2012. január 18. A péntek a családi vacsorák napja. Ebben a nyomorult rohangálós világban gyakorlatilag ez az egyetlen időpont maradt meg, amikor a család biztosan és lemondhatatlanul együtt vacsorázik, ezt igyekszem én is mindig betartani ha csak egy mód van rá. Minden héten más főz apa-anya-gyerekek sorrendben. Ezen a héten közfelkiáltással nem főztünk – lévén az év utolsó iskolától mérgezett hétvégéje – hanem gondoltuk elmegyünk valahová. Válság ide, svájcifranktörlesztés oda tény ami tény, hogy csak a harmadik vagy negyedik helyen kaptunk asztalt, ott is csak dohányzó szekcióban, amely 4 hónapja, 4 napja, 7 órája és 57 perce már nem az én világom (de hát ki tartja ezt számon…). A Tercia Hubertus étteremről van szó, amely többek között Dankó Pista hegedűjéről ismert. Na nem jelenik meg a maga valójában, nem is játszanak azon édes-bús műdalokat, hanem sokkal inkább képzeljünk el egy méretes fatálat, amelyet televágnak mindenféle húsokkal, aztán egye meg aki bírja. Na én ismerek valakit, aki még levezetésnek is bevállalta ezt mennyiséget. Ráadásul nem egy magamfajta emberről van szó, hanem sokkal inkább vékony, mondhatni nyiszlett a kolléga és mégis. A régi szép (?) időkben, amikor még a gyártóknak, partnereknek az is fontos volt – és arra is volt pénzük-energiájuk – hogy vidéken is ródsózzanak, és megköszönjék a közös munkát, akkor fulladtak a soproni megbeszélések ilyen dankópistázásba. Most pénteken viszont szó nem volt a prímásról. Klassz kis disznótorosok (csak valami könnyűt, mert késő van…), halak, borzasok, csirkék kerültek az asztalra, korrekt minőségben. Azért nem írok erről többet, mert a családi vacsoráknak nem ez a lényege, Hanem az, hogy mindenkinek – persze Bolyhost a kutyát kivéve – el kell mondania mi volt a legjobb és a legrosszabb a héten. Ez a két meglepően egyszerű kérdés a felszínre hoz mindent, ami a szívünket nyomja és ezután nemcsak a ház vegyes – de meglepően jó – pálinkája miatt könnyebb elaludni…