Hónap: 2016 szeptember

2016. április 18. Vannak ezek a közös családi vasárnapi ebédek. Valamiért nekem ennek sokkal nagyobb jelentősége van, mint egy egyszerű kajálás. Olyan alkalom ez, amikor rendszeres lehetőségünk van arra, hogy leltárt tartsunk azok fölött akiket szeretünk, akik fontosak nekünk. Igaz még nincs túl rég, hogy Réka sokszor nem tölti velünk az összes hétvégét az egyetem miatt, de annyira már igen, hogy akár meg is szokhattuk volna. Ennek ellenére automatikusan négy tányért veszünk le a polcról terítésnél és úgy kell észbe kapnunk, hogy hiszen csak hárman vagyunk. Az hogy mit eszünk az igazából kevésbé fontos, bár a mi családunk – akárhogy is próbálunk(?) változtatni ezen – a húsleveses, rántotthúsos vasárnapok híve, néha kis kitérővel pörköltek és krémlevesek felé. És ez így volt régen is. A vasárnapokhoz apám is ragaszkodott amíg otthon laktunk. Végignézett rajtunk, megcsinálta a leltárt és nekifuthattunk a következő hétnek. Ha szélesebb családi összejövetel volt soron, valamilyen névnap, születésnap miatt, az is ekkor volt és a fenti menübe csak anyám híres fasírtgombócai vittek új – pusztítóan fokhagymás – ízt. Apámnak az étkezésekkel kapcsolatban voltak elvei. Például valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindig hagyott egy falatot az ételből. Ennek az okát a mai napig nem tudom, persze Ő azzal viccelődött, hogy ez tulajdonképpen ételminta a nyomozóhatóságok számára ha őt valamiféle váratlan baj érné, mondjuk ha anyám megmérgezi esetleg. Aztán ott volt a dinnyeevés. A dinnye elfogyasztásának módja igazán megosztó az emberiség körében. Vannak akik felkockázva és a magok eltávolítása után hajlandóak csak nekilátni, aztán van a legpopulárisabb módszer a késsel (bicskával) mint a szalonnát (<< Vádlott! Mondja el hogy történt! Hát én csak ültem a lépcsőn, éppen dinnyét ettem a bicskámmal, aztán jött a sógor, megbotlott a szerencsétlen oszt pont belesett a késbe. Aztán még vagy hatszor…>>) de apám kanállal ette és kenyérrel. Igen, kenyérrel. Azóta sem tudom honnan jött ez a szokás. A családi legendárium azonban feljegyez még egy azóta szállóigévé vált mondást is. Az egyik vasárnapi, a nagyobb család részvételével megvalósult ebédnél apám megjegyezte a maga visszafogott stílusában, hogy a leves sótlan. Erre anyám közelebb tolta a sótartót és biztatta hogy sózza meg akkor, világért se egye meg sótlanul. Erre apám olyat mondott, amit azóta is emlegetünk: elővette a tanári hangját és majdnem kioktatóan, de mindenesetre nevelő célzattal és rendkívül türelmesen közölte, hogy <<Eszterke! Az asztalnál nem főzünk!>> Arra bíztatok mindenkit, hogy ízlelgesse ezt a mondatot. Ha valami már elkészült és a készítés során hanyagságból, slendriánságból vagy egyszerűen az időnyomás miatt nem fordítottunk az egyik – bár igen fontos – részletre kellő figyelmet (merthogy akár apám is megkóstolhatta volna a levest amíg készült) akkor miután elkészült már nem toldozunk-foldozunk, hanem vállaljuk és felhasználjuk úgy ahogy van. Legfeljebb eltesszük a tapasztalatot a következő alkalomra és majd jobban odafigyelünk. Különben is a sótlan étel mindig sótlan marad, de ezt már Palibácsitól tudja mindenki a családban, vele pedig vitatkozni – főleg étel ügyekben – sosem lehetett. Persze egy sótlan leves nem rontotta el senki kedvét. Sem anyámét, sem apámét, sem senkiét, ebből csak annyi maradt, hogy a mai napig sincs sótartó a családi asztalon. Apám pont ma lenne 79 éves. Hiányzik. És nem csak a bölcsességei… Mi mindenesetre itt vagyunk, leteszünk neki egy terítéket az asztalra és kezdődhet a leltár…

2016. április 11. A süti mértékegysége. Nem tudom gondolkodtak-e már a kedves olvasók ezen a triviális kérdésen. Persze hogy nem, hiszen látszólag mindenki ismeri a választ talán többet is. Darab, szelet, kocka, kifinomultabbaknak pohár vagy kehely, nagyobbaknak tepsi, tálca vagy kosár. Nem olyan régen még én is így gondoltam, aztán pár hete újra kellett értékelnem, miután elemeztem a saját szokásaimat. Mindjárt a közepébe vágva, tanuljuk meg, hogy a süti SI mértékegysége másodperc (szekundum), de mivel ez túlságosan kicsi, a gyakorlatban a perc a használatos. Erre a nem mindennapi felfedezésre akkor gondoltam először amikor (először) leszoktam a dohányzásról. Akkor azt vettem észre, hogy a rágyújtások helyett és azok ütemében magam elé vettem a sütistálat és körülbelül egy cigaretta elszívásának idejéig folyamatosan ettem – mit ettem, tömtem magamba – anyósom süteményeit. Aztán elnyomtam (akarom mondani lenyeltem) a maradékot és kb. 15-20 percig nyugtom volt, majd újra rágyújtottam, illetve magam elé vettem a tálat. Amikor ezt az eseményt elemeztem magamban, akkor jöttem rá a fenti tételre. Itt be kell hogy hozzuk a korrekt matematikai elemzést és levezetést. Igazából a süti mértékegysége a darab (szelet, pohár, kehely, tálca, kosár) / szekundum, amivel még nem értük el a célunkat, hiszen ezt ismét normalizálni kell. Ez a normalizáló tényező lehetne az, hogy mennyire finom a süti. A süti finomsága természetesen egyenesen arányos az elfogyasztott mennyiséggel, ám mivel jelen levezetés anyósom sütijeire épül, így ez nem releváns, hiszen ez egyenszilárdságúan magas szintű. Lehetne az is a megoldás, hogy milyen sütiről van szó, ám ez sem vezet célra, lévén túl nagy a variáció. Nem csigázom tovább az érdeklődést, a süti korrekt mértékegysége a falat/perc, hiszen a falat az nagyjából egységes méretű, és ha még az elején – a mérhetetlen kívánás okán – nagyobbakat is harapunk, ez akkor is a kiegyenlítődés felé konvergál. Ez az újonnan bevezetett mértékegység remekül fel tudja váltani a hagyományosakat. Vegyünk egy példát. Amikor anyósom azt mondja, hogy sütöttem egy tepsi almáspitét, ez rengeteg bizonytalansággal jár, és rengeteg kérdést vet fel. Mekkora a tepsi? Milyen arányú a tészta/alma arány – tudvalevőleg ez nagyban meghatározza az egy perc alatt elfogyasztható mennyiséget (vö: Etwas fujtós pogácsája), mennyi idő telt el a megsülés óta (értsd: kihűlt-e már vagy sem). Végeredményben ha anyósom azt mondja, hogy sütöttem 22 perc almáspitét, mindjárt tudjuk, hogy hányadán állunk. Ha ez a szám túl kicsi, akkor tudjuk, hogy sietnünk kell, nehogy elfogyjon mielőtt odaérünk, illetve nagyobb ünnepek esetén idejekorán el kell kezdenünk a falánkabb rokonok lebeszélését a sütemény evésről ecsetelve annak káros hatásait, rövid- és hosszútávú következményeit a hirtelen vércukorszint emelkedéstől az időskori cukorbetegségig. Egy másik példa pedig, ha éppen hazafelé jövünk és telefonon beszélünk a családdal, akkor a maradék sütemény mennyiségéről érdeklődve nem kell többet hallgatnunk a „még van egy kicsi”, „ettem belőle de maradt még elég” típusú nyegle, pontatlan és nem kevésbé megtévesztő kijelentéseket, hanem olyan korrekt meghatározásokat hallhatunk, hogy ó, van még 12 perc, vagy siess, mert már csak két perc van, de az is veszélyben forog. (Ebben az utóbbi esetben útközben kellően felkészülhetünk az általunk kiadott rosszalló pillantásokra is.) A mértékegység a vendéglátásban is remekül használható, hiszen közismert és magától értetődő, hogy például a vállalati tréningek szüneteit nem darabban vagy szeletben mérik, hanem percben. Mivel pedig tudvalévő, hogy a legtöbb ember a szüneteket végigeszi, így sokkal könnyebb kalkulálni, ha tudjuk, hogy két óra között pont 10 perc/fő sütire van szükség. Nnna kérem ez a bejegyzés olyan jól sikerült, hogy azt hiszem megérdemlek vagy 2 perc túrórudit.

2016. február 23.

Hallgattam reggel a rádiót. Ha lecsupaszítjuk a dolgokat a hírek, kommentárok legnagyobb része a pénzről szól. A pénz elvételével fenyeget az EU, arról vitatkoznak szakértők, hogy mire kellene költeni, teszem azt a KLIK pénzét és miért nem arra amire éppen. Mennyit ér a közmunkások bére és hogyan viszonyul ez a minimálbérhez. Pedig a pénz értékét az én számomra valami egészen más jelenti. Sok-e kétszázezer forint? Nyilván rengeteg embernek ez valami mesebeli összeg, ahogy annak is iszonyú soknak tűnik, akinek minden lehetséges és lehetetlen kölcsön és hitel lehetőséget kihasználva pont ennyi hiányzik ahhoz hogy élete első lakását megvegye. De sok-e annak, aki dühösen fordul el egy autószalon kirakatától, hogy már megint egy hónapot kell várnom, hogy a harmadik autómat megvegyem. Sok-e húszezer forint? Reménytelenül sok annak, akinek a számlák befizetése után pont ennyi hiányzik, hogy kihúzza ebben a hónapban, de sok-e annak, aki azon mélázik, hogy nyolcvanezret vagy százezret költsön-e karácsonyi ajándékokra. Sok-e 200 forint? Sok annak, akinek már csak pont ennyi hiányzik ahhoz, hogy egy palack kannás borral ezt a napot is kibírja, de sok-e annak, akinek kétszáz forint hiányában nem vesz meg egy doboz cigarettát. Sok-e húsz forint? Nem, húsz forint nem sok. Semmilyen értelemben sem. Nem ment meg az éhhaláltól senkit, hajléktalannak sem adunk húsz forintot a lámpánál, nemhogy egy benzinkutasnak borravalóként. Az én számomra mégis a legértékesebb pénz amit valaha kaptam pont húsz forint volt.

Egyszer apámmal elindultunk kirándulni a Bükkbe. Egy megszokott útvonalat akartunk bejárni: a 15-ös busszal Ómassáig, onnan gyalog fel Jávorkútra, majd vissza a Sebesvízen. Ennek az útvonalnak sok kiváló tulajdonsága volt. A legjobb az, hogy mind Ómassán, mind Jávorkúton, majd Lillafüreden is volt egy-egy kocsma. Ennek azért volt jelentősége, mert apám „csak úgy” sosem kirándult, az hogy „menjünk nézzük meg harmatos-e a Nagyrét”, vagy „nyílik-e már a hóvirág a svéd fenyvesben” szóba sem jöhetett. A kiránduló utak végén és lehetőleg közben is mindig ott kellett, hogy legyen egy kocsma, turistaház, étterem, bármi csak lehessen inni egy sört és egy Unicumot. Ha ez a feltétel teljesült, akkor sok-sok kilométert meg tudtunk tenni. Ha véletlenül a célponton található egység zárva volt – sajnos előfordult pár esetben – akkor tehetetlennek és átvertnek éreztük magunkat kábé úgy mint amikor az orrunk elől viszik el az utolsó rántott húst a menzán. (Egyébként apám, ahogy egyre öregebb lett, általában biztosra ment és mielőtt elindultunk felhívta telefonon a turistaházat, hogy biztos nyitva van-e.). Szóval leszálltunk a buszról Ómassán, ami számomra mindig misztikus hely volt, mert azt hallottam, hogy ott a legtöbb az egy főre eső szellemi fogyatékos. Ezt a jelenséget annak tulajdonították, hogy mivel Ómassa zsákfalu és még voltak nagy havazások abban az időben – az elzártság heteit azzal töltötték, hogy a szerelem terén csiszolták a tudásukat és ahogy egy ilyen kis faluban lenni szokott sokszor rokoni kapcsolatok is becsúsztak ahogy az ebből született gyerekek nem kevésbé. Ómassán a buszfordulóban volt a kocsma, ami kiváló elhelyezkedés, mert nem kell sokat gondolkodni. Obligát Unicum, sör (én kólát ihattam), majd nekivágtunk a hegynek. Nagyjából 10-12 éves lehettem, pont abban a korban amikor kezdtem önállósítani magam, legalábbis azt hittem, hogy minek nekem bárki és bármi, mindent megoldok egyedül. Persze apám annyira ezt nem gondolta így, igyekezett kordában tartani. Mégis a hegyen felfelé egyszer csak elővette a pénztárcáját a zsebéből, kivett belőle egy (papír) húsz forintost és a kezembe nyomta, hogy legyen nálam pénz, ha netán elkeverednénk. Húsz forint. Mi az? Persze ez a történet elég régen volt és akkor ennyi pénz sokkal többet ért, de akkor is. Én akkor mégsem ezt éreztem, hanem azt, hogy apám azt mondta ezzel, hogy vele történhet bármi, én akkor is biztonságban vagyok, és főleg hogy megbízik bennem, hogy ha kell, helyén lesz az eszem és megoldom a bajt. Ez a gesztus és ez a pénz nagyon sokat jelentett nekem, amit természetesen mikor hazaértünk visszaadtam, pedig erre ritkán volt példa.

A történetnek itt még nincs vége. Nagyon sok év telt el a kirándulás óta, apám is meghalt már, amikor a nagy szerencsémnek és egy nagy gyártónak köszönhettem eljutottam a londoni olimpiára. 3 nap volt az egész, de életre szóló élmény. Amikor megérkeztünk, egy ebéd és a 80 éves egyforma narancssárgába öltözött nénikékből álló holland szurkolócsapaton való meglepődés után azonnal kimentünk az olimpiai fő helyszínre, ha jól emlékszem egy vízilabda meccsre volt jegyünk. Hatalmas forgatag, rengeteg ember, csak kapkodtuk a fejünket, de mindenkin valami megmagyarázhatatlan nyugalom és megmagyarázható izgatottság volt. Történetesen ezen az úton rajtam kívül ott volt még a vezérigazgatónk is. Földi ember hétköznapokon fel nem érhet hozzá, beszélni vele még annyira sem lehetséges, most mégis együtt mentünk a meccsre. Meleg volt, de ez eszünkbe se jutott, amíg meg nem láttuk az első hűtőhátizsákos embert aki sört árult. Kérdezte is a Főnök, hogy megiszunk-e egy sört. Ilyen kérdésre ritkán válaszolok nemmel, meg ugye megsérteni se akartam, így mindjárt a kezünkben is volt hideg Heineken (tudom, „eurobeer”, de hát nem volt más…). Mivel nem szeretek adósa maradni senkinek, főleg nem a vezérigazgatónak – meg jól is esett volna még egy -, mondtam neki, hogy az a helyzet, hogy most azonnal én fizetném a következő kört, de hát mivel a Visa az egyik főszponzor az olimpián, nekem meg csak Mastercardom van, nem tudtam pénzt kivenni. Erre felhúzta a szemöldökét és azt kérdezte, hogy „akkor most nincs nálad pénz?” Mondom, nincs, de nem baj, majd a városban pótolom. Erre Ő ugyanazzal a mozdulattal mint sok évvel azelőtt apám, elővette a pénztárcáját és kivett belőle húsz fontot, hogy ne legyek pénz nélkül. Akkor jutott eszembe az első történet.

2016. február 19. Józsi. Sajnos Józsi bácsi nemrég elment közülünk. Pedig Józsit majdnem mindenki szerette (na talán mégsem mindenki, voltak páran akik valami olyan ellenszenvvel és megalázó gyűlölettel tudtak vele bánni, hogy az áthatolt agyvérzésen, parkinsonon, alzheimeren. Bár lehet hogy ők is szerették, csak idegesítette őket hogy Józsi lassabb és néha nehezen ért meg dolgokat.) Pedig Józsi soha senkit meg nem bántott volna. Az igazat megvallva Józsi egy kicsit együgyű volt, ennek oka az egyik változat szerint az, hogy gyerekkorában megfürdött a tífusszal fertőzött folyóban, a másik szerint viszont légnyomást kapott a háborúban. Még az is lehet hogy mindkettő igaz. Az eredmény szempontjából ez mindegy, a lényeg, hogy Józsi szemében mindig a vidámság csillogott, tisztában volt a képességeivel és bárki bármit kért tőle azonnal, gondolkodás nélkül megcsinálta, ha különösen jó kedve volt, akkor hangos bokacsattogtatás mellett. Ráadásul Józsi fejében mindig valami nagy káosz lehetett, mert olyan mondások buktak ki belőle, amik a családi legendárium elválaszthatatlan részét képezik azóta is. Egy alkalommal nagy szeretettel és odaadással nézte a tyúkokat meg a csirkéket az azóta rég eladott családi ház udvarán amikor csak úgy magának megjegyezte, hogy olyanok ezek, mint a grönlandi bálna! Ezért lett ennek az oldalnak a címe is ez, mert itt egy jól megtermett csirke lehet bálna, ami igazából hal, de tudjuk hogy mégsem az, hiszen emlős. Mindenesetre rohadt nagy…

2012. január 18. A péntek a családi vacsorák napja. Ebben a nyomorult rohangálós világban gyakorlatilag ez az egyetlen időpont maradt meg, amikor a család biztosan és lemondhatatlanul együtt vacsorázik, ezt igyekszem én is mindig betartani ha csak egy mód van rá. Minden héten más főz apa-anya-gyerekek sorrendben. Ezen a héten közfelkiáltással nem főztünk – lévén az év utolsó iskolától mérgezett hétvégéje – hanem gondoltuk elmegyünk valahová. Válság ide, svájcifranktörlesztés oda tény ami tény, hogy csak a harmadik vagy negyedik helyen kaptunk asztalt, ott is csak dohányzó szekcióban, amely 4 hónapja, 4 napja, 7 órája és 57 perce már nem az én világom (de hát ki tartja ezt számon…). A Tercia Hubertus étteremről van szó, amely többek között Dankó Pista hegedűjéről ismert. Na nem jelenik meg a maga valójában, nem is játszanak azon édes-bús műdalokat, hanem sokkal inkább képzeljünk el egy méretes fatálat, amelyet televágnak mindenféle húsokkal, aztán egye meg aki bírja. Na én ismerek valakit, aki még levezetésnek is bevállalta ezt mennyiséget. Ráadásul nem egy magamfajta emberről van szó, hanem sokkal inkább vékony, mondhatni nyiszlett a kolléga és mégis. A régi szép (?) időkben, amikor még a gyártóknak, partnereknek az is fontos volt – és arra is volt pénzük-energiájuk – hogy vidéken is ródsózzanak, és megköszönjék a közös munkát, akkor fulladtak a soproni megbeszélések ilyen dankópistázásba. Most pénteken viszont szó nem volt a prímásról. Klassz kis disznótorosok (csak valami könnyűt, mert késő van…), halak, borzasok, csirkék kerültek az asztalra, korrekt minőségben. Azért nem írok erről többet, mert a családi vacsoráknak nem ez a lényege, Hanem az, hogy mindenkinek – persze Bolyhost a kutyát kivéve – el kell mondania mi volt a legjobb és a legrosszabb a héten. Ez a két meglepően egyszerű kérdés a felszínre hoz mindent, ami a szívünket nyomja és ezután nemcsak a ház vegyes – de meglepően jó – pálinkája miatt könnyebb elaludni…

2011. december 18. A péntek a családi vacsorák napja. Ebben a nyomorult rohangálós világban gyakorlatilag ez az egyetlen időpont maradt meg, amikor a család biztosan és lemondhatatlanul együtt vacsorázik, ezt igyekszem én is mindig betartani ha csak egy mód van rá. Minden héten más főz apa-anya-gyerekek sorrendben. Ezen a héten közfelkiáltással nem főztünk – lévén az év utolsó iskolától mérgezett hétvégéje – hanem gondoltuk elmegyünk valahová. Válság ide, svájcifranktörlesztés oda tény ami tény, hogy csak a harmadik vagy negyedik helyen kaptunk asztalt, ott is csak dohányzó szekcióban, amely 4 hónapja, 4 napja, 7 órája és 57 perce már nem az én világom (de hát ki tartja ezt számon…). A Tercia Hubertus étteremről van szó, amely többek között Dankó Pista hegedűjéről ismert. Na nem jelenik meg a maga valójában, nem is játszanak azon édes-bús műdalokat, hanem sokkal inkább képzeljünk el egy méretes fatálat, amelyet televágnak mindenféle húsokkal, aztán egye meg aki bírja. Na én ismerek valakit, aki még levezetésnek is bevállalta ezt mennyiséget. Ráadásul nem egy magamfajta emberről van szó, hanem sokkal inkább vékony, mondhatni nyiszlett a kolléga és mégis. A régi szép (?) időkben, amikor még a gyártóknak, partnereknek az is fontos volt – és arra is volt pénzük-energiájuk – hogy vidéken is ródsózzanak, és megköszönjék a közös munkát, akkor fulladtak a soproni megbeszélések ilyen dankópistázásba. Most pénteken viszont szó nem volt a prímásról. Klassz kis disznótorosok (csak valami könnyűt, mert késő van…), halak, borzasok, csirkék kerültek az asztalra, korrekt minőségben. Azért nem írok erről többet, mert a családi vacsoráknak nem ez a lényege, Hanem az, hogy mindenkinek – persze Bolyhost a kutyát kivéve – el kell mondania mi volt a legjobb és a legrosszabb a héten. Ez a két meglepően egyszerű kérdés a felszínre hoz mindent, ami a szívünket nyomja és ezután nemcsak a ház vegyes – de meglepően jó – pálinkája miatt könnyebb elaludni…

2011. november 30. A mai rendezvényes-fogadásos ebédnek tulajdonképpen semmi különlegessége nem volt, leszámítva talán az érezhetően frissen készített – tehát nem szárazból főzött – tészta minőségét és állagát, amely egészen kiváló volt. Ennél jóval nagyobb különlegesség volt az, amikor egy régen nem látott, de a látótérbe frissen visszatért kolléga mesteri mozdulattal verte le az – egyébként feledhető minőségű – minirétesekkel teli tányért magára és a földre. A tányér a jól irányzott ütéstől pengett mint a svédacél, ő zavarba jött, mi meg röhögtünk. Igazi jó munkamegosztás nem? Igaziból persze ma nem erről akartam írni, hanem egy olyan témáról, amely már napok – mit napok! hetek! – óta érlelődik bennem, de korántsem olyan amit el lehet hamarkodni. Nincs szó másról, mint Tibi kollégám kolbászáról. Nem, kedves olvasó, itt most nem lesz szó semmiféle hirtelen jött ötlettől vezérelt coming-outról, sem a magam sem a kollégám részéről, vagyis senki ne keresse a videómegosztókon a felnőtt kategóriában a Tibi és a kolbásza címkét. Ezzel gyökeres ellentétben szarvaskolbászról van szó, de abból aztán olyanról, ami mellett érdemes elidőzni. Merthogy a kolbász az egy különleges kategória. Fussunk végig egy pillanatra a szuper hiper és egyéb marketek választékán, bár erre sok szót nem érdemes pazarolni. A helyzet ugyanis az, hogy egyik rosszabb mint a másik, vagy nincs, vagy fűrészpor, vagy valamilyen meghatározhatatlan savanykás íze van, illetve szerencsés eset az ha valaki szereti a csípőset, mert abban a műfajban van egy-két említésre érdemes (mondjuk azt meg nem lehet kapni). Aztán ha ne adj’ isten ráakadnánk valamilyen ehető ízűre a prémium (értsd 2500 Ft feletti kategóriában) akkor meg az érthetetlen módon odakerülő csomók, cafatok – magyarul gamók – miatt lábad könnybe a szemünk. Na de a Tibi szarvaskolbásza az nem ilyen. Az olyan, amiért muszáj éjszaka felkelned és harapnod belőle, aminek nemcsak az íze, de a látványa is már maga a bűnbeesés. Ez az a kolbász, amiért még a gasztroszomnambulizmusban való szenvedést is érdemes a családunkkal elhitetni (tehát, hogy az ember azért nem fogyókúrázik, mert egyébként alvaevő, vagyis reggel a konyhában nyitott hűtőt és üres kolbászos zsírpapírokat talál, azért pedig senki nem felelős, amit alvás közben csinál <<a fogalmat a kedves bátyám találta ki, de az (ál)tudományos nevét én adtam neki!>> Az egyetlen probléma ezekkel a fajta tüneményekkel az, hogy valóban tünemények. Nem lehet rá számítani, hiszen csak akkor van ha Tibi szól, nem olyan amire mindig számítasz, vagyis az újra és újra való megtapasztalása már-már ünnep számba megy. Talán ez a legszebb benne!

2011. november 25. Rákóczi egy nagy túróst! Illetve ha ragaszkodni szeretnénk a történelmi hűséghez, akkor Hákóczi egy nagy túhóst! Ez a mondat a Magyar Vándor című filmben hangzik el, mégpedig Huba (vagy Ruba?) vezér szájából aki a magyar ahistokháciát képviseli és ezt szemléltetendő úgy raccsol, mint Zsófi nagyi – akiről én mindig azt hittem, hogy ezt csak a francia nyelvtanítás miatt gyakorolta be. A már emlegetett
menzán, a marcipán gyümölcs után a másik süti, amit venni szoktam az a rákóczi túrós. (A harmadik az igazi, békebeli PVC tetejű francia krémes, de ezt mostanában nélkülöznünk kell.) Ez a túrós képződmény mindig valami megfogalmazhatatlanra emlékeztetett. Valami kellemetlen, de mégis finom, valami taszítóan érdekes de kihagyhatatlan dolog. A rejtély most, tegnap oldódott meg. Történt ugyanis, hogy Endre barátom meglátogatott minket és velünk ebédelt. Ő azonnal rátapintott a lényegre, mondhatnám, hogy elkapta szarva közt a tőgyit és az első falat után rájött, hogy a sütinek kifejezetten és egyértelműen Domestos íze van. Ezzel a mondattal, mint amikor átvágta Gordiusz az ő csomóját, úgy vágott rendet a találgatások között, és rájöttem hogy mennyire igaza van. Hiába az ő közgazdász agya egész máshogy jár mint az én mérnökim, így a én túlbonyolított és távoli, rég nem érzett ízek utáni módszeres kutatásomat egyszerűen átvágta ezzel a Domestos izével. Persze lehet, hogy ennek is prózai oka van, egyszerűen az, hogy mi itthon hipót használunk.

2011. november 24. Lehet kapni a menzán egy süteményt, amely gyakorlatilag magában hordoz mindent amit a gyerekeinktől tiltani szoktunk. Szinte lehetetlenül édes, a külseje természetellenes színekből áll össze, belül meghatározhatatlan állagú krém van meg valami tészta, amely fűrészporból, szacharinból és technokol rapidból áll. Na én szoktam venni ilyet… Tegnap ebéd közben az egyik kollégám megkért, hogy ugyan legyek olyan jó és mutassam meg ennek a belsejét. A villámat bele tudtam szúrni, de egy pillanat múlva kábé egy olyan világ tárult fel ott előttünk, amire nem számítottunk (lévén a képződmény neve: marcipán gyümölcs). Kicsit meg is fagyott a levegő az asztal körül, mert próbáltuk megemészteni a látványt, amely abból állt, hogy egy sápadt porózus anyagot egy piszkosszürke krémcsík választ ketté a fenti tulajdonságokkal. Az arcokon láttam a döbbenetet, de persze legalább olyan mindentudó és rezzenéstelen képet kellett vágnom, mint amikor egy parfümériában az orrom alá dugott kávészemek közül – amelyről most már tudom, hogy arra való, hogy beleszagoljon az ember a fáradt orrát pihentetendő – gondosan kiválasztottam egyet és jóízűen elropogtattam. Az eladó döbbent arckifejezését látva éreztem, hogy elárultam magam, hogy valószínűleg először vagyok ilyen flancos helyen – s mivel ez az eset külföldön történt – azt mondtam kínomban, némi szakértői attitűdöt magamra erőltetve, hogy nálunk Magyarországon ez a szokás… Persza a PuertoRico-i kiscsaj partner volt abban, hogy ne jöjjek zavarba, visszakérdezett, hogy Magyarország az Európa-e, amire én válaszoltam, hogy természetesen és Európában mindenki nyersen eszi a kávét. (Persze jó eladóhoz híven azonnal megnyugtatott, hogy igen-igen látta is a Spektrumon az erről szóló műsort.) Ezért aztán, ha ma valaki bárhol a világon a parfümériai kávés dobozkák mellett kiskanalat is talál, az kizárólag miattam van… Egy szó mint száz, a marcipán gyümölcs felvágása után mindenféle látszódó döbbenet nélkül megettem a fűrészport a műanyagízű marcipánnal, de azt most nem írom ide, hogy ez milyen reakciókat válthatott ki – szerintem – az asztaltársaságból. Elég hozzá annyi, hogy egy ilyen esetekre tartogatott meglehetős morbid viccel tudtam csak menteni a helyzetet.

2011. november 22. Igen-igen tisztelt háziember és háziasszony társaim bizonyára megerősítik, hogy egy három+ tagú család esetében a vasárnapi ebéd tekintetében nem könnyű túllépni a rántotthús-marhapörkölt-grillcsirke aranyháromszögön és ezek változatain. A dolog nehézsége nem abban van, hogy nincs fantáziánk, vagy ne lenne meg a magyar szakácskönyvtermés 70%-a a polcon, nem beszélve a mindmegettéről és hasonló portálokról, hanem arról, hogy egy rántott csirkénél sok jobb kaja nincs ezen a kerek világon. Persze az ember mindig próbálkozik. Pár éve például nagyon szerettem volna karácsonyra Gordon Fucking Ramsay pont ebben a témában megjelent könyvét. Ebban aztán komplett és nem elcsépelt receptek vannak, amik igazán különlegesek és a hozzávalók 50%-át is meg lehet szerezni itthon (ez mondjuk nem lenne baj, mert abban valóban nagyon könnyű rutint szerezni, hogy mit mivel érdemes helyettesíteni (zsemlemorzsát grízzel, petrezselymet kaporral – na ezek a rossz példák, de nálam már előfordultak). Ha ez a rutin még nincs meg, akkor ezen könnyű segíteni a főzés közben felbontott ál-Dúzsi rozéval (nem, nem felejtettem el, hogy erről még írnom kell majd…), illetve a dózis növelésével – márhogy a kellő bátorság eléréséig. Szóval Gordon szakácskönyvét megkaptam karácsonyra, akkor azt gondoltam, hogy na végre: vége az egyhangú ebédeknek. A dolog viszont nem működik. Aki még nem vette meg ezt a könyvet, annak javaslom ne is tegye. A helyzet ugyanis az, hogy amikor kedves feleségünk/férjünk szombaton reggel egyre zaklatottabb és ingerültebb hangon jelzi azt a kifejezett kívánalmát, hogy szerinte ideje lenne végre felkelni, akkor éppen nyakánál fogva töri ketté a különleges vasárnapi ebédet. Közismert ugyanis, hogy az evéssel kapcsolatos legjobb gondolatok a meleg ágyban fekve a reggeli kávé előtt születnek meg. (Ez persze igaz másfajta témákra is, de arról most nem beszélnék, mert gyerekek is olvassák ezt talán…) Zárójelben jegyzem meg, hogy a közszolgálati média ezen gondolatok megszületésének mostanában egyáltalán nem tesz jót, mert a hétvégi hajnali O/A Caféban (tényleg ezt a hihetetlen fantáziadús írásmódot használják) Ókovács Szilveszter és az általa verbálisan elfogyasztott oroszkrém szelet olyan mértékben megüli a gyomrot, hogy legszívesebben az egész hétvégét háztartási keksszel és persze egy üveg Jagermeisterrel töltenéd meghitt magányban. Ha sikerül ezeket a csapdákat elkerülni és az említett szakácskönyv a kezedbe kerül, akkor veszed csak észre, hogy megint lekésted Gordont, ugyanis minden recept azzal kezdődik, hogy mit csinálj pár nappal vasárnap előtt (a pár nap az szó szerint is minimum péntek, vagyis szombaton matematikai esélyed sincs elkezdeni a fucking receptet). Arról már nem beszélek, hogy ilyenek vannak benne, hogy: pár nappal az ebéd időpontja előtt hajnalban (!) szaladj (!) le a halpiacra (!) a kedvenc árusodhoz (!) és kérd meg, hogy vasárnap reggel hozza házhoz (!) az aznap csak neked (!) fogott lazacot (!). (Ez már csak amiatt is paradoxon, hogy ahhoz hogy kedvenc halárusom legyen, ahhoz legalább 20 év kell, ha még attól az elhanyagolható ténytől el is tekintünk, hogy halpiac legközelebb Fiumében lehet. Ámbár ezen a neutrínó legújabban felfedezett tulajdonsága ti., hogy gyorsabb a fénynél, akár segíthet is.) Ha túl léptél Gordon könyvén akkor hagyatkozz saját fantáziádra és próbálj ki új dolgot. Én így tettem a hétvégén és aszaltszilvával töltött pulykamellet készítettem kedves családomnak, amiről nem érdemes sokat beszélni, mert mindenki el tudja képzelni, csak egyetlen dolgot osztanék meg a kedves olvasóval: az aszaltszilvával töltött pulykamell akkor a legjobb, ha szilva helyett aszalt sárgabarackot használsz. Ez véletlenül derült ki, de remek felfedezés. (Nem az a véletlen, hogy aszaltszilva helyett aszalt barackot vettem, ugyanis meg tudom különböztetni a kettőt egymástól, hanem az, hogy az utolsó hús előtt elfogyott a szilva és az ál-Dúzsit már megkóstoltam egyszer-kétszer eddig a pillanatig.)