Tudom, tudom, a pizza – mint téma – nagyon elcsépelt dolog. Teljesen biztos vagyok benne, hogy van olyan felmérés a világon, hogy mondjuk a pizza az a második legismertebb étel a világon. Kicsit szerintem itthon érdemein alul van értékelve és körülbelül ott van, ahol a meki. (Így kisbetűvel, mert az ember nem azért megy az így becézett gyorsétterembe, hogy egyen egy tripla bigmacet dupla shake-kel, hanem hogy mekit egyen. Ez két dolgot jelenthet. Egyrészt, hogy a mekiben minden ugyanolyan, ami majdnem igaz, illetve, hogy bármelyikbe mész be, ugyanazt kapod – ez meg teljesen.) Szóval a pizza ilyen étel és étkezéspótló valamivé vált, amit jobb híján eszünk. Ha hirtelen rendelni kell valamit és nem akarunk túl nagyot csalódni, vagy ha éppen zárva van a kedvenc rendelős helyünk, de már nem bírunk az éhségünkkel, illetve ha egy nem túl bizalomgerjesztő hely nem túl bizalomgerjesztő étlapját látjuk akkor kérünk pizzát, mondván, hogy a.) ezt úgyse lehet nagyon elrontani és b.) ez legalább friss. (Ezek közül egyik sem igaz persze feltétlenül.) Pedig ez szerintem nincs jól. Nekem például egy csomó klassz élményem kötődik hozzá.
Amikor először voltam életemben Olaszországban és elég rutintalanul ezt Velencében és még inkább rutintalanul a karnevál idején tettem akkor például egy igazán hatékony étterembe mentünk be. A hely nem volt túl kicsi, de természetesen tele volt turistákkal, akiket gondolom a vendéglősök rettenetesen untak/utáltak már. Egyébként úgy emlékszem, hogy a pincérek amolyan – legalábbis a turisták elképzelései szerinti – igazi olasznak látszottak és úgy is viselkedtek. Hangosak voltak, kicsit lekezelőek, nem tudtak semmilyen nyelven az olaszon kívül – mondjuk mi sem a magyaron kívül, legfeljebb egy kis oroszt, de nem, azt sem… A hely hatékonysága abban nyilvánult meg, hogy a pincér jóember nem bajlódott a rendelés felírásával meg hasonló bürokrata dolgokkal, hanem az asztalunktól egészen egyszerűen odakiabálta a terem másik végéből nyíló konyhában izzadó kollégájának, aki visszakiabált valamit, mintegy nyugtázva a rendelést. Karnevál idején nem csodálom, hogy tele volt a hócipőjük az egésszel, ezért a pincér nonverbális kommunikációjából az jött le, hogy az olasz mondatában például az is benne lehet, hogy „csak két nyomorult quattro formaggi-t rendelt ez a két elcseszett sóher turista, tegyél már rá egy kicsivel több sajtot mert menten összeesnek itt nekem. Jó lesz az olcsóbbikból.” A válaszból meg azt lehetett kihallani, hogy „jól van bmeg, mikor lesz ennek vége?! Hogy vigye el őket a Tintoretto vagy a vaporetto, mindegy…” Egyébként ennek a fajta hatékonyságnak pont az ellentétét tapasztaltam Amerikában, amikor az Alcatrazba mentünk. Ott amikor beléptünk a börtönbe, akkor elénk állt egy ember, aki megkérdezte, hogy milyen nyelvű audioguide-ot szeretnénk. Mivel magyarra esély sem volt, mondtuk, hogy angolt. Erre a jóember odakiabált a terem négy sarkában lévő fogasok – ezekre rá voltak aggatva az instrumentumok – mellett álló, soron következő leakasztó embernek. Ő pedig a megfelelő cuccot nagy ügyességgel és ütemérzékkel leakasztotta amire a köztünk lévő 5 lépést megtettük. Az Alcatraz egyébként más szempontból nagyon is hatékony, elég ha csak azt vesszük figyelembe, hogy abból a két emeletnyi tök egyforma rácsos zárkából az audioguide segítségével csináltak egy legalább két órás kimerítő túrát. Igyekeztem pontról-pontra követni a fülembe duruzsoló utasításokat, fordulj jobbra, fordulj balra, most figyeld meg itt volt Al Capone, itt meg az indiánok tüntettek a földjükért, ilyeneket hallottam. A hatékonyság abban állt, hogy már vagy harmadszor mentem el ugyanaz előtt a zárka előtt és már a harmadik történetet hallottam arról, hogy milyen szörnyű dolgok történtek ott. Persze lehet hogy nem tudok eléggé angolul és itt-ott félreértettem amit mondott a gépesített idegenvezető, de az is lehet hogy néha elkalandoztak a gondolataim és azon járt az eszem, hogy miért kellett annyit ennem reggelire.
Na de vissza a pizzához. A második eset is Olaszországban történt, amikor egy őszi hosszú hétvégét sikerült ott töltenünk családostul. Természetesen mi is végigcsináltunk mindent amit a Rómában először járó, magukat gyakorlott turistának gondoló, de valójában könnyen átverhető utazók tesznek. Megvolt például az 50 eurós fénykép a saját fényképezőgépemmel a Colosseum mellett. Három római katonának öltözött – egyébként a gyerekeim és a feleségem szerint kimondottan jóképű – fiatalember különböző vicces pózokba állított be minket és rutinosan lefényképezett bennünket. (Például épp levágom az életéért könyörgő feleségem fejét egy fakarddal, vagy a nagyobbik lányom királynőként ül a trónon és két római katona őrzi marconán.) Én szinte megrészegültem a történelem leheletétől, a sok vidám embertől, meg attól a két grappától, amit elfogyasztottam az ebédhez, így végig azt hittem, hogy a három jóképű csak úgy szeretetből meg barátságból játssza a gladiátortanoncot, így csak az térített vissza a könyörtelen valóságba, amikor – miután kimókáztuk és kifényképeztük magunkat és mondtam, hogy akkor mi mennénk, mert ma még nem láttunk csak 12 templomot és még hátra lenne vagy hat – közölte, hogy részükről a szerencse, de a fényképezőgépemet csak akkor kapom vissza, ha adok nekik 50 eurót kizárólag csak a kétségtelenül felmerülő költségeik fedezésére. Ekkor ők biztos leolvasták az arcomról, hogy én ezt nem egészen így gondolom, én meg az övékéről azt, hogy ők viszont kimondottan igen, ráadásul valami olyat is mondtak (legalábbis én így értettem nulla nyelvtudással de kis fantáziával), hogy 3 másodpercen belül odaadom az ötvenest, ellenkező esetben a gépem már ma este a halakkal alszik, de ha tovább értetlenkedek akkor én is, mint Luca Brasi amikor egyszer az életben elővigyázatlan volt. Így aztán odaadtam. Ebből következően a vakáció költségvetése meglehetősen megcsappant, így a pénzügyi újratervezés után arra jutottunk, hogy a következő napokban az éttermek helyett az utcai pizzaárusokat fogjuk előnyben részesíteni. Nahát amilyen rossz döntés volt bedőlni a lehúzós harcosoknak, olyan jó volt ez. Annak a pizzának az íze ma is a számban van, volt belőle egy csomó féle, szeletenként árulták és valahogy azt éreztem rajta, hogy az elmúlt száz évben lényegesen nem változhatott a recept. A helyzet az, hogy az én Don Pepéhez, sőt urambocsá’ fagyasztott pizzához szokott agyam, nehezen dolgozta fel ezeket az arrafelé bizonyára mindennapi élményeket.
Ezek a dolgok már régen voltak. Mostanában nincs más pizzaélmény, mint az egyik országos kiszállítós hálózat szolgáltatása. Az ő weboldalukon összekonfigurálhatom magamnak amit szeretnék. Ez nagyon jó. Van ilyen igazi vékonytésztás változatuk, amire magamnak tetethetek fel mindent amit szeretnék. Az egyetlen probléma, hogy – valamilyen ok miatt (biztos valamilyen puffer túlcsordulás lehet…) – csak nyolc feltét mehet rá egyszerre, így a dupla mozzarella, a dupla bacon, a dupla olaszkolbász, a bab és a lilahagyma mellé már nem fér fel kukorica és a tükörtojás. Még mondja valaki, hogy nem tudom mi a jó. Most azon gondolkodom, hogy mi lenne ha kérnék kettő 8 feltéteset és összefordítanám őket mint a zsíros kenyeret az úttörőtáborban… Már csak a hatékonyság kedvéért…