Amikor a spárban vagyok véletlenül mindig a borpulthoz keveredek. (Már kerestem ennek az okát, de még nem sikerült rájönnöm. Szóval, a boroknál nem túl rég megjelent J.P Chenet. Ott figyel ide-oda mint Sherlock. Amikor először megláttam tudtam, hogy nem úszom meg. Kerülgettük egymást egy ideig, néha meg is fogtam, de a „francia tájbor” felirat mindig helyes irányba terelte a kezemet és visszatettem. Ma viszont történt valami. Miután a tejeken, a zöldségeken túl voltam a mááááásik oldal felől közelítettem meg a borokat. Elég hamar elértem a biztonságérzetet miután elhelyeztem a kosárban egy Légli 333-at meg egy Cserszegi Fűszerest, aztán megláttam ismét. Végigcikázott az agyamban, hogy most megtehetem, hiszen nagy baj már nem lehet. Be is tettem a kosárba, egyet az említett franciából. Nnna ekkor aztán… Amikor párszor karamboloztam autóval (sosem ittasan, ezt kikérem magamnak!) abban a pillanatban amikor megtörtént, mindig kiabáltam magamban, hogy nem!, ez nem velem történik!, nem is igaz!, különben sincs semmi baj! Na ezt éreztem most is. Persze éreztem, hogy ami történt, megtörtént, nem lehet semmissé tenni, vállalnom kell a következményeket. Na most éppen vállalom. Egy Szindbád-paródiában ezt mondanák róla: Ezt a francia bort igazán kedvelem, mert olyan íze van, mint az apósom hordójának szüret előtt, amikor véletlenül kénlap helyett légypapírral égette ki azt. A színe pedig olyan mint amikor csak szintetikus anyagot tartalmazó bodzaszörpöt csinálok a gyerekeimnek, az illata meg kiváltképp könnyet csal a szemembe, hiszen nagyanyám kis piros flakonos alkoholos ablaktisztítójára emlékeztet élénken.