Hónap: 2017 január

Azt nem mondhatom, hogy ennek a szövegírási hóbortnak, aminek most Te is Kedves Olvasó tanúja vagy, ne lettek volna előzményei. Legalább 25 évvel ezelőtt, amikor még éppen a kedvenc főiskolánk kövét koptattuk, az ottani lapban jelent már meg egyszer-kétszer cikkecske, ami alá az én nevem volt írva. Különösebb botrányt nem okoztam ezekkel az írásokkal, valószínűleg a hallgatók nagy része el sem olvasta. Az újság egyébként az akkor egyedül elképzelhető, a Közért Dolgozó, Pedagógusok lapja, Távközlési szemle sorba tökéletesen beleilleszkedő, fantáziadús és kifejező Jövő Üzemmérnöke címet viselte, amely az iskolai szlengben a JÜM rövidítéssel volt használatos. (Azóta ha minden igaz átkeresztelték és most – ha egyáltalán létezik még nyomtatott formában – Stúdium címmel jelenik meg, amiről beláthatjuk, hogy a trendeknek jobban megfelel, de hát a lényeget a JÜM mégis jobban kifejezi. Legalábbis az biztos, hogy mindannyiunk vágya benne volt, hiszen mi valamennyien a jövő üzemmérnökei szerettünk volna lenni (naná, majd a múlté…), általában ez sikerült is, bár ez a várva-várt jövő kinek hosszabb, kinek rövidebb idő múlva érkezett el.) Én ebben az időszakban kezdtem vadul érdeklődni egyébként a kortárs irodalom iránt, de ezt – be kell valljam őszintén, azt hiszem az akkori bűnök már elévültek legalább kétszer – meglehetősen sznob módon tettem. A sznobizmus egyik megnyilvánulás az volt, hogy kitapétáztam a falat az ágyam mellett kortárs, akkor (és többnyire most is) ismeretlen költők köteteinek külső borítójával, sőt akkoriban legtöbbször azokon a verseken aludtam el esténként, ami azért az irodalmi érdeklődés, sőt odaadás csalhatatlan jele. Igaz ami igaz, ha megfeszülök se tudnék nemhogy egy verset, de egy könyvcímet sem idézni ezek közül. Azt hiszem az volt inkább a fontos, hogy magamban fenntartsam a humán érdeklődést egy kimondottan műszaki környezetben, ahol még az épületek között is egy fedett folyosóként szolgáló vasúti kocsin lehetett – és lehet ma is – átmenni. A másik jel az volt, hogy akkoriban kezdtem el az ÉS-t olvasni. Úgy látszik nagy hagyománya van a rövidítéseknek a mi házunk táján, mert az ÉS – gondolom ez majdnem mindenki számára ismert – az Élet és irodalom című folyóiratot takarja. Az évfolyamtársaim nagy része ebben az időben ha olvasott bármilyen folyóiratot, az vagy az Autó-motor, vagy a Híradástechnika, de legjellemzőbb módon az Ifjúsági Magazin, a Tollasbál és az ÖKM voltak. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ebben az időben – legalábbis mifelénk – nem volt még internet, úgyhogy az ellenkező nemmel kapcsolatos kíváncsiságunkra csak a nyomtatott sajtóból kaphattunk sokszor túlságosan is direkt válaszokat.) Egyszer amikor Tibor barátom és szobatársam egy szombati napon hajnali kilenckor közölte, hogy ő most megy a boltba és kérdezte, hogy hozzon-e valamit. Én még az ágyban feküdtem – feltételezhetően nem hajnalig történő tanulás, hanem egy komolyabb buliból kifolyólag – és így megkértem, hozzon nekem egy ÉS-t az újságostól. Nemsokára megérkezett, hozott is, de egy kis félmosollyal és némi szégyenkezéssel adta oda. Arra a kérdésre, hogy minek köszönhető ez a dolog, azt mondta, hogy volt egy kis félreértés az újságárusnál. Ugyanis ő a kérésemnek megfelelően kért egy RÉS-t (hiszen a barátom reális és következetes műszaki gondolkodásába nem fért bele, hogy egy lapot egy kötőszóról nevezzenek el), amire az eladó felhúzott szemöldökkel kérdezte, hogy az vajon mi lehet. Tibor erre csak azt tudta válaszolni a rá jellemző kioktató és kicsit ellenszenves (ma úgy mondanánk: kö**ög) módon – nem ismervén a nevezett sajtóterméket -, hogy: „Gondolom folyóirat”. Erre emberünk szerencsére észbe kapott és kitalálta miről is lehet szó. (Még jó, hogy nem azt válaszolta, hogy nem, az nem RÉS, hanem ERŐS BÁSTYA, ahogy azt az ötvenes években divatos, de – legalábbis a mi korosztályunk által máig sem elfelejtett jelszó állította a Hazánkról, hiszen ezzel valószínűleg még jobban összezavarta volna Tibort.)

Tehát a JÜM-ben megjelent első cikkem címe, ha jól emlékszem „Vonaton” volt. Arról írtam, hogy hazafelé a vonat folyosóján találkoztam egy bácsival, aki arról mesélt nekem, hogy a háborúban ő milyen szenvedéseket élt át, milyen borzalmas körülmények voltak és hogy mennyit éheztek. (Egyébként nem sok kitaláció volt a cikkben, valóban megtörtént ez a beszélgetés.) Az éhezés témájánál az öreg felsóhajtott és azt mondta nekem, hogy „jajj, fiam, ne tudja meg mi az az éhség”. Én ezt a történetet leírtam, lett belőle majdnem egy teljes hasáb a lapban, szerintem nem volt rossz, legalábbis nem mutogattak rám ujjal az emberek a folyosón meg a büfében, hogy nézd már, ez az aki azt a hülyeséget írta. Persze lehet, hogy ez annak volt betudható, hogy nem ismert személyesen mind az 1600 hallgató. Azért a közvetlen környezetemben volt egy pár olyan megjegyzés, hogy tök jó ez a cikk meg minden, csak hát van itt egy icipici hitelességi probléma, mert azért az fura, hogy épp én írok az éhezésről, mert hát lássuk be, hogy aki engem ismer annak nem pont ez a fogalom jut eszébe. Nem álltam le magyarázkodni irodalmi elvonatkoztatásról, meg arról, hogy tudjátok gyermekeim az úgy van, hogy azért mert valaki krimit ír még nem biztos hogy neki magának gyilkosnak kell lennie, hanem ezt azért elismerésnek vettem… Lehet, hogy nem kellett volna…

Ahogy a hajnali napfény ablakon beeső első sugarai szinte lángot vetettek a kissé felhúzott szoknya alól kilátszó combjain, a ház úrnője beleborzongott a látványba, amibe önmagát feledve belemerült miközben a résnyire nyitott ajtón belesett a hálószobába. A hatalmas ágyon a fiatal és tudatlan, ám testi adottságaiban meglehetősen gazdagon megáldott szobalány és a napokban felvett nem kevésbé szerencsés alkatú lovászfiú egymást kényeztetve feküdtek az egész világról elfeledkezve. Arcukon semmiféle bűntudat nem látszott, hiszen mindketten azt hitték, hogy a ház ura és úrnője a hétvégére elutazott a távoli birtokukra. Azt hitték az övék a teljes hétvége és végre zavartalanul kiélhetik a napokkal ezelőtt fellobbant feltartózhatatlan és egy vulkán erejével kitörni készülő vágyaikat, amelyek eddig csak a lépcsőfordulók homályában megélt rövid, de annál szenvedélyesebb csókok formájában teljesedtek ki…

Na tegye fel a kezét aki komolyan azt gondolta, hogy na kész, vége, fújt a Vasgyár, a Bálnán ezentúl giccspornó lesz, mehet a francba! Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem így van. Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a cím alapján milyen gondolataink is támadhatnak a témát illetően, pedig a vágy és beteljesülés kérdésköre és problematikája sokkal hamarabb és szélesebb körben érzékelhető az életünkben, minthogy az első bekezdés ugyan mondana bármit is a számunkra.

Az én első ilyen emlékem még az óvodából származik. Nem, nem lányokkal kapcsolatos. Arra vágytam nagyon, hogy végre a polc mellé kerülhessek. A délutáni alvásidő során ugyanis, amikor az óvónénik széthajtogatták a kiságyakat, a gyerekek pedig elfoglalták, akkor egy külső szemekkel láthatatlan versenyfutás indult meg azokért a fekhelyekért, amik a játékos polc mellett voltak. Valamennyi gyerkőc azzal a feltételezéssel hajtott ezekre az ágyakra, hogy ott alvás közben biztos lehet egy picit játszani a fröccsöntött buszokkal és villamosokkal. Ebben a versenyben mindenki részt vett, de mivel én egyrészt a végletekig udvarias, másrészt bölcsen és előrelátóan konfliktuskerülő (értsd: mulya) voltam abban az időben, általában hamar kiszálltam belőle és csak figyeltem ahogy a hangadók és a menők elfoglalják az áhított helyeket. Sokat nem bánkódtam rajta, lefeküdtem egy másik ágyra és bár nagyon tiltakoztam ellene, de egyből elaludtam. (Ha van valami ami miatt szeretnék megint ovis lenni, az a mindennapi és kötelező alvás intézménye, amit felnőtten és egy komoly munkahelyen dolgozva – sokunk őszinte sajnálatára – nem elképzelhető. Bár, ha jobban belegondolok ismerek olyat aki ennek lehetetlensége ellenére sem veszi fel a telefont 13 és 15 óra között.) Már nem emlékszem, hogy hogyan történt, de egyszer nekem is sikerült a polc melletti ágyat megkapnom. Lehet, hogy a menők kevésbé voltak éberek, vagy egyszerű vakszerencse volt, de beteljesült a vágyam. Ott voltam a piros-sárga buszoktól, villamosoktól és pótkocsis (!) teherautóktól karnyújtásnyira, csak én voltam mellettük és lefekvés után pont elértem őket. Aztán jött az igazi csalódás. A játékokat körülbelül 5-5 centit lehetett előre hátra tologatni, ami szinte azonnal unalmassá válik, ráadásul az óvónénik rögtön rám szóltak ha csak hozzájuk értem. Ott és akkor éreztem először hogy olyanra vágytam vadul és szenvedélyesen ami tulajdonképpen semmit sem ér.

A tarhonyával és a grízes tésztával kapcsolatos vágyaimról és azok beteljesüléséről már írtam egyszer és talán azt is említettem már, hogy egy új sőt legújabb okostelefon birtoklásának vágyával kapcsolatban mit gondolok. (Tudniilik, hogy a legeslegújabb iPhone vagy Samsung vagy mittudomén milyen eszközökön is ugyanazok a parasztok hívnak – kivéve az olvasók, az olvasók ismerősei és a főnökeim és az ő főnökeik. Vagyis itt a vágy beteljesülése egyben csalódás is.) Tegyük fel újabb példaként, hogy nyit egy új – teszem azt – burgeres hely. A vágy persze hajt, félig kíváncsiságból, félig az éhség okán el is megyek oda és megkóstolom a burgert. Ha minden tökéletes, a hús pont elég szaftos, a saláta friss, a házi buci is kifogástalan és a szósz pedig olyan erős hogy nemcsak a szád hanem az egész arcod lángol tőle (mit tegyünk, ha szeretem a csípős ételeket) és azt gondolnánk, hogy a vágyat itt egy perfekt beteljesülés követi, akkor igazunk is lehet. Egészen másnapig, amikor vár rád egy kemény és tűzben fogant csata a lakásod legkisebb helyiségében, ahol ha meg nem is bánod az előző napi beteljesülést, mindenesetre megfogadod, hogy ezeket a vágyakat a jövőben próbálod elnyomni magadban.

Hát valóban nincs olyan vágy, aminek a beteljesülése nem okoz fájdalmat? Mindenkit meg kell nyugtatnom, hogy ez így nem igaz. A férfi-nő kapcsolatokkal övezett vágyakra és azok kiteljesedésére nem szeretnék kitérni félek hogy megint visszatérnék az első bekezdés színvonalára, és abból bőven elég volt annyi. Van egy terület, ahol a vágytól izzad, se ülni se állni nem bír az ember, bizonyos határokon túl már az összes gondolatát kitölti. Aki ránéz az efféle vágytól szenvedő emberre az azonnal látja, hogy valami nincs rendben, sokszor kicsit ijesztő is, mert az alanyunk semmi másra nem tud gondolni, mint a vágyának beteljesülésére bárhol, szinte bármilyen formában.

Igen kedves – elsősorban férfi – olvasóim egy kiadós sörözés utáni hazaúton ránk törő vizelési ingerről volna itt szó. Ha kellően hosszú az út, akkor annak vége felé már a teljes tudatunkat egy eszményi wc-csésze tölti ki. Nincs annál tökéletesebb kielégülés és beteljesülés mint amikor végre – és bárminemű baleset elszenvedése nélkül – hazaérünk és ott – az olykori tüzes csaták helyszíneként is szolgáló – legkisebb helységben végre egy hosszú és felszabadító, bármilyen gasztro és egyéb élményeken túltevő megkönnyebbülésben van részünk. Talán nem véletlen az sem – apám mesélte egyszer -, hogy egy egyetemi gépészprofesszor, amikor valamilyen alkalomból felköszöntötték „Sok boldogságot” kívánva, helyretette a nagybecsű hallgatóságot, hogy a sörözés után megadatott zavartalan pisilés, na az az igazi boldogság. Főleg így 50 felé…

 

Azt már egyszer leírtam itt, hogy honnan jött a Grönlandi Bálna címe. Be kell valljam, akkor amikor elkezdtem ez alatt posztokat közölni azt gondoltam, hogy megmarad ezen a laza  kapcsolati szinten a cím és a tartalom. A Bálnák tulajdonképpen csirkék voltak, a csirke meg kaja, és majdnem minden posztban elől vagy hátul fent vagy lent megjelenik valami étel és/vagy ital, legyen elég ennyi. A helyzet azonban az, hogy ha az ember sokat gondolkodik valamin, akkor megtalálja az eleinte rejtőzködő összefüggéseket is. Én pedig sokat gondolkodom a Bálnán, szeretnék a jövőbe látni lesz-e valamilyen utóélete vagy egyszer a jövőben egy digitális szemétdombon végzi, amin virtuális csirkék kapirgálnak. (Ez se olyan nagy baj, egy gyémánt félkrajcár még mindig kijöhet belőle.) Ez a sok morfondírozás arra is jó, hogy végre rájöjjek arra, hogy valójában mi az összefüggés a grönlandi bálna és a Grönlandi Bálna között amúgy közvetlenül, nem úgy mint a rég meghalt Józsi és a kövér csirkéi és a jelen szövegek között.

A közvetlen összefüggésre természetesen a hetente négyszer-ötször megtett 2 és fél órás autóút egyike alatt jöttem rá. Azt hiszem már írtam arról, hogy milyen hasznos és káros következményei vannak ennek a sok utazásnak. A legfontosabb – ami néha káros, többször hasznos – az az, hogy egyedül vagy a gondolataiddal és szabadon fűzheted, csűrheted csavarhatod őket, megnézheted jobbról, balról, kiselejtezheted, vagy iktathatod a megfelelő polcra az agyadban. Ha iktatod, akkor bármikor előveheted és újrafelhasználhatod ami igazán fontos muníciót és bizonyos biztonságérzetet ad. Egyik hajnalban amikor elindultam Pestre, már mikor kiléptem a ház ajtaján éreztem valami furát. Lehet hogy ez mindössze annyi volt, hogy akkor váratlanul megéreztem a levegőben a tavasz illatát. A dolog nagyon oda nem illő volt, lévén hogy novembert írtunk. Mégis egyértelmű volt, hogy itt kérem tavasz lesz, legalábbis ma délelőtt. Persze ebben semmi különleges nem volt, ha belegondolok, hiszen ehhez elég egy jól irányzott melegfront és amilyen idétlen és nyegle magatartást mutat mostanában az időjárás nem érdemes semmin meglepődni. De nemcsak az illat volt tavaszi, hanem mintha még valami zsongás is lett volna a levegőben. Nem tudom megmagyarázni, csak az a fajta hangulat kapott el, hogy ez a mai valahogyan különleges nap lesz. (Mindenkitől elnézést kérek, nem akarok túlzottan és indokolatlanul szentimentális lenni, biztosan öregszem, azért jönnek ki ezek a gondolatok most…)

Persze a nap nem lett különleges, ugyanazt a hol lelkesedést, hol letargiát éreztem szeszélyes váltakozásban a munkahelyemen mint rendesen, a céges kantin ugyanolyan rossz és drága volt mint a máskor és pontosan ugyanúgy szomorkodtam a nap késői kelésén és korai nyugvásán. Illetve ez így nem igaz.

Nem igaz, mert történt valami nagyon fontos, aminek valamennyire a mai napig is hatása alatt vagyok. Rájöttem, hogy a Bálna nem játék és sokkal fontosabb nekem mint amennyire gondoltam. Nemcsak arról van szó, hogy néha nekiülök és ideírok valamit ami jár a fejemben, hanem történelmi jelentősége van. (Mármint az én személyes történelmem szempontjából persze.) Azért van akkora jelentősége, mert napi gondok-pénzkeresés-undok és arrogáns emberek-munkahelyi problémák–őrült politikusok-felháborító cinikus nyilatkozatok-lábfájás és egyéb egészségügyi panaszok magamutogató vagy éppen alattomos jéghegyeit sikerül a hátán elkerülni, végeredményben embernek és normálisnak maradni. (Persze a normálisságommal kapcsolatban lehetnek ellenkező vélemények, azokat a kommentekben várom…) Az „érezni hogy még emberek vagyunk” című témában egyébként vannak még javaslataim. Például ezt váltja ki ha a barátaiddal elénekled Cseh Tamás és Bereményi Géza örökbecsűjét, ami úgy kezdődik, hogy „Éltek-e még régi lányok, vagy alusztok már?”

Miután ezen a felismerésen túl voltam, akkor és ott, körülbelül 140-nel haladva az autópályán eszembe jutott az elmélet: a grönlandi bálna északi rohadt hideg és jeges tengerekben él. Emlős, így testhőmérséklete egyrészt állandó, másrészt olyan 36-37 fok körül lehet, de ha kevesebb is akkor is jóval melegebb mint a körülötte lévő veszélyes, hideg és barátságtalan víz. A grönlandi bálnán kívül tehát a hideg víz, a grönlandi bálnán belül meg a finom meleg 36 fok. A kettő között 15-20 centi zsír. Ráadásul a bálna nem nagyon figyel oda a körülötte lévő környezetre, hogy ne mondjam pont leszarja azt. Követi az ösztöneit, eszi a krilleket és remekül elvan a saját maga melegében. Na azt szeretném ha ilyen lenne a Grönlandi Bálna is. Rajta kívül az interneten a gyalázkodás a felháborító történetek, idegesítő megosztások, az undorító politika, meg minden amit nem szeretünk. A Grönlandi Bálnán belül meg azt szeretném ha csak a jó és simogató érzések lennének különösebb hátsó és tengermély gondolatok nélkül. Csak kis történetek amiket jó olvasni, se több, se kevesebb.