Minden szerénység és álszerénység nélkül állíthatom, hogy palacsinta kategóriában én tartom a rekordot a családban. Legalábbis a mennyiségit. Ez a rekord egyébként 67-20. Talán ez némi magyarázatra szorul. A történet arra az időszakra nyúlik vissza amikor az utcánkban kisebb-nagyobb rendszerességgel kisebb-nagyobb összejöveteleket tartottunk. Ezek között volt spontán kerítés melletti berúgós, előre megfontolt farsang miatti jelmezes, sőt péntek esti preparátumkóstolós is. (Preparátum alatt itt kocsonyát kell értenünk természetesen.) De minden utcabulik teteje, magassága és mélysége az eleinte éves rendszerességgel, majd ritkábban megszervezett és az iskolaév utolsó napjának estéjén megtartott utcabál volt. Az utcabál gondolatát, megrendezésének igényét és az ehhez szükséges energiát egyébként az a bizonyos legendás közös utálat és megvetés tartotta egybe, amely – a szervezetfejlesztési tankönyvek szerint is – kimondottan csapatépítő hatású. A közös gondolat egyébként – amelyek közül a legenyhébb is az volt, hogy szoruljon a feje az alá a ledőlt kerítésoszlop alá, amelyből kispórolta a cementet, vagy hogy aludjon takaró nélkül abban a lakásban mínusz húsz fokban amelybe selejtes kazánt szerelt be és ráadásul csöpögjön a fejére a víz az elrepedt hidegvízcsőből, amiben a melegvizet vezette az a kontár akit ki tudja honnan szerzett – Sovány Jani felé irányult aki a házainkat építette. (Ez persze álnév, nem akarok sem ukránokkal sem bírósággal találkozni ez ügyben. Aki tudja kiről van szó, az úgyis tudja, aki meg nem, annak jó lesz ez a név is.). Sovány Jani utolsó húzása az volt, hogy nem építette meg az aszfaltos utat. Nyáron nyeltük a port, ősszel és tavasszal beleragadtunk a sárba, télen bukdácsoltunk a keményre fagyott göröngyökön, vagyis azt nem mondhatjuk, hogy nem volt változatos az élet. Hol egy babakocsi ragadt bele szinte menthetetlenül az iszapos pocsolyába, hol egy autót kellett közös erővel kitolni szerencsésebb helyre. Az út volt az oka annak, hogy egy spontán berúgós alkalmával mintegy közfelkiáltottunk, hogy csesződjön meg Sovány Jani ahol van, mi nem engedjük meg, hogy elrontsa a kedvünket, tartsunk utcabált! A szavakat tett követte és lett utcabál. (Erről most itt legyen elég ennyi, az utcabálok története külön posztot, sőt posztokat érdemel.)
Az egyik ilyen utcabál alkalmával volt az, hogy kitaláltam, hogy a köz javára szolgáló palacsintasütésbe kezdek. Elővettem az akkor legnagyobb keverőtálat és abban kevertem palacsintatésztát. (Igen, a tészta mennyiségét nem a liszt a tej vagy a tojás rendelkezésreálló mennyisége határolja, hanem a tál nagysága.) Nos ez a mennyiség 67 darab kellően, de nem túlságosan vékony palacsinta kisütésére volt elegendő, amelyet én nagy türelemmel és utána végtelen olajszaggal a pórusaimban meg is tettem. Közelharc árán meg is védtem a családomtól mind a 67-et, akik idő előtti pusztításra vágytak, sőt követelték azt. Betöltöttem, feltekertem, szépen egymás mellé raktam őket két tányérra váltott irányú ortogonális (merőleges) toronyépítési technológiát alkalmazva, majd sugárzó arccal vittem ki a tányérokat az utcára, ahol a nép már nagyon várta a pörköltek és gulyások után, hogy valami édes is legyen a szájukban (mert ehhez nem volt elég Sovány Jani válogatott középkori kínzására gondolni). Az elgondolás szép volt, de a kezem még olajtól csúszós, így a ház elé érve a porban megcsúszva és/vagy a már elfogyasztott fröccsök miatt bizonytalan ujjakkal, de mindenesetre a két tányér, természetesen pofával lefelé a lábam előtt landolt az egész utca szeme láttára, megrökönyödésére majd pedig éktelen nevetésben való kitörésére. Mivel így történt, így arra sem volt esélyem, hogy a földdel érintkező palacsintákat szemügyre vegyem, lefújjam, letöröljem és visszahelyezzem a tányérra, mindössze azt tudtam tenni, hogy az épen maradt darabokat felszedtem és letettem az asztalra, hogy jó étvágyat. A társaság lélekjelenlétét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az összes palacsinta elfogyott, mind a 47 darab, ami pontosan 67-20 és ami a rekord.
A másik palacsintás eset akkor történt amikor a szerencsémnek – és egy partnercégnek – köszönhetően megláttam az új világot. San Franciscoban töltöttünk pár napot, amely alatt minden reggel az IHOP nevű helyen ettünk. (IHOP: International House of Pancakes: a palacsintaszeretők Mekkája és Louis Vouitton shopja egyben. Egyébként ha valaki emlékszik a Görögbe fogadva (My life in ruins) című filmre, amiben van egy meglehetősen idegesítő palacsintaügynök, – aki a bombázó idegenvezető csajt tisztességtelen ajánlatok helyett szörpös történetekkel traktálja -, na ő hivatkozik az IHOP-ra például). Persze palacsintán kívül mást is lehetett kapni, de minden olyan amerikai volt. Ha kértél egy tojást, az akkora volt, hogy lelógott a tányérról, ha meg éppen szalonnát szerettél volna alá, az meg egy bálnának is becsületére válna, még ha nem is grönlandi. Itt kóstoltuk meg a pancake-et természetesen, ami amerikai palacsinta és – szerintem – abban különbözik a miénktől, hogy a tojás fehérjét felverve keverik a tésztába, ami ettől levegős, piskótaszerű lesz. Az én találkozásom ezzel úgy történt, hogy már benyomtam egypár tükörtojást (sunny side up) szalonnával és ilyen leginkább tócsnira hasonlító vaslapon sült reszelt krumplival, amikor nyolcfős társaságunk nem kis megrökönyödésére mondtam, hogy na most jött el a palacsinta ideje. Választottam is az étlapról egyet aminek jól hangzó fantázianeve volt. A pincér, mikor megértette, hogy azt kérem, csippentett egyet a szemével, hogy na ez jó választás és biztosított róla, hogy nemsokára érkezik. Pár perc és ki is hozta. Hát mit mondjak róla. Legalább nyolc emelet, emeletenként egy-egy legalább másfél centi vastag tészta, közötte eper és tejszínhab, a tetején porcukor és persze az egész nyakon öntve az elmaradhatatlan juharsziruppal. Mindezek mellé még letett az asztalra egy csupor mézet is, hátha. (Mondjuk arról később kiderült, hogy a mellettem ülő kollégám kérte a teájához, azokkal a szavakkal, hogy don’t forget honey. Amire kicsit furán, bár nem száz százalékban elutasítóan nézett rá a nagydarab afroamerikai pincér, hogy ismerik-e egymást, hogy így szólítja, erre a kollégám reagálva a helyzetre azonnal kijavította, hogy would you be so kind and give me some honey please.) A palacsintáról a továbbiakat nem részletezem. Megettem, megmutatva a puhány amcsiknak, hogy hol kell keresni a kemény gyerekeket, de az biztos, hogy még délután az Alcatraz meglátogatása alatt is azt éreztem, mintha juharsziruptól ragadna a kezem és annak dacára hogy ez a történet több mint tíz éve történt a hazahozott juharszirup azóta is itt van a szekrényben, valahogy nem kívánom.
Az utolsó történetért nem kellett ilyen messzire menni. Vili unokatesóm egy nagyon jó éttermet visz Tokaj környékén. Párszor meglátogattuk ott őket, és sajnos vagy nem sajnos de ezek mindig óriási gasztroélményekbe – magyarul rohadt nagy zabálásba – csaptak át. Az Ő ajánlására ettünk mindig mindent és soha nem csalódtunk. Nem akarok neki direkt reklámot csinálni, mindenki csak annyit jegyezzen meg, hogy világosabb mint a narancssárga, hogy nem a sörről híres és hogy a nevében van egy ház is. Nyár volt, ültünk az asztalnál, túl voltunk mindenen, levesen, sülteken, jó szavakon, majd kérdezte Vili, hogy kérünk-e desszertet. Mondtam neki, hogy ez önmagában értelmetlen kérdés, mert persze. A jó kérdés az, hogy mit is kérünk. Én valami nyári költemény mellett döntöttem, míg a gyermekeim palacsintát kértek. Túrósat. Na de itt kell egy fontos megjegyzést tennem. A gyermekeim nem szeretik a mazsolát. Ennek oka számomra megfejthetetlen. Az oké, hogy a mazsola az döglött szőlő, az ember meg nem eszik dögöt. Az is oké, hogy fura állaga van, de azért Tokaj – kis elhanyagolással – a mazsola és a mazsolásodott szőlő miatt az ami. A túrós palacsinta töltelékének szinte elmaradhatatlan kelléke a mazsola, majdnem mindenhol, de egy étteremben különösen. A gyerekeim feltették azt a keresztkérdést Vilinek, hogy ők kérnek ugyan túrós palacsintát, de van-e benne mazsola? Van, vágta rá Vili – félreértve a kérdésben magfogalmazott elvárt választ -, amire a lányok kicsit elkámpicsorodott képét látva, kiváló vendéglőshöz híven kérdezte, hogy miért, ne legyen? Kámpicsorodás vége, mosolygás indul: ne! Erre nálam felvillant egy piros lámpa a fejemben, hogy egy rosszabb étteremben egy ilyen igényre biztos az a megoldás, hogy egy szakácstanuló káromkodva és puszta kézzel piszkálja ki a túróból a mazsolaszemeket, majd ezt tölti be a tésztába. De ezt nem mondtam, mert ez ott és akkor elképzelhetetlen lett volna. A történet vége az, hogy eleddig ez az egyetlen hely az országban és a világban, ahol a mi kedvünkért új tölteléket kevertek a gyermekeim palacsintájába. Utólag is köszönjük.