20 Fo(ri)nt

2016. február 23.

Hallgattam reggel a rádiót. Ha lecsupaszítjuk a dolgokat a hírek, kommentárok legnagyobb része a pénzről szól. A pénz elvételével fenyeget az EU, arról vitatkoznak szakértők, hogy mire kellene költeni, teszem azt a KLIK pénzét és miért nem arra amire éppen. Mennyit ér a közmunkások bére és hogyan viszonyul ez a minimálbérhez. Pedig a pénz értékét az én számomra valami egészen más jelenti. Sok-e kétszázezer forint? Nyilván rengeteg embernek ez valami mesebeli összeg, ahogy annak is iszonyú soknak tűnik, akinek minden lehetséges és lehetetlen kölcsön és hitel lehetőséget kihasználva pont ennyi hiányzik ahhoz hogy élete első lakását megvegye. De sok-e annak, aki dühösen fordul el egy autószalon kirakatától, hogy már megint egy hónapot kell várnom, hogy a harmadik autómat megvegyem. Sok-e húszezer forint? Reménytelenül sok annak, akinek a számlák befizetése után pont ennyi hiányzik, hogy kihúzza ebben a hónapban, de sok-e annak, aki azon mélázik, hogy nyolcvanezret vagy százezret költsön-e karácsonyi ajándékokra. Sok-e 200 forint? Sok annak, akinek már csak pont ennyi hiányzik ahhoz, hogy egy palack kannás borral ezt a napot is kibírja, de sok-e annak, akinek kétszáz forint hiányában nem vesz meg egy doboz cigarettát. Sok-e húsz forint? Nem, húsz forint nem sok. Semmilyen értelemben sem. Nem ment meg az éhhaláltól senkit, hajléktalannak sem adunk húsz forintot a lámpánál, nemhogy egy benzinkutasnak borravalóként. Az én számomra mégis a legértékesebb pénz amit valaha kaptam pont húsz forint volt.

Egyszer apámmal elindultunk kirándulni a Bükkbe. Egy megszokott útvonalat akartunk bejárni: a 15-ös busszal Ómassáig, onnan gyalog fel Jávorkútra, majd vissza a Sebesvízen. Ennek az útvonalnak sok kiváló tulajdonsága volt. A legjobb az, hogy mind Ómassán, mind Jávorkúton, majd Lillafüreden is volt egy-egy kocsma. Ennek azért volt jelentősége, mert apám „csak úgy” sosem kirándult, az hogy „menjünk nézzük meg harmatos-e a Nagyrét”, vagy „nyílik-e már a hóvirág a svéd fenyvesben” szóba sem jöhetett. A kiránduló utak végén és lehetőleg közben is mindig ott kellett, hogy legyen egy kocsma, turistaház, étterem, bármi csak lehessen inni egy sört és egy Unicumot. Ha ez a feltétel teljesült, akkor sok-sok kilométert meg tudtunk tenni. Ha véletlenül a célponton található egység zárva volt – sajnos előfordult pár esetben – akkor tehetetlennek és átvertnek éreztük magunkat kábé úgy mint amikor az orrunk elől viszik el az utolsó rántott húst a menzán. (Egyébként apám, ahogy egyre öregebb lett, általában biztosra ment és mielőtt elindultunk felhívta telefonon a turistaházat, hogy biztos nyitva van-e.). Szóval leszálltunk a buszról Ómassán, ami számomra mindig misztikus hely volt, mert azt hallottam, hogy ott a legtöbb az egy főre eső szellemi fogyatékos. Ezt a jelenséget annak tulajdonították, hogy mivel Ómassa zsákfalu és még voltak nagy havazások abban az időben – az elzártság heteit azzal töltötték, hogy a szerelem terén csiszolták a tudásukat és ahogy egy ilyen kis faluban lenni szokott sokszor rokoni kapcsolatok is becsúsztak ahogy az ebből született gyerekek nem kevésbé. Ómassán a buszfordulóban volt a kocsma, ami kiváló elhelyezkedés, mert nem kell sokat gondolkodni. Obligát Unicum, sör (én kólát ihattam), majd nekivágtunk a hegynek. Nagyjából 10-12 éves lehettem, pont abban a korban amikor kezdtem önállósítani magam, legalábbis azt hittem, hogy minek nekem bárki és bármi, mindent megoldok egyedül. Persze apám annyira ezt nem gondolta így, igyekezett kordában tartani. Mégis a hegyen felfelé egyszer csak elővette a pénztárcáját a zsebéből, kivett belőle egy (papír) húsz forintost és a kezembe nyomta, hogy legyen nálam pénz, ha netán elkeverednénk. Húsz forint. Mi az? Persze ez a történet elég régen volt és akkor ennyi pénz sokkal többet ért, de akkor is. Én akkor mégsem ezt éreztem, hanem azt, hogy apám azt mondta ezzel, hogy vele történhet bármi, én akkor is biztonságban vagyok, és főleg hogy megbízik bennem, hogy ha kell, helyén lesz az eszem és megoldom a bajt. Ez a gesztus és ez a pénz nagyon sokat jelentett nekem, amit természetesen mikor hazaértünk visszaadtam, pedig erre ritkán volt példa.

A történetnek itt még nincs vége. Nagyon sok év telt el a kirándulás óta, apám is meghalt már, amikor a nagy szerencsémnek és egy nagy gyártónak köszönhettem eljutottam a londoni olimpiára. 3 nap volt az egész, de életre szóló élmény. Amikor megérkeztünk, egy ebéd és a 80 éves egyforma narancssárgába öltözött nénikékből álló holland szurkolócsapaton való meglepődés után azonnal kimentünk az olimpiai fő helyszínre, ha jól emlékszem egy vízilabda meccsre volt jegyünk. Hatalmas forgatag, rengeteg ember, csak kapkodtuk a fejünket, de mindenkin valami megmagyarázhatatlan nyugalom és megmagyarázható izgatottság volt. Történetesen ezen az úton rajtam kívül ott volt még a vezérigazgatónk is. Földi ember hétköznapokon fel nem érhet hozzá, beszélni vele még annyira sem lehetséges, most mégis együtt mentünk a meccsre. Meleg volt, de ez eszünkbe se jutott, amíg meg nem láttuk az első hűtőhátizsákos embert aki sört árult. Kérdezte is a Főnök, hogy megiszunk-e egy sört. Ilyen kérdésre ritkán válaszolok nemmel, meg ugye megsérteni se akartam, így mindjárt a kezünkben is volt hideg Heineken (tudom, „eurobeer”, de hát nem volt más…). Mivel nem szeretek adósa maradni senkinek, főleg nem a vezérigazgatónak – meg jól is esett volna még egy -, mondtam neki, hogy az a helyzet, hogy most azonnal én fizetném a következő kört, de hát mivel a Visa az egyik főszponzor az olimpián, nekem meg csak Mastercardom van, nem tudtam pénzt kivenni. Erre felhúzta a szemöldökét és azt kérdezte, hogy „akkor most nincs nálad pénz?” Mondom, nincs, de nem baj, majd a városban pótolom. Erre Ő ugyanazzal a mozdulattal mint sok évvel azelőtt apám, elővette a pénztárcáját és kivett belőle húsz fontot, hogy ne legyek pénz nélkül. Akkor jutott eszembe az első történet.