Magánélmények – Oldal 4 – Grönlandi Bálna

Pörkölt, mics és barátság

Ezt a posztot a bukaresti nemzetközi repülőtéren írom. Ennek a szöveg szempontjából persze semmi jelentősége nincs, legfeljebb akkor találhatunk valamit mégis, ha ezt a tényt összevetjük azzal, hogy a múlt heti rendes vasárnapi poszt elmaradt. Ha ennek az okát szeretném felfedni, akkor viszont már közeledünk a mai témánkhoz, ami ezúttal nem más mint a pörkölt. Természetesen a pörkölt önmagában nem kellene, hogy több mint két napos csúszást okozzon a Bálna életében mintegy megzavarva a jól beállt bioritmusát, de ha azt is megemlítem, hogy a szombati pörköltfőzésnek volt mintegy 22 tanúja és elszenvedője; és ha ebbe a ténybe egy kicsit bele is gondolunk, akkor mindjárt megbocsáthatjuk a késést. Maradjunk abban, hogy nem voltam alkalmas egészen az írásra.

A velem együtt 23 ember közül 7-tel majdnem pontosan 30 éve ismerjük egymást, ugyanis együtt jártunk főiskolára. A többiek feleségek, vadfeleségek, vagy gyerekek. (Ha valaki nem tudná, a vad előtag az élettársi kapcsolat vagy a „csak úgy” együttélés népi nyelvi jelzése. Ennek megfelelően van természetesen vadanyós és vadapós, talán vadsógor meg vadsógornő is, csak egyvalami nincs: vadgyerek, mert az mindig édes, ugyanolyan édes, mint nem vad változatban. Hát nem fura?) Nem tudom pontosan mi az oka annak, hogy ez a kapcsolat – ami sokak szerint szinte csodaszámba megy, de mindenképpen irigylendő példa – ilyen hosszú ideje tart és nem akar kifáradni. Lehet, hogy a különleges és sokáig közösen szívott győri levegő, vagy Barnabás barátom gitárjátéka és sokat látott librettója (sokunk által kézzel írott dalgyűjtemény), amiből – bizonyos alkoholszint felett – menetrend- és természeti csapásszerűen énekelni, mit énekelni, vornyíkolni (copyright) szoktunk. Az is lehet, hogy csak puszta szerencse, hogy pont ezt a nyolc-tíz embert sodorta egymás mellé a sors. (Vannak páran ebből a csapatból, akik sajnos nem tudtak részt venni a legutóbbi hétvégi összejövetelen, de semmiképp sem szeretnék róluk megfeledkezni.) Ha jellemezni akarnám magunkat, akkor talán az a leginkább árulkodó dolog, hogy én mindig azt érzem az újabb és újabb találkozásokkor, mintha minden zökkenő és megbicsaklás nélkül ugyanott folytatnánk, ahol legutóbb abbahagytuk. Ismerjük és tiszteletben tartjuk egymás rigolyáit és érzékeny pontjait és egyáltalán nem érezzük, hogy bármit is takargatnunk kellene egymás előtt, legyen az családi probléma vagy testi nyavalya.

Jó ideje már az összejövetelek alkalmával egy vagy több főzésre-sütésre is sor kerül, lehetőleg bográcsban, vagy hagyományos grillen. Ezeket általában, – de nem kizárólag – én szoktam elkövetni. Ez és az ehhez kapcsolódó a rituálé (bevásárlás, mosogatás stb.) szinte már hozzátartozik az alkalmakhoz, majdnem ugyanúgy mint a már emlegetett vornyíkolás (copyright). A repertoár sem dalokban sem ételekben nem túl változatos, az énekek legnagyobb része magyar nóta-Illés/Bródy/Koncz Zsuzsa-István a Király terítékből kerül ki, míg az ételek között a pörkölt, a gulyás és a grillezés viszi a prímet, csak néha kacsintunk ki a Pál utcai Fiúk/Kiscsillag, illetve halászlé vagy a raguleves irányába. A közös főzés csak akkor marad el, ha az időjárás nem engedi, vagy ha olyan speciális és kifogástalan ellátás tartozik a szálláshoz mint az egyik bejáratott kedvenc helyünkön az Őrségben (de erről majd máskor…).

Ha már éppen Romániában kell dekkolnom a bécsi gépre várva, akkor elmondom at is, hogy egyszer láttam valami műsort a tévében, ami az itt jellegzetes, darált húsból készülő ételről a micsről szólt (a balkánon hasonló még a csevap például csak persze teljesen más…). Egyik alkalommal –pár éve – kitaláltam, hogy süssünk micset. Ez jó terv volt, de az elhatározáson kívül semmi nem volt hozzá, például az a két apró információmorzsa hiányzott, hogy hogyan kell csinálni és hogy miből. Köszönhetően Dezső barátom nemzetközi karrierjének, volt lehetőségünk felhívni egy autentikus romániai kollégát, hogy megkérdezzük, hogyan is kell ezt az ételt csinálni. Ő azt mondta, hogy ennél szinte semmi sem egyszerűbb, be kell menni a boltba, ott kell venni micshúst és ha nincs gyárilag kicsi kolbász képére formázva akkor ezt kell tenni vele, majd megsütni és kész. Köszöntük a jó tanácsot, majd realizáltuk, hogy a legközelebbi micshúst is áruló üzlet mintegy 600 kilométerre lehet, letettünk erről a megoldásról. Sokkal jobbnak látszott az, ha keresünk egy receptet az interneten és azt követjük a tevékenységünkben. Természetesen ehhez a szükség volt arra, hogy a szellemi frissességünket folyamatosan alkohollal támogassuk, de szerencsére maradt olyan közöttünk, aki képes volt még vezetni, hiszen a következő programpont a bevásárlás volt. Ezt az akadályt is vettük, el is készült a mics, mindenki megnyalta az ujját utána, sajnos én a végeredményről nem tudok beszámolni, mert az én esetemben a szellemi olajozás olyan jól sikerült, hogy egy idő után el is merült az olajban, így – mintegy pánikreakcióként – sajnálatosan törölte az emlékeket.

Az legutóbbi hétvégén viszont nem micset, hanem marhapörköltet csináltunk. Ez remek étel, az elkészítése is könnyű nem kell hozzá sok minden, a legfontosabb a jó alapanyag, a bizalom és a türelem. A türelem ahhoz kell, hogy kivárjuk azt a minimálisan 3-4 órát amíg elkészül, a bizalom pedig ahhoz, hogy bízzunk a húsban, az edényben, a tűzben és magunkban, hogy bármennyire is szeretnénk biztosra menni de nem teszünk vizet sem alá, sem fölé semmilyen formában. Ez a kérdés rendre felmerül, mert az a tévhit uralkodott el a többekben, hogy a főzés közben elfogyasztott alkohol és az étel odakozmálása előfordulásának valószínűsége egyenes arányban van egymással. Bátran higgye el nekem mindenki, hogy ha vizet teszünk a pörköltbe, akkor egyrészt a hús főtt hús lesz és nem pörkölt másrészt meg olyan lesz mint a szivacs. Ha folyadékot szeretnénk mindenképpen adni hozzá, akkor az legfeljebb jobbféle vörösbor lehet, de az is csak a folyamat vége felé. Tibor barátom például úgy is tud pörköltet készíteni, hogy hidegen és nyersen (!) beteszi a bográcsba alulra a zsírt, rá a hagymát, a húst, a fűszereket és minden más hozzávalót, fedőt tesz rá, majd felteszi a tűzre és 3 óráig le meg sem nézi, viszont folyamatosan rázza, nem keveri, mint az a bizonyos Bond. James Bond. Természetesen ehhez nagyfokú precizitás és gyakorlat kell, mert itt nem nagyon lehet elrontani, majd korrigálni a fűszerek mennyiségét. Én a hagyományos iskola, vagyis a zsíron lepirított hagyma, bele a pirospaprika, majd minden egyéb hozzávaló és a folyamatos kóstolás híve vagyok. A marhapörköltben az is jó, hogy olyan nagyon nem lehet elrontani. Ha például egy kicsit mégis odakap az alja és valaki ezt szóvá teszi, akkor nyugodtan lehet mondani, hogy ugyan már te nem értesz ehhez, ennek ilyennek kell lennie, sőt egyszerűen le is lehet tagadni ezt a dolgot, végső esetben a bográcsra fogni azt, tudniillik, ha egy zománcos edényben egyszer leégett valami, akkor az már hajlamos lesz megismételni ezt.

Azért azt hozzá kell tennem, hogy a pörköltfőzésben nem a végeredmény a legjobb, persze ezért ez sem utolsó. A legjobb az, hogy olyan klasszul lehet a bogrács mellett ülni, dumálni mindenről, pálinkázni, sörözni és borozni. Olyankor nagyon könnyen hisszük azt, hogy ezekkel az emberekkel itt a tűz körül a barátság örökké fog tartani. És valószínűleg így is van, sőt ha van egy kis szerencsénk a mi barátságunkat tovább viszik a gyerekeink is akár vadak, akár nem.

Hollókő másodszor…

… és utoljára. Véget ért az I. Grönlandi bálna szerkesztőségi elvonulás. Sok minden történt ez alatt a 72 óra alatt, bár nem túl látványosan, főleg a fejemben. Anélkül, hogy túl nagy és ide nem illő szavakat használnék, az biztos, hogy volt időm és lehetőségem nyugodtan, a szerkesztőséggel közösen végiggondolni a Bálna jelenét és jövőjét. (A szerkesztőség létszámának köszönhetően túl nagy viták nem voltak.) Sok újdonsággal és eget rengető nagy vállalásokkal és eredményekkel nem tudok szolgálni. A Bálna biztosan megmarad annak aminek az első pillanattól készült: kicsi történetek, amiket jó olvasni, politika, öncélú erőszak, és óriási erkölcsi tartalom és tanítások nélkül elsősorban az én és a vendégeim valódi emlékeire, tapasztalataira alapozva. Az a célom vele, hogy aki elolvassa ami itt megjelenik, annak húzódjon egy pici mosolyra a szája és ha ezek után neki is eszébe jut valami, egy történet vagy csak egy kellemes emlék, amit még meg is oszt a Bálna közösségével, akkor már megérte. Persze minden az evés-ivás körül forog, hiszen ez szinte az egyetlen olyan tevékenység, ami – szerintem legalábbis – mindenkiben kizárólag jó érzéseket kelt. (Kivéve persze a kötelezően lelkiismeretfurdalásos diétázókat, nem beszélve az anorexiásokról. Bár szerintem álmukban ők is húsvéti sonkát esznek.) Ki az aki ellentmondana annak, hogy pozitív hatása van annak az érzésnek, amikor bemegyünk a spájzba, ahol ott lógnak a saját magunk által készített kolbászok, szalámik és egyéb húsneműek és azt ígérik, hogy ha türelmes és gondos vagy, akkor nemsokára megkóstolhatod őket, mit megkóstolhatod, egyszerűen elmerülhetsz az élvezetükben. Tudom, tudom, én is ismerek olyan, számomra felfoghatatlanul nehéz sorsú embereket akik nem esznek húst, az ő számukra ez a fenti kép minimum közömbös. Azt viszont nem gondolnám, hogy egyáltalán nincs olyan étel amire ők nem éreznek valami hasonlót. Egyszer-kétszer én is derekasan belelkesedtem már egy jó gyümölcsös zabkásáért (ez most valóság és nem irónia!) ami annyira jól esik reggel, ha nagyon korán kelsz és előző este pörköltet vacsoráztál. Ha a legközelebb akarunk jutni a Bálna célkitűzéséhez, akkor gondoljunk egy valódi bálnára, ami egy csomó energia árán 37 fokot fokot tart belül a kinti 4-hez képest. Ez a tulajdonság már nagyon sok minden jót okozott a világban, ha hirtelen nem jut eszünkbe más, gondoljunk csak arra a bizonyos Jónásra.

Amúgy gasztronómiai szempontból olyan sokat nem tudok elmondani az elvonulásról. Illetve dehogynem. Meg kell említenem például a soproni kedvenc hentesemnél vásárolt szalonnát és virslit, amiből azért jelentős mennyiséget elfogyasztottam. Hát ebben megint nem csalódtam. A szalonna például pont a tökéletes arányban tartalmazott húst és zsírt, a tetejére pedig vágott fokhagymát tesz a mester, amitől egyedi és megismételhetetlen lesz. A virsli pedig egyáltalán nem fűrészporízű és olyan állagú, mintha már egyszer áthaladt volna a tápcsatornán, amint ez a szupermarketekben kapható távoli rokonaiknál rendre előfordul. (Bár ezt a rokonságot a valódi virslik felháborodva kérik ki maguknak és tagadják le. Annyiban igazuk lehet, hogy valószínűleg túl közeli viszonyt még a leggondosabb laboratóriumi vizsgálatok sem mutatnának ki.)

Amit még érdemes megemlítenem az elvonulásról az az a hely, ahol a hollókői napok tartamának körülbelül felét töltöttem, ha valódi – órával mérhető – időben nem is, de a termékenységet és hasznosságot tekintve mindenképpen. Ez pedig az a Hollóköves presszó/étterem/közösségi tér meg még ki tudja milyen funkciót betöltő ház volt, ahol délelőttönként néhány órát üldögéltem a gépem előtt és próbáltam megfogalmazni ami a fejemben van. Az ide betérő emberek legtöbbje kirándulás előtt vagy után van és csak gyorsan betérnek egy előtti/utáni kávéra, sörre, továbbá ünnepnapokon ebédre, nagymértékben azért, hogy eleget tegyenek gyerekeik unszolásának. Ezért a Bálna itt lázasan dolgozó szerkesztősége gondolom elég fura látványt nyújthatott. Az egyébként nagyon udvarias és profi kiszolgáló személyzet – ha jól értettem – hamar megbarátkozott velem, amikor egyértelművé vált, hogy nincs közöm semmiféle hatósághoz (mert azért azt hiszem, hogy egy addig soha nem látott, a semmiből feltűnő és egy laptopot a hátizsákjából előhalászó ember kelthet ilyen félelmeket). Ráadásul az is növelte a felém mutatott bizalmat, amikor bebizonyosodott, hogy nagy barátja vagyok a jó palóc pálinkának és a Tiltott sörnek ráadásul ezt az önzetlen és őszinte barátságot nem vagyok rest akár dél körül is kimutatni. Egyik nap megkóstoltam a déli menüt is, ami igazán rendben volt. Aznap amikor ott ért a déli harangszó az ebéd úgynevezett „tócsnis hús” volt, amiről most csak ezért nem szeretnék beszélni mert a szeletelt húsok és a reszelt krumpli találkozásának valamint az ebből a származó szerelemgyerekeknek több terjedelmet szeretnék egyszer szentelni.

A szerkesztőségi elvonulásnak vannak egyébként hosszabb távra mutató, úgymond stratégiai szempontból is fontos eredményei is, amit most nem szeretnék megosztani. Talán majd eljön az ideje, amikor sor kerül erre is, azt mindenesetre megígérhetem, hogy a Bálna olvasói lehetnek az elsők akiket informálni fogok.

Hollókő elsőre

Miután nemrég volt pontosan egy éves a Bálna, arra gondoltam, hogy épp ideje ezt az évfordulót egy jóleső újragondolással megünnepelni. Azért jutott ez eszembe, mert általában ezek a gondolkodások nekem autóvezetés közben jönnek, de az ott csapdákkal nehezített helyzet és itt nemcsak a 150-nél fél kézzel való jegyzetírásra gondolok akár az anyósülésen papíron és odanézés nélkül történik, akár telefonon pötyögve, szintén fél szemmel. Azért is nehezített autóvezetés közben ezen gondolkodni, mert az esetek legnagyobb részében ilyenkor vagy megyek a munkahelyemre, vagy jövök onnan, így akár tetszik, akár nem, a munkával kapcsolatos idegesítő dolgok, elmulasztott határidők, be nem tartott ígéretek járnak a fejemben. (Amit persze nem részleteznék, mert ennek aztán se írott se más formában semmi köze a Bálnához.) Otthon valahogy nem olyan a helyzet, hogy az ember elmélyedhetne a Bálnaságban, mert alapelvem az, hogy nem szép dolog elvenni a családtól az együttlét örömét. Ez azt jelenti, hogy ha együtt vagyunk, akkor tényleg legyünk együtt és egyikünk se vonuljon ki a Bálnára, tanulásra, munkára hivatkozva. (Valószínűleg ebben a kérdésben apámtól láttam rossz példát sajnos, mert Ő hajlamos volt arra, hogy szombaton-vasárnap is leüljön a sarkába – ez egy saját magunk által összeácsolt polc, – mit polc, polcrendszer! – volt, amibe egy íróasztalféle is beépült. „Szervezkedem!” mondta és tudtuk, hogy ilyenkor dolgozik és jobb ha nem zavarjuk, mert ha valamit kérdeztünk, akkor homályos tekintettel nézett fel ránk, és komolyan elgondolkodtunk, hogy valójában minket lát-e ilyenkor, vagy egy nyomástartó edényt esetleg a meghibásodás, esetleg robbanás előtti pillanatban. Ha nekem mostanában véletlenül előfordul, hogy hétvégén valamit dolgoznom kell, akkor a lehető legkevesebb időt töltöm vele. A jó szombatok és vasárnapok azok, amikor ki se nyitom a gépemet – csak a Bálna miatt, de az meg nem munka ugye…)

Nagy merészséggel kitaláltam azt, hogy el kellene menni valahová egyedül, csak és kizárólag a Bálnával – de annak a teljes szerkesztőségével – a fejemben. (Ilyen még sosem volt eddig. Az persze sokszor előfordult, hogy munka ügyben például külföldre kellett utaznom akár több mint egy hétre is, de az, hogy 1.) szabadságra menjek 2.) egyedül, nos ez eddig elképzelhetetlen volt. Az idevágó mondásom az, hogy Olyan Keveset Vagyok a Családdal, Hogy Sehová Nem Megyek Nélkülük. Mint minden ehhez hasonló alapvetés és kőbe vésett szabály, ez is csak azért van, hogy egyszer eljöjjön az ideje, hogy megszegjük őket.

Az ötlet egyre jobban tetszett, megpendítettem a családomnak – akik nem utolsó sorban a leghűségesebb olvasóim is, így tudják mi a tét – és ők meglepően jól fogadták, hovatovább támogatták az törekvésemet. Ettől persze megijedtem egy kicsit, hogy vajon miért akarják ennyire, hogy elvonuljak egyedül, vagyis hogy ne legyek ott velük – talán csak nem elviselhetetlen vagyok nekik, jaj ne! Végül, elővéve az optimista és normálisabbik énemet annak tudtam be a hogy látják rajtam mennyire fontos ez a Bálna sztori és a maguk lehetőségei szerint támogatnak benne, ahogy tudnak. Ezért itt és most köszönetet mondok. (Azt hiszem az a valódi magyarázat – ami nincs messze a valóságtól, – hogy ez a hobbi, vagy őrület, ahogy tetszik, még mindig sokkal de sokkal jobb mintha mondjuk hőlégballonozásba ölnék sok-sok pénzt, vagy oldtimer roncsautókat vennék, hogy szöszmötöljek velük hétvégente, vagy ne adj’Isten a norvég lazachorgászatba vagy a finn szaunakultúrába szeretnék bele. (Csak közbevetem, hogy ha valakinek erről az úgynevezett kapuzárási pánik, kifinomultabban: mid-life crisis jut eszébe, – amikor az ember utoljára az életben csinál valami nagy hülyeséget – akkor ezt szeretném cáfolni, ugyanis azon én már túl vagyok. Pár éve megvalósítottam a gyerekkori álmomat és vettem egy Ferrarit. Ez persze nem igaz, a valóságban megtanultam buszt vezetni, de az is azt is el kell mondanom, hogy azóta se ültem se kicsi se nagy busz kormányánál egyszer sem. Az értelme az volt, hogy a magánjellegű önbecsülésem helyreállításában segített nagyon sokat.)

A fenti hirtelen jött, beláthatatlanul költséges és veszélyes hobbiknál mindnél sokkal jobb, hogy néha, amikor rám jön leülök a gép elé és elborult arckifejezésemhez és a két erre használt ujjamhoz képest meglepő gyorsasággal gépelni kezdek, és élvezem, hogy kisvártatva megjelenik valami a facebookon, ami valamennyire szerethető és szerez pár gondtalan percet az olvasóknak ami nem túl nagy cél, de nekem pont elég. Ez csendes őrültség, tulajdonképpen nem ártok vele senkinek, jobb ha támogatják – gondolják a családtagjaim. Ezeket persze csak a cinizmus és az irónia mondatja velem, mert igazából tudom, hogy őszintén hiszen bennem és támogatják a hóbortomat.

Azonnal felmerült egy csomó kérdés. Elvonulnék, de hova? Belföld vagy külföld? Szálloda, vagy valami remetelak? Mennyi időre? Egy nap? Két nap? Egy hét? Rengeteg lehetőséget végiggondoltam, de valahogy egyik sem tetszett. Vagy drága volt és önzőnek gondoltam egy a tolerálhatónál nagyobb részt kiszakítani a családi költségvetésből, vagy ránézésre is túlzsúfolt, vagy túlságosan messze van. Majdnem lemondtam az egészről és megmaradt volna az autós morfondírozás, legfeljebb egy-két kósza gondolat munkaidőben. Ekkor eszembe jutott, hogy hát nem véletlenül vagyok én tagja egy önsegélyező pénztárnak, ahol a tagok igénybe vehetnek olcsón jó szolgáltatásokat, többek között például az ország több pontján vannak vendégházak, amit valamiért kisüdülőnek hívnak. Ott van például a Miskolc-tapolcai ház, ahová el szoktunk járni családostul, minősített esetben a barátainkkal együtt. Oda most nem akartam menni, egyrészt mert ismerem, másrészt Miskolc különleges helyet foglal el az életemben és a szívemben (ha lehetek egy kicsit patetikus) és féltem, hogy a régi barátok, rokonok, elvonnák a figyelmet a Bálnától. Megnéztem a többi helyet és megakadt a szemem Hollókőn. Voltunk már ott párszor, de valahogy sose szerettem meg. Mesterségesen kacskaringós betűk az Ófalu házain, tökéletes rend mindenhol, a szatócsbolt ugyanolyan vegyeskereskedés mint a bolt otthon a szomszéd utcában és a különlegesség erőltetett mindennapisága valahogy nem az én világom. Az viszont igaz, hogy Soprontól rohadt messze van, nyugalom van, ott a Cserhát, vagyis jó a levegő, szóval akár még meg is felelhet a célnak és még palóc pálinkát is mérnek.

Az elképzelést rövidesen döntés követte és most itt vagyok egyedül egy fehérre meszelt házban, csak néhány poloskával kell megosztanom a szobát. Hoztam virslit, pálinkát, sört, ropit és különféle kekszeket, mi kellhet még egy valódi Grönlandi Bálna workshophoz! Semmi. Itt leszek öt napig, és kigondolom mi legyen eddigi életem legkedvesebb szellemi teremtményének a sorsa. Most ezt a bejegyzést a Hollóköves presszóban írom, mert egyrészt itt van Wifi, másrészt van finom kávé és nem utolsó sorban van a már említett palóc pálinka is több változatban. Ami meg úgy kell, mint egy falat kenyér…

Bogrács és elvonulás

A munkahelyi szlengben azokat az alkalmakat amikor egy egész osztály/team/csapat elmegy valami olyan helyre ahol össze lehetnek zárva nemcsak napközben, hanem egy vagy több éjszakára is, továbbá ahol az időt hol komoly, hol komolytalan feladatok elvégzésével töltik, illetve a főnök elmondja a tutit miközben jó fejet vagy csak szimplán embert játszik, majd este közösen berúgnak, nos ezeket elvonulásnak hívjuk. (Lásd még: csapatépítés) Általában ezeken az elvonulásokon az esti berúgás közben vagy után kínos beszélgetések is zajlanak – szintén az ilyen alkalmak kötelező kellékeként – hiszen büntetlenül el lehet küldeni a főnököt az anyjába, illetve a főnök sírva mondhatja el, hogy mennyire szerencsés, hogy ezzel a csapattal dolgozhat és hát tényleg vezető jobbat magának nem kívánhat. Azt is érzi – folytatja -, hogy most állt össze úgy igazán a csapat, még az új fiatal kislány is milyen szépen és milyen rövid idő alatt beilleszkedett (és egyáltalán nem csak a figyelemreméltó testfelépítése miatt), de hát nincs kizárva, hogy a következő elvonulást már nem ebben a körben töltjük, mert a nagyobb főnökök és főleg az érzéketlen és végtelenül pénzéhes tulajdonosok költségcsökkentést várnak el. Ez persze a másnapi hangulaton mit sem változtat, hiszen egyrészt alapszabály, hogy ami az elvonuláson elhangzik – pláne történik -, az ott is marad, legyen szó a főnök kínos hibáival és rossz döntéseivel való kíméletlen szembesítésről, félmeztelenül és artikulálatanul AC/DC szövegek ordításáról a balatoni éjszakába vagy reménytelen ~~szerelem~~ – mindmáig viszonzatlan – szexuális vonzalom megvallásáról a közvetlen kolléganőnknek – másrészt úgysem emlékszünk semmire az elfogyasztott alkohol hatására. Ez azt jelenti, hogy másnap úgy teszünk, mintha mi sem történt volna és csillogó szemmel hallgatjuk a főnököt az új célokról és azok elérésének módjáról. (Itt van egy érdekes jelenség, amire szeretném felhívni a figyelmet. Mintha ilyenkor a főnökök az előző esti kilengés után próbálnák villámgyorsan visszaépíteni a tekintélyüket és méltóságukat és VALÓBAN meg nem történtté tenni az éjszakai eseményeket. Egy alkalommal például valami érthetetlen módon nem vették jó néven azt amikor – egyébként teljesen korrekten és önkritikusan – az egyik kolléga a szállodai szobából letelefonált a földszinti konferenciaterembe épp az értekezletet kezdő főnöknek, hogy – nem tudja miért – de valahogy rosszul érzi magát és kivenne egy nap szabadságot. Ennek minősített esete, amikor a beosztott önhatalmúlag úgy dönt, hogy fáradtsága és háborgó gyomra miatt kihagyná a délelőtti programot, majd ebédnél megjelenik, mintha mi sem történt volna. Ezt munkatársat a kollégái általi megvetés (tudniillik, aki legény éjjel az bírjon felkelni reggel) és a főnök messzemenő rosszallása fogadja és csak nehezen úszhatja meg a kiközösítést (Figyelj! Ez egy tök drága program, látod mindenki le tudott érni, te ma menj szabadságra menj vissza a szobába, wellnessezz, sétálj, napozz, mi meg dolgozunk jó?!) Előfordul hogy hősünk ekkor tágra nyitott ártatlan szemmel visszakérdez, hogy – De hát miért? Nem értem. Kicsit elfáradtam este és biztos össze is ettem valamit. – Na erre már általában csak összehúzott szemöldök a válasz és az a rossz hír, hogy ez aztán NEM marad ott az elvonuláson…)

Mindezt csak azért írtam le, mert a jövő héten a Grönlandi Bálna teljes szerkesztősége a főszerkesztőtől a gépíróig, a social media managertől a titkárig, a művészeti vezetőtől a nyelvi korrektorig elvonul, hogy a csapatépítés egy minősített esetét valósítsa meg, amelyet úgy hívunk: stratégia alkotás. Igen, ez pont olyan idétlen kifejezés mint amilyennek hangzik.

Az elvonulás szintén súlyosbított formája, amikor – a költségcsökkentés és a különleges szórakozás miatt – az egyik munkatárs bevállalja, hogy Ő majd főz valamit bográcsban. Az ötlet remek, mert mindannyian úgy emlékszünk, hogy a tűz mellett és abba belebámulva kiválóan lehet…

…beszélgetni mindenről, netán filozófiai magasságokba és mélységekbe tévedve
…elkönyvelni, hogy én azért jobban főzök nálad, és ennek következményeként
…aggodalmaskodni a készülő étel várható minősége miatt

Mindezek mellett a szakács kiválóan tudja…

…megjátszani a profit
…magát kiszolgáltatni fröccsel vagy pálinkával („értsd meg, nem hagyhatom itt a fakanalat bmeg…”)
…a gyanútlanul az ételt megkóstoló, majd abba bármilyen fűszert beletevő kollégára fogni a kaja elrontását

Általában nem túl bonyolult ételekről van szó. Sokszor fordul elő a gulyásleves és a marha- (vagy más húsból készült) pörkölt, ritkábban flekken vagy kolbászsütés, kifinomultabb esetekben körömpörkölt vagy pacal. Meglehetősen ritkák a húsnélküli megoldások és szinte elenyésző a valószínűsége a rántott húsnak vagy a palacsintasütésnek a bogrács alján, kivált a felfordított kormos fenekén. (Akinek itt most a méltán népszerű humorista hölgy jutott eszébe a piszkos vizuális képzelete okán, az csak magára vethet, nekem egyáltalán nem volt szándékom ide idézni…) Ehhez a kísérlethez aztán igazán sokat kell inni és szabadjára ereszteni a képzelőerőt. Nagy vágyam egyszer kipróbálni milyen is lehet, de eddig még nem mertem megkísérelni sőt a leghalványabb lehetőségem sem volt rá (őszintén szólva az említett szereplővel nem is ismerjük egymást, talán nem is tudja, hogy a világon vagyok, ellentétben velem, aki szívesen nézi Őt a televízióban). Bármilyen főzésnél nagyon fontos az, hogy jól készüljünk fel arra a hozzávalók és a kellékek tekintetében és ha lehet, tartózkodjunk az improvizálástól. El is mondom miért:

Középiskolások voltunk, amikor az egyik osztálytársam elhívott horgászni, majd a kifogott halakból halászlét csinálni. A munkamegosztás úgy nézett ki, hogy ő horgászik egy másik osztálytársunkkal, én meg főzök. Alaposan felkészültünk, vettük sört, bort és kevertet (tegye fel a kezét, aki nem tudja mi ez…) és összepakoltam a hozzávalókat és a kellékeket (paprika, hagyma, bogrács, bográcsállvány, fakanál, tányér, vágódeszka, kés, kanál, kenyér). Őszintén szólva olyan nagy főzésre nem számítottam, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ők ketten fognak majd valamit. Ültünk a parton, én a látszat kedvéért raktam tüzet, de a bográcsot még nem vettem használatba, amikor hirtelen a halak azt gondolták, hogy elég a nyomorúságos életből egy életük egy haláluk megkóstolják a vízbe hol lógó, hol abban úszó nem várt csemegét. Ez a falat a mi horgaink végén volt, így nemsokára elég sok hallal rendelkeztünk ahhoz hogy nekilássunk a főzésnek. Itt hamar kiütköztek a problémák: egyrészt a kifogott halak egytől-egyig csukák voltak. Ha Matula bácsi megtudta volna, hogy Tutajos csukából akar halászlevet főzni, hát azt hiszem egy komoly pofozás után ráállította volna a faluba vezető ösvényre a fiatal tanítványát, hogy menjen Náncsi néni köténye alá inkább, de ilyen szégyent ne hozzon rá. Nekünk ott és akkor B tervünk nem volt, így nyársunk sem, hogy tisztességesen megsüthessük szegényeket. Maradt a bogrács és a halászlé. A következő probléma a sötétség volt. Még a hal tisztítása, a hagyma aprítása ment a tűz fénye mellett, de mivel az a bogrács alatt van, így abba nem világít bele. Így aztán csak úgy érzésre dolgoztunk és próbáltuk elképzelni mi is történik odabent. A legfőbb probléma azonban csak ezután következett. A figyelmes olvasó szeme megakadhatott azon, hogy a hozzávalók felsorolásából hiányzik egy nagyon fontos összetevő. A só. Sajnos ez nem véletlen, mert valóban kimaradt. Ha másból nem, néhány népmeséből tudhatjuk, hogy a só nélkülözhetetlen, még egy halászlébe is a legfontosabb összetevő, talán még a halnál is fontosabb. A problémán túllendültünk azzal, hogy az egyik közeli házból kértünk egy félmarékkal, szóval a végeredmény jó lett. Lehet, hogy Tutajos nem is csinált volna olyan nagy hülyeséget?

Egy másik eset ennél sokkal kínosabb volt. Kis elhanyagolással lehet egy osztálykirándulást is csapatépítésnek nevezni azt hiszem. Egyszer elhívtak egy – ha jól emlékszem – harmadikos osztályhoz, hogy főzzek már egy paprikás krumplit. A paprikás krumpli avagy serpenyős burgonya egyszerű de nagyszerű étel, minden a hozzávalókon múlik. Jó krumpli, valami házi kolbászféle (gyerekeknek virsli) és jó paprika kell hozzá. Ennyi. (Meg persze só ugyebár.) Ez alkalommal minden rendben is volt, nem maradt ki semmi. Az ifjúsági tábor területén, ahol ez az egész lezajlott, volt egy helyiség, ahol mindenféle otthagyott dolgok voltak. Itt felfedeztem egy zacskó paprikát, amin tisztán látszott, hogy nem mindennapi minőségű, valami kéz alól vásárolt holmi lehetett. Itt azonnal és meggondolatlanul – bár a kimondott jó szándéktól vezérelve – eldöntöttem, hogy ezt a paprikát használom fel a harmadikosok ebédjéhez. A döntésből tett lett, az étel színe gyönyörűen alakult. Előre elképzelte a gyerekek elismerő már-már rajongó megnyilatkozásait, nemkülönben a tanító nénik hasonló információt hordozó pillantásait. Az idilli képet egy a szemembe alattomos módon beleszálló muslica vagy valamilyen más rovar zavarta meg. Az ő elriasztására önkéntelenül a szemembe nyúltam, sikerült is elhessegetnem a betolakodót. Ebben a pillanatban valami olyasmit éreztem, mint amikor rájössz, hogy nem kellett volna az utolsó utáni felest meginni, vagy mint amikor fékezel, fékezel és csúszol az előtted álló autó felé és TUDOD, hogy nem fogsz megállni pozitív távolságon belül. A szemembe mintha kést szúrtak volna, hirtelen lángolni kezdett a fejem és pontosan tudtam mekkorát hibáztam. Hogy még inkább megbizonyosodjak a hibámról, lenyaltam az ujjamat, na ettől viszont a szám is eszeveszett lángolásban tört ki. A helyzet az, hogy az improvizálásban és a házi paprika feletti örömben egyszerűen nem gondoltam arra, hogy az erős is lehet. Hát az volt. Talán legerősebb az addigi életemben. Az képzeletemben az gyerekszemek mosolygását sírás váltotta fel, a tanító nénik pedig konkrétan veréssel fenyegettek. Úristen mit csináljak, itt egy gyors döntés kell, gondoltam fél szemmel, majd fogtam a tűzforró bográcsot és kiöntöttem a fűbe a paprikás krumpli igen szép színű levét. Gyorsan vissza a tűzre, majd felönteni hideg vízzel, újrafűszerezni – immár sokkal silányabb bolti paprikával – és bízni abban, hogy a hiba helyrehozható. Ez volt a feladat. Ha nem is maradéktalanul, de sikerült teljesítenem. A csípősség ugyan nem múlt el teljesen, de egyértelműen elviselhető szintre csökkent. Ami megmaradt azt már lehetett a kolbászra fogni. Szerencsére volt egy-két gyerek, aki szerette a csípőset és két pofára evett, így ezekre mutatva és hivatkozva könnyen le lehetett szerelni a fanyalgó kislányokat. Végeredményben azért mindenki jól lakott. Amikor az utolsó pillanatban, meggondolatlanul és valami hirtelen impulzus hatására szeretnénk változtatni az addig eldöntött folyamaton, mindig ez a történet jut eszembe.

Pizza és hatékonyság

Tudom, tudom, a pizza – mint téma – nagyon elcsépelt dolog. Teljesen biztos vagyok benne, hogy van olyan felmérés a világon, hogy mondjuk a pizza az a második legismertebb étel a világon. Kicsit szerintem itthon érdemein alul van értékelve és körülbelül ott van, ahol a meki. (Így kisbetűvel, mert az ember nem azért megy az így becézett gyorsétterembe, hogy egyen egy tripla bigmacet dupla shake-kel, hanem hogy mekit egyen. Ez két dolgot jelenthet. Egyrészt, hogy a mekiben minden ugyanolyan, ami majdnem igaz, illetve, hogy bármelyikbe mész be, ugyanazt kapod – ez meg teljesen.) Szóval a pizza ilyen étel és étkezéspótló valamivé vált, amit jobb híján eszünk. Ha hirtelen rendelni kell valamit és nem akarunk túl nagyot csalódni, vagy ha éppen zárva van a kedvenc rendelős helyünk, de már nem bírunk az éhségünkkel, illetve ha egy nem túl bizalomgerjesztő hely nem túl bizalomgerjesztő étlapját látjuk akkor kérünk pizzát, mondván, hogy a.) ezt úgyse lehet nagyon elrontani és b.) ez legalább friss. (Ezek közül egyik sem igaz persze feltétlenül.) Pedig ez szerintem nincs jól. Nekem például egy csomó klassz élményem kötődik hozzá.

Amikor először voltam életemben Olaszországban és elég rutintalanul ezt Velencében és még inkább rutintalanul a karnevál idején tettem akkor például egy igazán hatékony étterembe mentünk be. A hely nem volt túl kicsi, de természetesen tele volt turistákkal, akiket gondolom a vendéglősök rettenetesen untak/utáltak már. Egyébként úgy emlékszem, hogy a pincérek amolyan – legalábbis a turisták elképzelései szerinti – igazi olasznak látszottak és úgy is viselkedtek. Hangosak voltak, kicsit lekezelőek, nem tudtak semmilyen nyelven az olaszon kívül – mondjuk mi sem a magyaron kívül, legfeljebb egy kis oroszt, de nem, azt sem… A hely hatékonysága abban nyilvánult meg, hogy a pincér jóember nem bajlódott a rendelés felírásával meg hasonló bürokrata dolgokkal, hanem az asztalunktól egészen egyszerűen odakiabálta a terem másik végéből nyíló konyhában izzadó kollégájának, aki visszakiabált valamit, mintegy nyugtázva a rendelést. Karnevál idején nem csodálom, hogy tele volt a hócipőjük az egésszel, ezért a pincér nonverbális kommunikációjából az jött le, hogy az olasz mondatában például az is benne lehet, hogy „csak két nyomorult quattro formaggi-t rendelt ez a két elcseszett sóher turista, tegyél már rá egy kicsivel több sajtot mert menten összeesnek itt nekem. Jó lesz az olcsóbbikból.” A válaszból meg azt lehetett kihallani, hogy „jól van bmeg, mikor lesz ennek vége?! Hogy vigye el őket a Tintoretto vagy a vaporetto, mindegy…” Egyébként ennek a fajta hatékonyságnak pont az ellentétét tapasztaltam Amerikában, amikor az Alcatrazba mentünk. Ott amikor beléptünk a börtönbe, akkor elénk állt egy ember, aki megkérdezte, hogy milyen nyelvű audioguide-ot szeretnénk. Mivel magyarra esély sem volt, mondtuk, hogy angolt. Erre a jóember odakiabált a terem négy sarkában lévő fogasok – ezekre rá voltak aggatva az instrumentumok – mellett álló, soron következő leakasztó embernek. Ő pedig a megfelelő cuccot nagy ügyességgel és ütemérzékkel leakasztotta amire a köztünk lévő 5 lépést megtettük. Az Alcatraz egyébként más szempontból nagyon is hatékony, elég ha csak azt vesszük figyelembe, hogy abból a két emeletnyi tök egyforma rácsos zárkából az audioguide segítségével csináltak egy legalább két órás kimerítő túrát. Igyekeztem pontról-pontra követni a fülembe duruzsoló utasításokat, fordulj jobbra, fordulj balra, most figyeld meg itt volt Al Capone, itt meg az indiánok tüntettek a földjükért, ilyeneket hallottam. A hatékonyság abban állt, hogy már vagy harmadszor mentem el ugyanaz előtt a zárka előtt és már a harmadik történetet hallottam arról, hogy milyen szörnyű dolgok történtek ott. Persze lehet hogy nem tudok eléggé angolul és itt-ott félreértettem amit mondott a gépesített idegenvezető, de az is lehet hogy néha elkalandoztak a gondolataim és azon járt az eszem, hogy miért kellett annyit ennem reggelire.

Na de vissza a pizzához. A második eset is Olaszországban történt, amikor egy őszi hosszú hétvégét sikerült ott töltenünk családostul. Természetesen mi is végigcsináltunk mindent amit a Rómában először járó, magukat gyakorlott turistának gondoló, de valójában könnyen átverhető utazók tesznek. Megvolt például az 50 eurós fénykép a saját fényképezőgépemmel a Colosseum mellett. Három római katonának öltözött – egyébként a gyerekeim és a feleségem szerint kimondottan jóképű – fiatalember különböző vicces pózokba állított be minket és rutinosan lefényképezett bennünket. (Például épp levágom az életéért könyörgő feleségem fejét egy fakarddal, vagy a nagyobbik lányom királynőként ül a trónon és két római katona őrzi marconán.) Én szinte megrészegültem a történelem leheletétől, a sok vidám embertől, meg attól a két grappától, amit elfogyasztottam az ebédhez, így végig azt hittem, hogy a három jóképű csak úgy szeretetből meg barátságból játssza a gladiátortanoncot, így csak az térített vissza a könyörtelen valóságba, amikor – miután kimókáztuk és kifényképeztük magunkat és mondtam, hogy akkor mi mennénk, mert ma még nem láttunk csak 12 templomot és még hátra lenne vagy hat – közölte, hogy részükről a szerencse, de a fényképezőgépemet csak akkor kapom vissza, ha adok nekik 50 eurót kizárólag csak a kétségtelenül felmerülő költségeik fedezésére. Ekkor ők biztos leolvasták az arcomról, hogy én ezt nem egészen így gondolom, én meg az övékéről azt, hogy ők viszont kimondottan igen, ráadásul valami olyat is mondtak (legalábbis én így értettem nulla nyelvtudással de kis fantáziával), hogy 3 másodpercen belül odaadom az ötvenest, ellenkező esetben a gépem már ma este a halakkal alszik, de ha tovább értetlenkedek akkor én is, mint Luca Brasi amikor egyszer az életben elővigyázatlan volt. Így aztán odaadtam. Ebből következően a vakáció költségvetése meglehetősen megcsappant, így a pénzügyi újratervezés után arra jutottunk, hogy a következő napokban az éttermek helyett az utcai pizzaárusokat fogjuk előnyben részesíteni. Nahát amilyen rossz döntés volt bedőlni a lehúzós harcosoknak, olyan jó volt ez. Annak a pizzának az íze ma is a számban van, volt belőle egy csomó féle, szeletenként árulták és valahogy azt éreztem rajta, hogy az elmúlt száz évben lényegesen nem változhatott a recept. A helyzet az, hogy az én Don Pepéhez, sőt urambocsá’ fagyasztott pizzához szokott agyam, nehezen dolgozta fel ezeket az arrafelé bizonyára mindennapi élményeket.

Ezek a dolgok már régen voltak. Mostanában nincs más pizzaélmény, mint az egyik országos kiszállítós hálózat szolgáltatása. Az ő weboldalukon összekonfigurálhatom magamnak amit szeretnék. Ez nagyon jó. Van ilyen igazi vékonytésztás változatuk, amire magamnak tetethetek fel mindent amit szeretnék. Az egyetlen probléma, hogy – valamilyen ok miatt (biztos valamilyen puffer túlcsordulás lehet…) – csak nyolc feltét mehet rá egyszerre, így a dupla mozzarella, a dupla bacon, a dupla olaszkolbász, a bab és a lilahagyma mellé már nem fér fel kukorica és a tükörtojás. Még mondja valaki, hogy nem tudom mi a jó. Most azon gondolkodom, hogy mi lenne ha kérnék kettő 8 feltéteset és összefordítanám őket mint a zsíros kenyeret az úttörőtáborban… Már csak a hatékonyság kedvéért…

Asszociáció

Vannak ételek amikről mindig ugyanaz, szűkebben véve ugyanaz a valaki jut eszembe. Például a kicsi gömbölyű fasírtról, – amilyennel leginkább profi hidegkonyhai kitelepüléseken szoktunk találkozni – anyám, a libamájról (sok hagymával) apám, akinek ez volt minden ételek netovábbja és ha nyereségrészesedés vagy valami hasonló jutalom és egy-két Unicum-sör kombó elfogyasztása (apám részéről természetesen) után úgynevezett részeg milliomost játszottunk, akkor ebből vettünk legalább egy kilót a majdnem teljesen felesleges Brahms lemezek és egyéb kulturális csemegék mellé. Itt még nincs vége a sornak. A hortobágyi húsos palacsinta Gabi nagynénémé, a valódi szalagos fánk anyósomé, amiben nemcsak minőségi de gyorsasági rekordot is képes dönteni ha – valami félreértés miatt – csak másfél órával az érkezésünk előtt vesz tudomást erről a tényről. Amikor egy sört felbontok, akkor mindig Bandi a bátyám jut eszembe egy pillanatra, akinek a rajongása eziránt hosszú évtizedek óta töretlen, szemben velem, mert nekem azért voltak és várhatóan lesznek hosszabb-rövidebb boros korszakaim. Persze ezért meg is kapom Bandi rosszalló véleményét, mondván hogy nyegle vagyok, komolytalan, hovatovább csélcsap.

Öreg Vili nem ételről jut eszembe. A jelző magyarázatra szorul. Viliből ugyanis három van. Öreg Vili, aki már több mint 10 éve meghalt, róla szeretnék majd mesélni még, az Ő fia Kisvili, aki azt a kiváló – illetve minimum mazsolamentes túrótöltelékéről híres (ha most nem említjük a többi kiváló ételt és a tokaji borokat) – éttermet üzemelteti, illetve Vilike, aki az Ő fia és akiből remélhetőleg Kisvili igazi Bálnarajongót nevel majd.

Öreg Vilire én már csak betegen emlékszem. Az izomsorvadás vagy milyen szörnyű kór volt, ami tönkretette a mozgását, nagyon vékony volt keze-lába, és olyan furán dobálta őket járás közben. Emlékszem rá gyerekkoromban szinte féltem tőle emiatt, ráadásul ehhez az állapotához óriási hangerő és elementáris kedvesség társult, amit gyakran és szívesen használt is. (A sors cinikus kegyetlensége, hogy utolsó pár évében gégerák támadta meg, ami miatt egy idő után egyáltalán nem tudott beszélni. Ekkor el is vonult a világtól, ha jól emlékeszem én már nem is találkoztam vele ebben az állapotában.) A kedvesség mellett jellemző volt rá a robbanékonyság és a szabadszájúság is, meg az, hogy soha nem rejtette el a véleményét. Például, amikor legeslegelőször találkozott az akkori barátnőmmel – aki ma már a feleségem – akkor gondolkodás nélkül közölte vele, hogy a testi adottságaiból ítélve és azoknak köszönhetően szeretettel üdvözli a családban és hogy látja rajta, hogy rendben lesz itt minden. Az is a családi legendárium része, hogy üvöltésig fel tudta magát hergelni egy tévé riporton, amiben egy holland ENSZ katona nyilatkozott egy nem túl sikeres békefenntartó akcióról (ami minket természetesen egyáltalán nem érintett) valamilyen háborús övezetben. Ez a katona történetesen szemüveges és – legalábbis a tévén keresztül ez jött át – nem túl erős felépítésű volt, erre Öreg Vili ordítani kezdett, hogy nem csoda ha elcsesznek ezek az ENSZ katonák mindent, amikor ilyen szemüveges szerencsétleneket küldenek oda. Rendszeres heti program volt a sakkparti apámmal és ahogy mindketten egyre öregebbek lettek egyre viccesebb történeteket láthattunk, kezdtek a Muppet Show két folyton morgó öregjére hasonlítani. Egyszer például amikor megbeszélték, hogy apám szombaton 10-re megy át hozzájuk sakkozni és 9.50-kor érkezett meg, akkor azzal nyitotta ki az ajtót – mindenféle köszönés vagy bevezetés nélkül – hogy „még nincs 10 óra!”. Ez annyira nem lenne érdekes, ha apám nem azzal reagált volna, hogy egy szó nélkül sarkon fordult és hazajött, Öreg Vili meg becsapta az ajtót mögötte. Természetesen egy hét múlva már rendben lezajlott a parti. Érdekes, ha a halál utáni állapotokra gondolok, akkor apámra és Öreg Vilire nem tudok másképp gondolni, minthogy ülnek egy sakktábla két oldalán és ugratják egymást azzal, hogy nem játszom többet veled, mert csak rontod a stílusomat…

Öreg Vilinek testi bajai ellenére olyan személyisége volt, hogy – ha akarta és szimpatikus volt számára – bárkit az ujjai köré csavart. Olyan kedvességgel, utánozhatatlan intelligenciával tudott beszélni bárkivel, hogy nem volt menekvés. Éppen ezért nagyon szeretett telefonálni, mert így – elfedve a látható bajait – szinte mindenkivel előnyben volt és ha Ő azt mondta, hogy neki valamit (nem is valamit, bármit!) elintézi egy telefonba kerül, az – majdnem mindig – igaz is volt. A legendárium feljegyez bizonyos nőügyeket, vörös rózsa csokrokat és gyanúsan bezárt irodaajtókat is, de egyrészt én ezeket nem hiszem el, másrészt ha netán igazak is, borítsa őket homály, nem érdemes vele foglalkozni ennyi idő után. Az biztos, hogy Öreg Vili bárkinél bármit el tudott érni – jót is rosszat is -, hallottunk a munkahelyéről olyan történetet, hogy a beosztottai 10 perc után sírva jöttek ki tőle, majd fél óra múlva – amikor belátta, hogy túllőtt a célon, akkor mindenki előtt képes volt bocsánatot kérni tőlük. (Ez talán a legfontosabb vezetői gyakorlat: csessz le négyszemközt, dicsérj nyilvánosan, ami egyszerűnek hangzik, de kevesen tudják igazán őszintén és ösztönösen megtenni.) A legfontosabb talán az vele kapcsolatban, hogy irigylésre méltóan pozitívan tudta szemlélni a világot, legalábbis nekem ez mindig így jött le. Számomra erre példa az is, hogy a sok évig minden nyáron megismétlődő ároktői hétvégék során, aminek része volt a tiszacsegei halászcsárdában tett látogatás is, ahová természetesen a messze földön híres halászlé miatt megy az ember, Öreg Vili zúzapörköltöt kért. Tette ezt a személyzet nem kis meglepetésére, ami akkor lett teljes, amikor Öreg Vili nagy hangon ismertette nemcsak a pincérrel, de a teljes ott ebédelő vendégsereggel, hogy kevés dolog van amit jobban útál, mint a halászlé.

Öreg Vili igazi úriember volt, ezért nem véletlen talán, hogy Ő egy zeneszámról jut eszembe mindig, méghozzá egy olyanról, amiben benne van a könnyedség és a lazaság, a túláradó udvariasság és a magunkat a körülmények fölé helyezni tudás képessége. Ezt a számot akkor hallottam először ebben az összefüggésben, amikor Kisvili esküvőjén a baráti, sőt rokoni zenekar Öreg Vili emlékére játszotta el. Benne van az, hogy a személyiségünknek nem áll ellen senki és az is, hogy ha akarom mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök. Tisztára mint egy gigolo. I’m just a gigolo…

Hitelesség

Azt nem mondhatom, hogy ennek a szövegírási hóbortnak, aminek most Te is Kedves Olvasó tanúja vagy, ne lettek volna előzményei. Legalább 25 évvel ezelőtt, amikor még éppen a kedvenc főiskolánk kövét koptattuk, az ottani lapban jelent már meg egyszer-kétszer cikkecske, ami alá az én nevem volt írva. Különösebb botrányt nem okoztam ezekkel az írásokkal, valószínűleg a hallgatók nagy része el sem olvasta. Az újság egyébként az akkor egyedül elképzelhető, a Közért Dolgozó, Pedagógusok lapja, Távközlési szemle sorba tökéletesen beleilleszkedő, fantáziadús és kifejező Jövő Üzemmérnöke címet viselte, amely az iskolai szlengben a JÜM rövidítéssel volt használatos. (Azóta ha minden igaz átkeresztelték és most – ha egyáltalán létezik még nyomtatott formában – Stúdium címmel jelenik meg, amiről beláthatjuk, hogy a trendeknek jobban megfelel, de hát a lényeget a JÜM mégis jobban kifejezi. Legalábbis az biztos, hogy mindannyiunk vágya benne volt, hiszen mi valamennyien a jövő üzemmérnökei szerettünk volna lenni (naná, majd a múlté…), általában ez sikerült is, bár ez a várva-várt jövő kinek hosszabb, kinek rövidebb idő múlva érkezett el.) Én ebben az időszakban kezdtem vadul érdeklődni egyébként a kortárs irodalom iránt, de ezt – be kell valljam őszintén, azt hiszem az akkori bűnök már elévültek legalább kétszer – meglehetősen sznob módon tettem. A sznobizmus egyik megnyilvánulás az volt, hogy kitapétáztam a falat az ágyam mellett kortárs, akkor (és többnyire most is) ismeretlen költők köteteinek külső borítójával, sőt akkoriban legtöbbször azokon a verseken aludtam el esténként, ami azért az irodalmi érdeklődés, sőt odaadás csalhatatlan jele. Igaz ami igaz, ha megfeszülök se tudnék nemhogy egy verset, de egy könyvcímet sem idézni ezek közül. Azt hiszem az volt inkább a fontos, hogy magamban fenntartsam a humán érdeklődést egy kimondottan műszaki környezetben, ahol még az épületek között is egy fedett folyosóként szolgáló vasúti kocsin lehetett – és lehet ma is – átmenni. A másik jel az volt, hogy akkoriban kezdtem el az ÉS-t olvasni. Úgy látszik nagy hagyománya van a rövidítéseknek a mi házunk táján, mert az ÉS – gondolom ez majdnem mindenki számára ismert – az Élet és irodalom című folyóiratot takarja. Az évfolyamtársaim nagy része ebben az időben ha olvasott bármilyen folyóiratot, az vagy az Autó-motor, vagy a Híradástechnika, de legjellemzőbb módon az Ifjúsági Magazin, a Tollasbál és az ÖKM voltak. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ebben az időben – legalábbis mifelénk – nem volt még internet, úgyhogy az ellenkező nemmel kapcsolatos kíváncsiságunkra csak a nyomtatott sajtóból kaphattunk sokszor túlságosan is direkt válaszokat.) Egyszer amikor Tibor barátom és szobatársam egy szombati napon hajnali kilenckor közölte, hogy ő most megy a boltba és kérdezte, hogy hozzon-e valamit. Én még az ágyban feküdtem – feltételezhetően nem hajnalig történő tanulás, hanem egy komolyabb buliból kifolyólag – és így megkértem, hozzon nekem egy ÉS-t az újságostól. Nemsokára megérkezett, hozott is, de egy kis félmosollyal és némi szégyenkezéssel adta oda. Arra a kérdésre, hogy minek köszönhető ez a dolog, azt mondta, hogy volt egy kis félreértés az újságárusnál. Ugyanis ő a kérésemnek megfelelően kért egy RÉS-t (hiszen a barátom reális és következetes műszaki gondolkodásába nem fért bele, hogy egy lapot egy kötőszóról nevezzenek el), amire az eladó felhúzott szemöldökkel kérdezte, hogy az vajon mi lehet. Tibor erre csak azt tudta válaszolni a rá jellemző kioktató és kicsit ellenszenves (ma úgy mondanánk: kö**ög) módon – nem ismervén a nevezett sajtóterméket -, hogy: „Gondolom folyóirat”. Erre emberünk szerencsére észbe kapott és kitalálta miről is lehet szó. (Még jó, hogy nem azt válaszolta, hogy nem, az nem RÉS, hanem ERŐS BÁSTYA, ahogy azt az ötvenes években divatos, de – legalábbis a mi korosztályunk által máig sem elfelejtett jelszó állította a Hazánkról, hiszen ezzel valószínűleg még jobban összezavarta volna Tibort.)

Tehát a JÜM-ben megjelent első cikkem címe, ha jól emlékszem „Vonaton” volt. Arról írtam, hogy hazafelé a vonat folyosóján találkoztam egy bácsival, aki arról mesélt nekem, hogy a háborúban ő milyen szenvedéseket élt át, milyen borzalmas körülmények voltak és hogy mennyit éheztek. (Egyébként nem sok kitaláció volt a cikkben, valóban megtörtént ez a beszélgetés.) Az éhezés témájánál az öreg felsóhajtott és azt mondta nekem, hogy „jajj, fiam, ne tudja meg mi az az éhség”. Én ezt a történetet leírtam, lett belőle majdnem egy teljes hasáb a lapban, szerintem nem volt rossz, legalábbis nem mutogattak rám ujjal az emberek a folyosón meg a büfében, hogy nézd már, ez az aki azt a hülyeséget írta. Persze lehet, hogy ez annak volt betudható, hogy nem ismert személyesen mind az 1600 hallgató. Azért a közvetlen környezetemben volt egy pár olyan megjegyzés, hogy tök jó ez a cikk meg minden, csak hát van itt egy icipici hitelességi probléma, mert azért az fura, hogy épp én írok az éhezésről, mert hát lássuk be, hogy aki engem ismer annak nem pont ez a fogalom jut eszébe. Nem álltam le magyarázkodni irodalmi elvonatkoztatásról, meg arról, hogy tudjátok gyermekeim az úgy van, hogy azért mert valaki krimit ír még nem biztos hogy neki magának gyilkosnak kell lennie, hanem ezt azért elismerésnek vettem… Lehet, hogy nem kellett volna…

Vágy es beteljesülés

Ahogy a hajnali napfény ablakon beeső első sugarai szinte lángot vetettek a kissé felhúzott szoknya alól kilátszó combjain, a ház úrnője beleborzongott a látványba, amibe önmagát feledve belemerült miközben a résnyire nyitott ajtón belesett a hálószobába. A hatalmas ágyon a fiatal és tudatlan, ám testi adottságaiban meglehetősen gazdagon megáldott szobalány és a napokban felvett nem kevésbé szerencsés alkatú lovászfiú egymást kényeztetve feküdtek az egész világról elfeledkezve. Arcukon semmiféle bűntudat nem látszott, hiszen mindketten azt hitték, hogy a ház ura és úrnője a hétvégére elutazott a távoli birtokukra. Azt hitték az övék a teljes hétvége és végre zavartalanul kiélhetik a napokkal ezelőtt fellobbant feltartózhatatlan és egy vulkán erejével kitörni készülő vágyaikat, amelyek eddig csak a lépcsőfordulók homályában megélt rövid, de annál szenvedélyesebb csókok formájában teljesedtek ki…

Na tegye fel a kezét aki komolyan azt gondolta, hogy na kész, vége, fújt a Vasgyár, a Bálnán ezentúl giccspornó lesz, mehet a francba! Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem így van. Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a cím alapján milyen gondolataink is támadhatnak a témát illetően, pedig a vágy és beteljesülés kérdésköre és problematikája sokkal hamarabb és szélesebb körben érzékelhető az életünkben, minthogy az első bekezdés ugyan mondana bármit is a számunkra.

Az én első ilyen emlékem még az óvodából származik. Nem, nem lányokkal kapcsolatos. Arra vágytam nagyon, hogy végre a polc mellé kerülhessek. A délutáni alvásidő során ugyanis, amikor az óvónénik széthajtogatták a kiságyakat, a gyerekek pedig elfoglalták, akkor egy külső szemekkel láthatatlan versenyfutás indult meg azokért a fekhelyekért, amik a játékos polc mellett voltak. Valamennyi gyerkőc azzal a feltételezéssel hajtott ezekre az ágyakra, hogy ott alvás közben biztos lehet egy picit játszani a fröccsöntött buszokkal és villamosokkal. Ebben a versenyben mindenki részt vett, de mivel én egyrészt a végletekig udvarias, másrészt bölcsen és előrelátóan konfliktuskerülő (értsd: mulya) voltam abban az időben, általában hamar kiszálltam belőle és csak figyeltem ahogy a hangadók és a menők elfoglalják az áhított helyeket. Sokat nem bánkódtam rajta, lefeküdtem egy másik ágyra és bár nagyon tiltakoztam ellene, de egyből elaludtam. (Ha van valami ami miatt szeretnék megint ovis lenni, az a mindennapi és kötelező alvás intézménye, amit felnőtten és egy komoly munkahelyen dolgozva – sokunk őszinte sajnálatára – nem elképzelhető. Bár, ha jobban belegondolok ismerek olyat aki ennek lehetetlensége ellenére sem veszi fel a telefont 13 és 15 óra között.) Már nem emlékszem, hogy hogyan történt, de egyszer nekem is sikerült a polc melletti ágyat megkapnom. Lehet, hogy a menők kevésbé voltak éberek, vagy egyszerű vakszerencse volt, de beteljesült a vágyam. Ott voltam a piros-sárga buszoktól, villamosoktól és pótkocsis (!) teherautóktól karnyújtásnyira, csak én voltam mellettük és lefekvés után pont elértem őket. Aztán jött az igazi csalódás. A játékokat körülbelül 5-5 centit lehetett előre hátra tologatni, ami szinte azonnal unalmassá válik, ráadásul az óvónénik rögtön rám szóltak ha csak hozzájuk értem. Ott és akkor éreztem először hogy olyanra vágytam vadul és szenvedélyesen ami tulajdonképpen semmit sem ér.

A tarhonyával és a grízes tésztával kapcsolatos vágyaimról és azok beteljesüléséről már írtam egyszer és talán azt is említettem már, hogy egy új sőt legújabb okostelefon birtoklásának vágyával kapcsolatban mit gondolok. (Tudniilik, hogy a legeslegújabb iPhone vagy Samsung vagy mittudomén milyen eszközökön is ugyanazok a parasztok hívnak – kivéve az olvasók, az olvasók ismerősei és a főnökeim és az ő főnökeik. Vagyis itt a vágy beteljesülése egyben csalódás is.) Tegyük fel újabb példaként, hogy nyit egy új – teszem azt – burgeres hely. A vágy persze hajt, félig kíváncsiságból, félig az éhség okán el is megyek oda és megkóstolom a burgert. Ha minden tökéletes, a hús pont elég szaftos, a saláta friss, a házi buci is kifogástalan és a szósz pedig olyan erős hogy nemcsak a szád hanem az egész arcod lángol tőle (mit tegyünk, ha szeretem a csípős ételeket) és azt gondolnánk, hogy a vágyat itt egy perfekt beteljesülés követi, akkor igazunk is lehet. Egészen másnapig, amikor vár rád egy kemény és tűzben fogant csata a lakásod legkisebb helyiségében, ahol ha meg nem is bánod az előző napi beteljesülést, mindenesetre megfogadod, hogy ezeket a vágyakat a jövőben próbálod elnyomni magadban.

Hát valóban nincs olyan vágy, aminek a beteljesülése nem okoz fájdalmat? Mindenkit meg kell nyugtatnom, hogy ez így nem igaz. A férfi-nő kapcsolatokkal övezett vágyakra és azok kiteljesedésére nem szeretnék kitérni félek hogy megint visszatérnék az első bekezdés színvonalára, és abból bőven elég volt annyi. Van egy terület, ahol a vágytól izzad, se ülni se állni nem bír az ember, bizonyos határokon túl már az összes gondolatát kitölti. Aki ránéz az efféle vágytól szenvedő emberre az azonnal látja, hogy valami nincs rendben, sokszor kicsit ijesztő is, mert az alanyunk semmi másra nem tud gondolni, mint a vágyának beteljesülésére bárhol, szinte bármilyen formában.

Igen kedves – elsősorban férfi – olvasóim egy kiadós sörözés utáni hazaúton ránk törő vizelési ingerről volna itt szó. Ha kellően hosszú az út, akkor annak vége felé már a teljes tudatunkat egy eszményi wc-csésze tölti ki. Nincs annál tökéletesebb kielégülés és beteljesülés mint amikor végre – és bárminemű baleset elszenvedése nélkül – hazaérünk és ott – az olykori tüzes csaták helyszíneként is szolgáló – legkisebb helységben végre egy hosszú és felszabadító, bármilyen gasztro és egyéb élményeken túltevő megkönnyebbülésben van részünk. Talán nem véletlen az sem – apám mesélte egyszer -, hogy egy egyetemi gépészprofesszor, amikor valamilyen alkalomból felköszöntötték „Sok boldogságot” kívánva, helyretette a nagybecsű hallgatóságot, hogy a sörözés után megadatott zavartalan pisilés, na az az igazi boldogság. Főleg így 50 felé…

bálna és Bálna

Azt már egyszer leírtam itt, hogy honnan jött a Grönlandi Bálna címe. Be kell valljam, akkor amikor elkezdtem ez alatt posztokat közölni azt gondoltam, hogy megmarad ezen a laza kapcsolati szinten a cím és a tartalom. A Bálnák tulajdonképpen csirkék voltak, a csirke meg kaja, és majdnem minden posztban elől vagy hátul fent vagy lent megjelenik valami étel és/vagy ital, legyen elég ennyi. A helyzet azonban az, hogy ha az ember sokat gondolkodik valamin, akkor megtalálja az eleinte rejtőzködő összefüggéseket is. Én pedig sokat gondolkodom a Bálnán, szeretnék a jövőbe látni lesz-e valamilyen utóélete vagy egyszer a jövőben egy digitális szemétdombon végzi, amin virtuális csirkék kapirgálnak. (Ez se olyan nagy baj, egy gyémánt félkrajcár még mindig kijöhet belőle.) Ez a sok morfondírozás arra is jó, hogy végre rájöjjek arra, hogy valójában mi az összefüggés a grönlandi bálna és a Grönlandi Bálna között amúgy közvetlenül, nem úgy mint a rég meghalt Józsi és a kövér csirkéi és a jelen szövegek között.

A közvetlen összefüggésre természetesen a hetente négyszer-ötször megtett 2 és fél órás autóút egyike alatt jöttem rá. Azt hiszem már írtam arról, hogy milyen hasznos és káros következményei vannak ennek a sok utazásnak. A legfontosabb – ami néha káros, többször hasznos – az az, hogy egyedül vagy a gondolataiddal és szabadon fűzheted, csűrheted csavarhatod őket, megnézheted jobbról, balról, kiselejtezheted, vagy iktathatod a megfelelő polcra az agyadban. Ha iktatod, akkor bármikor előveheted és újrafelhasználhatod ami igazán fontos muníciót és bizonyos biztonságérzetet ad. Egyik hajnalban amikor elindultam Pestre, már mikor kiléptem a ház ajtaján éreztem valami furát. Lehet hogy ez mindössze annyi volt, hogy akkor váratlanul megéreztem a levegőben a tavasz illatát. A dolog nagyon oda nem illő volt, lévén hogy novembert írtunk. Mégis egyértelmű volt, hogy itt kérem tavasz lesz, legalábbis ma délelőtt. Persze ebben semmi különleges nem volt, ha belegondolok, hiszen ehhez elég egy jól irányzott melegfront és amilyen idétlen és nyegle magatartást mutat mostanában az időjárás nem érdemes semmin meglepődni. De nemcsak az illat volt tavaszi, hanem mintha még valami zsongás is lett volna a levegőben. Nem tudom megmagyarázni, csak az a fajta hangulat kapott el, hogy ez a mai valahogyan különleges nap lesz. (Mindenkitől elnézést kérek, nem akarok túlzottan és indokolatlanul szentimentális lenni, biztosan öregszem, azért jönnek ki ezek a gondolatok most…)

Persze a nap nem lett különleges, ugyanazt a hol lelkesedést, hol letargiát éreztem szeszélyes váltakozásban a munkahelyemen mint rendesen, a céges kantin ugyanolyan rossz és drága volt mint a máskor és pontosan ugyanúgy szomorkodtam a nap késői kelésén és korai nyugvásán. Illetve ez így nem igaz.

Nem igaz, mert történt valami nagyon fontos, aminek valamennyire a mai napig is hatása alatt vagyok. Rájöttem, hogy a Bálna nem játék és sokkal fontosabb nekem mint amennyire gondoltam. Nemcsak arról van szó, hogy néha nekiülök és ideírok valamit ami jár a fejemben, hanem történelmi jelentősége van. (Mármint az én személyes történelmem szempontjából persze.) Azért van akkora jelentősége, mert napi gondok-pénzkeresés-undok és arrogáns emberek-munkahelyi problémák–őrült politikusok-felháborító cinikus nyilatkozatok-lábfájás és egyéb egészségügyi panaszok magamutogató vagy éppen alattomos jéghegyeit sikerül a hátán elkerülni, végeredményben embernek és normálisnak maradni. (Persze a normálisságommal kapcsolatban lehetnek ellenkező vélemények, azokat a kommentekben várom…) Az „érezni hogy még emberek vagyunk” című témában egyébként vannak még javaslataim. Például ezt váltja ki ha a barátaiddal elénekled Cseh Tamás és Bereményi Géza örökbecsűjét, ami úgy kezdődik, hogy „Éltek-e még régi lányok, vagy alusztok már?”

Miután ezen a felismerésen túl voltam, akkor és ott, körülbelül 140-nel haladva az autópályán eszembe jutott az elmélet: a grönlandi bálna északi rohadt hideg és jeges tengerekben él. Emlős, így testhőmérséklete egyrészt állandó, másrészt olyan 36-37 fok körül lehet, de ha kevesebb is akkor is jóval melegebb mint a körülötte lévő veszélyes, hideg és barátságtalan víz. A grönlandi bálnán kívül tehát a hideg víz, a grönlandi bálnán belül meg a finom meleg 36 fok. A kettő között 15-20 centi zsír. Ráadásul a bálna nem nagyon figyel oda a körülötte lévő környezetre, hogy ne mondjam pont leszarja azt. Követi az ösztöneit, eszi a krilleket és remekül elvan a saját maga melegében. Na azt szeretném ha ilyen lenne a Grönlandi Bálna is. Rajta kívül az interneten a gyalázkodás a felháborító történetek, idegesítő megosztások, az undorító politika, meg minden amit nem szeretünk. A Grönlandi Bálnán belül meg azt szeretném ha csak a jó és simogató érzések lennének különösebb hátsó és tengermély gondolatok nélkül. Csak kis történetek amiket jó olvasni, se több, se kevesebb.

Szilveszteri hurka

Minden kedves olvasómnak boldog és kellemes új évet kívánok először is. (Amikor véletlenül azt mondom karácsony idején az ismerőseimnek, hogy „kellemes ünnepeket”, akkor tanultabb, de vallási témákban tagadhatatlanul járatosabb és nem utolsó sorban figyelmesebb rokonaim azt szokták kissé – vagy nem is olyan kissé – megrovó éllel mondani, hogy kellemes legfeljebb a lábvíz lehet, de nem a karácsony. Ebben mindig igazat is adok nekik, meg is próbálok odafigyelni, hogy ne mondjam ezt, de hát a társadalmi megszokások sokszor engem is magukkal ragadnak, nincs mit tenni. (Jesszus, micsoda Isteni képzavar! És most itt begyűjtöttem néhány újabb rossz pontot basszus. Jajj megint!) Ezt csak azért vetettem közbe, mert ahogy a karácsony sem lehet kellemes, úgy az újév sem. Na de akkor milyen lehet? Mindenképpen lehet benne öröm. Egy bizonyos kor fölött az öröm már afölött érezhető, hogy na hál’Istennek ezt is megértük békében, boldogságban, egészségben (az előző jelzők közül bármelyik bátran és szabadon megkérdőjelezhető igény szerint, akár egyszerre több is). Lehet benne bánat, izgalom, siker és sikertelenség. Sőt nemcsak lehet, hanem egész biztos van is benne. Én úgy tekintek a bánatra és a sikertelenségre, mint amit a bolond válaszol arra a kérdésre, hogy mi a jó abban, ha kalapáccsal ütöd az ujjadat (tudniillik, hogy abban az az élvezet, amikor melléüt). Másképp fogalmazva: hogyan élveznénk ami jó, ha nem tapasztaljuk meg a rosszat… (Ezt ki is mondta? Matula bácsi vagy Náncsi néni? Tulajdonképpen mindegy is…) Én azt a jókívánságot szeretem ilyenkor legjobban, hogy „napsütéses boldog új évet kívánok”, mert meggyőződésem, hogy az év akkor lesz szép és örömteli, ha minél több napsütéses percet, órát, napot meg tudunk érni együtt azokkal akiket szeretünk. És a napsütés itt nem csak a szó legszorosabb értelmében használható. Mert hát ki mondaná azt, hogy nem a Nap süt ránk, amikor egy jó családi vasárnapi ebéd után úgy belemerülünk a beszélgetésbe, hogy egyikünk sem akar elmenni az asztaltól. Vagy ki ne érezné a melegítő sugarakat, amikor egy apró, saját kezűleg készített ajándék – mondjuk egy tál kocsonya – szemmel látható és őszinte örömöt vált ki abból akinek adjuk. Végül pedig nekem ugyanígy a napsütéses percek közé tartozik amikor a barátaimmal együtt ünneplem az új évet és együtt énekeljük a himnuszt. Sőt ahogy öregszem egyre gyakrabban van olyan, hogy ilyen helyzetekben nemcsak a fejemre, de a szemembe is süt a Nap, de annyira, hogy még a könnyem is kicsordul. Ha ráadásul azt is látod, hogy van olyan barátod, akivel szintén ez történt, az már maga a verőfény. És persze az is napsütés, amikor a fél országon végig egyensúlyozott hurka szemmel láthatóan ízlik azoknak akiknek hoztad.

Na szilveszterkor ez volt. Megállapodtunk ugyanis az összeszokott baráti társaságunkkal, hogy az idei szilveszter éjjelén a fő fogás – két év után ismét – hurka és kolbász lesz mégpedig attól a hentestől, akiben már két éve sem csalódtunk. Nemcsalódás ide vagy oda, a hurka az mindig kockázat. Nagyon könnyű elrontani. Elég egy picivel több só vagy rizs/zsemle vagy egy kicsivel kevesebb bors és máris kész a baj. Sok mindent nem tudsz tenni, legfeljebb imádkozol és bízol. Ha mégis megjártad, akkor nézheted a barátaid nem túl őszinte mosolyát Nem mondják, de érzed, hogy ez nem jött be. Ilyenkor a legjobb ha Te megad kiáltasz fel, hogy na ez aztán tökéletesen csapnivaló hurka, mindenkitől elnézést kérek! Ahogy mondtam, most minden rendben volt. Sikerült úgy intézni, hogy a hurka 24 órával a megvásárlása előtt még minimum röfögött, a májasban a rizs, a véresben a zsemle nem tengett túl. A szállítást is minden további nélkül kibírta, lefagyasztani sem kellett köszönhetően a hideg időnek. Összefoglalva: amikor a vacsora közben végignéztem a hosszan megterített asztalon és csupa elégedett arcot láttam na az igazán napsütéses pillanat volt. Sietni is kellett az evéssel, hogy nehogy a nagy nyári verőfényben még megromoljon itt nekünk. Ezt az élményt a régi és új barátaimon túl szeretném megköszönni annak a soproni professzionális húsfeldolgozónak aki mindezt lehetővé tette. Név és cím a szerkesztőségben…