbítva két liter lúgosító vízzel. Igen, kitalálhatta a kedves olvasó, hogy előfizettem egy ilyen diétás bálnamentesítő étrendre. Ez akkor volt, amikor egy jól sikerült fénykép kedvéért és következtében – amin én nem is látszom – öt hónapig próbálhattam milyen is a távmunka, hiszen úgy eltörtem a lábam, hogy nem hogy az utcára, de a lakásom felső szintjére sem tudtam felmenni (tönkre is ment bele az ülőgarnitúránk vendégágy része, de ez egy másik történet.) Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, soha ne dőlj be ezeknek a csodadiéta reklámoknak. Mert nem elég, hogy nem csak hogy simán gusztustalan, hanem kifejezetten undorító dolgokat kell enned, még tökéletesen haszontalan is, de legalább jó drága. A gusztustalansághoz elég csak azt felelevenítenem, amikor a legelső nap, mind lélekben, mind fizikailag felkészülve vártam az aznapi kaját és megérkezett egy doboz zöld, egyszerre nyúlós és remegős, ízetlen valami, ami a leírás szerint extrém egészséges és valamilyen algából készült – éreztem, hogy valamit nagyon elhibáztam. Annak rendje és módja szerint megettem (leerőszakoltam a torkomon) és hát, a kívánt hatás nem maradt el. Pár perc múlva ugyanis olyan gyorsan mentem két mankóval a wc-re, hogy később – amikor olyan fázisba jutott a regenerációm – a gyógytornász sikítozva tapsolt volna örömében a fürgeségem láttán. Apropó két mankó. Ahogy említettem ez a kényszerű távmunkás időszakom mintegy öt hónapig tartott, augusztus elejétől, január végéig. Az augusztus – nyári szünet lévén – elég gördülékenyen lebonyolódott, nagyon kedves kiszolgálásban volt részem a feleségem és a gyerekeim részéről. A nap úgy indult, hogy reggel kiültem a teraszra, rágyújtottam és valamelyikük hozta a kávét. Utána kibotorkáltam a bejárati ajtóhoz, behoztam a dobozaimat, majd szorgalmasan és gondosan megkapáltam a kertet, elültettem pár növényt, learattam a termést, eladtam a piacon és ezzel el is ment az idő körülbelül kilencig. (Most miért kell ezen meglepődni? Ne mondja nekem senki, hogy soha az életben nem volt rákattanva a Farmville-re…) Eljött a szeptember és addig soha nem tapasztalt problémák jelentkeztek. Ebből elég csak a kora reggelit megosztanom. Tehát szeptember, család az iskolában én otthon maradtam egyedül. Gondoltam: nagy vagyok, erős és önálló, nehogy már ne tudjam megoldani az életemet. Első a kávé a teraszon. Konyhába ki a két mankóval, kávé megfőz, cigi a zsebben, mehetünk a teraszra. Na és ekkor éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Ott álltam két mankóval a kezemben tehetetlenül és néztem a 30 centire előttem a kredencen álló kávéscsészét. Hogy akkor ez most hogyan is lesz? Ha a két kezem kell a mankóhoz, akkor mivel fogom a kávét? Merült fel a kikerülhetetlen kérdés. Erre másnap, 1.0 megoldásként fél literes pillepalackot, harmadnap 2.0-ra upgrade-elve termoszt alkalmaztam. A helyzet így visszatekintve vicces volt, de én akkor ott inkább nem túl őszintén vigyorogni tudtam csak a tehetetlenség miatt.

Már akkor is megtanultam és a mostani rendeléseknél is megerősödött bennem az a tudat, hogy ha jellemezni kell a házhoz szállított dobozos kajákat, akkor az a közös bennük, hogy dobozízük van, és ettől lesz egy idő után utálatos és minden fogás egyforma. Ezt nem tudom jobban megmagyarázni, körülbelül olyan tudás és tapasztalat ez, mint ahogy a konzerv kínai gombának konzerv-, az üvegesnek meg üvegíze van, bár ezt már réges-régóta tudjuk innen: https://www.youtube.com/watch?v=VPYTRDgllNE&t=0m57s Tulajdonképpen ennél sokkal többet nem is tudok erről a témáról mondani – csak talán annyit, hogy ebben a pillanatban még nem utáltam meg a dobozos kaját -, de mennem is kell, mert be kell rántanom a csirkebecsinált levest, amiből majd hétfőn viszek az egyetemista gyerekeimnek. Dobozban.

 

Különkiadás (special edition)

Régóta szerettem volna írni én is Bálnára. Mert mi csak így hívjuk. A Bálna. Szigorúan nagybetűvel, természetesen. Rögtön elárulok egy kulisszatitkot a hűséges olvasóknak; ha valami különlegesen jót, vagy éppen rosszat eszünk együtt, esetleg csak történik valami, ami érdekes lehet, akkor azonnal valamelyikünk megjegyzi, hogy Apa, ezt is megírhatnád majd! De természetesen Apa makacs, vagy csak nem szeretné magáénak mondani a mi csodás kis ötleteinket, szinte soha, vagy csak ritkán látjuk viszont a legújabb bejegyzésben a tippjeinket. (Lehet én is indítok egy blogot, mondjuk Ami a Grönlandi Bálnáról kimaradt címmel, és akkor nem kell várnom, hogy megírja végre, ami eszembe jutott.)
El is érkeztünk a következő háttér információhoz; még mi, a legszűkebb család, vagyis a leglelkesebb olvasók sem olvashatjuk el a még nem kész Bálnát… Viszont fennmaradhatunk miatta a villamoson, és tövig rághatjuk a körmünket, vagy foghatjuk a hasunkat a nevetéstől, esetleg néha egy-két könnycseppet is elmorzsolhatunk. (De ez titok persze!) Ha az egyszemélyes szerkesztőség rászánja magát a következő cikkre, átkerülünk egy másik világba. Mindenképp máshova, mint ahol ő van a Bálnával. Megjegyzem, ez sajnos többször bekövetkezik, mint ahány bejegyzés megjelent eddig. Egy nyerésre álló, vagy éppen rekordot döntő telefonos pasziánsz-parti vagy egy Életképek/Szomszédok epizód, esetleg akár a villanyszámla befizetése is lehet az ok, hogy ne hallja meg a fontos, vagy kevésbé fontos mondandónkat. De a család részéről sokkal megbocsájtóbb a reakció, ha valaki a laptophoz settenkedik, gyorsan átpillant a válla fölött és jelenti a helyzetet: „Nyugi, csak a Bálnát írja!”
A lelkes olvasók közül talán sokan tudják, hogy a Grönlandi Bálna logójából készült már matrica, a merchandising első darabjaként. Egy ilyen matrica elsők között került ki a csepeli kis lakásunk lépcsőházába, mintegy hirdetve, hogy bizony itt lakik a híres-neves Grönlandi Bálna. Akárhányszor belépek a kapun, mindig odatéved a tekintetem és nekem eszembe jut, hogy ki is van a matrica mögött. Itt kezd érzelgőssé válni a történet, mert nekem mindig Apa jut eszembe, és soha nem az, hogy neki van egy blogja. Egyszerűen jól esik látni, hogy ott egy matrica, és tudni, ami mögötte van. Jó érzés olvasni az olyan sztorikat, amik a legkülönbözőbb baráti, vagy családi társaságokkal történtek meg, és persze legalább ezerszer hallottam már őket különböző hozzáköltésekkel. Persze sok minden új nekem is, azoknak külön örülök, mert nem biztos, hogy otthon szóba kerültek volna. Elég sok dolog kiderül, hogy mik történtek Győrben, amikor még csak gondolat (vagy az sem) voltam, meg milyen bulik voltak a Pozsonyi utcán, vagy hogy sikerültek a közös nyaralások, amikről még nincsenek emlékeim, csak pár bevillanó kép.
Ahogy írom ezt a posztot, eszembe az idei nyár. Talán azért, mert szeptember végén olyannak tűnik a július, mintha sosem lett volna… Pedig csak pár hónapja történt, hogy a Szabócsalád elment Görögországba autóval, a gasztronómiai élményeket, vagy furcsaságokat már olvashatták a követők. De arról még nem volt szó, hogy hogyan kell viselkednünk! Amikor kikanyarodunk az utcából, és Apa rögtön leszögezi, hogy mindenki váltson át „szabadságos üzemmódba” és senki ne kérdezze, hogy mikor érünk oda, főleg, amikor ez csak 18 óra múlva következik be… Ja, és természetesen mindenki azt csinál, amit akar, akkor fagyizik, sörözik, úszik, alszik, amikor akar, és végig békén hagyja a másikat. Ez a lista évekig csak bővült, mostanában már nekünk kell szólni, hogy a hagyományok kedvéért mondja el a szokásos szentbeszédet. Már nincs szükség a szabályok tisztázására, egy hosszabb út alatt mindenki teszi a szokásos begyakorlott mozdulatokat, minden megy a maga útján. Rutinosan adogatjuk egymásnak a szendvicseket, apának a szalámisat paprikával, anyának csirkéset paradicsommal. Kérdés nélkül mindig az az „élelmező”, aki elöl ül, és a szerencsés, mert a lábánál van a müzliszeletes zacskó is. Idén nyáron sokszor ültem az anyósülésen, és én is szolidarítottam a sofőrrel, aki egészen elképesztő módon a fáradtság bármilyen jele nélkül vezetett, mert szinte egész úton szóval tartottam. Mindig is sokat tudtam beszélni, Eszti mama sokszor megkérdezte tőlem, hogy „Rebike, nem fáradt még el a szád?” De többek között szóba került a blog is, természetesen jutott rá bőven idő, miközben a végtelennek tűnő Szerbián mentünk keresztül. A legbiztosabb forrásból tudom, hogy nagyon fontos ez a kis oldal a szerzőnek, remélem nem veszít olvasókat emiatt az írás miatt…
Ez lenne az én Bálnám. Olvassátok sokan, és szeressétek nagyon!

Für alle Falle hurka…

Pont Németországban vagyok megint, ezúttal az istenien vibráló, de félelmetes, hatalmas, de bejárható, modern, de történelemtisztelő Berlinben. Még sosem voltam itt és még gyakorlatilag nem ettem szinte semmit, szóval eddig még komoly hatásokat nem tett rám a gasztronómia. Biztos a körülöttem – eléggé el nem ítélhető módon – folyton németül beszélők teszik, hogy olyan német kifejezések jutnak eszembe mint a címbeli. Persze a Für alle Falle (bocs itt az a-ra kellene két pötty – umlaut vagy mi – de nem találtam a billentyűzeten momentán) nem hurkával jutott eszembe, hanem Stefanie-val. Für alle Falle Stefanie. Stefanie minden esetre. Volt egy ilyen tévésorozat valamelyik nálunk is fogható (nem felnőtt! mielőtt valaki rosszra gondol) német műholdas adón ment és egy minden lében kanál, nagyon szerethető és agilis ápolónőről szólt aki egy modern és jól szervezett (értsd: irigylendő) kórházban dolgozik. Most megnéztem a wikipédián, 2004-ig játszották és mintegy 328 részt élt meg. (Haha a Szomszédoknak 331 része volt, jessz!!!) Magyarul öreg vagyok na, csak ezt akartam ebből kihozni, pusztán azért mert emlékszem rá. A történet egy szappanoperához méltóan elég egyszerű volt minden epizódban, könnyen össze tudom foglalni: kezdetben minden rendben van,  hirtelen baj lesz, majd még nagyobb baj lesz, jön az unszimpatikus ember és elcseszi a megoldást és ettől még-még nagyobb baj lesz, jön a szimpatikus és találékony Stefanie és megoldja klasszul, mindenki örül. Mindemellett a magánéletében hullámhegyek és völgyek váltakoznak.

Nem mellesleg Stefanie akkor jutott eszembe, amikor az Unter den Linden-en currywurstot ettem mustárral, zsemlével és egy korsó hideg berlini sörrel, ami nagyon jól esett a maró szél és a szeptemberi csalóka hideg ellenére. Azt olvastam, hogy ezt a kolbászt nagyon szeretik a berliniek (bár ők, valószínűleg nem ott és nem olyat esznek mint én és még sokszázezer túrista, hanem otthon vagy kicsi de otthonos sörözőkben sütötteket.) A currywurst is a háborúhoz kötődik, mint annyi minden Németországban és a húshiány szülte, hiszen el tudjuk képzelni, hogy miután megérdemelt vereséget szenvedtek híján voltak a 400 grammos Aberdeen Angus steaknek medium-rare -re sütve – lévén, hogy azok a marhák a győztes oldalon álltak. Hála a currywurstnak nem haltak éhen, sőt aránylag tartalmasat ehettek a berliniek. Mondhatnám úgy is, hogy Für alle Falle currywurst. Természetesen én a berlini kolbászt a magyar tudatommal azonnal átváltottam hurkára, mert számomra ez olyan mint a németeknek a híres kolbászuk. Ki ne érezte volna már azt, hogy „úgy ennék valami finomat, mert olyan éhes vagyok”, de nem jut eszébe semmi. Sokszor én is ott állok a hűtő előtt, de nem akad meg semmin a szemem. A kolbász elfogyott, a felvágott másnapos és hűtőízű (ráadásul aznaposan se volt túl jó), a sajt kilóg a papírjából, vagyis már régen kiszáradt, joghurtot meg csak nem eszem már… Kezdem magamat kétségbeesésbe kergetni, hogy úristen, mi lesz most velem. Komolyan szégyenszemre nem fogok enni semmit. Na ne, ez botrány. A hangulatom megy lefelé, a vérnyomásom fölfelé. Nagyon vészjósló és elrettentő forgatókönyvek jönnek a lassan elhomályosuló szemem elé. Például, hogy valóban mégsem eszem, vagy a müzlit szárazon, a sárgarépát pedig magában tömöm magamba.  És ekkor mint egy általánosan üdvözítő megoldás, a jóllakottság legkisebb közös többszöröse, az elégedettség csodálatos ígérete formájában jut eszembe, hogy még van a mélyhűtőben egy-két karika hurka, amit most azonnal megsüthetek és megehetek, senki sem akadályozhat meg benne. Ebben a pillanatban mindegy, hogy májas vagy véres vagy zsemlés vagy tudomisén milyen, a hurka az hurka és semmihez sem hasonlítható. Ami közös az előzőekben az az, hogy itt a JÓ hurkáról beszélek, mert sajnos az a helyzet, hogy azt nagyon el is lehet rontani, már úgy értem, hogy a készítésnél, nem a sütésnél. Ha túl sok a rizs és kevés a lényeges összetevő, ha sótlan vagy túl sós, ha a véres túl véres, akkor aztán az őszinte kielégülésből veszedelmes csalódás lesz és átkozzuk a hentest aki ezt a vészt ránk hozta. Hál’Istennek ilyennel ritkán találkozom. A hozzám eljutó hurkák szinte mindegyike csodálatos, és a Sódér skálán minimum nyolcas. (A Sódér skála az azonos nevű hentesüzletről kapta a nevét és ott a tízes a megbízhatóan kiváló minőséget jelenti. A mérnökök és meteorológusok számára jelzem, hogy a Sódér úgynevezett nyitott skála, mint a Richter, mert ahogy nem jelenthetjük ki, hogy a valaha mért erősségű földrengésnél nem lesz még erősebb és pusztítóbb, úgy nagy bátorság kell ahhoz, hogy kijelentsük hogy megtaláltuk a valaha evett legjobb hurkát. Sőt a mi skálánk lefelé is nyitott, hiszen azt sem állíthatjuk, hogy na ennél aztán nincs lejjebb. Mindig van lejjebb és ez akár általában is kijelenthető.) A Sódér hentesnél kapható hurka mindenesetre etalon, így a 10-es értéket kapta, minden mást érdemes ehhez hasonlítani. Nem mondom, hogy életemben nem találkoztam még a skála alsó felén lévő hurkával. Például amíg az újkéri bódéban kapható hármas, addig a szupermarketben kapható vákuumba zsugorított, jó ha egyes. (Igen, ettem ilyet is, kizárólag világnézet szélesítési célzattal és/vagy végső kétségbeesésemben.) A megboldogult legénykoromban kóstolt búzatéri piacon kapható pedig akkor hatos volt, de lehet, hogy ebben az osztályzatban közrejátszik az emlékek megszépülésének jelensége.

Mindezt nem írtam volna le, ha nem volna olyan, ami túlmutat a tízesen is. Ez pedig a Bogi-féle. (Legyen elég ennyi. Aki tudja kiről van szó, az tudja, aki nem, annak ez nem is érdekes információ.) Ajándékba kaptuk nemrég ezt a tételt, és azt kell mondjam, hogy amíg a Sódér hurka a legmesszebb menőkig korrekt, ez viszont olyan amit legszívesebben egy vitrinbe raknál ki, hogy mindig lásd, érezd és újra meg újra elképzelhesd azt az érzést amikor beleharaptál. Az összevont pontszáma 12,8. Hiába no, a házi készítés, mindig minden körülmények között felülmúlja a nagyüzemi gyártást, még akkor is ha az mégoly kicsi is, mint a kedvenc hentesem műhelye. Olyan ez, mint amikor a három jövőbeli gyerek zsigerből megállapítja, hogy Leonida néni mazsolás kuglófja sokkal jobb mint amit eszeveszett hozzáértéssel, végletekig kidolgozott módszerekkel és különlyreges odaadással sütöttek a Holdon a központi konyhában. (Nem, nem ettem túl sokat a hurkából, hogy ilyeneket írok, az említett jelenet a méltán ismert Jóholdat Szíriusz kapitány című ifjúsági regényben van. Van-e aki nem olvasta. Ha esetleg van, az olvassa el most azonnal, jó móka…)

Összefoglalva a hurka nekünk magyaroknak olyan mint a kezdet és a vég, olyan ami minden nehéz gasztronómiai katasztrófahelyzetet megold. Sok más egyszálbélű nép nem is eszik meg sem ilyet, sem hasonlót, talán csak az angolok, de azok meg úgyis összeesznek mindenfélét. Jótanácsként csak annyit mondhatok végezetül, hogy mindenesetre (Für alle Falle – két ponttal a második a-n) mindig legyen otthon hurka, inkább több mint kevesebb…

Vigyázz Amerika, egyszer Te is megtudod…

A legutóbbi menzás posztom szeptember 11.-ei. Ennek azért van csak jelentősége, mert akkor ezt a mostanit akartam kitenni, azt meg valamikor később, de akkor meg ez nem lett volna annyira ízléses merthogy szeptember 11 az azért majdnem mindenki számára jelent valamit, legyen az sajnálat, gyász vagy összeesküvés-elmélet sőt bizonyos meggyőződések szerint összeesküvés-gyakorlat is. Teccikérteni na. Szóval akkor nem akartam Amerikáról írni. De a témát nem hagyhatom ki, mert egy kedves ismerősöm aki szintén blogot ír (Ripiszke, akit annak ellenére ajánlok, hogy általam teljesen érthetetlen, értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan úgynevezett vegetáriánus fogásokat mutat meg, de szuper stílusban) éppen Amerikában van és körutazik, így egy csomó emléket juttat eszembe nekem is, ugyanis nekem is volt szerencsém kétszer járni az Újvilágban, ráadásul két nagyon különböző részen, Kanadában, Vancouverben (British Columbia), illetve délen, Kalifornia + Nevada. Mindkét alkalommal egy nagy amerikai cég jóvoltából utazhattam. (Ezt meg kellett hogy jegyezzem, mert azt gondolom, hogy ha nem így lett volna, akkor nem ettem volna olyan helyeken olyanokat amilyeneket.) A kanadai utazás idestova 13 éve volt, így eléggé megkopottak az emlékeim. A leginkább élesen egy reggeli emléke él bennem. A helyszín egy vitorlavászonnal fedett tengerparti csarnok volt, a méreteire jellemző, hogy legalább 3000 ember vett részt a konferencián. Ez a vitorlavászon dolog nagyon klassz egyébként, de azért némi problémát okoz, például, hogy a hangszigetelése gyakorlatilag nulla. És mivel az épület mellett volt a hidroplán benzinkút, körülbelül 20 percenként egy kisgép zaja zavarta meg a mélyen szántó előadásokat. (Persze azt is hozzá kell tennem, hogy ezt hátrányt a rendezvényszervezők a második napra előnnyé formálták úgy, hogy kitettek egy kamerát a partra és közvetítették a szebbnél szebb le- és felszállásokat a nézőközönség nagy örömére.) A reggeli tehát nem lehetett egyszerű mutatvány, bele sem merek gondolni, hogy milyen mennyiségű kaja lehetett felhalmozva a háttérben, de mindegy is, nem volt probléma, mindenkinek jutott minden, a crispy bacon crispy volt, a sunny side up egg (ti. tükörtojás, milyen szép is az angol nyelv) pedig pont elég langyos és a sárgája kellően folyós. A konferencia mottója az volt, hogy Rattle and Hum, ami valami olyasmit jelent, hogy csörgetni, és zümmögni, vagy együtt dúdolni és nem mellesleg egy U2 lemez címe. Az első reggelen tehát megérkezett a tömeg a helyszínre, éhesen és még jet lag-esen. Végeláthatatlan sorokban álltak az asztalok, a terem végében pedig egy nagyon nagy vásznon ott volt a U2, amint újra és újra emlékeztet mindenkit a mottóra. Ettünk, kávéztunk, bámészkodtunk, beszélgettünk, közben megint csak ettünk, amíg el nem érkezett a konferencia megnyitása. Az asztalok eltűntek, helyüket székek foglalták el és amikor már idő szerint pont el kellett kezdődnie az első előadásnak, akkor a vetítővásznat elhúzták és tényleg ott játszott mögötte a U2 élőben. (Na jó, azt hiszem nem az igazi, hanem egy tribute zenekar, de az énekesnek még a napszemüvege is olyan volt, mint Bononak). Fura érzés lehetett neki egy órán keresztül egy vászon előtt játszani, de hát biztos megérte. Mit mondjak… Nekünk Európa szegényebbik feléből érkezetteknek ez olyan volt, mintha csodát láttunk volna, tulajdonképpen nem is hittünk szemünknek.

Vancouverben történt az is, hogy a kis létszámú magyar kontingens egy valódi japán étterembe ült be egyrészt mert olyanban még sosem volt szerencsénk lenni, másrészt meg mert éhesek voltunk. Ez az a típusú hely volt, ahol egy hatalmas és tűzforró vaslap (teppanyaki?) körül foglalnak helyet a vendégek és az eredeti japán szakács nemcsak hogy elkészíti az ételeket (sült húsok, rákok, egyéb hasonlók felhasználásával), de még egy komplett performanszt is előad két késsel a kezében. Az csak a kezdet, hogy dobálja őket miközben felvágja a gyönyörű marha darabokat, de egyszer csak egy hatalmas fehér hagymát kezdett el körülbelül centis szeletekre vágni. Ezeket a szeleteket ügyesen megforgatva csinált belőle egy helyes kis tornyot, amibe valami alkoholszerű folyadékot öntött, amelytől lángolni kezdett a hagymatorony teteje mint egy tűzhányónak, majd ezt elfújta és dőlni kezdett a füst a tetején. A hangulat ekkor már a tetőfokára hágott, de ebben a pillanatban elővarázsolt valami sípfélét, amellyel vonatfüttyöt utánzott mélységes ámulatba taszítva mindannyiunkat. Itt történt az is, hogy a szakács megkérdezte az elején, hogy kérünk-e sakét. Amikor apám járt japánban sok évvel azelőtt, akkor hozott onnan ilyen italt, tudtam, hogy rizspálinka és hogy gyakorlatilag nincs semmi íze, de a japánok szeretik és tisztelik (bizonyára kötődik hozzá ezer és ezer hagyomány és legenda). Természetesen kértünk, mert gondoltuk, hogy a meglepően jó japán sör elé pont megfelel majd. Pici porcelán poharak kerültek elő, amiket a szakács barátunk a vaslap szélére helyezett el, hogy melegedjenek. Mondom én már ismertem ezt az italt, tudtam, hogy melegen isszák akik autentikusak akarnak lenni, egyszer meg is kóstoltuk apámmal úgy. Hát mit mondjak… Hidegen se jó, de melegen… Ezért aztán én azonnal levettem a vaslap széléről és az asztal fa részére tettem. Mikor ezt a vendéglátónk észrevette azonnal visszatette a vaslapra és mondott japánul valami lenézőt. Én elvettem ismét, ő visszatette. Párszor még ezt eljátszottuk, egészen addig, hogy – legalábbis én úgy éreztem – megfenyegetett az egyik késével, hogy jobb lesz ha nem okoskodom, mert ha már ideevett a fene onnan Bukarestből vagy honnan, jobb lesz ha betartom a szabályokat. A végét ki lehet találni: meleg sakét ittam angyali mosollyal az arcomon.

A későbbi kaliforniai és nevadai utunkról gasztronómiai szempontból összefoglalóan elég annyit elmondani, hogy az a rákok, polipok és egyéb tengeri teremtmények elfogyasztása körül forgott, tekintve hogy időnk nagyobb részét San Franciscoban töltöttük. (Egyszer már írtam itteni csodálatos reggeli élményeimről.) Amikor megérkeztünk ide, akkor jó magyar szokáshoz híven azonnal az evésre gondoltunk és a tengerparton – látótávolságra az Alcatraztól – találtunk is egy vicces helyet. Például adtak mindenkinek ajándékba egy rikító sárga műanyag ráknyitogató célszerszámot, amire az volt ráírva nagy betűkkel, hogy „ellopva Freddy étterméből” – vagy valami ilyesmi -, ebből azt gondoltuk, hogy ez a miénk. Azt hiszem azóta is megvan. Az étlapon rengetegféle rákból készült étel volt, de ezt mi nem tudtuk ugyanis olyan fantázianevekkel volt ellátva amiből egy szót sem ismertünk. Próbáltunk ár alapján tájékozódni és olyanokat választani amik elég drágák voltak ahhoz, hogy nagy adagot remélhessünk tőlük. Hát ez hol bejött hol nem. Volt aki egy hatalmas gyönyörű homárt kapott, de azon ugye túl sok ennivaló nincs, nekem például egy kábé félméteres rákdarabokkal megrakott fogás jutott, ami azért elég volt, fogjuk rá. A legfurább azért mégis az volt, hogy egyikünk kapott egy piros zománcos fazekat (minimum 5 literes), ami tele volt a legkülönbözőbb főtt rákokkal, de meglepetésképpen a fazék alján még volt egy kábé 30 centis darab – leginkább az itthoni lecsóba valóra hasonlító – kolbász is. Tulajdonképpen ő járt a legjobban. Az est mindenesetre jól sikerült, olyannyira, hogy be akartunk menni az általunk csak hallomásból ismert Hooters-be, de sajnos amire leküzdöttük a rákokat az már bezárt, így sok évet kellett várnom amire eljutottam egy ilyen egységbe, de az már Budapesten volt (és persze csalódást okozott, de ez már egy másik történet). A San Franciscoi első esténket megkoronázandó azt gondoltuk, hogy veszünk a majdnem éjjel-nappal nyitva tartó boltban egy sört és kiülünk a tengerpartra bámulás, elmélkedés illetve világmegváltás céljából. A gondolatot tett követte, a boltban kértünk is japán sört pintes (!) üvegben (ugye én már ismeretségben voltam velük). A kiszolgáló srác a kiválasztott üveget mielőtt ideadta volna egy barna papírzacskóba tette. Mondtam neki, hogy nem szükséges pazarolni a csomagolást, mert itt mindjárt megisszuk. Ezen ő nagyon megbotránkozott és elmagyarázta, sőt könyörögve kérte, hogy ne vegyük ki a zacskóból a boltban, mert őt véresre büntetik, ha megtesszük. Hogy az utcán mit csinálunk az őt már nem érdekli. (Fura ez az Amerika azért.) Mondtam neki, hogy oké, megértem és nem szeretnék neki rosszat, de ha egy sörnyitója volna és felbontaná, akkor azt megköszönném nagyon. Na erre még inkább kiakadt és azt mondta, hogy ez elképzelhetetlen, de pont van egy dollárért nyitója, vegyem meg és nem ismerjük egymást. Ebben maradtunk.

Végül pedig idekívánkozik az a történet is, amikor a nagy vendéglátó partnerünk jóvoltából megnéztünk egy igazi kaliforniai borászatot is Napa Valley-ben. Minimum 50 fok volt akkor, fújt a sivatagi szél, így kifejezetten jó volt, amikor végre bementünk a jegesre hűtött épületbe. Egy néni fogadott minket, az ajtóban, aki azt mondta, hogy mielőtt továbbmennénk, lépjünk vissza egy kicsit az udvarra, mert szeretne mutatni valami érdekeset. Odakalauzolt bennünket két csenevész szőlőtőkéhez, amin volt pár összeszáradt fürt is. Odamentünk és vártuk, hogy majd előadja, hogy higgyük el, hogy ennek az ükapját még Kolumbusz Kristóf hozta a Santa Maria-n az Óhazából, vagy hogy ez olyan különleges fajta, hogy jól nézzük meg, mert ilyet kerek e világon nem találunk többet. De nem. Mindössze az volt a célja, hogy megmutassa nekünk, hogy milyen is a szőlő úgy általában. Mivel olyan túl nagy érdeklődést nem mutattunk, és mert mondtuk, hogy nálunk otthon tetszik tudni egy bizonyos szint fölött azért nem nő úgy fel ember, hogy be ne rúgna egy iskola által szervezett szüret alkalmával, kicsit meglepődött vendéglátónk, és mondta hogy oda olyanok szoktak jönni általában akik el sem tudják képzelni milyen a szőlő, sőt az végképp nekik, hogy abból van a bor. Na ezen túllendülve megtekintettük a hatalmas csarnokot ahol a rozsdamentes acél tartályok álltak katonás rendben, megnéztük a feldolgozás lépéseit is. Na tök jó. A végén megkérdeztem, hogy megnézhetjük-e a pincéket is? Erre csak nézett, és mondta, hogy hát öööö azok nincsenek, minden a felszín felett van és tizedfok pontossággal állítják be a hőmérsékletet légkondicionálóval. Tudniillik ez sokkal jobb megoldás mint az Európában oly elterjedt és sokkal elmaradottabb pince megoldás, mert nem kell le-föl hordani az anyagot. Anyád! – gondoltuk egyszerűen. Kicsit már elbizonytalanodva mentünk kóstolni egy gyönyörű szobába, ahol sok éves nehéz bútorok álltak finom poharakkal, kis falat ételekkel. A kísérő néni könnybe lábadt szemmel mesélt a borászat tulajdonosainak olasz őseiről, a hagyományokról amiket ápolnak és közben ittuk a pont megfelelően behűtött korrekt borokat. (Korrekt, talán ez a legjobb szó rá…) a beszélgetés során megkérdeztük, hogy egyébként a néni hogyan rokona a telepítő ősöknek. Erre ő teljes természetességgel és minden megingás nélkül azt válaszolta, hogy ja, ő sehogy, itt lakik a közelben és ingatlanügynök, csak néha besegít ilyen alkalmakkor 100 dolláros órabérért. Egyébként soha meg nem inna egy korty bort, lévén megrögzött antialkoholista. Na mondom magamban, lehet hogy a lehetőségek hazája ez az Amerika, de azért abban megegyezhetünk, hogy megérett a pusztulásra.

Menzák és csízélmények

Jó pár héttel azután, hogy a vállalati irodaházunkban az eddig ott üzemelő menza – sokunk mérsékelt bánatára – átadta magát az örökkévalónak, vagyis látszólag minden közvetlen előzmény nélkül egy kiragasztott papíron közölték, hogy „köszi srácok az eddigieket, de mi bezárunk”, talán nem gyalázatos dolog egy korántsem a teljesség igényével készült élménybeszámolót adni a menzai élményeimről.

Az első amire emlékszem az a Katowice étterem volt. Én nem tudom, miért ez volt a neve az azóta régen kiérdemesült helynek, amely Miskolcon az ottaniak által ikonikusként tisztelt úgynevezett húszemeletes tövében várta a látogatóit. Gyerekkoromban nem is értettem a nevet és mivel apám csak úgy leegyszerűsítve – nyilván mert bizonyos különleges és gyengéd szálak fűzték hozzá – Katónak hívta, azt gondoltam, hogy a Katowice az a Katónak, tehát a Katalinnak valami pusztítóan becézett formája. Sok évnek kellett eltelnie amíg rájöttem, hogy egy lengyel testvérvárosi kapcsolat emlékét őrzi az egység. Azt kell mondjam, hogy a Kató gyerekkoromnak azon szakaszában, amikor még nem döntöttem el, hogy közepesen magasan művelt jógyerek, vagy korai alkoholizmusba züllött, majd fiatalon elhunyt galeritag leszek (mint annyian a lakótelep akkori úgynevezett vagányai (Dzsudu, Mucu, Cini stb.) közül), a fontos helyszínek közé tartozott. Alsó tagozatos koromban azért, mert a pléhvel fedett kocsmai pulton, mindjárt a még ki nem tisztított hamutartók és a kommersz szeszes üvegek mellett krémest árultak, amit a maximum sörcsapolásra és kávéfőzésre kiképzett pincérek és pultosok mértek nem túl nagy lelkesedéssel. Később meg azért, mert a presszó tágas előterében volt egy flipper gép (még ma is hallom a fülemben a lesajnáló „schááááde” géphangját, amikor elbénáztam a golyót), ami mellett akkor a gyerekkorunk nagy részét töltöttük a többi – a jógyerek vs. alkoholista versenyben még szintén döntetlenre álló – fiúval és lánnyal. Itt tanultam meg, hogy a szabályok több rétegben is áthághatóak, hiszen nem feltétlenül kell minden flipper játékhoz új ötforintos, ha van egy darab damilod amire felkötheted az érmét és persze egy kis kézügyességed is, sőt a szórakozóhelyi sörivás sem éppen kor kérdése hiszen a pincérek a jatt kedvéért szívesen bevállalnak egy kis kockázatot.

Volt egy időszak amikor hétvégén és hétköznap esténként a flipper mellett töltöttük az időt, de délben meg ebédelni jártunk oda az iskolából. Azt már nem tudom, miért nem a huszonkettes iskola menzáját használtuk erre a célra, lehet, hogy ebben közrejátszott, hogy anyámnak voltak bennfentes információi, lévén, hogy ő az akkori Köjálnál, – ma talán ÁNTSZ-nél – dolgozott. Olyan nagyon sok mindenre nem emlékszem a Kató menzai szolgáltatásával kapcsolatban, talán csak arra, hogy nekünk, általános iskolásoknak is olyan kiszolgálásban volt részünk, mint bármilyen rendes vendégnek, vagyis fehér kabátos pincérek hozták kis fémcsészében a lobogóan forró levest, amit egy csodálatosan begyakorlott mozdulattal öntöttek az előttünk lévő tányérba. Ilyenkor azért tanácsos volt hátradőlni, mert attól lehetett félni, hogy az a mozdulat mégsem lesz annyira hibátlan és a nagy igyekezetben ránkfröccsen a leves. De nem, ez soha nem fordult elő azt hiszem. Még annyit a Katóról, hogy az iskolai gyereknapok megkoronázása az volt amikor testületileg és szigorúan kettes sorban átvonultunk oda Sarokházat enni. Tegye fel a kezét, aki tudja, mi a Sarokház! Elárulom: csokitorta totálisan beterítve tajszínhabbal, de úgy hogy maga a sütemény ki sem látszik. Magyarul maga a gyerekkorunk csodája. Emiatt voltam lelkes úttörő. A gyerekeim a Dunántúlon születtek, így először ők konkrétan nem hitték el, hogy létezik ilyen, csak akkor amikor egy miskolci cukrászdában meglátták a pultban.

A második menzai élményem az már a középiskolához kötődik. Egészen pontosan a konyha és az étterem nem az iskolában volt, hanem az azzal szomszédos kollégium földszintjén. Oda járt a környék szinte minden gimnáziumának és egyéb iskoláinak szinte minden tanulója. Arra emlékszem, hogy a kaja ehetetlen volt, a felügyelő – és a feladat miatt vérig sértett és/vagy unott – tanárok akut idegbetegség jeleivel próbáltak minket csendben és valami kényszerképzet miatt szabályos sorban tartani, mindezt tetézve még félórákat is kellett várni, hogy bejussunk. Mindezek ellenére semmi esetre sem hagytunk volna ki egy napot sem, hogy megjelenjünk ott. Ennek az egyszerű oka az volt, hogy ez a diákotthon történetesen egy lánykollégium volt, ahol elsősorban egészségügyi szakközépiskolába járó – így az emberi test anatómiája és működése után mintegy hivatalból fokozottan érdeklődő – lányok laktak és ebédeltek. Ők a nyári hónapokban a saját anatómiájukat, illetve korukat sokszor meghazudtolóan fejlett nemi jegyeiket szívesen tették ki közszemlére, így nekünk – a pubertás kellős közepén – ez maga volt a mennyország, maci a málnásban, kukac az almában és így tovább. Egyetlen konkrét ételt sem tudok felidézni abból az időből, de ennél rosszabb, hogy sokszor – amikor a nyár a szokásosnál melegebb, a diáklányok pedig a szokásosnál is bevállalósabbak voltak -, ha megfeszítettek se tudtam otthon elmondani mi volt az ebéd, mert az idegszálaimat és agysejtjeimet valami egészen más kötötte le, mintegy vegetatív automatizmusba taszítva a táplálkozás tevékenységét.

A főiskolai menza már egészen más volt. A hangulatát az adta meg, hogy ott tartották a legendás „keddi bulikat”, így sokszor valami átható lelkiismeret furdalással mentünk szerdán ebédelni. Sok szót a kajára nem érdemes fordítani, semmi emlékezetes nem volt benne. Maga az étterem azért még a rendszeres partikon túl is szürreális élmények tanúja volt. Ott hallottam először váratlanul megszólalni például – táskaméretű és dögnehéz – mobiltelefont, mintegy egycsapásra elhallgattatva és megdöbbentve a több százas ebédelő tömeget. Ott történt az is, hogy a mindenki K. Petikéje, aki egyetlen – télen-nyáron használt – tornacipőjéről és hosszú göndör hajáról volt méltán híres, rendszeresen ebédelt a futószalagról. Az ebédlő rövidebb oldalának teljes hosszában ugyanis egy futószalag futott be a konyhába, amire a használt tálcákat – sokszor jelentős ételmaradékkal – el kellett helyezni. Ezeken valóban jelentékeny húsok és egyebek voltak még, amelyek Petikének ingyenes ebédet, nekünk ez a sajátos újrahasznosítás megbotránkozást és iskolatársunk bátorsága miatt kis irigységet jelentett. Itt a főiskolai menzán volt az az ikonikus konyhai kiszolgáló jóember is, aki munkájának minden részletét és következményét is jól ismerte, így amikor egy valódi pléh vödörben hozta az újabb adag babfőzeléket, hogy beleöntse a tálalóba, akkor egy finom, de félreérthetetlen kézmozdulattal jelezte az ablak előtt sorban állóknak, hogy lépjenek egyet hátrább, mert itt fröcsögés lesz, bármennyire vigyáz is. Persze ez nem kötelező, csak baráti javaslat. Soha nem tévedett.

Máris eljutottunk a – nem is annyira – szép emlékű csíz (na jó: Cheese) étteremhez, amelyhez a közelmúlt élményei kötődnek. Mivel itt felnőtt fejjel kajáltam hetente néhányszor, egészen máshogy néztem rá. Sokszor úgynevezett munkaebédeket tartottunk, ami azt jelentette legtöbbször, hogy lementünk azért hogy megbeszéljünk valami rémesen fontos szakmai/üzleti kérdést, de eldumáltuk az időt annak ecsetelésével, hogy ki mit főzött és hol kirándult a hétvégén, így azzal álltunk fel az asztaltól, hogy jobb lesz ha mégis csak szervezünk egy valódi meetinget, valódi tárgyalóban. Itt ettem csodálatosan fura és elcseszett dolgokat. Nem tudom, hogy az alapanyagot honnan szerezték be, de ilyen tökéletesen íztelen és gyárilag száraz (!) rántott sajtot se előtte, se azóta sehol nem ettem és abban is nagyok voltak, hogy ugyanazt (figyelem! nem ugyanolyan, ugyanaz!) az egyszerű sült csirkecombot hogyan lehet minden nap más néven eladni. Mivel a csíz már megszűnt létezni – és halottakról vagy jót… – azért nem mehetek el amellett, hogy voltak igenis jó tulajdonságai is ennek a menzának. Például a kihűlt rántott camembert mellé sehol sem adtak olyan áfonyalekvárt mint ott, de a leginkább megkérdőjelezhetően pozitív tulajdonsága mégis az volt, hogy miután megkaptad a közepesen rossz kajádat a félig elmosott tálcádra, a fizetésnél mégis egy magas minőségű helyen érezhetted magad, már ami az árszínvonalat illeti. Nem vagyok egy közismert éttermi kekec, soha nem szoktam ételt ehetetlenség címén visszaküldeni, de itt ez is megtörtént egy taplóra száradt rizsfelfújt kapcsán. Igaz ehhez valószínűleg az is kellett, hogy történetesen épp a főnökömmel ebédeljek akkor, vagyis meg kellett mutatnunk egymásnak az üzleti életben is olyannyira fontos meg nem alkuvás, igényesség és a „megkérjük a minőséget a pénzünkért és kiállunk az igazunkért b+” attitűdöt. Azt már nem is beszéltük ki, hogy ennek a visszaküldésnek az eredménye még lehangolóbb volt mint maga a rizsfelfújt, mert annak ellenértékét egy vállalhatatlanul mocskos pólóban a konyhában dolgozó kollegina hozta ki és a ki nem mondott gondolatunk az volt, hogy ha így dolgoznak ott, vajon milyenek lehetnek egyébként a körülmények. Azt, hogy csíz – ha jól számolom – majdnem 5 évig bírta csak annak lehet az eredménye, hogy ez volt ez egyetlen hely, amit az utcára való kilépés nélkül meg lehetett közelíteni, és mint tudjuk az éhség nagy úr, annál csak egy nagyobb van: a lustaság.