Azt nem mondhatom, hogy ennek a szövegírási hóbortnak, aminek most Te is Kedves Olvasó tanúja vagy, ne lettek volna előzményei. Legalább 25 évvel ezelőtt, amikor még éppen a kedvenc főiskolánk kövét koptattuk, az ottani lapban jelent már meg egyszer-kétszer cikkecske, ami alá az én nevem volt írva. Különösebb botrányt nem okoztam ezekkel az írásokkal, valószínűleg a hallgatók nagy része el sem olvasta. Az újság egyébként az akkor egyedül elképzelhető, a Közért Dolgozó, Pedagógusok lapja, Távközlési szemle sorba tökéletesen beleilleszkedő, fantáziadús és kifejező Jövő Üzemmérnöke címet viselte, amely az iskolai szlengben a JÜM rövidítéssel volt használatos. (Azóta ha minden igaz átkeresztelték és most – ha egyáltalán létezik még nyomtatott formában – Stúdium címmel jelenik meg, amiről beláthatjuk, hogy a trendeknek jobban megfelel, de hát a lényeget a JÜM mégis jobban kifejezi. Legalábbis az biztos, hogy mindannyiunk vágya benne volt, hiszen mi valamennyien a jövő üzemmérnökei szerettünk volna lenni (naná, majd a múlté…), általában ez sikerült is, bár ez a várva-várt jövő kinek hosszabb, kinek rövidebb idő múlva érkezett el.) Én ebben az időszakban kezdtem vadul érdeklődni egyébként a kortárs irodalom iránt, de ezt – be kell valljam őszintén, azt hiszem az akkori bűnök már elévültek legalább kétszer – meglehetősen sznob módon tettem. A sznobizmus egyik megnyilvánulás az volt, hogy kitapétáztam a falat az ágyam mellett kortárs, akkor (és többnyire most is) ismeretlen költők köteteinek külső borítójával, sőt akkoriban legtöbbször azokon a verseken aludtam el esténként, ami azért az irodalmi érdeklődés, sőt odaadás csalhatatlan jele. Igaz ami igaz, ha megfeszülök se tudnék nemhogy egy verset, de egy könyvcímet sem idézni ezek közül. Azt hiszem az volt inkább a fontos, hogy magamban fenntartsam a humán érdeklődést egy kimondottan műszaki környezetben, ahol még az épületek között is egy fedett folyosóként szolgáló vasúti kocsin lehetett – és lehet ma is – átmenni. A másik jel az volt, hogy akkoriban kezdtem el az ÉS-t olvasni. Úgy látszik nagy hagyománya van a rövidítéseknek a mi házunk táján, mert az ÉS – gondolom ez majdnem mindenki számára ismert – az Élet és irodalom című folyóiratot takarja. Az évfolyamtársaim nagy része ebben az időben ha olvasott bármilyen folyóiratot, az vagy az Autó-motor, vagy a Híradástechnika, de legjellemzőbb módon az Ifjúsági Magazin, a Tollasbál és az ÖKM voltak. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ebben az időben – legalábbis mifelénk – nem volt még internet, úgyhogy az ellenkező nemmel kapcsolatos kíváncsiságunkra csak a nyomtatott sajtóból kaphattunk sokszor túlságosan is direkt válaszokat.) Egyszer amikor Tibor barátom és szobatársam egy szombati napon hajnali kilenckor közölte, hogy ő most megy a boltba és kérdezte, hogy hozzon-e valamit. Én még az ágyban feküdtem – feltételezhetően nem hajnalig történő tanulás, hanem egy komolyabb buliból kifolyólag – és így megkértem, hozzon nekem egy ÉS-t az újságostól. Nemsokára megérkezett, hozott is, de egy kis félmosollyal és némi szégyenkezéssel adta oda. Arra a kérdésre, hogy minek köszönhető ez a dolog, azt mondta, hogy volt egy kis félreértés az újságárusnál. Ugyanis ő a kérésemnek megfelelően kért egy RÉS-t (hiszen a barátom reális és következetes műszaki gondolkodásába nem fért bele, hogy egy lapot egy kötőszóról nevezzenek el), amire az eladó felhúzott szemöldökkel kérdezte, hogy az vajon mi lehet. Tibor erre csak azt tudta válaszolni a rá jellemző kioktató és kicsit ellenszenves (ma úgy mondanánk: kö**ög) módon – nem ismervén a nevezett sajtóterméket -, hogy: „Gondolom folyóirat”. Erre emberünk szerencsére észbe kapott és kitalálta miről is lehet szó. (Még jó, hogy nem azt válaszolta, hogy nem, az nem RÉS, hanem ERŐS BÁSTYA, ahogy azt az ötvenes években divatos, de – legalábbis a mi korosztályunk által máig sem elfelejtett jelszó állította a Hazánkról, hiszen ezzel valószínűleg még jobban összezavarta volna Tibort.)
Tehát a JÜM-ben megjelent első cikkem címe, ha jól emlékszem „Vonaton” volt. Arról írtam, hogy hazafelé a vonat folyosóján találkoztam egy bácsival, aki arról mesélt nekem, hogy a háborúban ő milyen szenvedéseket élt át, milyen borzalmas körülmények voltak és hogy mennyit éheztek. (Egyébként nem sok kitaláció volt a cikkben, valóban megtörtént ez a beszélgetés.) Az éhezés témájánál az öreg felsóhajtott és azt mondta nekem, hogy „jajj, fiam, ne tudja meg mi az az éhség”. Én ezt a történetet leírtam, lett belőle majdnem egy teljes hasáb a lapban, szerintem nem volt rossz, legalábbis nem mutogattak rám ujjal az emberek a folyosón meg a büfében, hogy nézd már, ez az aki azt a hülyeséget írta. Persze lehet, hogy ez annak volt betudható, hogy nem ismert személyesen mind az 1600 hallgató. Azért a közvetlen környezetemben volt egy pár olyan megjegyzés, hogy tök jó ez a cikk meg minden, csak hát van itt egy icipici hitelességi probléma, mert azért az fura, hogy épp én írok az éhezésről, mert hát lássuk be, hogy aki engem ismer annak nem pont ez a fogalom jut eszébe. Nem álltam le magyarázkodni irodalmi elvonatkoztatásról, meg arról, hogy tudjátok gyermekeim az úgy van, hogy azért mert valaki krimit ír még nem biztos hogy neki magának gyilkosnak kell lennie, hanem ezt azért elismerésnek vettem… Lehet, hogy nem kellett volna…