Magánélmények – Oldal 3 – Grönlandi Bálna

Evezős babgulyás egyedül

Szombat reggel arra ébredtem, hogy babgulyást akarok főzni. Bár voltak tétova ellenvetések, de nem hagytam magam befolyásolni. Ezek a hangok leginkább arról szóltak, hogy a bab önmagában milyen károkat és nem várt hatásokat okoz az ember szervezetében, kivált ha erre különben is érzékeny. Én ezen a ponton végrehajtottam egy gyors lehetőség elemzést. (Amit apám úgy hívott, hogy EVE, vagyis Előzetes VeszélyElemzés, sőt nemcsak így hívta, hanem erre egy komoly elméletet és módszertant is kidolgozott a munkahelyén, igaz ő ott nem a menzai babgulyás és székelykáposzta előzetes veszélyeit, hanem a sokkal félelmetesebb, ám a hétköznapi ember számára sokkal kevésbé fontos sok ezer köbméteres tartályok – lásd még: nyomástartó edények – előzetes veszélyeit elemezte, környezete és kollégái nagy elismerésére, ami később egy ajándékként kapott valódi EVEző formájában csúcsosodott ki, ami sokáig díszítette az irodáját, sőt a mi nagyszobánkat is úgy emlékszem.) Az én EVEzésem végeredménye, hovatovább konklúziója az lett, hogy a várt eredmények messze felülmúlják a bizonyos mértékű valószínűséggel bekövetkező hátrányokat, amelyek közül a legveszélyesebb az, hogy nekem kell megennem az összes babgulyást, de legalábbis a babot belőle – ez pedig bőven vállalható. Ennek megfelelően – miután az EVE elvégzése után fel is keltem az ágyamból – a megvalósítással kezdtem el foglalkozni. Ennek az első lépése az volt, hogy fel kellett keresnem a hentesemet csülökvásárlás céljából. (Mert az ugye magától értetődik, hogy a babgulyásba szükségem volt egy komolyabb csülökre. Így aztán a babgulyás nem is babgulyás lesz, hanem csülkös bableves, na de ne tessék fennakadni ilyen logikai bukfenceken kérem szépen.) Itt egy majdnem elháríthatatlan problémába ütköztem, tekintve, hogy amire odaértem a csülkök elfogytak. (Hiába, egy alapos EVEzéshez kell az idő nem vitás, főleg ha az ehhez szükséges agyi kapacitás felszabadításához az ember még némi alvást is bevet, ahogy én is tettem.) Egy gyorsan elillanó gondolatként eszembe jutott, hogy elmegyek a nem túl messze lévő piroskék szupermarketbe csülköt venni, de amikor ezen tanakodva megéreztem a számban a gyorspácolásnak köszönhető természetellenesen savanykás ízt és láttam magam előtt a nemkevésbé mesterségesnek ható színt és a főzés közbeni szétesést gyorsan lemondtam erről a tervről és a hagyományos füstölésű, gyönyörű combok felől kezdtem érdeklődni. Kisvártatva meg is vásároltam egy csodás, kicsinek egyáltalán nem nevezhető darabot. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ezen a szombat reggelen már harmadszor változtatom meg reménybeli ételt, mert ezzel a döntéssel nem is babgulyás készül (hiszen abba marhahús kellene), de nem is csülkös bableves (a csülök hiánya miatt ez önmagában paradoxon, mi több parallelepipedon – kösz Karinthy!), hanem maximum hamis babgulyás főhet nemsokára. (Ejnye, miért is kell az ételeket mindenképpen olyan egzakt módon elnevezni, miért van meg bennünk ez a kényszer… Nem értem…) A lényeg, hogy a legfőbb alapanyag a kosárban, még beugrom egy-két alkatrészért a magamban pár perce még megvetéssel emlegetett hipermarketbe, majd kezdődhet a főzés művelete, ami már nem tartogat sok izgalmat. A füstölt comb jó választásnak bizonyult, a konzerv bab nem kevésbé (megspórolhatjuk vele az áztatást és a „…sszameg ez még mindig kemény” gondolatokat, később kétségbeesett felkiáltásokat).

Hát mit mondjak. Az íz-illat tökéletes végeredményt jelzett előre, a fűszerek is a helyükön voltak, a comb kellő sósságot kölcsönzött az ételnek, a csipetke is jól sikerült (pláne, hogy készen vettem…). Felmerül a kérdés, hogy vajon mit is akarok még itt írni erről a szombatról. Betegség nincs, barátság van, étel-ital van, mi lehet itt ami mégis szóra érdemes?

Hát az – kedves barátaim -, hogy mire a remekbeszabott levesem elkészült, a feleségem már elment otthonról. Na nem, semmi dráma nem történt, ne várjatok megrázóan szaftos részleteket. Nem vesztünk össze a babon – hiszen tudja a drágám, hogy ha én egyszer azzal kelek fel, hogy bab lesz, akkor ott bab lesz, bármi történjen is, szinte lehetetlen lebeszélni engem erről a szándékomról. Nem is törtem el semmit, nem voltam – a szokásosnál nagyobb mértékben – arrogáns és kiállhatatlan (itt kérek egyszer s mindenkorra bocsánatot, ha – feltételezve, de meg nem engedve – így lenne néha-néha). Távozásának az oka mindössze az volt, hogy főiskolai évfolyam-találkozóra volt hivatalos, és részben emiatt az éppen elkészült még tűzforró bablevesből (maradjunk ennél a megnevezésnél) nem is evett – félve a várható, fülre és egyéb érzékszervekre ható következményektől -, ami társaságban nem mondható hasznosnak, sőt. Így történt, hogy otthon maradtam egyedül, ugyanis – tetézve a bajt – mindkét leánygyermekünk Budapesten élte az egyetemisták gondtalannak nem mondható, bár megkérdőjelezhetetlenül szabad életét. Miután kivittem a feleségemet a vasútállomásra és elköszöntem tőle, hazafelé már szinte éreztem a levesemet a számban, ennek remekül megfelelt az, hogy igazán éhes voltam, hiszen az EVEzés, a főzés és az eredményért való aggodalom nem engedte, hogy annak megszületése előtt bármit is egyek.

Hazaértem, leültem az asztalhoz, előttem a gőzölgő leves, de valahogy nem ízlett. Valahogy elment az étvágyam. Ülni az üres lakásban és enni, az nagyon rossz volt – na jó, a kutya ott volt velem, de az ő rajongása ebben a pillanatban a húsnak szólt és nem nekem. Szinte nem is ízlett, pedig ahogy említettem minden benne volt, a főzést sem siettem- és a tejfölt sem felejtettem el.

Ekkor eszembe jutott az, hogy amióta a gyerekek egyetemre járnak, az én munkám pedig nem változott sok éve – vagyis amikor a soproniak és Sopron környékiek hétfő hajnalban, hosszú tömött kocsisorokban elindulnak Ausztria felé, én Budapestre megyek és általában 1-2-3 napig ott is maradok – a feleségem heti két-három este ugyanezt az egyedüllétet érezheti. (Itt most a kedves olvasó, gondolhatná, hogy miféle ember vagyok én, hogy ahhoz, hogy erre a kézenfekvő dologra rádöbbenjek három hónap és egy közepesnél jobb bableves kell. Az igazság az, hogy mindig is tudtam, hogy így van, ez a szituáció csak ahhoz kellett, hogy valóságosan, plasztikusan és nem pedig valahol mélyen elfojtva jelenjen meg.) Pedig este még keservesebb ez az egész. Nem tudom miért van ez, lehet, hogy a sötét, a frontátvonulás, vagy az egész napi fáradtság tette, de azon a szombaton még nyomorultabbul éreztem magam, hiába gyűrtem már le három tányérral a levesből. Nem akarom a szombat esti hangulatomat részletesebben leírni, elég legyen annyi, hogy még a sört sem kívántam, ez pedig igen ritkán fordul elő.

A végeredmény az lett, hogy eszeveszett tempóban – ahogy az pár évente menetrendszerűen rám jön- megint lakáshirdetéseket kezdtem nézni és különböző költözési variációkat kezdtem magamban kidolgozni – Győrtől, Budaörsön át a VIII. kerületig – arra az esetre, ha úgy alakul, hogy valamelyikünk végzetesen besokallna.

Aztán másnapra helyreállt a dolgok egyensúlya. A feleségem hazaért a találkozóról, Bolyhos – a kutya – is hajlandó volt sétálni velem, a Nap is kisütött végre, az előző napi borzasztóan szürke gondolatok is kifehéredtek egy kicsit. Kettesben leültünk a konyhaasztalhoz bablevest enni, ami valahogy sokkal finomabb lett másnapra, hiába kell idő, hogy összeérjenek az ízek és a fűszerek is jobban elhelyezkedjenek a hűtőben töltött idő alatt. Én azt érzetem, hogy itt most minden rendben van és boldogan megettem a feleségem által kipiszkált babszemeket is a sajátomon kívül. A baj ezzel csak az, hogy másnap – hétfőn – újrakezdődik az egész és ő megint egyedül marad itthon. Ugye időben szólsz, ha már eleged van ebből?

Kalbász a-val

A kolbász, de főleg a kolbásztöltés eseményének és a barátságnak a kapcsolatáról már írtam egyszer. Ez nem változott azóta sem, komolyan hiszek benne, hogy nincs is jobb csapatépítő mint az alaktalan masszából katonás kinézetű terméket előállítani közösen, egyformán zsíros kézzel, egyformán zsírszagú ruhában és nem természetes módon zsírosodott hajjal. Azért vagyok kénytelen megint elővenni ez a témát, mert a hétvégén végre sorra került amire annyira vártunk. Összejöttünk megint és rutinos mozdulatokkal, a bennfentesség érzésével megérkeztünk a kalbásztöltő versenyre. Azon a vidéken, ahol az eseményt megrendezték, ott igenis kalbásznak hívják a kolbászt és aki nem így mondja arra úgy néznek, mint rám, amikor Sopronban kicsit felhúzom értetlenség szemöldökét – ó micsoda professzionális fordulat – amikor azt mondja nekem valaki, hogy el kellettem menni a boltba, sőt, hogy leköllöttem húzni a cipőmet. Szóval kalbász, ami mifelénk egyébként husoskolbász, gondolom mert egyébként van nem húsos is, csak én még nem találkoztam vele. (Persze mondják, hogy van akinek a bab is hús, de ez már nagyon messzire vezetne.) Na de elég a stílusnácizásból, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi hatan felvettük a fekete kötényt és sapkát, mintegy jelezve a többi induló csapatnak, hogy bizony gyászos vége lesz a szereplésüknek, már ha velünk akarnának ujjat húzni. (Megjegyzem: nem akartak, és annyira nem is ijedtek meg tőlünk, bár ez lehet, hogy a remek fazonú, ám a mi fejünkön kicsit furán ható szakácskalapoknak volt köszönhető.)

A verseny napja egyébként számunkra is meglepően simán indult. Egy nem túl messze lévő faluban futottunk össze, – annál a fogadónál, ahová majd minden reményünk szerint a megmérettetés után vissza is térünk. Mindannyian külön érkeztünk, a szélrózsa minden irányából. Zotya volt az aki magára vállalta a vezetést és azt, hogy ennek folyományaként nem iszik a nap folyamán semmit, ami miatt itt még szánakozva, estefelé kis irigységgel és olthatatlan csodálattal néztem rá. Az indulás sima mivoltát az biztosította, hogy pont időben befutott Laci is, a BMW-jével, aki pedig arra is képes, hogy még otthon az ágyban fekve mondja azt, hogy: pillanat mindjárt odaérek, igyatok egy kávét. A BMW egyébként a későbbiekben komoly szerepet játszott, mert a nap és a verseny vége felé, amikor már csak a zenekar játszotta a lakodalmast, némi hohhóóó felkiáltások gyakori hallatásával, egyedül Laci tudta mit jelent úriembernek lenni és megtáncoltatta a jelenlévő hölgyek jelentős részét. Mi ezt csak távolról figyeltük és arra lettünk figyelmesek, hogy Lacink tánca valahogy úgy néz ki, hogy látszólag rendesen forgatja a lányokat, majd váratlanul elengedi őket, egy lépést hátralép, széttárja a két karját, hátrahajtja a fejét és mintegy magának lép egy-két ütemet. Mi azt gondoltuk, hogy ez a sör-pálinka kombó nem várt hatása miatt van és indokoltan nagy jókedvében mintegy a világot akarja magához ölelni (Magyarország szeretlek!). Aztán rájöttünk, hogy nem egészen erről van szó, hanem arról, hogy Laci táncol, valamit az éppen aktuális hölgy fülébe súg, hátralép, széttárja a karját és mutatja, hogy eeeeekkora BMW-m van. Amennyire ez érzékelhető volt, Laci ezzel nem ért el semmilyen hatást, de lehet, hogy nem is akart ebből a tényből előnyt kovácsolni (tudniillik, hogy meeeekkora), mindössze egy-két elismerő, bár nem túl meggyőződéses pillantást zsebelt be.

Mindenesetre a kalbászt professzionálisan megtöltöttük, az aranyminősítést megkaptuk, nagy részben köszönhetően annak, hogy idén a pannon-tenger kolbászát készítettük el. A zsűrinek még egy térképen meg is mutattuk mit jelent ez és olyan vehemensen magyaráztuk az elméletünket, hogy ránézésre szegények csak két dolgot gondolhattak: a.) ezek megőrültek és azt hiszik, hogy a ki tud többet Magyarországról című helytörténeti úttörőverseny zsűrije előtt szerepelnek, b.) ezek megittak már egy liter pálinkát meg 1-2 tálca sört, némi fröccsökkel kiegészítve és ez már a delírium, hívni kell Zacher doktort. Ha objektív szeretnék lenni, akkor a mi pillanatnyi valóságérzékelésünk szerint az igazság valahol középen volt, hajszálnyival a b.) változat felé billenve. Már-már hagyományosan a sült kolbász mellé frissen sült tepertőt is kínáltunk. Mivel ennek én voltam a felelőse, kicsit rosszul esett, amikor arra a kérésre, hogy „de hát kedves zsűri, mondjanak már valami építő kritikát is, ne csak – egyébként jogosan – dícsérjenek”, azt említették, hogy egy picit érzik, hogy a tepertő sütésekor, a zsír hőmérséklete elkerülte az ökölszabályként is értelmezhető 130 Celsius fokot. Mi ekkor Imrével egymásra néztünk és azzal a kifejezéssel az arcunkon, hogy lám milyen szemfüles az igen tisztelt értékelő bizottság, szinte egyszerre mondtuk, hogy hát igen, amikor egyszer egy pillanatra nem figyeltünk oda, akkor a gázpalack megfutott egy picit és 2 perc 18 másodpercre 134,5 fokra emelkedett a hő, de ezt azonnal korrigáltuk, bocsánat érte. Biztos az lehetett az oka, hogy a palackban orosz gáz van és nem a pannon-tengerből származó, az autentikus magyar tepertő sütésére az orosznál lényegesen jobban megfelelő pannon(akarom mondani: propán)-bután. A zsűrit ezen a ponton végképp elvesztettük, erről az üveges tekintetük árulkodott.

A töltés, a sütés, a zsűrizés, majd az eredményhirdetés után nem maradt más, mint a késztermékek elfogyasztása, majd részvétel a szürreális lakodalmas rock-bulin. A fogyasztás nagyon fontos volt, mert utólag összerakva a történteket, ennek köszönhető – pontosabban Zsuzsa a pici, kolbászos, egy mustárcsöppel megbolondított úgynevezett katonák készítésében mutatott türelmének és állhatatosságának -, hogy sem aznap, sem másnap nem mutatkozott az amúgy is vártnál nagyobb, még bőven elfogadható mértékű elhajlás, vagy másnaposság. Illetve ez így nem teljesen igaz. Igaz lett volna, ha a tetthelyről azonnal a már említett fogadóba távozunk, ott 1-2 óra alvás után elköltjük a vacsoránkat, majd a a világot halkan megváltva térünk jól megérdemelt éjszakai nyugodalmunkra, hogy nyugtázzuk, megint milyen jók voltunk. Ha így történt volna, akkor Zotya is hazaért volna időben (emlékeztetnék mindenkit, hogy ő vállalta a sofőrséget), Csabinak sem kellett volna a délután 6 és reggel 5 között eltelt időszakot elmesélni a reggelizőasztalnál, illetve Laci sem lepődött volna meg ugyanekkor – a híváslistát tanulmányozva – azon, hogy éjjel felhívta a feleségét, és nem rándult volna görcsbe a gyomra az elfelejtett beszélgetés számára ismeretlen tartalma miatt. De nem így történt.

Általában az ember már az első lépésnél tudja, hogy az ezután következő eseménysorozatot jobb lenne elkerülni. A legjobb az lenne, ha már ezt ez első lépést sem tennénk meg, hanem kiszállnánk amíg nem késő és valahogy más irányba fordítanánk a cselekedeteinket. Az a baj ezekkel az első lépésekkel, hogy utólag nagyon okosak vagyunk és pontosan tudjuk, hogy hol rontottuk el, de ott és akkor sajnos nem vesszük észre. Erre mondjuk, hogy „ott és akkor jó ötletnek tűnt”. Na hát ami a kalbásztöltés után következett az ott és akkor sem tűnt jó ötletnek. Az történt ugyanis, hogy Csabi határozott kérésére bementünk a helyi kocsmába egy pohár sörre. Kérdeztük is tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire ehhez, amelyre csak annyit közölt elég határozottan, hogy szereti az ilyen helyi kocsmákat és meg akarja nézni, ha nem tetszik tegyük ki és hagyjuk ott. Természetesen ez nem volt lehetséges, így minden jobb meggyőződésünk ellenére bementünk a Mókus Kocsma nevű műintézménybe egy és csak egy sörre. (Ilyen nevűvel legutóbb a Bükkben a lillafüredi kisvonat garadnai végállomásán lévő kocsma esetében találkoztam, ahol pont annyira volt idő a vonat beérkezése és visszaindulása között, hogy egy sört – na jó legfeljebb egy Unicumot és egy sört – megigyon a nem túl fáradt túrista, miközben élvezte a bükki levegőt és kipipálja magában a kirándulást. Igaz azt stílusosan Mókus odúnak hívják.) Az ezután bekövetkezett bajt egyébként nem másnak, mint a fesztivál borzalmasan teljesítő lakodalmas zenészeinek köszönhetjük. Ugyanis annyira rossz volt az egész délután hallgatott zene, hogy a kocsmában elhelyezett CD meghajtású zenegép felüdülésként, az igénytelen zene kietlen (Pannon…) tengerén meglátott trópusi pálmafás szigeteként hatott, ahol még a beach bárban lenge ruhás tahiti lányok is kortyolgatják a koktéljukat. Csabi azonnal elkezdte bedobálni a százasokat és válogatni a jobbnál jobb zenéket. Nagyjából 1000 forintnál tartott, amikor felvilágosítottak minket, hogy egy darab 100-asért 3 számot lehet kérni, úgyhogy a még hátralévő lehetőségek számát mutató kijelzőn már körülbelül 30-at láttunk. Mivel alapszabály, hogy pénzt nem hagyunk a gépben, végig kellett hallgatnunk az összes már befizetett lehetőséget, felváltva járultunk a szerkezethez a kedvenc számainkat kiválasztandó. Mivel ez nem egy sör ideje volt újabb és újabb poharakat kértünk, majd megtörve a rutint Becherovkát is ittunk. Itt vált igazán veszélyessé a dolog, de Imre és Zsuzsa lélekjelenlétének köszönhetően elpateroltak minket a szállásunkra. Az kizárólag Csabi balszerencséjének köszönhető, hogy nem fért be az első transzportba (Zotya még a Becehrovka előtt távozott, Zsuzsára maradt a szállítás kedves (?!) kötelessége.). Így amíg mi elfoglaltuk szobáinkat, Csabi a kocsmában maradt és résmentesen beilleszkedve a helyi közösségbe Hubertusozni kezdett valamelyik szaktárssal. A következmény az volt, hogy a sör-fröccs-pálinka-Becherovka-Hubertus olyan elegyet alkotott a szervezetében, hogy az este további részében már mint csak emléket emlegethettük őt, mesélve róla keserédes történeteket.

Másnap reggel fél nyolckor mindannyian frissen és kipihenten érkeztünk a reggelihez és örömmel konstatáltuk, hogy bár öregszünk és bizonyos szempontból csúnyán bánik velünk a sors, de barátságban és kolbásztöltésben verhetetlenek vagyunk. Főleg barátságban.

A láthatatlan szükség

Amíg ott van a kezed ügyében és bármikor hozzájuthatsz, addig észre sem veszed a hiányát. Olyan természetességgel élsz vele, mintha ez lenne a világon a legegyszerűbb és leginkább magától értetődő dolog. Szinte nem is tudatosul, hogy fogyasztod, a hozzá kapcsolódó dolgok automatikusak és készségszintűek, legyen kora reggel vagy késő délután. Ha nincs, akkor nagy baj van. Szinte megfojt és lehangol a hiánya, azt hiszed, hogy nincs tovább, a fejedben mintha agyvíz helyett pillanatragasztó lenne, a tudatod lassan beszűkül, és a világot egy szürke, kiábrándító fátyolon keresztül nézed. Semmi másra nem tudsz gondolni, csak arra, hogy hogyan juthatnál mégis hozzá. A percek, órák múlásával a vágy egyre inkább nő és lassan beéred bármivel ami egy kicsit is hasonlít hozzá. Gondolom már mindenki kitalálta miről is van szó. (Nem, nem a sörről, bár ha jobban belegondolok mindez igaz arra is, legfeljebb a kora reggel nem stimmel annyira.)

Ezek a gondolatok azóta járnak a fejemben, amióta elromlott a kávéfőzőnk. Elromlott, pedig esküszöm olyan gyengéden bántam vele, hogy minél inkább megelőzzem a bajt. Persze lehet, hogy én voltam a hibás, amikor egy szögegyszerű kotyogó helyett a szuperintelligens változattal leptem meg magam az egyik születésnapomra, tudod, amelyik frissen darálja a kávét és extra nagy nyomással préseli át magán a forró vizet, egyenesen bele a csészémbe. Vettem hozzá vízszűrő kancsót, hogy kicsit ellensúlyozzam a szuperkemény soproni víz romboló hatását, rögtön az első szavára vízkőtelenítettem a drágát, de így is csak három évig bírta cérnával. Először csak azt hittem szívat, amikor nem, vagy csak nagyon nehezen csorgatott ki magából pár csepp kávét és én meg ott álltam csalódottan, dühösen és homlokig pillanatragasztóval a fejemben. Korábban, fénykorában nagyon hamar összebarátkoztunk. A kávé amit készített pont jó volt, krémes hab a tetején, bivalyerős, semmi mellékíz, valóban perfekt. A havi tisztítások előtt egy kicsit néha megváltozott és mintha unná már az egészet, éreztem rajta, hogy fáradt és szeretné, ha jobban törődnék vele. Én ezt mindig becsületesen megtettem, de egyszer mindennek vége szakad és komolyabb beavatkozásra van szükség. Most nem volt mese el kellett vinnem a kórházba – akarom mondani a kávégépszervízbe – hogy erősítsék fel egy kicsit, tisztítsák ki jobban mint ahogy én tudom és különben is generálozzák át legyenek olyan jók. Már egy hete ott van és ma szóltak, hogy végre mehetek érte. Már alig várom a viszontlátást. Nagy kő esett le a szívemről, mert rémálmaimban attól féltem, hogy azt fogják mondani a jó szerelők, hogy jobbnak látnák elaltatni örökre. De nem ez történt Istennek hála.

A kávéhoz egyébként mondhatni gyengéd érzelmek kötnek. Azt vallom, hogy bárhol és bármikor van idő és lehetőség meginni egy jó kávét, amitől jóformán az az érzése lesz az embernek, hogy újraindul a nap. Nem lehetünk olyan drága helyen akár külföldön akár belföldön, hogy ne férjen bele, hogy hódoljunk a szenvedélyünknek, legyen az akár a Piazza Navona Rómában, a Place du Casino Monte-Carloban vagy akár a Las Vegasi repülőtér várója – kerül amibe kerül.

Nem lenne Bálna a Bálna, ha nem lennének komoly mellényúlásai. Ott volt például az az eset, amikor megérkeztünk Montenegroba és a kedves szállásadónk (Nataly) egy óvatlan pillanatban megkérdezte, hogy kérünk-e kávét. Persze – vágtam rá rutinból, mert egyrészt kávét nem szoktam visszautasítani, másrészt meg nagyjából 7 óra vezetés volt mögöttem (ebből másfél a szállásunk 500 méteres körzetében, mert sehogy sem akartam megtalálni a házat és többször elmentem előtte a waze útmutatásait követve. Na de spongya rá Pelikán elvtárs!). A kávéfőzés úgy zajlott, hogy egy nyeles kávékiöntőbe feltett forralni vizet Nataly és amikor már lobogott, akkor belekanalazott tetemes mennyiségű őrölt kávét (nem instant változatot – azt még értettem volna). Hagyta egy kicsit főni, majd kiöntötte a csészékbe. Hajjaj, mondtam magamban ez fura lesz. Hát mit mondjak, számomra ihatatlan volt és nemcsak azért mert kicsit olyan érzés volt inni, mint darálatlan mákot enni, de még nekem is túl erős, arról nem is beszélve, hogy mindössze mintegy 92 fokra hűlt le amire inni kezdtem. Megkérdeztem, hogy nincs-e egy kis tej a közelben, amire Nataly kicsit furán nézett rám, mert náluk egyáltalán nem jellemző a kávéhoz a tej. Biztos azt hitte, hogy megőrültem, vagy kárt tett bennem a hosszú út. Mindenesetre a kávéról eltereltem a szót és mikor magunkra maradtunk jóleső érzéssel öntöttem a lefolyóba a maradékot. Szerencsére a part menti bárban lehetett kapni rendes, európai módra, böhöm nagy géppel elkészített kávét is.

Aztán ott vannak a benzinkutak. Szerencsére manapság rájöttek az üzemeltetők, hogy nagyon fontos a jó minőségű kávé a töltőállomásokon. Valóban ebben a témában nincs is probléma, legalábbis az általam látogatott helyeken valóban remek a kínálat. Nem nagyon vagyok oda a különböző kávékölteményekért, mint latte, meg cappuccino és egyéb csúfságok, az én kedvencem az espresso, de főleg a dupla espresso. Ez elég erős és elég nagy mennyiség ahhoz, hogy magammal vihessem, és az autó magányában, vezetés közben iszogassam meg, miközben azon gondolkodhatok milyen szép és kerek a világ. Előfordul azonban, hogy a körülmények szerencsétlen együttállása miatt nem tudok rendes kávét inni ott, ahol megálltam tankolni, például a gép karbantartása miatt. Ilyenkor ráfanyalodok az automata által adagolt kávéra, amiből van elviselhetetlenül rossz és meglepően jó is. Furák ezek az automaták, egyszer láttam, hogy belülről hogy néznek ki. Hát nem egy kávéház. Óriási tartályokban van az az anyag, amiből egy kicsit elkever meleg vízzel miután bedobtam a pénzt. Létezik olyan amelyikre az van írva, hogy frissen őrölt (!) kávéból főzi (!) frissen a kávét, de én ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni. Ezt pedig arra alapozom, hogy minden ilyen italnak egyforma, eltéveszthetetlen kávégépíze van, és a kiadott terméket az egyik ismerősöm találóan nejlonkávénak nevezi. (Mielőtt elfelejtem, elmondom, hogy van egy ötletem a benzinkutakkal kapcsolatban. Azokra a bazi nagy kijelzőkre, amire az üzemanyagok árát kell kiírniuk, kellene tenni egy világító kávéscsésze jelet, ami át van húzva ha éppen nem jó a gép, ezzel megelőzve a komoly csalódást a vásárlóközönség lelkében. Na! Megveszi valaki?)

El is jutottunk az otthoni kávékészítéshez. Az én történetem ebben a témában valamikor ott kezdődött, amikor még otthon a gáztűzhelyre tett alumínium (nem kotyogó) főzővel készítették anyámék a kávét. (Ezt a fajtát mindannyian jól ismerjük, ha máshonnan nem onnan, hogy a Pirx pilóta kalandjai című, remek színészek közreműködésével, de a kicsinél is kisebb költségvetésből forgatott tévésorozatban egy ilyen eszköz játszotta az űrhajót, nagy sikerrel és osztatlan derültségünkre. Aki nem ismeri a sorozatot, javaslom nézzen rá a youtube-on, ott megláthatja hogyan lesz vasalóból ellenség, szovjet oszcilloszkópból űrhajó vezérlőpult vagy üvegcsillárból Kozmikus Kamara.) Ma is az orromban van a gyakran leégett tömítőgumi szaga. A következő változat az már elektromos volt és Szarvasi. Felül víz be, középen kávé be, alul kávé ki. Már ha nem felejtesz el kifolyót tenni alá. Ha igen, akkor kávé alul ki, majd egy szivacs közbeiktatásával bele az egész a mosogatóba és kezdheted elölről az egészet. A következő stáció, az egyszerűnek és higiénikusnak gondolt kávépárnás (kapszulás, tasakos stb.) megoldás, ami remek ötletnek tűnik, egészen addig, amíg rá nem jössz, hogy ugyanúgy elvízkövesedik az egész hóbelevanc, mint bármelyik másik kávéfőző esetében, ráadásul a kávékereskedelem igazi átverése ez, hiszen körülbelül három-ötször többe kerül, mint bármelyik másik megoldás. Máris eljutottunk az otthoni többé-kevésbé intelligens espresso gépekhez, amelyik az én esetemben – mint azt említettem – most pont javítás alatt van, de már csak hármat kell aludni és visszakapom a kis drágámat.

Az biztos viszont ha egyszer ne adj’ Isten megint elromlik én aztán nem javíttatom meg. Még ha megalkuvásnak és visszalépésnek is tűnik, azt hiszem én is – behódolva a divatnak – a kapszula mellett döntök és George Clooney-val fogok együtt kávézni még ha többet is kell rá költenem.

Pálinka pro és kontra

Szeretem a pálinkát. Persze csak a jót. Felmerül a kérdés nyilván, hogy vajon mitől jó egy pálinka. Lehetne itt felhozni technológiai érveket, hogy hogyan készül, meg mennyire tiszta, meg mennyire illatos, meg hogy mennyire nagy gonddal bánt a költő – akarom mondani a készítő – az alapanyaggal, mennyire nagy gonddal válogatta ki a legfinomabb gyümölcsöket és hogy milyen fondorlatokkal csavarta ki azokat az érett barackra, almára, körtére éhes családtagjai kezéből. A jó pálinka – szerintem – olyan amitől másnap sem fejfájásod, sem lelkiismeret furdalásod nincs. Amitől azt érzed – miközben egymás után fogyasztod a kupicákat -, hogy egyre élesebb az eszed és egyre tisztábban látod magad körül a világot és megoldhatónak a megoldhatatlan problémákat. Hála istennek az utóbbi időben csak ilyenekkel találkoztam és az obligát barack, körte, szilva világból is sikerült egzotikus, sőt szokatlan irányokba kitörni. Ott van például a madárberkenye, ami az egyik legérdekesebb pálinka amit valaha kóstoltam. A készítője szerint marcipán illata és íze van, ami igaz is, csak szerintem azzal a különbséggel és elhanyagolható változtatással, hogy olyan marcipánra emlékeztet, ami a gyerekem mosatlan tornacuccában kallódott egész nyáron és valahogy pont a tornacipőbe keveredett bele, de ezt a tényt csak szeptemberben vesszük észre, amikor újra használni kellene. (Már a tornacipőt persze…) Ezt Csabi barátom sokkal egyszerűbben, mindössze egyetlen szóval szokta kifejezni, amit én itt nem írhatok le, csak annyit mondhatok, hogy pipaszagú. Ha itt férfitársaim nyelve megbotlana és ezzel valami egészen másra asszociálnának az nem véletlen – na azt szokta rá mondani Csabi. Mindent összevetve a madárberkenye pálinka remek dolog, nemcsak illata, zamata és íze miatt, hanem a fenti tulajdonságával még bizonyos vágyak felélesztésében is lehet szerepe. Vagy ott volt például a kedvenc éttermemben történt pálinka fogyasztás esete. Mikor egy jól megérdemelt és remekül sikerült ebéd záróakkordjaként – miután a feleségem önfeláldozó módon bevállalta a hazavezetést – a pincértől megkérdeztem, hogy milyen pálinkát is ajánlana végezetül. Azt válaszolta, hogy „Szigetköz lelke” márkájú pálinkáik vannak. Az remek, mondom, de milyenek? Hát ott van például az ananász. Nem tudtam eltagadni meglepetésemet és kitörő nevetésemet, elég volt csak a végeláthatatlan ananászmezőkre gondolnom ott a kies Hédervár, Mecsér vagy Ásványráró környékén. Meg kell mondjam, azt hittem viccel a kolléga, de nem. Tényleg van (legalábbis volt akkor még, hiszen ez az eset jó pát éve történt) Szigetköz lelke ananász pálinka. Na mondom ha ez nem vicc, akkor kérek belőle. Kaptam is, és jó volt. Komolyan.

Az én kedvencem egyébként az alma. Tudom, hogy ezt a kifinomult pálinka rajongók lefitymálják és csak legyintenek rá, de mégis. Nem tudom megmagyarázni miért van ez. Egyenesen vadászom a jó almapálinkákat, mert igazán zamatosat és illatosat nehéz találni, de azért nem lehetetlen. Egyszer Kőszegen sikerült is vásárolnom egyet, ami valóban kiemelkedő volt, a márkájára momentán nem emlékszem. Lassan ráfordulva a pálinkás történetek tanulságosabbik és egyben szomorúbb felére a remek almapálinkám sorsa valóban gyászos eset, még most is elfog az indulat ha rágondolok. Az történt ugyanis, hogy éppen a tetőnket javítottuk (cseréltük), ami meglehetősen nagy munkának bizonyult. Ennek természetesen semmi köze a pálinkához. A kedvenc palackom ott volt az asztalon, csak nézegettem, szagolgattam, néha-néha kóstoltam csak meg egy icipicit. Úgy alakult, hogy pár napra ott kellett hagynunk a brigádot, és el kellett utaznunk, amíg ők befejezik a munkát. Amikor hazaértünk és láttuk, hogy minden rendben van, a tető elkészült, nincs vele baj, a szemem automatikusan az almapálinkás üvegre tévedt. Hát én nem vagyok egy rendmániás, de azért észreveszem, ha valami megváltozott – főleg ha pálinkáról van szó. Azonnal megszólalt a vészcsengő a fejemben, mert láttam, hogy az italból legalább három ujjnyi hiányzik. A következő percben bekövetkezett állapotomra, az a kifejezés, hogy felcsesztem magam a plafonig az a legenyhébb változat. Mert nem elég az, hogy a gatyámat kifizetem az új tetőre, még a pálinkámat is megdézsmálják, ez már kifejezetten botrányos. Sajnos ezzel még nem is volt vége. Rosszat sejtve fogtam meg az üveget és töltöttem magamnak egy kupicával. És igen, bebizonyosodott amitől féltem! Nemcsak hogy megitták a pálinkám egy jelentős részét az emberek, de még fel is töltötték vízzel az üveget, hogy ne vegyem észre. Én nem vagyok egy kekec típus, de ez annyira felháborított, hogy az elszámolásnál meg kellett említenem a főnöknek, hogy mi történt. Mondtam neki, hogy ha pálinka kell, akkor én istenbizony veszek az emberének egy üveggel, igya meg ha jól esik, de hogy én arra érjek haza, – amikor a vágyakozás okán már Tatabányától érzem a számban az ízeket és zamatokat -, hogy nemtörődöm, alattomos, hovatovább terroristákra jellemző módon fel van vizezve a pálinkám az egyszerűen tűrhetetlen. Ezzel ő egyetértett, sőt együttérzett és nem kezdett el se hepciáskodni, se magyarázkodni, hanem közölte, hogy azonnal kirúgja az emberét.

A pálinkával kapcsolatos negatív élményeim egyébként egy főiskolai spontán kirándulással kezdődtek. Az történt ugyanis, hogy egyik hétvégén egységesen közfelkiáltottuk, hogy azért mégiscsak szégyen-gyalázat, hogy itt vagyunk összegyűlve az ország minden részéből a kollégiumban, mint kiskanalak a mosogató alján és annyi becsület sincs bennünk, hogy legalább itt a környéken körülnézzünk. Szerencsére Zsolti évfolyamtársunknak volt egy igazán spéci Zsigulija, amire ő olyan gyengéd szeretettel tudott nézni, mint semmi és senki másra. Se addig, se azóta nem látott eszközök voltak benne, mint például egy olyan fedélzeti computer (1989-et írtunk!), ami egy fém zuhany-gégecsövön (vagy legalábbis ehhez nagyon hasonlító valamin) csavarodott a vezető szeme elé, mutatva például a fogyasztást meg hasonlókat. Elég sokat utaztunk ezzel az autóval, mert szokásunkká vált, hogy Miskolcról csak Pestig mentünk vonattal, onnan ezzel a csodával. Szóval ezzel a mindig pipec módon tisztán tartott kocsival mentünk kirándulni azon a késő őszi szombaton. Elmentünk Komárom és Tata felé, amikor Dezső mondta, hogy hát már majdnem ott vagyunk az ő falujánál, nézzünk már be hozzájuk, biztos kapunk enni. Na ez persze nagyon megtetszett, meg is érkeztünk vagy négyen és amolyan falusi vendéglátásban volt részünk. Olyan tojásrántotta került az asztalra, hogy nocsak, nem beszélve a belesütött szalonnáról és kolbászról. Az étel mellé bor is dukált, majd elhangzott a végzetes kérdés, hogy innánk-e egy kis házipálinkát. Természetesen mi nem voltunk restek és azt sem kockáztathattuk, hogy Dezsi szülei és rokonai megharagudjanak ránk a visszautasítás miatt. Előkerültek hát a féldecis poharak és elkezdtük. Kóstoljuk meg az ideit, a tavalyit , a tavalyelőttit, a jövő évit (ja, azt nem…). Addig-addig folytatódott ez a sorozat, amíg a háziak konstatálták, hogy nem vagyunk kezdők és hogy megérett a helyzet a komolyabb próbatételre is. Dezsi apukája mondta, hogy van itt egy üveg amiben hibás a pálinka. Meg tudom-e mondani, hogy mi a baja? Ide vele! – bátorodtam fel kicsit tiszteletlenül az addig elért sikereimen, bizonyítva, hogy ekkor már korántsem voltam szomjas. A kitöltött adag olyan volt, mintha előtte egy pince falára löttyintették volna és onnan került volna vissza a pohárba. Dohos! mondtam megjátszva a bennfentes szakértőt, amire a háziak kitörő lelkesedéssel helyeseltek és biztosítottak arról, hogy milyen ügyes vagyok. Csak azért, hogy ne maradjon a rossz íz a számban még lenyomtam két felest a jobbikból, plusz egy komolyabb pohár vörösbort, pedig már a dohos előtti is az utolsó utáni kellett volna hogy legyen…

Az ez után következőkre félig csak halványan, félig elmondásból emlékszem. Beültünk a patyolattiszta Zsiguliba, én előre, mert kicsit „hajintott a fejem”, ahogy azt Józsi barátom mondaná. Elindulás után jobbnak láttam, ha kidugom a fejem a lehúzott ablakon, mert egy kicsit rosszul voltam – nyilván kizárólag a dohos pálinka következményeképpen. Ennek az eredménye az volt, hogy bár nem esett az eső, a mögöttünk jövő autó bekapcsolta az ablaktörlőjét, hogy valamiképpen a rákerülő tojás- és egyéb ételdarabokat letakarítsa. Erősen villogott is, sőt mintha még az öklét is rázta volna, nyilván mert nem igazán értette a jelenséget. Mikor megérkeztünk a kollégiumba, rajtam erőt vett a bűntudat és a parkolóban az addig viselt valódi, eredeti és egyetlen Lacoste pólómmal igyekeztem eltüntetni a Zsigulin látszó az első ablak magasságából induló rózsaszínes árnyalatú V-alakú külsérelmi nyomokat. Aztán valahogy ágyba kerültem és reggel nem emlékeztem a történtekre, ami rendben is lett volna, de kisvártatva megjelent Zsolti és tárgyilagosan közölte velem, hogy 345 forintba került az autómosó (ebből látszik, milyen régi történet is ez), leszek olyan jó és megtérítem neki ezt az összeget. Én nem hepciáskodtam, nem magyarázkodtam, hanem szó nélkül fizettem és ezzel örökre elfelejtettük a történetet, mindössze annyi maradt, hogy a dohos pálinka puszta említésébe is beleborzongok azóta is.

Dobozíz

Amióta a cég épületében lévő Cheese étterem érdemei kétségbe vonása mellett átadta magát az örökkévalóságnak, nekem is meg kellett oldanom a napi kihagyhatatlan ebéd kérdését. Először boldogan, sőt megkönnyebbülve gondoltam arra, hogy végre – jobb és gyorsabb megoldás híján – átadhatom magam a kényszerű bűnözés örömeinek, vagyis az étkezéseimet a McDonald’s-BurgerKing-Subway háromszögében bonyolíthatom le alkalmankénti kitekintéssel a kínai és a gyrosos irányában. Rövid gondolkodás és annak eredménye után azért azt elmondhatom, hogy még az én étkezési lelkiismeretem sem fejlődött vissza teljesen, így az előző gondolatot gyorsan és már-már undorodva elhessegettem magamtól, bár természetesen ebben azért az is közrejátszott, hogy eszembe jutott, mi lett volna, ha véletlenül kifecsegem otthon ezt a döntést, és mit kaptam volna a házi dietetikusomtól. Nem, ezt semmiképpen sem akartam megkockáztatni, ő ugyanis olyan szigorú, hogy ha tényleg olyan szükség szülte és gyakorlatilag jelentéktelen események jutnak tudomására, mint például: kilences nuggets elfogyasztása hazafelé a jobb első ülésről kis krumplival és majonézzel, képes határozottan és gorombán összevonni a szemöldökét, pedig még a nagy vanília shake-et le is tagadom. Tehát miután a gyorséttermek gyakori látogatásáról szomorúan ám büszkén lemondtam, csatlakoztam a kajarendelők népes táborához. Ez nálunk egy teljesen bejáratott folyamat szerint működik, van egy kizárólag erre a célra rendszeresített szekrény a recepción, ahová a futárok elhelyezhetik a névre szóló csomagocskákat, amiket az éhes dolgozók az esetek túlnyomó részében meg is találnak. (Persze előfordul ebből keveredés és félreértés is, ilyenkor szoktak a kollégák a céges facebook csoportban ironikus és ingerült posztokban jó étvágyat kívánni a kajájukhoz a nem annyira tisztelt, de valószínűleg nagyon éhes eltulajdonítóknak.) Az interneten lehet rendelni, fizetni, valóban nagyon kényelmes az egész, ráadásul egy csomó szállító cégtől rendelhetünk, szinte bármit. Természetesen, – hiszen mint ahogy említettem gyakorlatlan voltam a témában -, a közösségtől kértem javaslatot és választ arra, hogy honnan érdemes rendelni, milyen a minőség és így tovább. Két válasz érkezett a kérdéseimre. Az egyik megnevezett egy nagy és ismert piaci szereplőt, mondván, hogy ha nem vágyom eszement különleges dolgokra (értsd: megelégszem a menzai választékkal és minőséggel) akkor nem csalódom benne, a másik viszont – aki egy olyan kolléga volt, akivel régóta ismerjük egymást személyesen is, sőt hónapokig egy légtérben is dolgoztunk – a javaslatát azzal kezdte, hogy ‘ha vegát akarsz…”. Mivel nem találtam a smile-t a posztban, ezért azt kellett hinnem, hogy ezt komolyan gondolja én meg elgondolkodtam azon, hogy vajon miért is hiszi ezt. Vajon hol rontottam el, hogy vegának néz? Mondjuk nem mondom, hogy nem eszem meg a vega kaját, főleg ha egy jó darab csülök is van hozzá… Megnyugtatok mindenkit, az első javaslat mellett döntöttem.

Jönnek is a dobozok szépen, eddig még nem voltam áldozata semmiféle kajatrollkodásnak, a minőség olyan, amilyen, röviden összefoglalva: simán feledhető, sőt felejtendő, de menza helyett pont jó. Az élvezet akkorra marad, amikor Laci kollégámmal ebéd után elmerengünk azon, hogy majd egyszer együtt elmegyünk a Pléh Gundelbe és megkóstoljuk az Európa szerte méltán híres rántott húst. (Ő már ismeri a helyet, sajnos én csak a hírekből és a véleményekből, mert számomra olyan kieső helyen van, hogy gyakorlatilag elérhetetlen.) Ha majd egyszer a távoli jövőben – ami talán el sem jön – munkahelyet váltok, komoly szempont lesz, hogy közel legyen ehhez az intézményhez, lesz mit bepótolnom.

A dobozos kajákkal természetesen nem ez a mostani az első találkozásom. Volt egy időszak az életemben amikor ilyeneken éltem, de nem csak ebédet hozattam, hanem napi öt étkezésre való ételt, súlyosbítva két liter lúgosító vízzel. Igen, kitalálhatta a kedves olvasó, hogy előfizettem egy ilyen diétás bálnamentesítő étrendre. Ez akkor volt, amikor egy jól sikerült fénykép kedvéért és következtében – amin én nem is látszom – öt hónapig próbálhattam milyen is a távmunka, hiszen úgy eltörtem a lábam, hogy nem hogy az utcára, de a lakásom felső szintjére sem tudtam felmenni (tönkre is ment bele az ülőgarnitúránk vendégágy része, de ez egy másik történet.) Ha elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, soha ne dőlj be ezeknek a csodadiéta reklámoknak. Mert nem elég, hogy nem csak hogy simán gusztustalan, hanem kifejezetten undorító dolgokat kell enned, még tökéletesen haszontalan is, de legalább jó drága. A gusztustalansághoz elég csak azt felelevenítenem, amikor a legelső nap, mind lélekben, mind fizikailag felkészülve vártam az aznapi kaját és megérkezett egy doboz zöld, egyszerre nyúlós és remegős, ízetlen valami, ami a leírás szerint extrém egészséges és valamilyen algából készült – éreztem, hogy valamit nagyon elhibáztam. Annak rendje és módja szerint megettem (leerőszakoltam a torkomon) és hát, a kívánt hatás nem maradt el. Pár perc múlva ugyanis olyan gyorsan mentem két mankóval a wc-re, hogy később – amikor olyan fázisba jutott a regenerációm – a gyógytornász sikítozva tapsolt volna örömében a fürgeségem láttán. Apropó két mankó. Ahogy említettem ez a kényszerű távmunkás időszakom mintegy öt hónapig tartott, augusztus elejétől, január végéig. Az augusztus – nyári szünet lévén – elég gördülékenyen lebonyolódott, nagyon kedves kiszolgálásban volt részem a feleségem és a gyerekeim részéről. A nap úgy indult, hogy reggel kiültem a teraszra, rágyújtottam és valamelyikük hozta a kávét. Utána kibotorkáltam a bejárati ajtóhoz, behoztam a dobozaimat, majd szorgalmasan és gondosan megkapáltam a kertet, elültettem pár növényt, learattam a termést, eladtam a piacon és ezzel el is ment az idő körülbelül kilencig. (Most miért kell ezen meglepődni? Ne mondja nekem senki, hogy soha az életben nem volt rákattanva a Farmville-re…) Eljött a szeptember és addig soha nem tapasztalt problémák jelentkeztek. Ebből elég csak a kora reggelit megosztanom. Tehát szeptember, család az iskolában én otthon maradtam egyedül. Gondoltam: nagy vagyok, erős és önálló, nehogy már ne tudjam megoldani az életemet. Első a kávé a teraszon. Konyhába ki a két mankóval, kávé megfőz, cigi a zsebben, mehetünk a teraszra. Na és ekkor éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Ott álltam két mankóval a kezemben tehetetlenül és néztem a 30 centire előttem a kredencen álló kávéscsészét. Hogy akkor ez most hogyan is lesz? Ha a két kezem kell a mankóhoz, akkor mivel fogom a kávét? Merült fel a kikerülhetetlen kérdés. Erre másnap, 1.0 megoldásként fél literes pillepalackot, harmadnap 2.0-ra upgrade-elve termoszt alkalmaztam. A helyzet így visszatekintve vicces volt, de én akkor ott inkább nem túl őszintén vigyorogni tudtam csak a tehetetlenség miatt.

Már akkor is megtanultam és a mostani rendeléseknél is megerősödött bennem az a tudat, hogy ha jellemezni kell a házhoz szállított dobozos kajákat, akkor az a közös bennük, hogy dobozízük van, és ettől lesz egy idő után utálatos és minden fogás egyforma. Ezt nem tudom jobban megmagyarázni, körülbelül olyan tudás és tapasztalat ez, mint ahogy a konzerv kínai gombának konzerv-, az üvegesnek meg üvegíze van, bár ezt már réges-régóta tudjuk innen: https://www.youtube.com/watch?v=VPYTRDgllNE&t=0m57s Tulajdonképpen ennél sokkal többet nem is tudok erről a témáról mondani – csak talán annyit, hogy ebben a pillanatban még nem utáltam meg a dobozos kaját -, de mennem is kell, mert be kell rántanom a csirkebecsinált levest, amiből majd hétfőn viszek az egyetemista gyerekeimnek. Dobozban.

Für alle Falle hurka…

Pont Németországban vagyok megint, ezúttal az istenien vibráló, de félelmetes, hatalmas, de bejárható, modern, de történelemtisztelő Berlinben. Még sosem voltam itt és még gyakorlatilag nem ettem szinte semmit, szóval eddig még komoly hatásokat nem tett rám a gasztronómia. Biztos a körülöttem – eléggé el nem ítélhető módon – folyton németül beszélők teszik, hogy olyan német kifejezések jutnak eszembe mint a címbeli. Persze a Für alle Falle (bocs itt az a-ra kellene két pötty – umlaut vagy mi – de nem találtam a billentyűzeten momentán) nem hurkával jutott eszembe, hanem Stefanie-val. Für alle Falle Stefanie. Stefanie minden esetre. Volt egy ilyen tévésorozat valamelyik nálunk is fogható (nem felnőtt! mielőtt valaki rosszra gondol) német műholdas adón ment és egy minden lében kanál, nagyon szerethető és agilis ápolónőről szólt aki egy modern és jól szervezett (értsd: irigylendő) kórházban dolgozik. Most megnéztem a wikipédián, 2004-ig játszották és mintegy 328 részt élt meg. (Haha a Szomszédoknak 331 része volt, jessz!!!) Magyarul öreg vagyok na, csak ezt akartam ebből kihozni, pusztán azért mert emlékszem rá. A történet egy szappanoperához méltóan elég egyszerű volt minden epizódban, könnyen össze tudom foglalni: kezdetben minden rendben van, hirtelen baj lesz, majd még nagyobb baj lesz, jön az unszimpatikus ember és elcseszi a megoldást és ettől még-még nagyobb baj lesz, jön a szimpatikus és találékony Stefanie és megoldja klasszul, mindenki örül. Mindemellett a magánéletében hullámhegyek és völgyek váltakoznak.

Nem mellesleg Stefanie akkor jutott eszembe, amikor az Unter den Linden-en currywurstot ettem mustárral, zsemlével és egy korsó hideg berlini sörrel, ami nagyon jól esett a maró szél és a szeptemberi csalóka hideg ellenére. Azt olvastam, hogy ezt a kolbászt nagyon szeretik a berliniek (bár ők, valószínűleg nem ott és nem olyat esznek mint én és még sokszázezer túrista, hanem otthon vagy kicsi de otthonos sörözőkben sütötteket.) A currywurst is a háborúhoz kötődik, mint annyi minden Németországban és a húshiány szülte, hiszen el tudjuk képzelni, hogy miután megérdemelt vereséget szenvedtek híján voltak a 400 grammos Aberdeen Angus steaknek medium-rare -re sütve – lévén, hogy azok a marhák a győztes oldalon álltak. Hála a currywurstnak nem haltak éhen, sőt aránylag tartalmasat ehettek a berliniek. Mondhatnám úgy is, hogy Für alle Falle currywurst. Természetesen én a berlini kolbászt a magyar tudatommal azonnal átváltottam hurkára, mert számomra ez olyan mint a németeknek a híres kolbászuk. Ki ne érezte volna már azt, hogy „úgy ennék valami finomat, mert olyan éhes vagyok”, de nem jut eszébe semmi. Sokszor én is ott állok a hűtő előtt, de nem akad meg semmin a szemem. A kolbász elfogyott, a felvágott másnapos és hűtőízű (ráadásul aznaposan se volt túl jó), a sajt kilóg a papírjából, vagyis már régen kiszáradt, joghurtot meg csak nem eszem már… Kezdem magamat kétségbeesésbe kergetni, hogy úristen, mi lesz most velem. Komolyan szégyenszemre nem fogok enni semmit. Na ne, ez botrány. A hangulatom megy lefelé, a vérnyomásom fölfelé. Nagyon vészjósló és elrettentő forgatókönyvek jönnek a lassan elhomályosuló szemem elé. Például, hogy valóban mégsem eszem, vagy a müzlit szárazon, a sárgarépát pedig magában tömöm magamba. És ekkor mint egy általánosan üdvözítő megoldás, a jóllakottság legkisebb közös többszöröse, az elégedettség csodálatos ígérete formájában jut eszembe, hogy még van a mélyhűtőben egy-két karika hurka, amit most azonnal megsüthetek és megehetek, senki sem akadályozhat meg benne. Ebben a pillanatban mindegy, hogy májas vagy véres vagy zsemlés vagy tudomisén milyen, a hurka az hurka és semmihez sem hasonlítható. Ami közös az előzőekben az az, hogy itt a JÓ hurkáról beszélek, mert sajnos az a helyzet, hogy azt nagyon el is lehet rontani, már úgy értem, hogy a készítésnél, nem a sütésnél. Ha túl sok a rizs és kevés a lényeges összetevő, ha sótlan vagy túl sós, ha a véres túl véres, akkor aztán az őszinte kielégülésből veszedelmes csalódás lesz és átkozzuk a hentest aki ezt a vészt ránk hozta. Hál’Istennek ilyennel ritkán találkozom. A hozzám eljutó hurkák szinte mindegyike csodálatos, és a Sódér skálán minimum nyolcas. (A Sódér skála az azonos nevű hentesüzletről kapta a nevét és ott a tízes a megbízhatóan kiváló minőséget jelenti. A mérnökök és meteorológusok számára jelzem, hogy a Sódér úgynevezett nyitott skála, mint a Richter, mert ahogy nem jelenthetjük ki, hogy a valaha mért erősségű földrengésnél nem lesz még erősebb és pusztítóbb, úgy nagy bátorság kell ahhoz, hogy kijelentsük hogy megtaláltuk a valaha evett legjobb hurkát. Sőt a mi skálánk lefelé is nyitott, hiszen azt sem állíthatjuk, hogy na ennél aztán nincs lejjebb. Mindig van lejjebb és ez akár általában is kijelenthető.) A Sódér hentesnél kapható hurka mindenesetre etalon, így a 10-es értéket kapta, minden mást érdemes ehhez hasonlítani. Nem mondom, hogy életemben nem találkoztam még a skála alsó felén lévő hurkával. Például amíg az újkéri bódéban kapható hármas, addig a szupermarketben kapható vákuumba zsugorított, jó ha egyes. (Igen, ettem ilyet is, kizárólag világnézet szélesítési célzattal és/vagy végső kétségbeesésemben.) A megboldogult legénykoromban kóstolt búzatéri piacon kapható pedig akkor hatos volt, de lehet, hogy ebben az osztályzatban közrejátszik az emlékek megszépülésének jelensége.

Mindezt nem írtam volna le, ha nem volna olyan, ami túlmutat a tízesen is. Ez pedig a Bogi-féle. (Legyen elég ennyi. Aki tudja kiről van szó, az tudja, aki nem, annak ez nem is érdekes információ.) Ajándékba kaptuk nemrég ezt a tételt, és azt kell mondjam, hogy amíg a Sódér hurka a legmesszebb menőkig korrekt, ez viszont olyan amit legszívesebben egy vitrinbe raknál ki, hogy mindig lásd, érezd és újra meg újra elképzelhesd azt az érzést amikor beleharaptál. Az összevont pontszáma 12,8. Hiába no, a házi készítés, mindig minden körülmények között felülmúlja a nagyüzemi gyártást, még akkor is ha az mégoly kicsi is, mint a kedvenc hentesem műhelye. Olyan ez, mint amikor a három jövőbeli gyerek zsigerből megállapítja, hogy Leonida néni mazsolás kuglófja sokkal jobb mint amit eszeveszett hozzáértéssel, végletekig kidolgozott módszerekkel és különlyreges odaadással sütöttek a Holdon a központi konyhában. (Nem, nem ettem túl sokat a hurkából, hogy ilyeneket írok, az említett jelenet a méltán ismert Jóholdat Szíriusz kapitány című ifjúsági regényben van. Van-e aki nem olvasta. Ha esetleg van, az olvassa el most azonnal, jó móka…)

Összefoglalva a hurka nekünk magyaroknak olyan mint a kezdet és a vég, olyan ami minden nehéz gasztronómiai katasztrófahelyzetet megold. Sok más egyszálbélű nép nem is eszik meg sem ilyet, sem hasonlót, talán csak az angolok, de azok meg úgyis összeesznek mindenfélét. Jótanácsként csak annyit mondhatok végezetül, hogy mindenesetre (Für alle Falle – két ponttal a második a-n) mindig legyen otthon hurka, inkább több mint kevesebb…

Ha dödölle van, minden van

Minden nyáron van egy hétvége, amikor mi hatan unokatestvérek (és feleségeink, gyerekeink, üzletfeleink és barátaink) összejövünk egy találkozóra. Ez a hagyomány már sok-sok éve tart és nem unjuk meg, mindannyian úgy gondoljuk, hogy ha van az életben fontos valami, nahát akkor ez az. Ezeket a találkozókat mindig máshol tartjuk, kiszemelünk egy-egy ritkán látott helyet, hogy a kellemes találkozást országismereti továbbképzéssel is összekössük. Voltunk már a Nyírségben, a Hajdúságban, a Dunakanyarban, megnéztük a somogyi dombokat, idén pedig az Őrség került sorra. Általában a találkozók nagy egyetértésben és örömben zajlanak le, mert a ritka viszontlátás minden problémát elhomályosít és esetleges ellentétet elsimít. A sors persze néha próbálkozik, hogy megzavarja ezt az áldásos állapotot, hét éve például azt találta ki, hogy én törjem el a lábamat és a találkozó hétvégéjét töltsem a kórházban és utána még vagy öt hónapig kínlódjak vele. Mondhatom jó vicc volt, de ha lehet mégsem kérnék belőle többet ha nem feltétlenül muszáj. Persze így visszagondolva már nagyon vicces az egész, ekkor született például a mellékelt kép is, amin én nem is látszom, de mégis én vagyok a főszereplő, ugyanis pont azt a pillanatot kapta el az önkioldó, amikor a jobb szárkapocscsontom háromba tört. Remekül megfigyelhetőek a képen a különböző emberi reakciók. Akik közel állnak azok talán a reccsenést is hallják és szörnyülködnek, akik távolabb azok csak az elementáris hanyattesést látják és nem rejtik el arcukról ennek mulatságos mivoltát.

Az idei találkozót előzetesen semmi veszély nem fenyegette. Az persze rossz volt, hogy egyikünk mégsem tudott eljönni munkahelyi kötelezettségei miatt, de hát ez sajnos előfordul. Az Őrséget mindannyian szeretjük, ki többé, ki kevésbé ismeri is és Ádám – aki közöttünk a legnagyobb Őrség-rajongó – egy remek útitervet is összeállított szombatra, hogy azért lássunk is valamit, ne csak sörözzünk és dumáljunk naphosszat. Tehát az előjelek rendben voltak, szállás lefoglalva – és hetekkel előtte lecsekkolva, hogy azért ne legyen meglepetés. Tapasztaltatok már olyat, hogy van két látszólag egymástól független esemény, aminek nagyon is egyértelmű a kapcsolódása, de mégsem veszitek észre azt, pedig ott van az orrotok előtt? Na valahogy így voltam én is most, mert valahogy nem vettem észre a csütörtökön lecsapó évtizedes vihar és másnap 150 kilométerrel arrébb kezdődő találkozó összefüggését és direkt egymásra hatását. Az évtized vihara ugyanis megérkezett Sopronba csütörtök éjjel 137 km/h-s szélsebességgel, és tövestől kicsavart fákkal a nyomában. Amikor ezeket láttam péntek reggel, még mindig nem gondoltam semmi rosszra, vártam a találkozót, vettem sört is. Hanem amikor megérkeztünk Kondorfára és az odavezető utunkat letarolt erdők, félig elvitt háztetők szegélyezték, akkor aztán belém csapott a felismerés, hogy talán valamit vagy nagyon benéztünk, vagy nagyon szerencsétlenek vagyunk, hiszen még az is lehet, hogy a szállásra kinézett fogadónknak nincs is teteje. Egy picit megkönnyebbültem amikor láttam, hogy az épületben nem esett kár, de ez nem sokáig tartott, amikor megtudtam, hogy nemcsak a fogadóban, de az egész faluban, sőt a környéken sincs áram. (Mondjuk ezt nem lett volna olyan nehéz kideriválni, hiszen egy csomó derékba tört oszlopot, a sárga kobakot hátracsapva tanácstalanul fejét vakaró és az égre, de minimum a villanyfa tetejére néző – és gondolom, szitkokat mormoló – áramszolgáltatós dolgozót láttunk előzőleg.) A tulaj azzal fogadott minket, hogy jó hogy jöttünk, tulajdonképpen már vártak minket, de áram nincs és az a hír járja a faluban, hogy hétvégén biztosan nem is lesz, de lehet hogy öt napig sem és jaj, ki fog olvadni a hús. A jókedvünket megtartva mondtuk, hogy az utolsó pont elkerülése érdekében mi a magunk szerény eszközeivel mindent megteszünk (vagyis megesszük), de valahogy nem volt őszinte az erre kapott mosoly. A helyzet pozitív oldalát nézve azt is elmondhatom, hogy a választás abból a szempontból remek volt, hogy a szobákban NEM volt klímaberendezés, hiszen most mennyire bosszantó lenne, hogy áram hiányában kell mellőznünk ezt a lehetőséget.

A helyzet fölött – B terv hiányában – napirendre tértünk és berendezkedtünk az áram és telefon nélküli hétvégére (hiszen a bázisállomások sem működtek, így el voltunk vágva a külvilágtól). Elmentünk a legközelebbi – villannyal megáldott- városba gyertyáért és zacskós jégért (mert a sötétség az elviselhető és áthidalható, de a meleg sör semmiképpen sem elfogadható). Ezt az utat azért is meg kellett tennünk, mert már kezdtünk aggódni Bandi bátyámért és az általa szállított kis csapatért, mert mi úgy tudtuk, hogy délben indultak Pestről, és délután ötkor még sehol sem voltak. Telefon hiányában már kezdtünk rémeket látni, de amikor felhívhattuk őket végre, akkor megtudtuk, hogy semmi különös nem történt, mindössze annyi, hogy útközben átmentek Szlovákiába minőségi sörért és az ott tapasztalt választék fölött érzett örömükben, sőt eufóriájukban nem figyelték az idő múlását és belefeledkeztek a vásárlásba mint maci a málnásba, vagy vasutas a megrepedt falú, bort szállító vasúti kocsiba. Amire mi visszaértünk, mindenki megérkezett és elfogadta az áramnélküliséget, vagyis nagy baj nem történt, senki nem fordult vissza, hogy na itt aztán ilyen körülmények között egy percig nem marad, ehelyett eltelített bennünket a viszontlátás jóleső öröme.

Így megnyugodva lassan az evésre is kellett gondolni A jelek szerint még mindig nem láttuk az összefüggések minden vetületét, így ártatlanul kértük az étlapot, amit kis mosoly kíséretében meg is kaptunk. A mosoly annak szólt, hogy van ugyan sok minden az étlapon, de azok közül nem sok minden jön szóba, mert sütni nem tudnak. A helyzetet leegyszerűsítve azt a tájékoztatást kaptuk, hogy van vargánya- és húsleves, valamint igazi dödölle sertés-, marha- vagy szarvaspörkölttel. Mi ebben megnyugodtunk, simán tudtunk választani. A pörkölt csodálatos volt, a dödölle meg egyenesen mennyei. Az elismerés totálisan egyöntetű volt és ekkor fogalmazódott meg bennünk az a talán kimondatlan mondat, hogy hiába ha nincs áram, ha nem lehet telefonálni vagy fészbúkot csesztetni, ha barátság és dödölle van, akkor minden van. Valószínűleg ennek a hangulatnak és az egyöntetű pozitív hozzáállásnak, kisugárzásnak és hangulatnak volt köszönhető – bár lehet, hogy ebben volt némi része az áramszolgáltató hősies munkatársainak is – még aznap éjfél előtt visszajött az áram, helyreállítva ezzel a civilizáltság érzését. Soha nem éreztünk még ekkora örömet egy spontán kigyulladó lámpa miatt.

A hétvége tortájára a tejszínhabot a szombati Rétesház látogatás tette fel közvetlenül a szalafői skanzen meglátogatása után és a pankaszi haranglábnál tett villámlátogatás előtt, ahol konkrétan fejest ugrottunk a tökös-mákos, almás, és egyéb sütemények kavalkádjába. Ezt az élményt nagyon nem is tudom mihez hasonlítani, folyton csak arra gondoltunk, hogy még-még akarok belőle és a másikból is kérek bármi áron, mindenféle gátlás nélkül ettük el egymás elől a rövid időre magára hagyott réteseket. Ha össze szeretném foglalni, akkor azt mondanám, hogy a dödölle erősíti, a rétes gyengíti az összetartozás érzését, így mindkettő elemi ösztönöket vált ki az emberből. Talán ez így is van jól…

A gasztroélmények slusszpoénja, – ha úgy tetszik, a tejszínhabon az az émelyítően édes koktélcseresznye – az volt, amikor szombat este – miután immár elérhetővé vált minden tétel az étlapon – Bandival sült csülköt rendeltünk (600 gramm fejenként). Ezt meg is kaptuk kis tepsiben, irtó finom szafttal leöntve, pont a megfelelő puhasággal és finom friss kenyérrel. Kóstolgattuk, áradoztunk róla, hogy ez aztán nagyon finom, hogy milyen spécin van elkészítve és valahogy szert kell tennünk a receptre. Ártatlanul meg is kérdeztük a tulajt, hogy elárulná-e a készítés módját. A válasz több volt mint meglepő. (Egyébként a fogadós a hétvége folyamán mutatott néha ilyen anti-vendéglátós, meglepő viselkedési jegyeket attól kezdve, hogy cigivel a szájában szedte le az asztalokat egészen odáig, hogy mikor egymás mellé húztuk az asztalokat, hogy jobban elférjünk akkor egyrészt azt mondta, hogy „ugye majd vissza is rendezitek?!”, sőt másrészt másnap reggelre ki is írta egy cetlire, hogy nem szabad ilyet csinálni. Végül is ez a hozzáállás is inkább volt szórakoztató mint bosszantó.) Szóval nem azt válaszolta kis mosollyal és kacsintással a csülök elkészítését firtató kérdésünkre, hogy 1.) ez szakmai titok, vagy hogy 2.) évszázados recept és meg kell őriznie, ha nem teszi megölik, vagy kevesebb humorérzékkel azt is mondhatta volna, hogy 3.) a felesége csinálja és őt nem engedi be a konyhába. Emberünk angyali őszinteséggel közölte, hogy a közeli Ausztriában veszi légmentesen lefóliázva amit úgy ahogy van be kell tenni a mikróba 5 percre és máris tálalható. Ezen egy picit meglepődtünk és azért megkérdeztük, hogy azt a csodálatos dödöllét azt nem ott szerzi be ugye?! Nem, azt nem, nyugtatott meg bennünket. A csülkön ugyan meglepődtünk, de megállapítottuk, hogy az ENNEK ELLENÉRE is csodálatos és máris elhatároztam, hogy felkutatom hol lehet ilyet kapni a labancoknál. Bandi azért vitt haza kettőt az Őrségből, mintegy hasznos vásárfiaként – biztos ami biztos…

Nyári szünet

Ha nem szakadt volna meg már jó pár éve az uccabálozásaink hagyománya, akkor ilyenkor – vasárnap délután – pont az utolsó fröccsöket innánk, az utolsó cseppeket csavarnánk ki a hétvége második (harmadik?) söröshordójából és elkezdenénk összepakolni az egész hétvégén az utcán szolgáló sörpadokat. Egy szinte megmagyarázhatatlan jó érzés kerítene minket pont most a hatalmába, ami valami fura keveréke a „hurrá túléltük”-nek, a „megúsztuk nagyobb balhé nélkül”-nek és legfőképp a „beszarás, milyen jó kis társaság van itt”-nek. Mondom, ez lenne most, hiszen az uccabálok hivatalos és mindenki által respektált kezdési időpontja az a péntek amikor az iskolának vége van – akkor is, kb. 18 óra – a vége pedig nem meghatározott, de gyakorlatilag vasárnap délután valamikor… Ez lenne – mondom még egyszer – de sajnos az uccabálok sora már jó pár éve megszakadt. Szeretném leírni annak a történetét ami – szerintem – az utolsó volt, még akkor is ha ez után volt is pár próbálkozás, de itt valahogy vége lett. Nyugi, nem lesz szomorú…

Azt már egyszer leírtam – valami palacsintasütés kapcsán -, hogy hogyan is kezdődött az uccabálok története, amit kezdetben „porbafingó”-nak neveztünk, mintegy alcímet és stílust adva a kezdeményezésnek. A név azért lett ez – mint ahogy a hűséges olvasók emlékezhetnek – lakóparkunk építője, bizonyos Sovány Jani – nem épített utat a házaink közé, sok évig csak a port nyeltük és hol sivatagban, hol sártengerben éreztük magunkat. Nem Janikám, a te hanyagságod és inkorrektséged ellenére nem fogjuk magunkat rosszul érezni, és ha már a port kell nyelni miattad, azt egyszer az évben azért tegyük, mert a táncoló lábaink verték fel – mondtuk ezt erős esküvéssel, ahogy az ilyen elhatározásokat mondani szokás.

Aztán jó pár év múlva lett út. Igazi aszfalttal, az autók megállását és parkolását segítő murvás sávval és valódi szegélykővel a szélén. Szóval nemcsak amolyan kisipari, hanem rendes cégek által megépítve, még az obligát és elkerülhetetlen tartozék-kátyúk is belekerültek, csak hogy aki este jön haza az is láthassa, ha napközben esett volna az eső. Az útépítés sokba került, természetesen nagy részét nekünk, lakóknak kellett – ismét – összeadni, de a város is a zsebébe nyúlt, így koprodukcióban valósult meg. Ennek aztán annyira örültünk, hogy mindenki elhívta a barátait, ismerőseit és üzletfeleit, még az akkor regnáló polgármester is eljött, learatni a politikai babérokat az elkészült beruházás miatt. (Az, hogy a legközelebbi választáson mégis elbukott, nem a mi utunk miatt történt az biztos…) Az uccabál évről-évre nagyobb lett, már hivatásos zenész nyomta a mulatóst és búsulóst, egyre többen voltunk, a városban is híre ment, hogy van valahol a város szélén egy vidám társaság, aki minden évben három napig bulizik, még az utcát is lezárják. Természetesen mi is vérszemet kaptunk és egyre nagyobb méretekben és egyre merészebb programokban gondolkodtunk.

A következő év volt az, amikor a rendszer túlnőtte a saját határait és ami – mint később kiderült – az utolsó igazi lett. Vegyük sorra azokat az okokat, amik az utca népe által nagyon nagyra felfújt, de majdnem mindannyiunk által imádott, de legalább respektált rózsaszín lufi kipukkadásához vezettek.

Kezdjük például a résztvevőkkel. Az, hogy előzőleg mindenki elhívta a rokonait, barátait, kollégáit és üzletfeleit még rendben volt. Az is oké, hogy a Polgármesteri Hivatal dolgozói is nagy számban részt vettek az eseményen, hiszen egyrészt Ők az utunk elkészültében el nem évülő érdemeket szereztek, másrészt pedig – szabálykövető társaságként – mindig kértünk engedélyt tőlük az uccabál megtartására, amit persze örömmel meg is adtak és egyben ezt az egyszerű gesztust meghívásként értelmezték. Az azért később már kicsiny túlzásnak bizonyult, hogy egyikünk kihasználva újságírói összeköttetéseit a megyei napilapban is megjelentetett egy rövid beharangozót szerveződő eseményünkről.

Az uccabálok nagyon fontos eleme volt az úgynevezett főzőverseny. Ma már nem tudom miért hívtuk így, mert sem értékelés, sem díjkiosztás nem volt, hanem ez a program annyiban nyilvánult meg, hogy az út melletti füvön (semmiképp sem az aszfalton) 4-5 bográcsban rotyogott az étel a lecsótól a marhapörköltön át a halászléig. Bárki ehetett belőle, fényes, a füsttől kicsit könnybe lábadt szemmel néztük, ahogy nagyjából fél óra alatt elfogy minden. Az ételek között volt egy különszám is, az egyik szomszéd minden alkalommal úgynevezett „prágai kóbászt” sütött grillen. Azért neveztük így, mert az egyik prágai uccakirándulás alkalmával megállapítottuk, hogy a Vencel téren kapható sültkolbász semmihez sem hasonlítható és remekül harmonizál az ott kapható sörrel, vagyis közfelkiáltással a kedvencünkké emeltük. Egyszer ez a szomszéd lelkendezve újságolta, hogy talált egy kolbászt – már nem tudom melyik húsüzem terméke volt -, ami tök olyan mint a prágai, csak az alakja, a színe meg az íze más. Ezen felismerésen felbuzdulva Ő ezt a kolbászt sütötte, izzadva, de fáradhatatlanul. Azt, hogy kicsit már túl nagy a lufi, akkor éreztük meg, amikor ezen szorgos szomszédunk kislánya meg szerette volna előzni a prágai kóbászért sorban állókat, hogy az apukája adjon már neki egyet soron kívül, mert éhes. Erre a sorban állók egyszerűen és rövid úton rendre utasították, mondván, hogy ők is sorban állnak és kislány létére azért lesz olyan rendes és jól nevelt, hogy kivárja a sorát az egyébként mindenféle ellenszolgáltatás nélkül osztogatott kolbászért. Még szerencse, hogy pont arra járt az egyik szomszéd és helyre tette a tömeget, hogy tudják pontosan mi a helyzet és előre vitte a kislányt, amit az emberek egy pisszenés nélkül vettek tudomásul.

Az italokat – hagyományosan – úgy intéztük, hogy közösen vettünk 1-2 hordó sört, a többit – bort és egyebeket – összehordták a vendégek. Érdekes módon ebből probléma sohasem volt, a sörcsap mellé kitettünk egy papírdobozt, amire ráírtuk, hogy „becsületkassza” és aki csapolt a sörből és szükségét érezte az dobott bele valamennyit. Ez annyira jól szokott sikerülni, hogy szombat reggel mindig futotta belőle egy további hordóra, aminek meg az lett a következménye, hogy – ha nem is újrakezdődött – de tovább folytatódott az uccabál hétvége.

Azt gondolom, hogy ahol igazán túllőttünk a célon azok a programok voltak. Az első néhány évben kitettük a kerítésoszlopra a hifi torony hangfalát és ez szolgáltatta a zenét – saját keverésben. Természetesen sokszor összevesztünk ezen és bíráltuk egymás zenei műveltségét és ízlését. Igazán nagy probléma ebből soha nem volt, végül mindig megtaláltuk azt a pár számot, amire jól lehet rúgni a port és soha nem maradt el éjféltájban Tom Jones örökbecsű száma a Sexbomb sem, aminek különleges jelentősége volt akkor és van azóta is, de ezt nem szeretném részletezni, mert rám nézve némileg kompromittáló, ha érti a kedves olvasó mire gondolok. (Bár ne tagadjuk, hogy ebben is volt fejlődés, hiszen kisvártatva a Sexbomb mellett kötelező elemként megjelent az azóta megboldogult Joe Cocker „You Can Leave Your Hat On”-ja is.) A következő években már hivatásos zenész szolgáltatta a mulatóst mindannyiunk örömére.

Ezen a bizonyos utolsó uccabálon már késő délután – amikor még javában tartott a főzés – elkezdtek gyülekezni a baljós jelek. A városban ugyanis valami nyári rendezvénysorozat indult és a megnyitó egyik eleme a városi fúvószenekar előadása volt, amelynek jó pár tagja kapcsolatban volt valakivel közülünk is. Én nem láttam, csak hallottam, hogy amikor a hivatalos ünnepségen végzett a zenekar, akkor a tamburmajor határozott intésére és útmutatásával – bármilyen ütemkiesés nélkül – nyílegyenesen a mi utcánk felé vették az irányt. Mi pedig egyszerűen nem hittünk a szemünknek, amikor megjelentek a lenyugvó nap sugarában, szép rendezett sorokban és valami ismert indulót játszottak a köz épülésére, körülbelül úgy, mint az a bizonyos láthatatlan légió a sivatagban. Ekkor volt az is, hogy az akkor még nem annyira ismert Strokes ütőegyüttes lenyomott egy félórás showt csak nekünk. Az i-re a pont és a megalomániánk legékesebb bizonyítéka azonban mégiscsak az volt, hogy elhívtuk az akkor városszerte legismertebb bulizenekart mind a hat vagy hét tagjával professzionális felszerelésével és még profibb műsorával. Talán itt követtük el a legnagyobb hibát.

Arra a hírre ugyanis, hogy ők itt lesznek, szinte dőlt a nép hozzánk és az egymást ismerők igazi kisebbségben maradtak, mi pedig nem nagyon tudtuk kontrollálni a helyzetet. Csak a vak- és a részeg emberek szerencséjének köszönhető, hogy nagyobb baj nem történt. A sok ismeretlen a lakásainkba járt be WC-re – mert más lehetőségről nem gondoskodtunk – itta a sört a hordóból, ette a prágai kóbászt, táncolt az általunk hívott zenekar számaira, mi meg csak néztük a tömeget és örültünk neki, sőt büszkék voltunk rá hogy „látjátok, ezt mind mi hoztuk össze!”. Mindezek ellenére nem tűnt el semmi, nem tört össze semmi fontos, csak az egyik garázsból tűnt el a tulajdonosa majdnem teljes pálinkakészlete, de Ő sem volt biztos benne, hogy nem Ő kínálgatta el nagy örömében és az emberiség iránt érzett egyetemes szeretetében.

Másnap aztán kijózanodtunk és elemeztük a helyzetet. Ittunk arra, hogy nem lett nagyobb baj, megcsináltuk az egyik fimben emlegetett és régóta tervezett egy négyzetméter fröccsöt (apropó, akarja tudni a kedves olvasó, hogy kétdecis műanyag poharakból összerakva hány kisfröccs fér egy négyzetméterbe? Elárulom: 168. Bár jól és macsósan hangzik, de mégsem ajánlom senkinek, hogy ezt elkészítse több okból sem: egyrészt majdnem tizenhét liter bor és ugyanennyi szóda kell hozzá, így mire az utolsó is elkészül – és mondjuk le lehet fényképezni a kész terítéket – az elsők már rég megmelegedtek, a szódából pedig elillant a szénsav, bármennyire is gyorsan dolgozunk, másrészt pedig ez akkora mennyiség, hogy egyszerre azért még nekünk is sok. Sokkal jobb a frissen készült, úgynevezett hamvas fröccsike.)

A helyzet elemzésével arra jutottunk, hogy két út áll előttünk. Vagy abbahagyjuk az egészet, vagy átmegyünk profiba, hozunk biztonsági őröket, toi-toi wc-ket és szedünk belépőt a költségek fedezésére. Mivel ezt nem tudtuk felvállalni, ezért abban maradtunk, hogy visszatérünk a gyökerekhez és a következő években csak magunk leszünk. Ha őszinte akarok lenni, már akkor éreztük – bevallani ugyan nem akartuk magunknak – hogy itt a vége, ha nem tudunk nagyobbat csinálni, akkor nem kell erőltetni. Az uccabálok végéhez az is hozzájárult, hogy a következő egy-két évben az időjárás sem kedvezett, többen el is költöztek az utcából, a gyerekeink is felnőttek (vagyis a tanév utolsó napja már nem volt olyan nagy jelentőségű) így aztán ez a hagyomány véget ért. Ezt persze lehet sajnálni, de olyan nagyon jó visszaemlékezni és tudni azt, hogy volt egyszer egy tulajdonképpen véletlenül összeverődött társaság, akik ilyen dolgokat éltek meg együtt és hogy én is benne lehettem…

A hentesem

Azt nem lehet rám mondani, hogy ne érezném a globalizációt. Abban az időszakban amikor egymás után nőttek ki a földből a még többnyire ma is funkcionáló hipermarketek, én úgy vártam azt hogy a mi városunkban is megnyíljon az első ilyen, mint legalábbis a karácsonyt gyerekkoromban. Nagy-nagy árubőség, szuper cuccok, minden egy helyen, halk zene, nyáron klimatizálás, télen kellemes meleg. (Tényleg Ti észrevettétek már a Nagy Hipermarket Időjárási Paradoxont? Az miért van, ha télen bemegyünk a boltba vásárolni, mi meleg kabátban, sapkában, sálban vagyunk és maximum a fejfedőnket vesszük le – már ha egyáltalán hordunk ilyet -, de azt is leginkább csak az udvariasság okán. Ezzel szemben az eladók egy szál ingben, legfeljebb egy pulcsiban vannak egész nap. Hogyhogy nincs melegünk nekünk vagy miért nem fáznak ők? Lehet, hogy felvételi követelmény a közepesnél jobb hőháztartás?) Az utcánkban legendás volt, hogy akár naponta többször is képes voltam elmenni a Tescoba és még élveztem is. A végkifejlet az volt amikor még a jelmezbálon is Tescos nejlonzacskónak öltöztem, hál’Istennek erről fénykép vagy más felvétel nem maradt. A rajongásom odáig terjedt, hogy betéve tudtam a piros-kék-fehér óriás alaprajzát és nagy vonalakban a főbb beszállítókat is, az eladók, árufeltöltők pedig cinkosan csippentettek a szemükkel amikor megláttak. Látásból már ismertem a hús és csemegepultban dolgozókat, sőt azt is elértem, hogy amikor egyszer kértem valamilyen a szemem előtt és az üvegen túl lévő felvágottból húsz dekát, akkor az eladó sokat mondóan közölte, hogy sajnos az pont elfogyott. Már majdnem elkezdtem, oktatni, hogy de hát itt van basszus, hiszen látom magam előtt, ne csinálja már velem. Mondom, már majdnem elkezdtem a beszólást, amikor nagy nehezen leesett, hogy az az áru nincs olyan állapotban, hogy nekem eladnák, ezt próbálta jelezni a szerencsétlen eladó. És itt a „nekem”-en van a hangsúly, mert a mögöttem álló, a Tescoban bizonyára sokkal ritkábban megforduló kolléga simán kapott belőle. Nem látásból, hanem tapasztalatból ismertem szinte az összes felvágottat, virslit, kolbászt és egyebeket. Azt is be kell valljam, hogy még szerettem is némelyiket.

Persze tudjuk, hogy minden nézőpont kérdése. Ez ilyen filozófiai kategória, illetve az is ismert mindannyiunk számára, hogy amit nem ismerünk az után nem is vágyakozunk. Amíg nem kóstoljuk meg egy fine dining étterem degusztációs menüjét, addig tökéletesen elképzelhetetlen számunkra milyen is az. Ha pedig túl vagyunk ezen az első élményen, akkor időről időre újabb és újabb helyeket kell kipróbálnunk, egyszerűen mert erre érzünk késztetést. Természetesen erre a gerjedelemre és vágyakozásra erős negatív hatással van az ilyen helyek árszínvonala, sőt akár teljesen ki is olthatják azt. Ez mindegy, ettől még a hatás letagadhatatlan.

Történt egyszer, hogy nyílt Sopronban egy hentesüzlet, amelyről elkezdtek legendák keringeni a városban, hogy mennyire jó és nagy választékkal bír. Nem tagadom le, hogy némi ellenérzéssel mentem el oda, mert ugyan mit nyújthat egy ilyen világvégi hely egy fényes és színes hipermarkettel szemben. Itt álljunk meg egy pillanatra. Én egyáltalán nem ahhoz a generációhoz tartozom, akik még gyerekkorukban disznót öltek és az abból készült dolgokat ették egész évben. Én a működő szocializmusban nőttem fel, amikor a városi ember elment az ABC-be ha valamihez hozzá akart jutni és azt ette amit ott kapott. Nekem nem voltak meg azok az élmények, amikor a nagymama meg a nagypapa a saját maga által töltött kolbászt sütötte meg a zöldbabfőzelékhez feltétként, egyrészt mert a nagyapáimat sajnos nem is ismertem, – legalábbis nincsenek élményeim róluk – másrészt mert a nagymamáim is ugyanúgy a lakótelepi boltban vásároltak mint mi. Nekem a sonka szóra az úgynevezett gépsonka ugrott be, a kolbász pedig a lecsókolbász, szerencsésebb esetben a gyulai volt.

Szóval megnyílt a Sódér nevű hentes a város egy félreeső utcájában. Amikor végre rászántam magam és elmentem megnézni, csak kellemes csalódások értek. Tisztaság, kedves kiszolgáló nénik és a húsvágó tőke mellett közvetlenül egy kártyaolvasó terminál – merthogy azért is jók a hiperek, mert mindegyikben lehet kártyával fizetni, ugyanis utálok magammal készpénzt hordani. Na mondom eddig hármasról indulunk te hentes. Kértem, pár féle felvágottat, virslit, disznósajtot, ezt-azt csak a próba kedvéért. Az illatok sokat ígértek, szerettem volna már nagyon megkóstolni. És hát kérem nincs mit tagadni ez volt az én damaszkuszi utam. Itt váltam Saulusból Paulussá, vagyis itt fordultam el szinte végleg a hipermarketek csemegepultjától és fordultam a kis hentesek áruval megrakott hűtői felé. Azóta, hogy megismertem ezt a számomra új világot, szinte késztetést érzek újabb és újabb kicsi családi húsboltokat megismerésni. A Sódér disznósajtból hiányoznak azok a bizonyos azonosíthatatlan és kétes eredetű darabok, a tőkehús friss és pont kellően zsíros, és hát ott a parizer. A parizerről érdemes megemlékezni egy kicsit hosszabban is. A hiperben kapható ilyen áru az szerintem zsírból, húsléből és fűrészporból van összegyúrva, természetellenes aromákkal és színezékekkel. Az íze is pont ilyen. A hentesnél kaphatón érezni a hús ízét, (bár az összes összetevőre azért itt sem vagyok kíváncsi). Ami a legérdekesebb az az, hogy nagyon hasonlít ahhoz, amit a gyerekkoromban a lakótelepi ABC-ben lehetett kapni. Ennek két oka lehet: vagy akkoriban tisztességes helyről érkezett a húsáru még az ilyen boltokba is, vagy egyszerűen már megszépültek az emlékeim. Valószínűleg egyébként mindkettő igaz.

Itt a bálnán sok szövegben emlegettem már az ütemérzék fontosságát, onnantól kezdve, hogy például egy svédasztalhoz a profi pont akkor érkezik, amikor kicserélik a rántott húsos tálat egy frissre, egész odáig, hogy a pincér megfelelő ütemben kínál meg valami olyannal ami pont ott és akkor a fejedben jár. Sosem gondoltam volna, hogy még ez is eszembe jut a hentes kapcsán. Magyarázatképpen nézzük meg, hogyan is zajlak a vásárlás a hentesemnél. Belépsz, köszönsz. Hangosan. Visszaköszönnek, megjelenik a megismerés fénye a kiszolgáló nénik szemében. Beállsz a sorba, közben megnézed mit vennél. Először némi szárnyas – csak a választék miatt -, utána a marha – sokkal szebb mint a Tescoban, de persze nem olcsóbb -, majd a sertés alkatrészek a karajtól a csülökig. A tőkehúsok után szalonna, kolbász, virsli, húskenyér, majd a kanyar után a felvágottak és egyéb töltelékáruk. Dönteni van időd, mert sokan állnak előtted. Az agyad pörög a döntésen, de valahol hátul megjelenik az is, hogy talán ezúttal megúszod. Megúszod az elcsábulást a sült húsok felé. Van ugyanis egy pici és e pillanatban üres pultocska a virslik és a felvágottak között, ahol sokszor ott van maga a csábítás, a kihagyhatatlan vonzalom, a megkerülhetetlen kihívás a sült császár, a sült csülök, néha tarja is. Megoldhatatlan feladat elmenni mellette anélkül, hogy legalább egy vékony, alig 5-10 centis (mármint ilyen vastag, nem ilyen hosszú) szeletet ne kérnél belőle. Az illata az ami ezt nem engedi meg. De most nincs még ott. Kéred amiért jöttél, és azt hiszed ezúttal nem kell venned a még forró sültből. Ám amikor odaérsz a csábítás e pici pultjához, nyílik az ajtó és maga főnök hozza ki a még gőzölgő csontozott csülköt és aranyszínűre sült isteni ropogós bőrrel fedett császárhúst a két kezében. Pont amikor odaérsz. Hát mi ez ha nem ütemérzék?

Tűz és rántotta

Ez a gyönyörű tavaszi nap, amelyre ma ébredtünk – fogalmam sincs miért – nosztalgikus gondolatokat hozott elő belőlem. Biztos része volt ebben annak is, hogy ma én voltam soros az ebédfőzésben és már napokkal ezelőtt eldöntöttem, hogy ma ilyen igazi retró kaja lesz, húsleves, rántott hús és társai. Ha már retró, legyen igazi: a rántott hús minden gyerek kedvenceként ismert a csirkecombból lesz. Ez örök favorit, „nyeles” hús, vagy ahogy a gyerekeim mondták pár évesen: „pipicombpisztoly”. Isten látja lelkemet, én vérbeli és megátalkodott pacifistának szántam mindegyiket, hogy hol csúszhatott félre mindez, ma már nem tudnám megmondani. Akár nyeles, akár nem, a csirkecomb rántva talán az egyik legjobb kaja ami a vasárnapi asztalon elképzelhető, de mindannyian tudjuk, hogy van a kulturált és egyértelmű tányér-kés-villa segítségével való elfogyasztáson kívül még egy remek felhasználási módja. A maradék csirkecombokat ugyanis csak úgy ki lehet kapni a tálból és mintegy mellékesen – bármilyen előkészület nélkül – befalni. Az sem baj ha már régen kihűlt, vagy nincs hozzá köret. A lényeg a még ropogós panír, és alatta csodálatos a szánkba készülő hús, amely ma még egy fokhagymás előkészítést is kapott a normál fűszerezésen kívül. Egy szó mint száz, a mai ebéd eszembe juttatta azokat az időket, amikor általános iskolásan először próbáltam ki magam a konyhában. Erre aztán elég sok lehetőség volt, mert mi még ilyen váltott műszakú iskolába jártunk (egy hét délelőtt, egy hét délután), amelynek megvoltak az előnyei, de még inkább a hátrányai. Amikor még olyan kicsi voltam, hogy nem lehetett otthon hagyni egyedül, akkor korán reggel át kellett buszozni anyámmal a városon a nagyanyámhoz, ami nemcsak nullára csökkentette a reggeli lustálkodás esélyét, de azt is előrevetítette, hogy pár óra múlva ugyanezt az utat újra meg kell tenni visszafelé, pedig ekkor még meglehetősen utáltam a buszok gázolajszagát. (Ez később megváltozott, de ez nem ide tartozik…) Nagyanyámnál meg annyira nem szerettem lenni, mert ő aztán bevasalta a házi feladatot, sőt még a tanult, de sosem használt tanítói képesítése is rendre előjött belőle, így aztán különböző általa érdekesnek és hasznosnak talált külön feladatokkal is szórakoztatott. Nem mehetek el szó nélkül nagyanyám almás pitéje mellett, mert ez tudta csak ellensúlyozni a feladatok által okozott kellemetlenségeket. Később – amikor érdemesnek találtattam a délelőtti otthon tartózkodásra egyedül – a délutános hetek egycsapásra előnyössé változtak. Össze lehetett járni délelőttönként a haverokkal, osztálytársakkal, mondván, hogy majd közösen megcsináljuk a házit. Ezekből az órákból – legalábbis az általános iskolás évek vége felé – dohányfüstbe vesző Rolling Stones, Uriah Heep és hasonló zenék bakelitlemezekről való bőgetése kerekedett általában, majd persze lázas körmölés később a szünetekben. Úgy általában a délutános műszak nem aratott osztatlan sikert még a tanárok körében sem, legendás esemény volt, amikor egyikük azzal a kiabálással rohant végig a folyosón, hogy tüzes vassal kéne kiégetni a p… annak, aki kitalálta ezt a k… délutános hetet. Ezzel az olyan nagyon nem cizellált mondattal a többi tanár ha nem is tevőleg, de csendesen mind egyetértett.

Tulajdonképpen, ha nem lett volna a délutános hét, lehet, hogy soha nem keveredek a konyha közelébe. Tudvalévő ugyanis, hogy egy iskolás gyerek számára bármi érdekesebb és fontosabb mint a szülei által kötelezően előírt tanulás. Egyik alkalommal arra az elhatározásra jutottam, hogy mielőtt nekiállnék a leckének, csinálok valami reggelit, hiszen azért azt senki sem várhatja el, hogy üres hassal vágjak neki a fizikának. Kinyitva a hűtőt, azonnal egyértelmű lett, hogy itt tojásrántotta készítés lesz, főleg hogy a tojáson kívül még találtam egy szép darab császárszalonnát is. Egy megerőltető és mind szellemileg, mind fizikailag kimerítő fizikatanulás előtt az embernek szüksége van a megfelelő táplálékbevitelre, így ki is készítettem két ujjnyi vastag szelet szalonnát és vagy öt tojást. Nem, nem készültem a fizikalecke után leszaladni a ház elé és lekaszálni a lakótelep zöldterületein a füvet, mintegy 4 hektáron, csak azt vettem figyelembe, hogy a serdülő szervezetemet semmiképp sem szabad megakasztani a majdan elindításra kerülő táplálékbevitelben. Szóval biztosra mentem. Elővettem azt a serpenyőt, amelyben anyámat láttam rántottát sütni, majd a szalonnát kellő módon előkészítve – beirdalva – beletettem és először lassan, megfontoltan, kis lángon kezdtem el pirítani. Miután kiolvadt egy kis zsír, vérszemet kaptam és elhatároztam, hogy rendesen kisütöm a szalonnát. A lelki szemeim előtt már láttam a kellően ropogós, de semmiképp sem kemény darabokat előbukkanni a tojások közül. Jól feltekertem hát a lángot, gondoltam gyorsítanék egy kicsit a műveleten. Ez a mozdulat olyannyira jól sikerült, hogy a láng már túlért a serpenyő szélén, aminek az lett a vége, hogy a kiolvadt zsír meggyulladt. Álljunk meg itt egy pillanatra. Képzeljük el, hogy ott állunk a konyhában tizenévesen, pubertástól sújtva, tök egyedül, először bontogatva a főzés magaslatai felé a szárnyainkat és előttünk egy lángoló serpenyő. Az az állapot amibe ilyenkor kerülünk tízből kilencszer, az nem más, mint a pánik. Lepereg a szemünk előtt anyánk rosszallása a tönkretett serpenyő miatt, illetve apánk reménybeli aggódó arckifejezése és megkönnyebbülése, hogy nem történt nagyobb baj. Ebben a helyzetben egyáltalán nem csoda, hogy amikor eljutunk addig, hogy itt most tüzet kell oltani, akkor pánik következtében nem úgy döntünk, hogy az egész serpenyőt egy mozdulattal betesszük a rozsdamentes acélból készült mosogatóba, vagy egyszerűen lekapcsoljuk a gázt és hagyjuk elaludni a lángot, hanem engedünk egy pohár hideg vizet és megfelelően távolról belelöttyintjük a lángoló zsír közepébe. Mondom, ezt a műveletsort a pánik szülte és így nem volt idő a következmények végiggondolására és józan elemzésére. A következő esemény ugyanis az lett, hogy a serpenyő körüli pár négyzetméteres környezetben lángoló zsírcseppek és szalonnadarabok repültek szerteszét, amely jelenség kísértetiesen hasonlított egy tűzijátékra, illetve egy augusztusi meteoresőre. A probléma igazán az volt, hogy míg a tűzijáték és a meteoreső rendszerint ártatlan és csak esztétikai értéke van, ez a tűzrobbanás a konyhában nagyobb gondot okozott. A tűzcseppek landoltak ugyanis a kredencen és a linóleumos padlón, igaz ezeket könnyen lehetett hatástalanítani konyharuhával és a papucsom talpával. A műanyag padlón persze jól látható foltok keletkeztek, de a későbbiekben ezeket firtató kérdésekre készen voltam legalább öt válasszal. A leginkább aggodalomra okot adó esemény az volt, hogy az egyik ilyen kis lángoló renitens repülő darabka megátalkodott módon pont a függönyön landolt. A függöny szerencsére nem nejlonból, hanem valami vászon anyagból volt, így nem kellett testközelből végignéznem azt a minden tűzmegelőzési oktatófilmben előforduló képsort, amikor a tűz egy pillanat alatt végigszalad a műanyagon, meggyútja a karnist, az ablakot és mindent ami körülötte van. A következő képen már csak a lakás üszkös, kiégett nyomai felett búslakodó tűzoltótiszt jeges, egyszersmind jól-vigyázzon-mindenki-a-rántottakészítéssel tanácsát sugárzó tekintetét láthatjuk. A függönyt néhány jól irányzott konyharuha ütéssel eloltottam, a használhatatlanra égett serpenyőt beletettem végre a mosogatóba, kentem egy vajas kenyeret majd a fizika lecke precíz elkészítése után elindultam az iskolába. Mivel nagyobb baj ilyenformán valóban nem történt, nem is gondoltam különösebb következményekre. Ennek ellenére este hazaérve azonnal éreztem, hogy valami feszültség van a levegőben, nem volt nagy művészet összekapcsolni ezt a reggeli alakításommal. Anyám mintegy mellékesen – de eltéveszthetetlen éllel a hangjában – megkérdezte, hogy mi történt a serpenyővel és vajon miért is van kormos szélű tenyérnyi lyuk a függönyön. Én azonnal éreztem, hogy itt nincs mit kertelni, el kell mondanom az igazságot. Mindössze a tűzbe loccsantott vizet hagytam ki, mert azt így 10-12 óra elteltével igazi nagy és megmagyarázhatatlan hülyeségnek gondoltam már én is. Elmondtam a szalonnát, a nagy lángot és hogy egyszer csak lángra lobbant ez egész és nem csináltam semmit csak beledobtam a mosogatóba, miután elzártam a gázt, és hogy maga a serpenyőben keletkezett láng az, amely a látható pusztítást okozta. Mivel valóban nagyobb baj nem történt, rövidesen napirendre is tértünk az események fölött, de azért apám – miután végighallgatta a történetet és az indokoltnál mintha jobban örült volna annak, hogy minden és mindenki épségben van – azért a maga diplomatikus módjántudtomra adta, hogy ő pontosan tudja mi történt valójában. Csak annyit mondott, hogy micsoda szerencse, hogy nem öntöttem a lángoló zsírra vizet…