Soproni lángos

Van Sopronban egy hely, amit szerintem minden soproni ismer. A lángosos. Nincs különösebb neve, egy lővérekbeli nagyobbacska családi ház garázsa lett átalakítva lángossütővé. Mivel Sopron „nemzeti étele” nem éppen a lángos, sokkal inkább a babbal vagy káposztával készült fogások, mint a babos pogácsa vagy az úgynevezett babsterc, ami az én elképzelésem szerint a császármorzsa és a dödölle törvénytelen gyereke, csak nem édes, hanem sós és egyébként is elég fura az állaga. Szóval nem a lángos. Ehhez képest elég meglepő, hogy életemben a legjobb lángost ebben a turisták által nem annyira látogatott, sosem reklámozott garázsban ettem.

Felmerül persze a kérdés, hogy egy Bálna értékrendjében milyen is a jó lángos. Először is friss. Amikor megrendelem, akkor kap fel egyet az előre megdagasztott és a fehér ruhán katonás rendben sorakozó darabok közül egyet a mester, kicsit megnyújtogatja a kezével, majd bele a forró olajba. (A most következő mondatot érzékeny lelkűek ne olvassák el: egyszer Bécsben vettem egy lángost, aminek az elkészítése úgy kezdődött, hogy a kiszolgáló néni kivett a mélyhűtőből egy kész darabot és ezt dobta be a forró és kissé már zaccos olajba. Ma már fizetés nélkül fordulnék sarkon, de akkor kifizettem a 12 schillinget és csak ezután dobtam a kukába. Látszik, hogy ez az eset nem mostanában történt…) Másodszor: az olaj hőmérséklete egy atomerőmű mérnök pontosságával és körültekintésével van beállítva és a megfelelően nagyméretű edény (egyszerre legalább három normál méretű lángos belefér) minden pontján azonos. Mert ahogy egy grafitos atomerőmű esetén pont az a nehézség, hogy nem tudjuk minden egyes pontján mérni a hőmérsékletet, így hatalmas különbségek lehetnek akár pár centire is egymástól, úgy ha nem egyenletes az olaj hőmérséklete, akkor ne adj Isten a lángosunk egyik része túlsül és kemény lesz, míg máshol akár félig nyers is maradhat. (Azt nem mondom, hogy a két eseménynek ugyanakkora a tétje, hiszen a lángos esetében legfeljebb csak megcsóváljuk a fejünket és a tudatalattink kizárja a helyet a későbbi vásárlási lehetőségekből, egy atomerőmű esetén meg Csernobil lesz, ha nem vigyáznak jobban a mérnökök.) Arról nem beszélek, hogy a tésztában liszten, vízen, élesztőn és són kívül más anyagnak keresnivalója nincs, mert hát ez természetes.

A soproni lángosos megfelelt minden követelménynek. Olyannyira, hogy azért sok mindenre képes az ember. Például arra, hogy vasárnap délután engedjen a szomszédai – akik között nagyobb mennyiségben vannak tornatanárok és tökéletesen érthetetlen módon sportos életmódúak – invitálásának, akik egy könnyű sétára hívják.

  • Áh, srácok nem megyek, dolgom van – mondom, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy a „könnyű séta” az nem más mint egy spártai kiképzés akadályfutás eleme de úgy, hogy 100 méter után köpöm ki a tüdőmet. (Az meg, hogy dolgom van, az írd és mondd nem igaz, legfeljebb egy délutáni alvás jöhet szóba.)
  • Egyébként hová lesz a séta? – kérdezem meg, mert azért fenn szeretném tartani a jófejségem és érdeklődésem látszatát.
  • Csak a lángososhoz megyünk mondják lazán, de azért az arcomat fürkészve, hiszen arról pontosan leolvasható a viaskodás a lustaság és a lángos iránti önzetlen szeretet között.
  • Na jó, akkor jövök! – gondolom meg magam, felkészülve a legrosszabbra, hiszen a lángosos a hegy tetején van, amit gyalog megközelíteni felelőtlen vállalás, de én mégis belemegyek bizonyítva a közösség iránti érzékenységemet.

Ahogy azt előre láttam, 100 méter után megbánom az egészet és csak a fejemmel integetek ha valamit kérdeznek tőlem, mert beszélni nem tudok. De nem baj, átesek a holtponton és csak menetelek, mint a Delta főcímében az északi sarkon az emberek, csak én nem a hóvihartól vagyok vak, hanem az oxigénhiánytól. A ködön túl azért ott van a hamisítatlan sajtos-tejfölös ami rám vár. Az meg kész szerencse, hogy a lángososnál mindig sokan voltak, hiszen így sokat kellett várni. Az így töltött fél óra a normálishoz közeli szintre viszi vissza a pulzusomat és a vérnyomásomat. Sajtos-tejfölös a kezemben – de nem sokáig – minden szép és jó, megérte a kiképzés, lassan mehetünk haza. Ekkor persze elhangzik az egyik edzésben lévő szomszédomtól, hogy ha már itt vagyunk, nem nézünk fel a Károly-kilátóhoz? Ide én csak kocsival megyek, de azt is csak lassan, így azt mondom, hogy jaj de mennyire szeretnék, csak hát tudjátok, dolgom van, megígértem a gyereknek, hogy matekozok vele. Kissé lenéző, de nem meglepődött mosoly és elválnak útjaink. Én lefelé indulok, ők meg felfelé, vígan beszélgetve mindennemű lihegés nélkül. Amikor eltűnnek a kanyarban akkor visszafordulok és veszek még egy sima fokhagymásat az útra, tudniillik messze lakom a lángosostól, jól meg is sózom persze. Még szerencse, hogy félúton van egy nyitott kocsma (köznyelvben: csillagvizsgáló), ahol meg lehet állni egy hamvas fröccsre, vagy kettőre, amivel elmajszolható a maradék tészta. Kicsi lányom, holnap ne az én magyarázatom alapján írd meg a matek dolgozatot.

Ha a normál strandi műfajban (sima, fokhagymás, tejfölös, sajtos, sajtos-tejfölös, és olyan elvetemültek mint baconos vagy nutellás – ez persze minimum szentségtörés, de meglepően jó, persze tudom, a nutella mindenhez jó) a soproni az etalon, akkor a különleges változatokért érdemes egész Noszlopig elmenni. Noszlop Ajka és Pápa között van Veszprém megyében és sok mindenről nem híres és nem is túl érdekes. Legfeljebb arról – és ez bőven elég is – hogy van ott egy csárda az út mellett, amelynek a tulajdonosa igazán olyan ember, aki nem fogadja el egy falusi étterem által felajánlott – ismeretlen eredetű borok és száraz pogácsa képében megjelenő – döntetlent, hanem próbálja kihozni a lehetőségből és a faluból a maximumot. Amatőr színtársulatot szervez, eljár zsűrizni fesztiválokra és messze földön híres savanyúságokat, lekvárokat készít, de olyanokat, hogy az ma már egyetemi tananyag. Nahát az Ő csavaros eszének köszönhető az, hogy kitalálta azt a nagyjából 30 féle lángost amit kapni lehet nála. Az arra tévedő autós ugyanis szeretne valamit gyorsan enni és nem ötfogásos ebédre vágyik. A legtöbbször azt kérdezték tőle, hogy van-e pizza. És mivel azt tudta, hogy pizzában ő nem tud igazán kimagaslót alkotni, azon gondolkodott, hogy mi lehetne az, ami szegről-végről hasonlít a pizzához, de mégis valami igazán magyaros, hiszen a Balaton felvidékhez vagyunk közel és nem a római dombokhoz nahát. A megoldás a lángos lett, amit szinte bármilyen feltéttel lehet kérni. Van például csirkemájas és lecsós, de van szilvalekváros is. (Egyébként van egy másik hasonló dicséretes kezdeményezés Miskolcon, mert az is kiváló ötlet, hogy egyik sörözőben krumplilángost lehet kapni – olyat amilyet valamikor Nanóka sütött a gáztűzhelyen, amire volt egy ehhez szükséges centi vastag vaslap, hiszen ezt olaj nélkül kell sütni, száraz vason mint az közismert. A választék hasonlóan gazdag, de megmagyarázhatatlan módon, amíg ehhez sör esik jól, addig a noszlopi változathoz egy jó somlói – akarom mondani: somlai – rizlingből készült nagyfröccs a kötelező.)

Ez az egész jutott eszembe, mert nemrégiben a lővéreki lángosos újranyitott. Újra – mondom, ebből kitalálható, hogy egyszer bezárt. Igen, helyes a következtetés, mert néhány éve hallottuk a városban, hogy a lángosos bácsi meghalt. (Egy nem is túl idős házaspár üzemeltette a lángossütőt, valahogy olyan profizmus és nyugalom áradt belőlük, hogy az önmagában is egy élmény volt. Nem volt egyetlen felesleges mozdulat, egyetlen szó nélkül tették a dolgukat.) A bácsi sütötte a lángost, a felesége kente, adta, szedte be a pénzt és a fennmaradó időben sütötte a palacsintát. A garázsban természetesen és óhatatlanul masszív olajszag volt a falakban és minden berendezési tárgyban, de úgy emlékszem mindig makulátlan fehér ruhában szolgálták ki a vendégeket. Egyszer mondták, hogy ők minden szezont azzal kezdenek, hogy tetőtől talpig kimeszelik a helységet. Szóval a bácsi meghalt, a lángosos pedig bezárt. Tegnap pedig észrevettük, hogy újranyitott. Nagy örömmel és várakozással megálltunk és ismét vettünk lángost. Természetesen ugyanazt a minőséget vártuk. Két lelkes fiatal viszi a boltot, nem tudom a második generáció-e vagy idegenek. A lényeg, hogy ez még nem olyan. Sem állagban, sem ízben még nem tart ott a mai lángos mint a régi. De ez nem baj srácok, semmiképp se adjátok fel. Gondoljatok az elődeitekre és legyetek alázatosak. Ha máshoz nem, a hely szelleméhez mindenképpen.

 

Országúti zúzapörkölt (vendégünk írása)

Kedves Olvasók! Nagy nap ez a mai! A Bálna ismét lépett egyet előre azzal, hogy immár vendégeket is fogad. Nagy szeretettel köszöntöm kiváló kollégámat, Orosz Nándit itt a Bálnán, aki vendégszerzőként most először van itt, de nagyon remélem, hogy nem utoljára. A cikke témájának pedig különösen örülök, mert ezt a bizonyos polgári outletet annyiszor láttam már kívülről, hogy meg sem tudom számolni. Közelebb még sose merészkedtem, mert mindezidáig azt hittem, hogy ez egy sima ruhásbolt, olyan mint a többi (legfeljebb sok egymás mellett), ami számomra az év 363 napján érdektelen, a családdal (feleség, két felnőtt leánygyermek plusz egy nőstény kutya) pedig életveszélyes (ugye értik férfi és férjtársaim miről beszélek…). Márpedig ha ott ilyen élmények érik az embert, akkor legközelebb nem hagyom ki, még a veszélyekkel is dacolok. Fogadjátok Ti is szeretettel:

 

Országúti zúzapörkölt

 

A napokban a polgári M3 Outletben voltunk, a család miatt amúgy is járunk arra, nagyon praktikus, ahogy pár jó bolt egy helyre koncentrálódik. Szüleim (megszólításuk már egy ideje nagyi és papó) is átugrottak, régen találkoztunk. A kötelező vásárlási elemek letudása után elbúcsúztunk és felvetettem feleségemnek, hogy van itt egy étterem, igazából nem is étterem csak amolyan kifőzde-szerű, ebédeljünk meg ott, mert ugye jobb most ebédelni, mint két óra múlva éhesen érkezni meg haza.

Feleségem szemében láttam a kétkedést, de hát mi történhet, legfeljebb nem eszünk semmit alapon elindultunk.

A felhozatal egyszerű volt, mindenki választott valami neki kedveset, én örömmel láttam, hogy van zúzapörkölt is. Mélytányérba kértem, hogy a rizs (nokedli nem volt) és a pöri szaftja jól el tudjon keveredni. Almapaprikát is hozzá, köszönöm. Leültünk, nekiláttunk és ahogy az első falatot a számba vettem, egy időörvénybe kerültem…

 

… a 80-as években az utakat többségben a keleti blokk gépjárművei töltötték meg. Nem uralták, az túlzás lenne, de a sok lúd disznót győz alapon a sok Skoda, Lada, Wartburg és társaik mégis uralták – legalább az utcaképet. Az autópálya akkor még csak Gyöngyösig tartott, aztán a 3-as főút egészen Miskolcig (innen mai neve „régi hármas”, mert hogy régen AZ volt a „hármas”). De az autópálya igazi kaland volt! Egyrészt a szédítő tempó, másrészt, hogy bírja-e a technika, harmadrészt az autózásban megfáradt ember és gép a pihenőkben új erőre kaphatott. Talán érdekes lehet a fiatalabb generációknak megemlítenem, hogy a keleti gépekben nem volt légkondi, így a hőségben tényleg fárasztó volt még utasnak is lenni akkoriban.

– Itt megállunk, itt finom a pörkölt! – mondta apám és bekanyarodtunk az egyik pihenőbe. Az akkori étterem elnevezések nem holmi steak bar-okra utaltak, vagy hogy mit lehet ott enni, inkább a helyre, pl. Ötvenes, Félút.

A mindig olajos motorokra rakódott por olajsárrá elegyedett és a nyári hőségben az autópálya pihenőben megállva a felhevült motorról árasztotta egyedi illatát. Kiszálltam a Skodából és elindultam szüleimmel az étterem felé. Visszanéztem, 120-as Skodánk piroslott a napfényben. Igazából valami egyedi színe volt a gépünknek, nem láttunk még egy pontosan olyan színűt, soha. A piros mellett volt egy kis narancsos fény is benne. Talán épp átálltak gyártás közben („kedden narancsot gyártottunk, Vaclav, mától pirosat fogunk, de ne mosd át a fényező rendszert, mert nem pocsékolunk”). Aztán ott is voltunk az étteremben.

Ahogy beléptünk, a kinti olajsár szagot bent felváltotta a pörkölt illata. Igazából az éttermesek azt a taktikát választották, hogy bent valami erősebb, masszívabb illattal nyomják el a kintit, így belépés után már szinte vágni lehetett az ájert.

Apám nem sokat filozofált a lehetőségek között, ha volt birkapörkölt, akkor mindig azt rendelt. Szerette és kész. Akkor meg minek feleslegesen filozofálni, ugye? Én is szerettem a birkapörköltet, de az volt rendszeresen otthon is, viszont a zúzapörkölt, azzal ritkábban futottam össze, leginkább így, az országúti éttermekben, esetleg buszos vagy vonatos restikben. Így hát azt rendeltem.

A zúzapörkölt titkos tökéletessége a zúza állagában rejlik, ráharapva szétomlik a szájban, mint egy bonbon. A szaft pedig barnás-pirosas, sűrű és homogén. Nem lóg ki a hagymadarabka, teljesen egyenletes szaft és az íz.

 

Az időutazás véget ért. Szájamban az ismerős zamat, ami visszarepített gyerekkoromba. Felnézek, szemben velem gyermekeim, olyan idősek most, mint én voltam akkoriban. Mellettem feleségem. Szüleimtől pár perce búcsúztunk csak el, már hazafelé gurulnak, jó egészségben vannak, hál Istennek.

Milyen érdekes, hogy most is egy autópálya melletti étteremben futottam össze ezzel az egyedi ízvilággal.

 

Mintha maga az országút lenne a titkos komponens, ami miatt csak ott és csak úgy finom a zúzapörkölt, se menzán, se üzemi étkezdében, sem otthon.

  • Mégis jó ötlet volt itt ebédelni – mondja feleségem.
  • Mindenképpen – válaszolom.

Orosz Nándor, 2017.03.01.

Stílus és várakozás

Ennek a tételnek stílusa van. Illatában a paprika és a bors által dominált fűszeres jelleg jelenik meg, a háttérben a fokhagyma ígéretével. Nem kerülhető meg az a pontosan eltalált füstösség, amely csak a legnagyobb mesterek sajátja. Látványában a mélyvörös és a már-már kadarka, sőt siller színére hajló érzések váltakoznak, mintegy elvarázsolva a kóstolót. A szánkban először a fűszeres felütés jelenik meg, minden érzékszervünket eggyel finomabbra hangolva és szemünkben eleven felkiáltójelet jelenítve meg, előre jelezve számunkra ez a kóstolás nem mindennapi, sőt nem hétköznapi lesz. Erre mondják azt, hogy harapni lehet, de ezt úgy, hogy ezt a harapást nem zavarja meg semmi, amitől idegenkednénk. Utóíze hosszú, amelynek köszönhetően egyik szemünk sír, a másik nevet, hiszen egyrészt szomorúan érezzük hogy ennek az adagnak mindjárt vége, de ha végignézünk az asztalon ránk váró maradékon, máris jobb kedvre derülünk.

Ezek a gondolatok jutottak eszembe tegnap, amikor megkóstoltam a két hete elkészült kolbászt. A dolog úgy kezdődött, hogy megint összejöttünk mi négyen és a feleségeink, hogy megtöltsük az erre az évre szánt szalámi adagunkat. (Amely mellett természetesen vékony kolbászt is töltünk, mert ugye ki bírja kivárni, hogy a vastag is elkészüljön. Ez  minimum három hónap. Egyébként az ember türelme ilyen körülmények között meglehetősen fura képet mutat, tavaly például, amikor az elkészült kolbászt egyik városból a másikba szállítottam – mintegy 30 kilométerre és 40 percre – félúton meg kellett állnom, hogy letörjek egy darabot és elmajszoljam azt csak úgy köröm között, ahogy mondani szokás. Ebből egyetlen következtetés vonható le, tudniillik, hogy a Skoda csomagtartójának nagyon rossz az illatszigetelése.) Nem is számolom, hogy ez már hányadik alkalom, mindenesetre annyira sokadik, hogy kezdjük összeszokott csapat látszatát kelteni. A szakszerű munka, a barátság és a felhalmozott alkoholtartalmú italok kedvéért idén deklaráltan és nem véletlenül kétnaposra szerveztük a töltést. Mivel mindannyian többé-kevésbé mérnökemberek vagyunk ezért számunkra kifejezett örömet jelent az hogy 1.) a sertésből szakszerűen, hentes által kikanyarított húsokat kés segítségével kis darabokra vágjuk majd a különböző fajtákat összekeverjük, így szemlátomást strukturálatlan tömeget hozunk létre csak azért hogy azt újrastrukturálhassuk; 2.) valószínűtlenül nagy mennyiségben összekeverünk fűszereket, de nemcsak paprikát, sót, illetve ehhez hasonló hagyományos dolgokat, hanem olyanokat is mint, szegfűszeg, gyömbér, sőt porcukor vagy salétromsó (gyógyszertári) is; 3.) a bekevert fűszerekkel összevegyítjük a feldarabolt húsokat, tovább növelve a visszataszító strukturálatlanságot, sőt a kezünket is összekenve könyékig; 4.) hideg helyen történt egy éjszakai érési folyamat után, másnap a szépszínű húsokat átküldjük a darálón, majd az így kapott masszát kézzel is megkeverjük, közben kóstoljuk; 5.) a masszát különböző méretű és minőségű belekbe töltjük (visszaadva ezzel a strukturált képet, megnyugtatva mérnöki lelkünket); 6.) elvisszük füstölni Pistihez; 7.) felaggatva megfelelően hűvös és/vagy szellős helyre kivárjuk a megfelelő időt és jóízűen elfogyasztjuk.

A fenti leírás az elvet mutatja, de mindenki gondolhatja, hogy ez nem ment ilyen simán és egyszerűen. Pár esemény, ami a laboratóriumi eljárás fogaskerekeibe mintegy homokszemeket szórt:

  • Az első megrázkódtatás az volt, hogy Imre barátom és a kedvenc és remekül bejáratott borszállítója elkerülte egymást, így neki és Zolinak el kellett menniük vagy 30 kilométerre, mert azt azért nem kockáztathattuk meg, hogy bor nélkül maradjunk. Amíg ők bor után jártak, mi nekiestünk a húsnak, hogy felkockázzuk szakszerűen. Ez jó munka, csak az a baj vele, hogy hamar megunja az ember és az első holtponton csak egy kupica pálinka tudja átlendíteni. Kettő meg méginkább. Máris ellentmondva önmagamnak ezt távolról sem nevezném megrázkódtatásnak azért.
  • Azt jól kitalálta Imre,  hogy a megfelelő állag elérése érdekében a száraznak mondható sertéscomb helyett használjunk császárhúst. A császár remek találmány pont a megfelelő arányban tartalmaz húst és zsírt, a probléma csak az vele, hogy ez lévén egyfajta szalonna, bőre van neki amit le kell fejteni, amely ismét csak nagyon idegesítő (de egy kupica pálinka ezen is segít). A lefejtett bőr, csak addig látszik feleslegesnek, amíg rá nem jössz, hogy ez nem más, mint az idei kocsonyafőzés megalapozása.
  • A legtöbb gondolkodást kétségtelenül a vadonatúj klipszelő okozta. Ez némi magyarázatra szorul. Van ugye a vastagabbik bél, aminek a segítségével a szaláminak fűszerezett húst merőleges és párhuzamos formákba szeretnénk kényszeríteni. A rudak két végét valahogyan le kell zárni. Ezt tehetjük spárga segítségével, amely majdnem biztosan csaknem maradandó sérüléseket okoz a kezünkön, de tehetjük úgynevezett klipszelővel, amely egy kar segítségével erre alkalmas kis alumínium bizbaszokat hajlít pont a megfelelő méretűre és alakúra mintegy légmentesen lezárva a hússal telt beleket. Nahát ezt a klipszelőt szerintem azért csinálták, hogy idegesítsenek bennünket. Azzal kezdődött az egész, hogy amikor még hús nélkül a megfelelő méretűre vágott tömlőt egyik végét próbáltuk összeklipszelni, kisvártatva rájöttünk, hogy a munkánk mehet a kukába, mert olyan jól működött a cucc, hogy a belet írd és mondd, egyszerűen kivágta, mintegy nullára csökkentve a jövőbeli felhasználás lehetőségét. Kis fordítgatás, „óvatosan nyomd már bakker” felkiáltások után ezt az akadályt vettük, rövidesen langyos vízben áztak a félig megklipszelt belek. Azt hittük ezzel a nehézségeknek vége, de a töltés során kiderült hogy ez csak bemelegítés volt. Hiába voltunk ott heten legalább 8 diplomával a hátunk mögött, a klipszelőgép jelentős fejfájást okozott. Lassan előkerült minden elképzelhető és elképzelhetetlen szerszám, mint csavarhúzók, fogók, később minden magyar ember általános eszközei a drótdarab a gyorskötöző és ultimate csodafegyverként a WD40-t helyettesítő műszerolaj. Mikor ezzel is csak nagyon nehezen sikerült a feladatot teljesíteni („az a baj, hogy ferdén nyomod, különben is majd én megflexelem (a magyarok ultraultimate eszköze) az egészet a francba”) és elkészült az utolsó rúd is, azért egymásra néztünk és azt mondtuk, hogy hát srácok klipszelő nélkül még nem lennénk készen. Némelyikünk szemében mintha láttam volna némi kétséget megvillanni.

Az idei szalámitöltéssel gyakorlatilag pont 24 óra alatt végeztünk. A rendszerbe kényszerített darált és fűszerezett húsok mentek Pistihez a füstre (Aki egyébként messzeföldön a legjobb füstölő a Balaton északi partjától a Fertő-tó déli nádasáig, egyszer én is voltam nála, ahol az ügyféltérben – ami nem más mint egy szabvány betongarázs első része – olyan füstre váró, vagy füstölés után pihenő húsok voltak, hogy én körülbelül így képzelem a mennyországot.).  Első este megfelelően megünnepeltük, hogy megint összejöttünk, ittunk előre a másnapi munkára (hál’Istennek ez annyira nagy gondot nem okozott, jelentős részben köszönhetően Csabi barátom vírusos gyomorbántalmainak, hiszen ő így nem tudott kellő mértékben velünk fogyasztani, mi meg ugye ha nem is túl nagy meggyőződéssel, de együttéreztünk vele). Másnap reggel az obligát lángos után elvégeztünk mindent, majd meglepően gyorsan elhagytuk a tetthelyet. Ezért most és itt is szeretnék bocsánatot kérni Imre barátomtól, mert ugyan láttam a szemében a hatalmas kérdő és felkiáltójelet, hogy „most ez tök komoly, hogy itt hagytok bennünket a sok zsíros és paprikától piros ládával, káddal, eszközökkel mindennel, hogy szenvedjünk a mosogatással?!”, de időben sikerült elhessegetnem magamtól azokat a gondolatokat, hogy talán maradni kellene segíteni.

Akiről még mindenképpen meg szeretnék emlékezni az Imre barátom felesége, Zsuzsa, akinek nagyon nagy köszönettel tartozunk valamennyien, mert ha Ő nincs, valószínűleg még mindig ott ülnénk és mondanánk a hülye vicceinket. Ő az aki akár puszta szavakkal, akár egy kis pálinkával átlendít minket a holtpontokon, amikor már csak pihennénk, sőt le is dőlnénk legszívesebben. Szóval köszönjük a lehetőséget és köszönünk mindent. Azért akkor nem lettem volna Imre helyében, amikor mi pánikszerűen elspricceltünk a tetthelyről és Zsuzsa szemébe kellett néznie. Nem lennék meglepődve, ha valami olyat mondott volna, hogy na aztán tudod mikor lesz itt még egyszer szalámitöltés a hülye haverjaiddal… Zsuzsa! Mindent köszönünk, és mi jönnénk jövőre is. Én már most várom…

 

Születésnap és Palibácsi

Kedves látogatók! Hála a facebooknak és a vasárnapi ebédfőzés közben előforduló üres perceknek amikor jut idő  elkalandozni a régebbi bejegyzésekben – mások szerint: üveges tekintettel bámulni a telefon kijelzőjét és begörcsölt ujjakkal pöndörgetni azt – felismertem, hogy pontosan ma egy éve írtam ki legeslegelőször a közösségi oldalon, hogy Grönlandi bálna. (Már nem úgy, hogy a világon először én használtam ezt a szóösszetételt, mert ez – bárhogy is szeretném – nem lenne igaz, lévén, hogy egy valódi állatfajról beszélünk. Ahhoz pedig el kell telnie még pár évnek, hogy azt híresztelhessem, hogy a hazánkban méltán világhírű internetes oldalról egy tengeri emlőst neveztek el.) Őszintén szólva akkor még nem tudtam, legfeljebb csak éreztem, hogy elindult valami olyan ami számomra nagyon új, ami valahol mindig itt volt a közelemben, csak nehezen ismertem fel, mint a fától azt a bizonyos erdőt.

A 2016 február 19-ei bejegyzés Józsi bácsiról – posztumusz keresztapáról – szólt és abban a kezdeti formájában csak a facebookon létezett. Mennyi minden történt azóta! Lett önálló oldal – ismét nagy köszönet Dundee haveromnak – , hogy ne csak a facebookozókhoz juthasson – úszhasson – el a Bálna. Született egy ütős logó is (klassz munka volt Fehér Viki!). Lettek olvasói a családban (remélem ők nem kötelességből teszik, ugyan néha kikérdezem, hogy szöveghűen megtanulták-e a soros bejegyzést – mert hát ennyi önzetlen odaadás igazán elvárható, ebben egyetérthetünk). Egyszer csak lettek olvasók a családon kívül is. A kollégák, közelebbi-távolabbi ismerősök között olyan is van aki – legalábbis a saját bevallása szerint – hetente többször kattint az oldalra ellenőrizve, hogy van-e újabb írás. Ami számomra a legérdekesebb, hogy vannak olvasók a családon, kollégákon, baráti körön kívül is. Az is eredmény, hogy többen csatlakoztak hozzá a facebookon, mint amennyien leiratkoztak róla. (Ez is komoly előrelépés, mindig az jut eszembe erről, hogy valamikor réges-régen – amikor műszerésznek – tanultam az egyik tanárunk azt mondta, hogy a jó szakember abban ismerszik meg, hogy időegység alatt több hibát hárít el, mint amennyit okoz.)

Kiről is szólhatna ez az évfordulós cikk, mint arról a rokonomról (sajnos pár éve már ő sincs köztünk), akivel evés témájában egyikünk sem vehette fel a versenyt, őszintén szólva még a cipőfűzőjét sem köthettük meg. Gondolj arra az ismerősödre, rokonodra, bárkire, akiről azt gondolod, hogy a legnagyobb élvezettel és szakértelemmel tudott enni, aki az a fajta volt, aki ha egyszer nekilátott, ott még egy született vegetariánus is könnyes szemmel kanalazott bele a félig kihűlt csülökpörköltbe, akinek még a szuszogása is étvágygerjesztő. Na megvan? Szorozd meg tízzel! Ő volt Palibácsi, a nagybátyám.

Palibácsinak egyébként voltak érdekes szokásai. Szerette például hidegen enni az ételeket. Amire kifejezetten emlékszem, az anyám híres töltöttkáposztája volt. Amikor egyszer nálunk voltak vendégségben, akkor azt kérte, hogy mielőtt anyám megmelegítené a káposztát, neki vegyen ki egy tányérral, hogy csak úgy minden nélkül hadd egye meg. Akkor gyerekfejjel – nyilván a másfajta szocializáció és kispolgári beidegződés miatt – ezt mindenképpen érdekesnek, egyszersmind undorítónak gondoltam. Aztán már felnőtt voltam, amikor ráéreztem ennek is a szépségére, főleg arra, amikor az esti nyugalomban, két sör között kinyitom a hűtőt és két ujjal kicsippentek a tálból egy tölteléket és a nyitott hűtőajtó takarásában és annak barátságos fényénél elfogyasztom azt, mintegy helyettesítve az olyannyira egészségtelen nassolnivalókat, mint például a popcorn vagy a még durvább csokoládé.

A másik ilyen érdekesség az maga az étkezéseinek a üteme és ideje volt. (Ezt a gyermekkorunkban évente rendszeresen előforduló az unokatestvéreimmel eltöltött nyaralások alkalmával volt szerencsém megtapasztalni.) Nem lakott messze a munkahelyétől és úgy emlékszem nem is kellett nagyon korán dolgozni mennie. Valahogy úgy volt, hogy a reggelire akkor került sor, amikor délután kettő felé hazaérkezett, az ebéd körülbelül este hétkor (de nem ám valami kis odavetett gyengécske élelem, hanem rendesen leves, második, ahogy azt kell). A vacsora rendes időpontja ennek megfelelően körülbelül éjfélkor volt. Na azt soha nem felejtem el, amikor Palibácsi megjelent egy méretes tálcával a nappaliban és csak úgy haraptunk valamit. Például centi vastag téliszalámi és parizerszeleteket, kenőmájast, paradicsomot, paprikát, sajtot, mindehhez friss fehér kenyeret ettünk – szigorúan vajjal megkenve – és teát ittunk. Tényleg csak azért ennyit és ezt, mert hát az ember lefekvés előtt mégiscsak vigyáz arra mit is fogyaszt.

A harmadik eset, amit szeretnék megosztani az valamiféle születésnap alkalmával történhetett. Nem tudom már miért és hogy történt, de kitaláltuk, hogy pacalt szeretnénk enni. Gabinéni (Palibácsi felesége) ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy na ő aztán pacalt nem főz, mert utálja, de ha nem is utálná, akkor sem büdösítené össze vele a lakást (bizony bizony akkor még nem lehetett kapni olyan hófehér, konyhakészre előkészített pacalt mint manapság). Ettől persze nem estünk kétségbe hanem Palibácsi vezetésével – szándékunk és felelősségünk teljes tudatában – átvonultunk a debreceni Vigadóba ahol tudvalévőleg mindig lehetett pacalt kapni. Körülültünk egy szép nagy asztalt, meg is érkezett a pincér, aki jó érzékkel Palibácsihoz lépett oda elsőként. Ő egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal elhárította a felé nyújtott étlapot és azt mondta minden cifra bevezetés és udvariassági körök nélkül, hogy „pacalt szeretnénk enni!” A pincér érezte, hogy neki most nem kell előjönnie a jól begyakorolt ajánlataival, hanem a helyes taktika az, ha együttműködik ebben a szándékunkban. Azt megkockáztatta, hogy főtt krumplit ajánljon hozzá, de Palibácsi leintette és kicsit kioktatóan mondta, hogy a pacalhoz kizárólag a friss fehér kenyér illik, legfeljebb egy kis ecetes almapaprika. A pincér persze bólogatott, de ezen a ponton Palibácsi közelebb intette magához és elmagyarázta neki, hogy „van a kenyérnek az a ‘torzsája’, ami egyes vidékeken ‘dumó’ illetve ‘sercli’ és ‘jobb helyeken’ az finom ropogós, de mégsem kemény, kellemesen barna, de semmiképp sem égett. Na abból szedjen össze amennyit csak tud”. Mert ha lehet fokozni a pacal élvezeti értékét, akkor csak ezzel lehet.

Palibácsi tehát nagyon szeretett és nagyon tudott is enni. De ezen felül az is mindenképpen megemlítendő, hogy igazán összeszokott párost alkotott Gabinénivel. Egy vasárnapi ebéd alkalmával – a hétvégéken persze rendes időben tartották az étkezéseket – ámulva néztem végig, ahogy Palibácsi a kanalával kivette a zöldséges tálból a levesben megfőtt egész fej hagymát, erre Gabinéni egyetlen szó vagy kérdő tekintet nélkül – amolyan automatikus mozdulattal, semmiféle törést nem okozva a beszélgetés folyamában – megsózta neki és nagybátyám úgy egyben megette. Én meg – a rokongyerek – hamar abbahagytam a szájtátást, mert felismertem, hogy ez a mindennapi rutin, nem valami különleges látványosság. Természetesen Gabinéni tudta azt is, hogy milyen adagokat kell főzni. Az egyik specialitása és messze földön híres alkotása a hortobágyi húsos palacsinta volt. Egyszer egy vacsora alkalmával Palibácsival – egyetlen szó nélkül, csak a tekintetünkkel kommunikálva – megállapodtunk abban, hogy itt most egy párbaj lesz, meglátjuk ki bír többet enni belőle. Egymás után vettük ki a tálból a palacsintákat – az ötödik után charlesbronsoni, a hetedik után pedig pudspenceri – elszánt tekintettel és kicsit sem éhesen. Ezen a ponton vettük észre, hogy a család többi tagja rosszallással vegyes megrökönyödéssel nézi az összecsapásunkat. A kilencedik után Palibácsi csak ennyit mondott: döntetlen? Én boldogan elfogadtam, mert tényleg nem bírtam tovább. Azt hiszem Palibácsi még simán bírta volna és csak az én testi épségem és egészségem érdekében ajánlotta fel, hogy álljunk meg a 9-9-es végeredménynél. Úgy emlékszem, hogy ezután a párbaj után azért valódi elismerést láttam megcsillanni a szemében. Erre nagy büszkeséggel gondolok ma is…

Sótlan főtt krumpli ízetlen hússal

Fiatalabb korom egyik meghatározó film- később könyvélménye a 2001 űrodüsszeia. Nem tudom a kedves olvasók közül ki látta vagy ki olvasta ezt a remekművet, akinek nem ismerős annak kimondottan ajánlom. Sosem késő elkezdeni. Van benne egy emberek által félreprogramozott szuperintelligens számítógép, amely majdnem mindenkit kiirt maga körül, mert ő úgy tudja, hogy az eleinte csak általa ismert bolygóközi küldetés mindennél fontosabb és egyszer csak felismeri, hogy annak végrehajtásában az ember nem más mint zavaró bizonytalansági tényező. Persze a főhős túljár az elszabadult gép eszén, nagy nehezen – és nem kis filozófiai és gyakorlati gondokat okozva magának – kikapcsolja, majd egyedül folytatja. Mint kiderül az út célja egy bazi nagy űrben lebegő hasáb – a Holdon előzőleg megtalált furcsaság nagytestvére – amiről rövid úton kiderül, hogy az nem más, mint egy csillagközi elosztó pályaudvar, amelyen keresztül sok millió galaxis érhető el. Na ez a nagyon bátor főszereplő nem rest, kedve is van és szerencsére ideje is (mit is csinálna mást sok millió kilométerre a Földtől), így dacolva az ismeretlennel belerepül ebbe a micsodába majd egy csomó elképzelhetetlen és elérhetetlen helyet mutat meg neki az ismeretlen hatalom. Ezek közül az egyik egy reneszánsz módon berendezett szállodai szoba, ahol utazónk végre megpihenhet. Az egész olyan mint egy színházi díszlet, hiszen aki készítette emberi dolgokat használt fel mintának – eléggé el nem ítélhető módon főleg tévé adásokra alapozott. Természetesen hősünk – ember lévén – rövidesen megéhezik és körülnéz a konyhában is. Itt nem kis meglepetés éri, hiszen minden dobozban, a hűtőben, a konzervek között, az üvegekben ugyanazt a kocsonyás, kék színű anyagot találja, amely egyébként elsőre nem annyira kellemetlen, az íze elviselhető, és rendkívül laktató. Ránézésre undorító ugyan, de érdekes módon érezni rajta, hogy minden hozzávaló benne van. Mégis ember számára főleg közép-hosszú távon elviselhetetlen, legszívesebben a falhoz vágná az egészet.

Ezt a hosszú bevezetőt csak azért írtam ide, mert amikor Németországban vagyok és nekilátok a soron következő szállodai ebédnek vagy vacsorának, mindig ez a kék kocsonyás anyag jut eszembe valamiért. Nem állítom hogy száz százalékosan és tűpontosan tudom, hogy mi az amit utálok a német konyhában de azért megpróbálom összefoglalni. Az egyik bizonyára a fűszerezés. Vagy sótlan, ízetlen az egész, vagy ugyanazzal a curry-s fűszerrel nyomnak tele mindent és nyomnak el minden más ízt. A második az, hogy minden vagy párolva van, vagy főzve. Mintha a sütés témakörénél hiányoztak volna az iskolában. Vagy lehet, hogy a fog nélkül vagy műfogsorral őrlő zenészek érdekvédelmi koalíciója (magyar rövidítése: FNMFŐZÉK, a köznyelvben: finomfőzelék) benyújtott egy beadványt a főzésügyi kulturális miniszterhelyetteshez, hogy tiltakoznak egy bizonyos harapási erősséget (N/nm) meghaladó ételek felszolgálása és az ehhez szükséges főzési technológiák használata ellen. (Abban az országban, ahol egy rókáról és az általa elfogyasztott libáról szóló gyermekdalt játszó, egyébként kedves köztéri látványosságot nyújtó órát betiltathat a méltán hírhedt vegán maffia képviselője, ez nem lenne meglepő.) Ami számomra a leginkább felháborító és minden Bálna öntudatomat már-már porig alázó tapasztalat az az, hogy minden ételen érezhető, hogy a lehető legjobb minőségű alapanyagokat használták fel hozzá. Kiváló húsok, gyönyörű zöldségek, csodálatos gyümölcsök vannak az ételekben. Ezekből az alapanyagokból rossz ételeket csinálni – na ez az igazi – és számomra mindezidáig megérthetetlen – művészet. Valószínűleg az is a finomfőzelék csoportnak köszönhető, hogy a desszertek között csak kanállal ehető furábbnál furább állagú és ízű krémek vannak. A tegnapi napon egyébként valóban kiverte a biztosítékot nálam a méregdrága szálloda svédasztalán talált ebéd és vacsora. Sajnos a reggeli sem sokkal jobb, ott is jóérzésű emberek számára elképzelhetetlen ételeket is megtalálunk a nemzetközileg megszokott tojás, croissant, vaj és dzsem mellett. Ott van például az az aszpikos felvágott, amiben a hús valószínűleg pulyka az aszpik viszont ecetízű. Még nem voltam annyira gyakorlott ebben a világban amikor először találkoztam ezzel a kreálmánnyal, meg is kérdeztem egy német ismerősömet, hogy egyrészt ez nem romlott-e, ha nem, akkor ilyennek kell-e lennie, ha igen, akkor komolyan gondolják-e mert viccnek elég rossz. Mivel mindegyik kérdésre pozitív választ kaptam, újra megkóstoltam és esküszöm már nem is volt olyan rossz. Úristen! – gondoltam, ilyen gyorsan megy az asszimiláció?! De nem, nem lett a kedvencem, sőt… A német konyha nemcsak az ételek elkészítésében, de az összepárosításában is kétes hírű remekműveket tud alkotni. Ennek a non plus ultrája az volt, amikor paradicsomlevest és bolonyai spagettit kaptunk. Esküdni mernék, hogy ez úgy készült, hogy a spagettiszószt készítő szakács keze kicsit megbillent és elméretezte az adagot. Nincs baj itt semmi, mondhatta a séf és egy kis vízzel felöntötte a fölös mennyiséget, beleúsztatott pár felismerhető zöldségdarabot, még egy kis betűtészta bele és máris készen vagyunk.

Valószínűleg nem lenne ekkora a felháborodásom, ha tegnap este nem hívtak volna meg bennünket a hoteltől alig 10 percnyi járásra található eredeti görög étterembe. Itt kiváló, nyarat idéző valódi görög ételeket ehettünk. A gyomrom és egyéb belső – az emésztésben szerepet vállaló – szerveim (nem beszélve az ízlelésben érintettekről) valósággal ujjongtak örömükben, sőt azon sem lennék meglepődve ha néha örömkönnyekben törtek volna ki, ahogy a valóságos szemem is párszor elhomályosodott párszor bevallom. Amíg nagy élvezettel ettem az ételeket ki is számoltam, hogy júliusig havonta hány eurót kell betennem a titkos széfbe, ha be szeretném fizetni a családot egy all-inclusive görög nyaralásra a kedvenc helyünkön.

Ami általában megmenti a német gasztronómiát és kihozza egy gyenge döntetlenre a mérkőzést az a hal. A halat nem tudják nagyon elrontani és a kifogástalan alapanyag felhasználásnak köszönhetően ezek nagyon jók és érdekes módon jól is vannak elkészítve. Ha összeesküvés elméleteket szeretnék gyártani és meg szeretném jósolni a német konyha végét, akkor azt kell mondanom, hogy halban lehet bízni csak. Legyen az lazac vagy tilápia, ezekkel általában nincs baj.

Szerintem egyébként a finomfőzelék csoport már kitűzte maga elé, hogy ezt a hibát a rendszerben – ti. hogy ehető étel van a svédasztalon – kiküszöböli és gyökerestül kiirtja, körülbelül úgy, ahogy David Bowman tette a számítógéppel a Discovery fedélzetén a fent említett műben. Gondolom már készítik a curryt a legújabb öntetükhöz. Ja, ha eddig nem mondtam volna, a hajó csalafinta és nem kevésbé gonosz számítógépét H.A.L-nak hívják a műben, ami a fentiek alapján korántsem lehet véletlen.

Az elrettentés kedvéért idecsatolok két bizonyító erejű képet a mai ebédről. Csak hogy érezni lehessen,  nem a levegőbe beszélek…

Pizza és hatékonyság

Tudom, tudom, a pizza – mint téma – nagyon elcsépelt dolog. Teljesen biztos vagyok benne, hogy van olyan felmérés a világon, hogy mondjuk a pizza az a második legismertebb étel a világon. Kicsit szerintem itthon érdemein alul van értékelve és körülbelül ott van, ahol a meki. (Így kisbetűvel, mert az ember nem azért megy az így becézett gyorsétterembe, hogy egyen egy tripla bigmacet dupla shake-kel, hanem hogy mekit egyen. Ez két dolgot jelenthet. Egyrészt, hogy a mekiben minden ugyanolyan, ami majdnem igaz, illetve, hogy bármelyikbe mész be, ugyanazt kapod – ez meg teljesen.) Szóval a pizza ilyen étel és étkezéspótló valamivé vált, amit jobb híján eszünk. Ha hirtelen rendelni kell valamit és nem akarunk túl nagyot csalódni, vagy ha éppen zárva van a kedvenc rendelős helyünk, de már nem bírunk az éhségünkkel, illetve ha egy nem túl bizalomgerjesztő hely nem túl bizalomgerjesztő étlapját látjuk akkor kérünk pizzát, mondván, hogy a.) ezt úgyse lehet nagyon elrontani és b.) ez legalább friss. (Ezek közül egyik sem igaz persze feltétlenül.) Pedig ez szerintem nincs jól. Nekem például egy csomó klassz élményem kötődik hozzá.

Amikor először voltam életemben Olaszországban és elég rutintalanul ezt Velencében és még inkább rutintalanul a karnevál idején tettem akkor például egy igazán hatékony étterembe mentünk be. A hely nem volt túl kicsi, de természetesen tele volt turistákkal, akiket gondolom a vendéglősök rettenetesen untak/utáltak már. Egyébként úgy emlékszem, hogy a pincérek amolyan – legalábbis a turisták elképzelései szerinti – igazi olasznak látszottak és úgy is viselkedtek. Hangosak voltak, kicsit lekezelőek, nem tudtak semmilyen nyelven az olaszon kívül – mondjuk mi sem a magyaron kívül, legfeljebb egy kis oroszt, de nem, azt sem… A hely hatékonysága abban nyilvánult meg, hogy a pincér jóember nem bajlódott a rendelés felírásával meg hasonló bürokrata dolgokkal, hanem az asztalunktól egészen egyszerűen odakiabálta a terem másik végéből nyíló konyhában izzadó kollégájának, aki visszakiabált valamit, mintegy nyugtázva a rendelést. Karnevál idején nem csodálom, hogy tele volt a hócipőjük az egésszel, ezért a pincér nonverbális kommunikációjából az jött le, hogy az olasz mondatában például az is benne lehet, hogy „csak két nyomorult quattro formaggi-t rendelt ez a két elcseszett sóher turista, tegyél már rá egy kicsivel több sajtot mert menten összeesnek itt nekem. Jó lesz az olcsóbbikból.” A válaszból meg azt lehetett kihallani, hogy „jól van bmeg, mikor lesz ennek vége?! Hogy vigye el őket a Tintoretto vagy a vaporetto, mindegy…” Egyébként ennek a fajta hatékonyságnak pont az ellentétét tapasztaltam Amerikában, amikor az Alcatrazba mentünk. Ott amikor beléptünk a börtönbe, akkor elénk állt egy ember, aki megkérdezte, hogy milyen nyelvű audioguide-ot szeretnénk. Mivel magyarra esély sem volt, mondtuk, hogy angolt. Erre a jóember odakiabált a terem négy sarkában lévő fogasok – ezekre rá voltak aggatva az instrumentumok – mellett álló, soron következő leakasztó embernek. Ő pedig a megfelelő cuccot nagy ügyességgel és ütemérzékkel leakasztotta amire a köztünk lévő 5 lépést megtettük. Az Alcatraz egyébként más szempontból nagyon is hatékony, elég ha csak azt vesszük figyelembe, hogy abból a két emeletnyi tök egyforma rácsos zárkából az audioguide segítségével csináltak egy legalább két órás kimerítő túrát. Igyekeztem pontról-pontra követni a fülembe duruzsoló utasításokat, fordulj jobbra, fordulj balra, most figyeld meg itt volt Al Capone, itt meg az indiánok tüntettek a földjükért, ilyeneket hallottam. A hatékonyság abban állt, hogy már vagy harmadszor mentem el ugyanaz előtt a zárka előtt és már a harmadik történetet hallottam arról, hogy milyen szörnyű dolgok történtek ott. Persze lehet hogy nem tudok eléggé angolul és itt-ott félreértettem amit mondott a gépesített idegenvezető, de az is lehet hogy néha elkalandoztak a gondolataim és azon járt az eszem, hogy miért kellett annyit ennem reggelire.

Na de vissza a pizzához. A második eset is Olaszországban történt, amikor egy őszi hosszú hétvégét sikerült ott töltenünk családostul. Természetesen mi is végigcsináltunk mindent amit a Rómában először járó, magukat gyakorlott turistának gondoló, de valójában könnyen átverhető utazók tesznek. Megvolt például az 50 eurós fénykép a saját fényképezőgépemmel a Colosseum mellett. Három római katonának öltözött – egyébként a gyerekeim és a feleségem szerint kimondottan jóképű – fiatalember különböző vicces pózokba állított be minket és rutinosan lefényképezett bennünket. (Például épp levágom az életéért könyörgő feleségem fejét egy fakarddal, vagy a nagyobbik lányom királynőként ül a trónon és két római katona őrzi marconán.) Én szinte megrészegültem a történelem leheletétől, a sok vidám embertől, meg attól a két grappától, amit elfogyasztottam az ebédhez, így végig azt hittem, hogy a három jóképű csak úgy szeretetből meg barátságból játssza a gladiátortanoncot, így csak az térített vissza a könyörtelen valóságba, amikor – miután kimókáztuk és kifényképeztük magunkat és mondtam, hogy akkor mi mennénk, mert ma még nem láttunk csak 12 templomot és még hátra lenne vagy hat – közölte, hogy részükről a szerencse, de a fényképezőgépemet csak akkor kapom vissza, ha adok nekik 50 eurót kizárólag csak a kétségtelenül felmerülő költségeik fedezésére. Ekkor ők biztos leolvasták az arcomról, hogy én ezt nem egészen így gondolom, én meg az övékéről azt, hogy ők viszont kimondottan igen, ráadásul valami olyat is mondtak (legalábbis én így értettem nulla nyelvtudással de kis fantáziával), hogy 3 másodpercen belül odaadom az ötvenest, ellenkező esetben a gépem már ma este a halakkal alszik, de ha tovább értetlenkedek akkor én is, mint Luca Brasi amikor egyszer az életben elővigyázatlan volt. Így aztán odaadtam. Ebből következően a vakáció költségvetése meglehetősen megcsappant, így a pénzügyi újratervezés után arra jutottunk, hogy a következő napokban az éttermek helyett az utcai pizzaárusokat fogjuk előnyben részesíteni. Nahát amilyen rossz döntés volt bedőlni a lehúzós harcosoknak, olyan jó volt ez. Annak a pizzának az íze ma is a számban van, volt belőle egy csomó féle, szeletenként árulták és valahogy azt éreztem rajta, hogy az elmúlt száz évben lényegesen nem változhatott a recept. A helyzet az, hogy az én Don Pepéhez, sőt urambocsá’ fagyasztott pizzához szokott agyam, nehezen dolgozta fel ezeket az arrafelé bizonyára mindennapi élményeket.

Ezek a dolgok már régen voltak. Mostanában nincs más pizzaélmény, mint az egyik országos kiszállítós hálózat szolgáltatása. Az ő weboldalukon összekonfigurálhatom magamnak amit szeretnék. Ez nagyon jó. Van ilyen igazi vékonytésztás változatuk, amire magamnak tetethetek fel mindent amit szeretnék. Az egyetlen probléma, hogy – valamilyen ok miatt (biztos valamilyen puffer túlcsordulás lehet…) – csak nyolc feltét mehet rá egyszerre, így a dupla mozzarella, a dupla bacon, a dupla olaszkolbász, a bab és a lilahagyma mellé már nem fér fel kukorica és a tükörtojás. Még mondja valaki, hogy nem tudom mi a jó. Most azon gondolkodom, hogy mi lenne ha kérnék kettő 8 feltéteset és összefordítanám őket mint a zsíros kenyeret az úttörőtáborban… Már csak a hatékonyság kedvéért…

Asszociáció

Vannak ételek amikről mindig ugyanaz, szűkebben véve ugyanaz a valaki jut eszembe. Például a kicsi gömbölyű fasírtról, – amilyennel leginkább profi hidegkonyhai kitelepüléseken szoktunk találkozni –  anyám, a libamájról (sok hagymával) apám, akinek ez volt minden ételek netovábbja és ha nyereségrészesedés vagy valami hasonló jutalom és egy-két Unicum-sör kombó elfogyasztása (apám részéről természetesen) után úgynevezett részeg milliomost játszottunk, akkor ebből vettünk legalább egy kilót a majdnem teljesen felesleges Brahms lemezek és egyéb kulturális csemegék mellé. Itt még nincs vége a sornak. A hortobágyi húsos palacsinta Gabi nagynénémé, a valódi szalagos fánk anyósomé, amiben nemcsak minőségi de gyorsasági rekordot is képes dönteni ha – valami félreértés miatt – csak másfél órával az érkezésünk előtt vesz tudomást erről a tényről. Amikor egy sört felbontok, akkor mindig Bandi a bátyám jut eszembe egy pillanatra, akinek a rajongása eziránt hosszú évtizedek óta töretlen, szemben velem, mert nekem azért voltak és várhatóan lesznek hosszabb-rövidebb boros korszakaim. Persze ezért meg is kapom Bandi rosszalló véleményét, mondván hogy nyegle vagyok, komolytalan, hovatovább csélcsap.

Öreg Vili nem ételről jut eszembe. A jelző magyarázatra szorul. Viliből ugyanis három van. Öreg Vili, aki már több mint 10 éve meghalt, róla szeretnék majd mesélni még, az Ő fia Kisvili, aki azt a kiváló – illetve minimum mazsolamentes túrótöltelékéről híres (ha most nem említjük a többi kiváló ételt és a tokaji borokat) – éttermet üzemelteti, illetve Vilike, aki az Ő fia és akiből remélhetőleg Kisvili igazi Bálnarajongót nevel majd.

Öreg Vilire én már csak betegen emlékszem. Az izomsorvadás vagy milyen szörnyű kór volt, ami tönkretette a mozgását, nagyon vékony volt keze-lába, és olyan furán dobálta őket járás közben. Emlékszem rá gyerekkoromban szinte féltem tőle emiatt, ráadásul ehhez az állapotához óriási hangerő és elementáris kedvesség társult, amit gyakran és szívesen használt is. (A sors cinikus kegyetlensége, hogy utolsó pár évében gégerák támadta meg, ami miatt egy idő után egyáltalán nem tudott beszélni. Ekkor el is vonult a világtól, ha jól emlékeszem én már nem is találkoztam vele ebben az állapotában.) A kedvesség mellett jellemző volt rá a robbanékonyság és a szabadszájúság is, meg az, hogy soha nem rejtette el a véleményét. Például, amikor legeslegelőször találkozott az akkori barátnőmmel – aki ma már a feleségem – akkor gondolkodás nélkül közölte vele, hogy a testi adottságaiból ítélve és azoknak köszönhetően szeretettel üdvözli a családban és hogy látja rajta, hogy rendben lesz itt minden. Az is a családi legendárium része, hogy üvöltésig fel tudta magát hergelni egy tévé riporton, amiben egy holland ENSZ katona nyilatkozott egy nem túl sikeres békefenntartó akcióról (ami minket természetesen egyáltalán nem érintett) valamilyen háborús övezetben. Ez a katona történetesen szemüveges és – legalábbis a tévén keresztül ez jött át – nem túl erős felépítésű volt, erre Öreg Vili ordítani kezdett, hogy nem csoda ha elcsesznek ezek az ENSZ katonák mindent, amikor ilyen szemüveges szerencsétleneket küldenek oda. Rendszeres heti program volt a sakkparti apámmal és ahogy mindketten egyre öregebbek lettek egyre viccesebb történeteket láthattunk, kezdtek a Muppet Show két folyton morgó öregjére hasonlítani. Egyszer például amikor megbeszélték, hogy apám szombaton 10-re megy át hozzájuk sakkozni és 9.50-kor érkezett meg, akkor azzal nyitotta ki az ajtót – mindenféle köszönés vagy bevezetés nélkül – hogy „még nincs 10 óra!”. Ez annyira nem lenne érdekes, ha apám nem azzal reagált volna, hogy egy szó nélkül sarkon fordult és hazajött, Öreg Vili meg becsapta az ajtót mögötte. Természetesen egy hét múlva már rendben lezajlott a parti. Érdekes, ha a halál utáni állapotokra gondolok, akkor apámra és Öreg Vilire nem tudok másképp gondolni, minthogy ülnek egy sakktábla két oldalán és ugratják egymást azzal, hogy nem játszom többet veled, mert csak rontod a stílusomat…

Öreg Vilinek testi bajai ellenére olyan személyisége volt, hogy – ha akarta és szimpatikus volt számára – bárkit az ujjai köré csavart. Olyan kedvességgel, utánozhatatlan intelligenciával tudott beszélni bárkivel, hogy nem volt menekvés. Éppen ezért nagyon szeretett telefonálni, mert így – elfedve a látható bajait – szinte mindenkivel előnyben volt és ha Ő azt mondta, hogy neki valamit (nem is valamit, bármit!) elintézi egy telefonba kerül, az – majdnem mindig – igaz is volt. A legendárium feljegyez bizonyos nőügyeket, vörös rózsa csokrokat és gyanúsan bezárt irodaajtókat is, de egyrészt én ezeket nem hiszem el, másrészt ha netán igazak is, borítsa őket homály, nem érdemes vele foglalkozni ennyi idő után. Az biztos, hogy Öreg Vili bárkinél bármit el tudott érni – jót is rosszat is -, hallottunk a munkahelyéről olyan történetet, hogy a beosztottai 10 perc után sírva jöttek ki tőle, majd fél óra múlva – amikor belátta, hogy túllőtt a célon, akkor mindenki előtt képes volt bocsánatot kérni tőlük. (Ez talán a legfontosabb vezetői gyakorlat: csessz le négyszemközt, dicsérj nyilvánosan, ami egyszerűnek hangzik, de kevesen tudják igazán őszintén és ösztönösen megtenni.) A legfontosabb talán az vele kapcsolatban, hogy irigylésre méltóan pozitívan tudta szemlélni a világot, legalábbis nekem ez mindig így jött le. Számomra erre példa az is, hogy a sok évig minden nyáron megismétlődő ároktői hétvégék során, aminek része volt a tiszacsegei halászcsárdában tett látogatás is, ahová természetesen a messze földön híres halászlé miatt megy az ember, Öreg Vili zúzapörköltöt kért. Tette ezt a személyzet nem kis meglepetésére, ami akkor lett teljes, amikor Öreg Vili nagy hangon ismertette nemcsak a pincérrel, de a teljes ott ebédelő vendégsereggel, hogy kevés dolog van amit jobban útál, mint a halászlé.

Öreg Vili igazi úriember volt, ezért nem véletlen talán, hogy Ő egy zeneszámról jut eszembe mindig, méghozzá egy olyanról, amiben benne van a könnyedség és a lazaság, a túláradó udvariasság és a magunkat a körülmények fölé helyezni tudás képessége. Ezt a számot akkor hallottam először ebben az összefüggésben, amikor Kisvili esküvőjén a baráti, sőt rokoni zenekar Öreg Vili emlékére játszotta el. Benne van az, hogy a személyiségünknek nem áll ellen senki és az is, hogy ha akarom mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök. Tisztára mint egy gigolo. I’m just a gigolo…

 

Hitelesség

Azt nem mondhatom, hogy ennek a szövegírási hóbortnak, aminek most Te is Kedves Olvasó tanúja vagy, ne lettek volna előzményei. Legalább 25 évvel ezelőtt, amikor még éppen a kedvenc főiskolánk kövét koptattuk, az ottani lapban jelent már meg egyszer-kétszer cikkecske, ami alá az én nevem volt írva. Különösebb botrányt nem okoztam ezekkel az írásokkal, valószínűleg a hallgatók nagy része el sem olvasta. Az újság egyébként az akkor egyedül elképzelhető, a Közért Dolgozó, Pedagógusok lapja, Távközlési szemle sorba tökéletesen beleilleszkedő, fantáziadús és kifejező Jövő Üzemmérnöke címet viselte, amely az iskolai szlengben a JÜM rövidítéssel volt használatos. (Azóta ha minden igaz átkeresztelték és most – ha egyáltalán létezik még nyomtatott formában – Stúdium címmel jelenik meg, amiről beláthatjuk, hogy a trendeknek jobban megfelel, de hát a lényeget a JÜM mégis jobban kifejezi. Legalábbis az biztos, hogy mindannyiunk vágya benne volt, hiszen mi valamennyien a jövő üzemmérnökei szerettünk volna lenni (naná, majd a múlté…), általában ez sikerült is, bár ez a várva-várt jövő kinek hosszabb, kinek rövidebb idő múlva érkezett el.) Én ebben az időszakban kezdtem vadul érdeklődni egyébként a kortárs irodalom iránt, de ezt – be kell valljam őszintén, azt hiszem az akkori bűnök már elévültek legalább kétszer – meglehetősen sznob módon tettem. A sznobizmus egyik megnyilvánulás az volt, hogy kitapétáztam a falat az ágyam mellett kortárs, akkor (és többnyire most is) ismeretlen költők köteteinek külső borítójával, sőt akkoriban legtöbbször azokon a verseken aludtam el esténként, ami azért az irodalmi érdeklődés, sőt odaadás csalhatatlan jele. Igaz ami igaz, ha megfeszülök se tudnék nemhogy egy verset, de egy könyvcímet sem idézni ezek közül. Azt hiszem az volt inkább a fontos, hogy magamban fenntartsam a humán érdeklődést egy kimondottan műszaki környezetben, ahol még az épületek között is egy fedett folyosóként szolgáló vasúti kocsin lehetett – és lehet ma is – átmenni. A másik jel az volt, hogy akkoriban kezdtem el az ÉS-t olvasni. Úgy látszik nagy hagyománya van a rövidítéseknek a mi házunk táján, mert az ÉS – gondolom ez majdnem mindenki számára ismert – az Élet és irodalom című folyóiratot takarja. Az évfolyamtársaim nagy része ebben az időben ha olvasott bármilyen folyóiratot, az vagy az Autó-motor, vagy a Híradástechnika, de legjellemzőbb módon az Ifjúsági Magazin, a Tollasbál és az ÖKM voltak. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ebben az időben – legalábbis mifelénk – nem volt még internet, úgyhogy az ellenkező nemmel kapcsolatos kíváncsiságunkra csak a nyomtatott sajtóból kaphattunk sokszor túlságosan is direkt válaszokat.) Egyszer amikor Tibor barátom és szobatársam egy szombati napon hajnali kilenckor közölte, hogy ő most megy a boltba és kérdezte, hogy hozzon-e valamit. Én még az ágyban feküdtem – feltételezhetően nem hajnalig történő tanulás, hanem egy komolyabb buliból kifolyólag – és így megkértem, hozzon nekem egy ÉS-t az újságostól. Nemsokára megérkezett, hozott is, de egy kis félmosollyal és némi szégyenkezéssel adta oda. Arra a kérdésre, hogy minek köszönhető ez a dolog, azt mondta, hogy volt egy kis félreértés az újságárusnál. Ugyanis ő a kérésemnek megfelelően kért egy RÉS-t (hiszen a barátom reális és következetes műszaki gondolkodásába nem fért bele, hogy egy lapot egy kötőszóról nevezzenek el), amire az eladó felhúzott szemöldökkel kérdezte, hogy az vajon mi lehet. Tibor erre csak azt tudta válaszolni a rá jellemző kioktató és kicsit ellenszenves (ma úgy mondanánk: kö**ög) módon – nem ismervén a nevezett sajtóterméket -, hogy: „Gondolom folyóirat”. Erre emberünk szerencsére észbe kapott és kitalálta miről is lehet szó. (Még jó, hogy nem azt válaszolta, hogy nem, az nem RÉS, hanem ERŐS BÁSTYA, ahogy azt az ötvenes években divatos, de – legalábbis a mi korosztályunk által máig sem elfelejtett jelszó állította a Hazánkról, hiszen ezzel valószínűleg még jobban összezavarta volna Tibort.)

Tehát a JÜM-ben megjelent első cikkem címe, ha jól emlékszem „Vonaton” volt. Arról írtam, hogy hazafelé a vonat folyosóján találkoztam egy bácsival, aki arról mesélt nekem, hogy a háborúban ő milyen szenvedéseket élt át, milyen borzalmas körülmények voltak és hogy mennyit éheztek. (Egyébként nem sok kitaláció volt a cikkben, valóban megtörtént ez a beszélgetés.) Az éhezés témájánál az öreg felsóhajtott és azt mondta nekem, hogy „jajj, fiam, ne tudja meg mi az az éhség”. Én ezt a történetet leírtam, lett belőle majdnem egy teljes hasáb a lapban, szerintem nem volt rossz, legalábbis nem mutogattak rám ujjal az emberek a folyosón meg a büfében, hogy nézd már, ez az aki azt a hülyeséget írta. Persze lehet, hogy ez annak volt betudható, hogy nem ismert személyesen mind az 1600 hallgató. Azért a közvetlen környezetemben volt egy pár olyan megjegyzés, hogy tök jó ez a cikk meg minden, csak hát van itt egy icipici hitelességi probléma, mert azért az fura, hogy épp én írok az éhezésről, mert hát lássuk be, hogy aki engem ismer annak nem pont ez a fogalom jut eszébe. Nem álltam le magyarázkodni irodalmi elvonatkoztatásról, meg arról, hogy tudjátok gyermekeim az úgy van, hogy azért mert valaki krimit ír még nem biztos hogy neki magának gyilkosnak kell lennie, hanem ezt azért elismerésnek vettem… Lehet, hogy nem kellett volna…

Vágy es beteljesülés

Ahogy a hajnali napfény ablakon beeső első sugarai szinte lángot vetettek a kissé felhúzott szoknya alól kilátszó combjain, a ház úrnője beleborzongott a látványba, amibe önmagát feledve belemerült miközben a résnyire nyitott ajtón belesett a hálószobába. A hatalmas ágyon a fiatal és tudatlan, ám testi adottságaiban meglehetősen gazdagon megáldott szobalány és a napokban felvett nem kevésbé szerencsés alkatú lovászfiú egymást kényeztetve feküdtek az egész világról elfeledkezve. Arcukon semmiféle bűntudat nem látszott, hiszen mindketten azt hitték, hogy a ház ura és úrnője a hétvégére elutazott a távoli birtokukra. Azt hitték az övék a teljes hétvége és végre zavartalanul kiélhetik a napokkal ezelőtt fellobbant feltartózhatatlan és egy vulkán erejével kitörni készülő vágyaikat, amelyek eddig csak a lépcsőfordulók homályában megélt rövid, de annál szenvedélyesebb csókok formájában teljesedtek ki…

Na tegye fel a kezét aki komolyan azt gondolta, hogy na kész, vége, fújt a Vasgyár, a Bálnán ezentúl giccspornó lesz, mehet a francba! Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem így van. Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a cím alapján milyen gondolataink is támadhatnak a témát illetően, pedig a vágy és beteljesülés kérdésköre és problematikája sokkal hamarabb és szélesebb körben érzékelhető az életünkben, minthogy az első bekezdés ugyan mondana bármit is a számunkra.

Az én első ilyen emlékem még az óvodából származik. Nem, nem lányokkal kapcsolatos. Arra vágytam nagyon, hogy végre a polc mellé kerülhessek. A délutáni alvásidő során ugyanis, amikor az óvónénik széthajtogatták a kiságyakat, a gyerekek pedig elfoglalták, akkor egy külső szemekkel láthatatlan versenyfutás indult meg azokért a fekhelyekért, amik a játékos polc mellett voltak. Valamennyi gyerkőc azzal a feltételezéssel hajtott ezekre az ágyakra, hogy ott alvás közben biztos lehet egy picit játszani a fröccsöntött buszokkal és villamosokkal. Ebben a versenyben mindenki részt vett, de mivel én egyrészt a végletekig udvarias, másrészt bölcsen és előrelátóan konfliktuskerülő (értsd: mulya) voltam abban az időben, általában hamar kiszálltam belőle és csak figyeltem ahogy a hangadók és a menők elfoglalják az áhított helyeket. Sokat nem bánkódtam rajta, lefeküdtem egy másik ágyra és bár nagyon tiltakoztam ellene, de egyből elaludtam. (Ha van valami ami miatt szeretnék megint ovis lenni, az a mindennapi és kötelező alvás intézménye, amit felnőtten és egy komoly munkahelyen dolgozva – sokunk őszinte sajnálatára – nem elképzelhető. Bár, ha jobban belegondolok ismerek olyat aki ennek lehetetlensége ellenére sem veszi fel a telefont 13 és 15 óra között.) Már nem emlékszem, hogy hogyan történt, de egyszer nekem is sikerült a polc melletti ágyat megkapnom. Lehet, hogy a menők kevésbé voltak éberek, vagy egyszerű vakszerencse volt, de beteljesült a vágyam. Ott voltam a piros-sárga buszoktól, villamosoktól és pótkocsis (!) teherautóktól karnyújtásnyira, csak én voltam mellettük és lefekvés után pont elértem őket. Aztán jött az igazi csalódás. A játékokat körülbelül 5-5 centit lehetett előre hátra tologatni, ami szinte azonnal unalmassá válik, ráadásul az óvónénik rögtön rám szóltak ha csak hozzájuk értem. Ott és akkor éreztem először hogy olyanra vágytam vadul és szenvedélyesen ami tulajdonképpen semmit sem ér.

A tarhonyával és a grízes tésztával kapcsolatos vágyaimról és azok beteljesüléséről már írtam egyszer és talán azt is említettem már, hogy egy új sőt legújabb okostelefon birtoklásának vágyával kapcsolatban mit gondolok. (Tudniilik, hogy a legeslegújabb iPhone vagy Samsung vagy mittudomén milyen eszközökön is ugyanazok a parasztok hívnak – kivéve az olvasók, az olvasók ismerősei és a főnökeim és az ő főnökeik. Vagyis itt a vágy beteljesülése egyben csalódás is.) Tegyük fel újabb példaként, hogy nyit egy új – teszem azt – burgeres hely. A vágy persze hajt, félig kíváncsiságból, félig az éhség okán el is megyek oda és megkóstolom a burgert. Ha minden tökéletes, a hús pont elég szaftos, a saláta friss, a házi buci is kifogástalan és a szósz pedig olyan erős hogy nemcsak a szád hanem az egész arcod lángol tőle (mit tegyünk, ha szeretem a csípős ételeket) és azt gondolnánk, hogy a vágyat itt egy perfekt beteljesülés követi, akkor igazunk is lehet. Egészen másnapig, amikor vár rád egy kemény és tűzben fogant csata a lakásod legkisebb helyiségében, ahol ha meg nem is bánod az előző napi beteljesülést, mindenesetre megfogadod, hogy ezeket a vágyakat a jövőben próbálod elnyomni magadban.

Hát valóban nincs olyan vágy, aminek a beteljesülése nem okoz fájdalmat? Mindenkit meg kell nyugtatnom, hogy ez így nem igaz. A férfi-nő kapcsolatokkal övezett vágyakra és azok kiteljesedésére nem szeretnék kitérni félek hogy megint visszatérnék az első bekezdés színvonalára, és abból bőven elég volt annyi. Van egy terület, ahol a vágytól izzad, se ülni se állni nem bír az ember, bizonyos határokon túl már az összes gondolatát kitölti. Aki ránéz az efféle vágytól szenvedő emberre az azonnal látja, hogy valami nincs rendben, sokszor kicsit ijesztő is, mert az alanyunk semmi másra nem tud gondolni, mint a vágyának beteljesülésére bárhol, szinte bármilyen formában.

Igen kedves – elsősorban férfi – olvasóim egy kiadós sörözés utáni hazaúton ránk törő vizelési ingerről volna itt szó. Ha kellően hosszú az út, akkor annak vége felé már a teljes tudatunkat egy eszményi wc-csésze tölti ki. Nincs annál tökéletesebb kielégülés és beteljesülés mint amikor végre – és bárminemű baleset elszenvedése nélkül – hazaérünk és ott – az olykori tüzes csaták helyszíneként is szolgáló – legkisebb helységben végre egy hosszú és felszabadító, bármilyen gasztro és egyéb élményeken túltevő megkönnyebbülésben van részünk. Talán nem véletlen az sem – apám mesélte egyszer -, hogy egy egyetemi gépészprofesszor, amikor valamilyen alkalomból felköszöntötték „Sok boldogságot” kívánva, helyretette a nagybecsű hallgatóságot, hogy a sörözés után megadatott zavartalan pisilés, na az az igazi boldogság. Főleg így 50 felé…

 

Szomorú Bálna

A bálnák nem gyújtanak gyertyát, mert a jeges tengerekben erre igazán nincs semmiféle lehetőség. Igazából azt sem tudják mi az. Ők biztosan valahogy egész másként emlékeznek azokra akiket elveszítettek, legyenek azok a közelben vagy nagyon-nagyon távol. Az majdnem biztos, hogy nem ízlésük szerint való a vicces, vagy kevésbé vicces, ironikus vagy önironikus történetek emlegetése gyász idején.

Ezért aztán ma nincs Bálna. Amit ma szerettem volna elmesélni azt majd elmondom két nap múlva. Mi kibírjuk addig.