2011. november 17. Tegnap mákostésztát ettem ebédre. Van pár kaja, amit ha meglátok, azonnal ennem kell belőle. Ilyen a tarhonya, a grízes és a mákostészta. Nem tudom megmagyarázni, hogy ez miért van, és miért pont ezek, de így van. Ha van a T. olvasók között lélekbúvár és viselkedéskutató, esetleg gasztroenterológus, az legyen olyan jó, és elemezze ezt a helyzetet. (De csak akkor kommenteljen, ha nem túl ciki rám nézve…). A mákos tésztáról meg – mint mindig – apám jut eszembe. Apám, akinek volt pár jellegzetes mondása, páldául a „gázvízvillanyajtó”, ami otthon nálunk a „sziasztok, akkor én elmentem”-et, vagy a „kedves családom! én most elmegyek, csókollak benneteket, vigyázzatok magatokra, sietek haza!”-t helyettesítette, ugyanis akkor is ezzel köszönt el, ha dolgozni ment, de akkor is, ha Japánba. Szóval az Ő mondása volt a „fele-tészta-dupla-mák” is, amely mindent elmond az életfelfogásáról. Ami csak töltelék, ami csak azért van, mert mégse lehet tele pofával cukrozott mákot enni, abból a minimumot, de a sok jóból, jó sokat (ez valami rock számban van nem?). Persze ezt otthon szinte sose fejthette ki, mert anyám utálja a mákostésztát, így aztán ritkán ettünk, ha jobban belegondolok, akkor ez inkább ilyen menzai legenda volt. A lényeg az, hogy minden egyes alkalommal ez a történet jut eszembe, ha mákostésztát eszem, de persze ezt egyáltalán nem bánom. Na jó, nyilván mákostészta és mákostészta között is van különbség. A mi menzánkon például ilyen száraz és fujtós, mint Etvasz barátom pogácsája (garantálom, hogy ezzel egyáltalán nem mondtam keveset). Ráadásul egyszer megkérdeztem azt a nénit akit magamban csak szupernagyinak szoktam hívni, hogy esetleg egy kis méz nem volna-e rá – hiszen az közismert, hogy a mákostészta mézzel csurgatva az igazi, és nem leöntve például vaníliaöntettel, aminek ott semmi helye -, hát úgy nézett rám, mintha legalábbis azt kérdeztem volna, hogy annak a kishölgynek ott pénztárnál megadná-e a számát keziccsókolom. Persze van remény, mert pár hete Abádszalókon – ahol kb. az érettségi utáni nyáron voltam utoljára, és úgy emlékeztem rá, mintha minimum francia rivéria (!) lenne, most (ősszel) meg mintha Joli zombifilmjének castingjára menne mindenki – egy csárdában ettem mákos gubát (mit gubát! bobalykát!) – ahol szemrebbenés nélkül teljesítették a mézre vonatkozó kérésemet is és mondhatom jó volt, eltekintve a kissé száraz kiflivégektől. Egy biztos: mákostésztára nekem nem azért van szükségem, hogy mákot egyek, hiszen utána 1.) ki kell pucolnom a fogsoromat, 2.) egész nap fáj a gyomrom 3.) mióta tudom, hogy az ópium alapanyaga a mák, bemeséltem magamnak, hogy a máktól álmos vagyok, hanem azért mert eszembe jut apám és a mákostészta esete. És az jó.