2016. április 18. Vannak ezek a közös családi vasárnapi ebédek. Valamiért nekem ennek sokkal nagyobb jelentősége van, mint egy egyszerű kajálás. Olyan alkalom ez, amikor rendszeres lehetőségünk van arra, hogy leltárt tartsunk azok fölött akiket szeretünk, akik fontosak nekünk. Igaz még nincs túl rég, hogy Réka sokszor nem tölti velünk az összes hétvégét az egyetem miatt, de annyira már igen, hogy akár meg is szokhattuk volna. Ennek ellenére automatikusan négy tányért veszünk le a polcról terítésnél és úgy kell észbe kapnunk, hogy hiszen csak hárman vagyunk. Az hogy mit eszünk az igazából kevésbé fontos, bár a mi családunk – akárhogy is próbálunk(?) változtatni ezen – a húsleveses, rántotthúsos vasárnapok híve, néha kis kitérővel pörköltek és krémlevesek felé. És ez így volt régen is. A vasárnapokhoz apám is ragaszkodott amíg otthon laktunk. Végignézett rajtunk, megcsinálta a leltárt és nekifuthattunk a következő hétnek. Ha szélesebb családi összejövetel volt soron, valamilyen névnap, születésnap miatt, az is ekkor volt és a fenti menübe csak anyám híres fasírtgombócai vittek új – pusztítóan fokhagymás – ízt. Apámnak az étkezésekkel kapcsolatban voltak elvei. Például valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindig hagyott egy falatot az ételből. Ennek az okát a mai napig nem tudom, persze Ő azzal viccelődött, hogy ez tulajdonképpen ételminta a nyomozóhatóságok számára ha őt valamiféle váratlan baj érné, mondjuk ha anyám megmérgezi esetleg. Aztán ott volt a dinnyeevés. A dinnye elfogyasztásának módja igazán megosztó az emberiség körében. Vannak akik felkockázva és a magok eltávolítása után hajlandóak csak nekilátni, aztán van a legpopulárisabb módszer a késsel (bicskával) mint a szalonnát (<< Vádlott! Mondja el hogy történt! Hát én csak ültem a lépcsőn, éppen dinnyét ettem a bicskámmal, aztán jött a sógor, megbotlott a szerencsétlen oszt pont belesett a késbe. Aztán még vagy hatszor…>>) de apám kanállal ette és kenyérrel. Igen, kenyérrel. Azóta sem tudom honnan jött ez a szokás. A családi legendárium azonban feljegyez még egy azóta szállóigévé vált mondást is. Az egyik vasárnapi, a nagyobb család részvételével megvalósult ebédnél apám megjegyezte a maga visszafogott stílusában, hogy a leves sótlan. Erre anyám közelebb tolta a sótartót és biztatta hogy sózza meg akkor, világért se egye meg sótlanul. Erre apám olyat mondott, amit azóta is emlegetünk: elővette a tanári hangját és majdnem kioktatóan, de mindenesetre nevelő célzattal és rendkívül türelmesen közölte, hogy <<Eszterke! Az asztalnál nem főzünk!>> Arra bíztatok mindenkit, hogy ízlelgesse ezt a mondatot. Ha valami már elkészült és a készítés során hanyagságból, slendriánságból vagy egyszerűen az időnyomás miatt nem fordítottunk az egyik – bár igen fontos – részletre kellő figyelmet (merthogy akár apám is megkóstolhatta volna a levest amíg készült) akkor miután elkészült már nem toldozunk-foldozunk, hanem vállaljuk és felhasználjuk úgy ahogy van. Legfeljebb eltesszük a tapasztalatot a következő alkalomra és majd jobban odafigyelünk. Különben is a sótlan étel mindig sótlan marad, de ezt már Palibácsitól tudja mindenki a családban, vele pedig vitatkozni – főleg étel ügyekben – sosem lehetett. Persze egy sótlan leves nem rontotta el senki kedvét. Sem anyámét, sem apámét, sem senkiét, ebből csak annyi maradt, hogy a mai napig sincs sótartó a családi asztalon. Apám pont ma lenne 79 éves. Hiányzik. És nem csak a bölcsességei… Mi mindenesetre itt vagyunk, leteszünk neki egy terítéket az asztalra és kezdődhet a leltár…